Portfóliók

Az iskolai szünetben – tanulmányaimat és ismereteimet bővítendő – önkéntes munkát vállaltam egy neves pszichiátriai intézetben, hogy testközelből, steril környezetben figyelhessem meg a bent fekvő, pszichésen sérült betegeket. A tankönyvekből ismert esetek az abc-hez hasonló rendben sorakoztak fel előttem, s a hetek múlásával már alig néhány perc alatt, egy-egy célirányos kérdés alapján képes voltam megítélni a pontos diagnózist. Jól éreztem magam a 19. század végén épült, klasszicista stílusú épületben, mely hatalmas belmagasságával, nagy tereivel, emberméretű ablakaival, virágokkal és fákkal beültetett parkjával egy középkori udvarházra emlékeztetett. Empátiám és stabil orvosi tudásom sajátos egyvelegének köszönhetően a betegek gyorsan megszokták jelenlétemet, megkedveltek és megbíztak bennem.

Egy fülledt augusztusi napon történt, hogy az intézet magánautója leparkolt a kétszárnyú bejárati ajtó előtt, és az ápolók egy fiatal, eszméletlen lányt emeltek ki az utastérből, kerekesszékbe ültették, és vitték be az épületbe. Pusztán néhány másodpercig láttam, de sápadt, meggyötört arca, tudattalanul is finoman remegő, csontjaira lesoványodott teste beleégett elmémbe. Megszállottként követtem őket, haladtam szorosan a nyomukban, mintha mágnes húzott volna. Aztán befordultak egy folyosón, és eltűntek az egyik vizsgálóban. Percekig dermedten álltam, hátha az ápolók elhagyják a szobát, és megtudok tőlük valamit a különös lányról. Később, a beszélgetéseink során gyakran jutott eszembe ez a kép: ő, aki átélte és túlélte a mélységet, maga a Pokoljáró.

Kielégíthetetlen kíváncsiságom miatt örökkévalóságnak tűnő napok után hívatott Laczkovits professzor. Emlékszem szigorú szemüveg mögé rejtett, lelkesedéstől csillogó szemeire, ahogy a kis beteget emlegette, aki egyik napról a másikra produkált bipoláris, mániás depressziót és skizofréniára utaló tüneteket. Azonnal tudtam, hogy arról a lányról beszél, és feszengve vártam a folytatást. Ecsetelte, hogy milyen gyógyszerekkel próbálták magához téríteni, sikertelenül. Az orvosi kar véleménye szerint menthetetlen, az állapota annyira előrehaladott, hogy többé már nem fogja érzékelni a külvilágot. Az egész életét az intézetben élheti le, és az orvosok kedvükre tesztelhetik rajta a legújabb gyógyszereiket, hiszen neki már mindegy.

Jeges kéz markolt bensőmbe, és rántotta össze zsigereimet, ahogy magam elé képzeltem a szerencsétlen teremtést üveges szemekkel, pszichiátriai drogokkal mérgezetten. Saját merészségemen megdöbbenve szakítottam félbe az ország egyik legnagyobb tudású pszichiáterét, és kértem el tőle a beteget. Gyakorlati tapasztalatra hivatkoztam, valamint a tanév kezdetéig hátralévő három hétre. Ha a rövid idő alatt nem sikerül változást elérnem az állapotában, saját lelkiismeretemet és emberbaráti érzésemet megnyugtatva hagyhatom magára. A professzor előbb rosszallóan húzta össze bozontos, ősz szálakkal tarkított szemöldökét, majd – őszinte meglepődésemre – elégedetten elmosolyodott. Maga fiatal, hajtja a tudásvágy, és ami ennél is megbecsülendőbb: a segíteni akarás, legyen hát – hagyta jóvá kérésemet. Olyan erős boldogságérzet tört rám, mint a gyermekre, kit megdicsérnek, mert szépen olvassa a latint.

