Portfóliók

A Hegyen lakik, hűvös, füstölőillatú barlangban. Gyékényszőnyegen alszik, fakupából iszik, vadászó, halászó, gyűjtögető életmódot folytat. Igazi, modern ősember. Elhullott állatok csontjai, szarvasok agancsai, medvék körmei díszítik otthonát. Ilyen trófea vagyok én is, ahogy a szürke farkasbundán fekve meztelen testemet aranyszínűre festi a táncoló tűz fénye. Ő az árnyékban kuporog, ősi dobon játszik, míg zakatoló vérem a gyorsuló, kemény ritmust követi. A felhők mögül kíváncsian leskelődő Telihold folyékony ezüsttel vonja be a barlangot, s ő emberbőréből kibújva, állatias vadsággal esik nekem. A fehér bőrű Szűz vagyok, kinek ártatlansága a Szörny éhségét csillapítja. Az ősi dob velünk együtt robban a természetbe.

Egy nap rám un. Hetekig bolyongok az erdőben gyökereket rágcsálva, patakból kortyolva, koszosan, elnyűtt ruhában, de hívó szava nélkül nem lelem meg az ösvényt. Álomképpé alakul, intenzív, emésztő vágyálommá, mely éjszakákon át kínoz. Tiszta, fehér párnák közt izzadtságtól csatakosan, lihegve riadok fel, s lángok nyaldosta testtel keresem őt, de nincs sehol.

Hosszú hónapok telnek el, s én elhiszem, hogy csak képzeletemben létezik a füstölőillatú barlang, így hát féltő gonddal rejtem lelkem mélyére a meg nem történt, együtt töltött időt.

A hangját vélem hallani. Érzékeim csalóka játékát szemhéjaim még szorosabbra zárásával próbálom megszakítani, s lángba borulva rázkódom meg, ahogy tenyere végigsiklik a hátamon. Elzárom magam a külvilágtól, neki létezem, ölelem, érintem, magamba fogadom.

A hajnal első sugaraival távozik, gyűrött lepedőt, és egy várakozó, epekedő nőt hagyva maga után.

A realitás vékony cérnaszála elszakad, nappal alszom, s éjjel élek igazán – általa. Kifordulok magamból, s velem fordul a világ is. Télen vízparton napozom, nyáron jégesőben sétálok. Átalakulnak a színek, megfordulnak a formák, amorf létezés von magába mindent. Részeg léptű keringő az élet, míg Sámán a míves, kovácsoltvas pad a tánctér szélén.

Hosszú hónapok telnek el, s én elhiszem, hogy csak képzeletemben létezik a realista, pénzközpontú modernitás.

Forró napon tükörképemre mosolygok, és ő visszanevet rám. Változnak az idők, és velük változunk mi is, suttogja fülembe. Meglepetten pillantok körbe, mint hosszú éjszaka után idegen pályaudvaron ébredő fiatal. Sámánt tuszkolom elmémbe, de hiába, hiányát mégsem érzem. A halványuló kép után kapok, de ujjaim a semmibe marnak. Felzavart hangyabolyként futkosok körbe-körbe, kutatom az érzést, a vágyat, a reménykedő várakozást, a biztonságérzetet – nincs sehol. Sámán eltűnik ismét. Tükörképem csillogó szemekkel, vidáman nevet rám, míg én zavart tekintettel motyogok orrom alatt.

Ismét fordulok, s a világ fordul velem. Az erdő, a barlang, a Hegy vásznon nyugvó olajfestmény a fémszínű, pénzszagú üvegpalota előcsarnokában. Szemerkélő esőben, szivárvány alatt táncolok, fehér szoknyám libbenve követi mozdulataimat. Éles vonal az álom s valóság határa, és bár a kettőt megkülönböztetni nem tudom, mégis a másik oldalán állok. Színes mozaiküvegen tekintek át, hátamat tükörképemhez simítva.

Szerelmes vagyok a fénybe, s magába a szerelembe. Vérem finoman pezseg, ahogy vadászó oroszlánként cserkészem be a prédát. Tüzelő szuka, hajítja felém kését reszkető kezű erkölcsöm, de erőtlen támadását könnyedén hárítom.

A hangját vélem hallani. Szemhéjaim riadtan pattannak fel, s én értetlenül meredek az alkoholgőzös árnyékra. Sámánt ismerve fel a betolakodóban, öleléssel üdvözlöm, csókot lehelve arcára. Állatias szaga bántón hatol orromba – kezébe törölközőt adok, és a fürdőbe parancsolom. Színes, szűzies szentélyem közepén állva ejti a földre ruháit. Holdfény öleli rézbőrű testét helyettem. Utasításomnak engedelmeskedve lépked a zuhany alá. A hajnali levegőn kuporogva hallgatom a zubogó vízcseppek dalát, és lelkem mélyére túrva próbálom megfejteni az érzéketlenséget, mellyel álmaim és vágyaim szobrának hús-vér mására tekintettem. Nem sikerül.

Vaníliaillatú, meztelen teste mellett fekve, kerek szemekkel meredek a semmibe. Telihold les be az ablakon, s ő ezüstszínű bőrét levedli. Állattá alakul, mint annyiszor. Keze testemen matat. Arrébb húzódom, finoman, kedvesen utasítom el, de a Szörny nem adja fel, hiszen sosem tapasztalt hasonlót. Kitartóan ostromol, s én lassan megnyugszom, ellazulok. Testem birtokolhatja, még ha erőszakkal is, de lelkem már nem érte él.

Szabadon szárnyal a végtelen égben, ahogy egykoron a forró emlékű sámándob dallama.

2006-06-26