Így lett hát Pokoljáró – a valódi nevét nem kívánom nyilvánosságra hozni – az első betegem. Órákon keresztül ültem az ágya mellett egy egyszerű, háttámlás széken egyetlen szó nélkül, és figyeltem őt. Az alvó emberhez hasonlatosan nyugodt légzése időnként felgyorsult, szaggatottá vált, gyönge testét kiverte a víz, s rázta a remegés. Az első roham láttán felpattantam, s földbe gyökerezett lábakkal meredtem rá rémülten. Nem veszíthetem el, még nem, futott át agyamon a féltő gondolat. Hála az ügyes nővérkéknek, egy könnyű injekció hatására néhány perc alatt megnyugodott, és ismét üres, üveges tekintettel figyelte a semmit.

Két eredménytelen, néma várakozással múlatott nap után döntöttem: megvonom tőle a gyógyszereket – persze sajátos terápiámról mélyen hallgattam. A személyzetet kikerülendő, a professzor úr jóváhagyását kértem egy kísérleti kezelésre, mely szerint senki nem léphetett be a lány szobájába rajtam kívül. Ez szolgálta egyrészt azt a célt, hogy az antidepresszánsok elhagyása ne szúrjon szemet a kollégáknak, másrészt hogy a kizárólagos jelenlétem egyfajta bizalmi kapcsolat kialakítását tegye lehetővé. Ez utóbbit Laczkovits professzor megmosolyogta, lévén szó egy skizofrén betegről, akinek fogalma sincs a külvilágról.

A kezelés harmadik napján szintén az ágya mellett ülve figyeltem gépiesen egyenletes légzését, mikor mellkasa hosszasan emelkedett, megtelt a nyitott ablakon beáradó, friss levegővel, és sóhajtott egyet. Arcába tekintve hitem és elszántságom ellenére is megdöbbenésemet váltotta ki, hogy visszanézett rám. Nyugodt volt, higgadt, és értelemtől csillogó szemekkel lehelt felém halkan egy szót: tükör. Aztán teste megdermedt, és mint aki hetek óta úton van, álomba zuhant.

Körülbelül tizenhat órával később felébredt, és alig hallhatóan vizet kért. Néhány korty után körbetekintett a szobában – az éjszakában derengő fényt egy falra erősített kislámpa szolgáltatta – majd pillantása megállapodott a szemközti falnak támasztott egész alakos, díszes szegélyű tükrön. Neki hozattam, s ő halvány mosollyal köszönte meg. Ha akkor tudtam volna, milyen szörnyűség miatt kéri… A kísérletező orvos elégedettségét éreztem szétáradni lelkemben, ahogy tudatosult bennem: magához tért az orvosi kar szerint menthetetlen skizofrén beteg.

Elmondtam neki, hogy hova hozták be majdnem két hete eszméletlen állapotban, hogy milyen gyógyszereket kapott, és milyen véleményen voltak az orvosok. Az antidepresszánsok említésére rosszallóan ráncolta össze a szemöldökét, de nem szólt közbe. Órákon keresztül beszéltem hozzá, hátha az emberi hang kommunikációra készteti, ehelyett csak feküdt az ágyon, és figyelt. A reggel első sugarait felfedezve végül annyit suttogott, hogy „majd holnap”, aztán elaludt. A jég megtört, a nyári szünetből hátralévő további két hetemet állandóan a szobájában töltöttem, és gyakran a végkimerülésig beszélgettünk.

A későbbiekben rákérdeztem az antidepresszánsok említésekor történt reakciójára, és kifejtette, hogy nem hisz sem a pszichiátriában, mint intézményben, sem a betegségeikben. Különös érzés volt ezt jövendő orvosként egy skizofrénnek diagnosztizált betegtől hallani, ám ahogy az érveit sorolta, neki kellett igazat adnom. Az injekciók hatására nemhogy jobban lett volna, egyfajta katatóniába süllyedt, és csak az orvosságok elhagyása idézett elő javulást.

Végül belekezdett a történetébe, abba a történetbe, mely alapjaiban rendítette meg a választott hivatásomba vetett hitemet és bizalmamat.

Egyedül élt egy takaros belvárosi lakásban, melyet túlzsúfolt a gyermekkorából hozott emléktárgyakkal, díszekkel, apróságokkal. A gardróbszobában egymás hegyén-hátán tornyosultak a kartondobozok, tele nem használt ruhákkal, hátha egyszer kedve lesz valamelyik darabhoz. Semmit nem dobott ki, még az automatából származó bankszámla egyenleget vagy a postaládába tömött szórólapokat sem. Hitte, hogy mindennek oka van, még a szél által az ölébe sodort papírdarabnak is. Barátai gyakran megmosolyogták a felhalmozott kacatok szigorú katonai rendjét, a lakásban uralkodó tökéletes szimmetriát. Igazi társasági lény volt, aki nyolc óra munka után is képes végigtáncolni az éjszakát, szállást adni a részeg embereknek, aztán hajnalban bevásárolni, és ebédet főzni nekik – mindezt teljesen önzetlenül.

Az egyetem elvégzése után egy jó nevű céghez került, és a fiatalos társasággal gyorsan megtalálta a közös hangot. Munkatársai megszerették mélyről jövő emberszeretetéért, veleszületett kedvességéért és figyelmességéért. Nyomon követte a születésnapokat és évfordulókat, és a jeles nap közeledtével finoman emlékeztette az illetékeseket, nehogy valamiről megfeledkezzenek.

Egy nap elaludt a buszon. A sofőr ébresztésére megszeppenten szabadkozott, és felkapta a táskáját, hogy leszálljon. A férfi egy lefűzött iratköteget nyújtott felé a mellette levő ülésről, nehogy ott felejtse. Nem az enyém, nyílt szóra a szája, de elharapta a mondatot. Mindennek oka van, jutott eszébe alapelve, és átvette a papírokat. Otthon aztán letelepedett a vastag, bolyhos szőnyegre, és fellapozta a füzetet. Író nélkül, fekete betűkkel állt a hófehér lap közepén: A mágia gyakorlata. Megmosolyogta a képtelennek tűnő témamegjelölést, és félretolta.

Ahogy élte tovább az életét, időről-időre megmagyarázhatatlan hiányérzet tört rá, de nem tudta mire visszavezetni. Napokkal később, takarítás közben ismét kezébe került a füzet, melyről el is feledkezett. Leült hát, és fellapozta ismét. Az ébresztőóra hangja riasztotta fel az olvasás révültségéből, és tudatosította benne: eltelt az éjszaka. Egy, a gyomrából kiinduló, sürgető görcs nem hagyta, hogy elszakadjon a különös lapoktól, és olyat tett, amire előtte nem volt példa: beteget jelentett. Napokig ki sem mozdult a lakásból, időnként réveteg tekintettel meredt a fal egy pontjára, máskor megszállottként esett neki a lakásnak.

Egy barátja megelégelte, hogy semmit sem hallani felőle, és felment hozzá. Pokoljáró mosolyogva fogadta, tökéletes házigazdaként, viselkedésében semmilyen változást nem lehetett felfedezni, de a lakásban annál inkább. Eltűntek a dísztárgyak, kacatok, fiókokat megtöltő papír fecnik, a ruhákkal megtömött kartondobozok, s a bútorok nagy része. Letisztult a belsőtér. A barát meglepődött kissé, de a több órás beszélgetés végére az összes aggodalma elszállt. Másnap Pokoljáró bement dolgozni.

Aztán elkezdődött a számomra a mai napig megmagyarázhatatlan borzalom. Megfájdult a feje, de nem egy pontban görcsölve, mint a migrén, hanem mindenhol, a koponya egészében hasogatva, lüktetve, dübörögve. Eleinte szenvedett tőle, képtelen volt koncentrálni, majd megszokta. Az intenzív fájdalom stabilizálódott, egyfajta megszállott évődés érzetét keltve. A napok múlásával szinte már fel sem tűnt neki, csakhogy a borzalom folytatódott. Megjelent a bőr túlérzékenysége, amikor a viselt ruha is fájdalmat okoz, az emberi érintés pedig kifejezett kínt idézett elő. Aztán a fény minden megnyilvánulása. Kénytelen volt még a lakás gyér megvilágításában is napszemüveget hordani. A világosság egyetlen kósza sugarára úgy érezte, mintha kést döftek volna a retinájába, sikított a fájdalomtól, melytől szinte eszét vesztette.

Az érzékek kifordulásának következő lépése a hallás volt, mely kiszűrt mindenféle természetes, emberi zajt, helyette valami különös, túlvilági koncerthez hasonlatos dallammal ostromolta tehetetlen dobhártyáját. Az emberi szóra szinte megsüketült, de az emberek számára néma kutyasípot tisztán hallotta. Egyre kevésbé érzékelte a külvilágot, üresnek tűnő tekintettel meredt maga elé. Úgy viselkedett, akár a macska éjszakánként, mikor látszólag a semmit kutatva kapkodja fejét, s mikor olyat lát, amit mások nem – a berögződött címkék nélküli valóságot.

Végül elérkezett az este, mely az intézetbe juttatta. Munkából tartott hazafelé, kicsit kótyagosan, mintha erős nyugtatókat szedne, s napszemüvegben a város fényei miatt. Egy üzlet előtt elsétálva rápillantott a kirakatra, melyben különböző méretű és formájú tükrök pihentek. Ahogy agya felfogta az elé táruló látványt, lábai görcsösen a talajnak feszültek, arcára rémület ült ki. Nem saját magát látta, nem a tükör fizikai szabályai szerint visszatükröződő képet, hanem átjárót egy másik világba, árnyakat, lényeket, címke nélküli valóságot. Egy figyelmetlen járókelő rántotta ki révületéből, ahogy elhaladtában nekiütközött. A felocsúdást kihasználva futásnak eredt, és meg sem állt lakásának ajtajáig.

Bezárkózott a biztonságos térbe, és lekuporodott kedvenc szőnyegére, várva, hogy a különös roham elmúljon, ehelyett felerősödött. Tudattalanja kitágult, fizikai korlátai megszűntek, és érzékeinek összessége teljesen kifordult magából, máshogy látott és hallott, ahogy normális lenne. Négykézláb csúszott a padlón, hogy néhány korty vízzel megnedvesíthesse kiszáradt ajkait, minden mozdulatába emberfeletti erőt beleadva. A szobán áthaladva akaratlanul is megtorpant a falon függő, egész alakos, díszes szegélyű tükör előtt. Óvatosan emelte rá a fájdalomtól és különös érzettől elhomályosult tekintetét, előre rettegve a látványtól, mely fogadni fogja – és a sejtés bebizonyosodásától különös módon megnyugodott. Nem saját magát látta, hanem a különös lényeket, s a 21. század fizikájától teljesen elszakadt világot.

Percekig meredt maga elé, s lelke fokozatosan lenyugodott, tagjaiba visszatért az erő. Rosszullétét feledve, könnyedén emelkedett fel, lépett közelebb a tükörhöz, s kezét kinyújtva megérintette a felületét. Akár ha folyadékba nyúlt volna, ujja hegye eltűnt a különös közegben, s ő a képtelennek tűnő tapasztalás hatására halványan elmosolyodott. Egyfajta eufória uralkodott el rajta, mikor rádöbbent, hogy olyat tett, amit előtte valószínűleg még soha senki, és ha bárkinek is elmesélné, pszichiátriai intézetbe zárnák.

A lelkében végigáramló nyugalom hatására beljebb hatolt a tükrön túli világba, s ezzel megzavarta az ott nyüzsgő lényeket, melyek egyszerre rándultak felé. Hirtelen reakciójuktól ismét megrémülve ugrott hátra, de addigra már késő volt. Az árnyak átözönlöttek a különös kapun, körbefogták, átjárták testét és lelkét, jeges kezükkel marva bensőjébe. Az ingerek emberi aggyal felfoghatatlan kavalkádjától eszméletét vesztette, és mikor magához tért, engem látott meg először.

Mondhatnám, persze, hogy kitalálta az egészet, vagy hogy a pszichiátrián beléadagolt gyógyszerek hatására mosódott el az emlékezete, esetleg egy máig ismeretlen, pszichikai betegség első áldozatával volt dolgunk, de nem mondom. A borzalom ekkor még nem teljesedett ki.

Az iskolai szünet utolsó előtti napján is az ágya mellett ültem, és próbáltam kimondani előre eltervezett, búcsúzkodó szavaimat, de képtelen voltam szenvtelenül közölni vele távozásomat. Féltettem őt, és nem akartam magára hagyni. Előző éjszaka hosszas vitát folytattam Laczkovits professzorral a kis betegről, aki – minden tiszteletem a doktor úré, de kénytelen voltam szembe helyezkedni vele – szerinte jól diagnosztizálhatóan skizofrén, és a lakásában történt rohama óta teljesen érzéketlen a külvilág minden rezdülésére. Hiába meséltem el neki a beszélgetéseinket, kétkedést olvastam ki a szemeiből, és egyetlen szavamat sem hitte el. Mikor ő látogatta meg Pokoljárót, a lány meredten bámult a szoba szemközti falára, és nem reagált semmire. Minden szavam feleslegesnek bizonyult – távozásom után visszatérnek a gyógyszeres kezeléshez.

Szomorúan ültem hát a szobában, és hiába kérdezgetett kedvesen mosolyogva, képtelen voltam a szemébe nézni. Mintha csak megérezte volna belső harcomat, megsimogatta a kézfejemet, és háláját fejezte ki, amiért eddig is törődtem vele, valamint kezdődő hiányérzetét távozásom miatt. Meglepetten néztem rá, mire ő döbbent arckifejezésem láttán elnevette magát. A következő pillanatban viszont elkomorodott, közelebb hajolt, és nagyon halkan egy kérést suttogott: segíts megszökni. Először nem értettem, hogyan gondolja, hiszen az intézet védelme és biztonsága vetekszik egy börtönével, aztán megláttam szemében azt a különös fényt…

Ami ezután következett, azt képtelen vagyok szavakba foglalni. Olyan, akár egy hatalmas katasztrófa vagy mészárlás, melyet az ember könnyedén mesél a tévében látott hírek alapján, de ha saját bőrén tapasztalja, a sokk hatására lehetetlen felidézni a történteket. Egy-egy mozzanatot tudtam kiszabadítani a felejtés jótékony ködfátyla alól… A fájdalom kínja… Vibráló fények… Pokoljáró a tükör előtt, melyet neki hozattam… A tükörkép megszűnése… Az árnyak és lények, melyek átlépnek a különös kapun, és elárasszák a szobát… A lány megérinti a tükröt… és beleolvad!

Az elmém itt felmondta a szolgálatot, az agyam képtelen volt feldolgozni a címkék nélküli valóság, a tükrön túli világ néhány perces érzékelését. Egy pillanatra belém hasított a gondolat, hogy a betegek, akiket különböző pszichés zavarral kezelünk, lehet, hogy nem őrültek, hanem egyszerűen csak többet tapasztalnak, mint mi, akik normálisnak hisszük magunkat. Talán kitágultak az érzékeik, és képesek őszintén, előítélet nélkül tekinteni maguk elé, mi pedig ezt a veleszületett, csodálatos képességet próbáljuk kiölni belőlük különböző szintetikus gyógyszerekkel, és mindezt azért, mert ők mások. Kevesebbnek véljük, pedig valójában többek, akik felettünk állnak, mert nem kötik őket a társadalomba nevelt korlátok.

Egy nővér talált meg eszméletlenül a szoba padlóján fekve. Néhány óráig zavart voltam, összefüggéstelenül beszéltem. A kapott nyugtató hatására átaludtam a nap további részét, majd mikor magamhoz tértem, az emlékezetem elhagyott. Az intézetben szigorú vizsgálat indult, természetesen eredménytelenül. A tanév első két hetét kihallgatásokon töltöttem, de a lányt ennek ellenére nem sikerült megtalálni. A hivatalos jelentés szerint engem ártalmatlanná tett, és megszökött az épületből, nekem pedig eszem ágában sem volt elmondani az igazságot, melyre a mai napig borzongva emlékszem vissza.

Ahogy a nyomozás lezárult, hazatértem, és kiiratkoztam az egyetemről. Eladtam a lakásom, és nekivágtam a világnak, hogy megtapasztaljak mindent, amit csak lehet. Pokoljáró és a története örökre beleégett elmémbe, hiába próbálok felejteni. Egyetlen dolog maradt meg vele kapcsolatban: képtelen vagyok tükörbe nézni, mert időnként őt látom ott, az árnyak és különös lények társaságában.

2006-03-04