Portfóliók

Akár szívet melengető nyári melegben a forró, simogató, perzselő napsugaraktól olvadozó, kopott, fakó aszfalton, taposnak rajtam is emberek, akiket méltatlanul fontosnak tartok az életemben.

Szürke, sós, sáros hótól lucskos napra ébredvén kuporgok radiátorom barázdáin forró, telt, fekete teát szorongatva. Nem az időjárás alakítja a hangulatomat, hanem a hangulatom az időjárást – szól a mágusok tanítása, s én mozdulatlan bólintással nyugtázom igazát. Fátyolos, fényét vesztett, kopott tekintettel érintem futólag a tapintható ködöt, szitáló esőt a hegyoldalon. Torkomon újabb korty forró, csípős, fekete nedűt lecsorgatva érzem, ahogy lehűl, és jéggé dermedve színtelen kockaként koppan gyomromban kiégett, érdektelen, célját hasztalan kutató bensőm hatására. Az ízét sem érzem, feladom hát ezt is.

Kezemet lassú, lomhán ráérős, időtlen mozdulattal fordítom befelé, és figyelem szárazon zokogó szemeimmel a helyettük cseppenő zamatos, fűszeres, erős lé töretlen útját a padlón nyújtózkodó, puha, fehér szőnyeg pamutszálai közé. Utolsó harmatának távoztával a sötét, nedves, kitisztíthatatlan foltra ejtem bögrém, és felállok. Téli álmából felvert, morcos, duzzogó macska kedvetlenségével nyújtózok némi erőmorzsát a fűtőtesten való kuporgástól elgémberedett, fiatal, kalciumhiányos tagjaimba, majd bújok plüssállatot formázó mamuszomba. Remekül mutat nyúzott, kopott, szakadt farmerommal és szűk, egyszerű, fekete pólómmal. Szobám jól fűtött, száraz, füstölő illatú légterét elhagyva ezernyi fokot számláló csigalépcsőn botorkálok a föld belseje felé.

Hosszú, hosszú percek múltán fáklyákkal szegélyezett, vaspántos, súlyos tölgyfaajtó tolakodik elém, és tárul ki elvesztett sakkjátszmáját királyának ledöntésével nyugtázva egyetlen intésemre. Magas falú, középkori kolostort idéző, festékszagú teremben állok meg, és kotorászok farmerom hátsó zsebében. Szűziesen fehér, illatos, puha zsebkendőt húzok elő belőle, ejtem szemérmes kisasszonyként a hideg padlóra, majd kuporodok mellé szívbe szúrt adrenalininjekció hatására ébredező lelkesedéssel, világból kiszakadt, álmodozó, feszülő figyelemmel.

Az apró anyagot duplájára széthajtom, majd újra és újra és újra, míg térdeim előtt, testemet támasztó tenyereim alatt három összevarrt lepedőnyi méretű szabad felület fekszik fehéren, várakozón, vágyakozón. Orvosilag reménytelennek titulált, őrült, teremtő gondolataim hatására kerül kezembe ecset, közelembe sok-sok színes festékkel teli vödör, és én munkához látok. Palettám teljes étlapját végigkóstolva körvonalazok a vásznamra hulló pacákból, foltokból, pecsétekből meghasadt tudatom törése előtti emlékeimből képeket. Szivárványt, esőt, havat festek, épületeket, állatokat, vak arcokat. Szeleteket életem savanyú tejszínnel sütött tortájából.

Ekképp játszadozom, némafilmet szőve elmém képeiből, órákon keresztül. A mozdulatlanságra ítélt, festett, rajzolt, mázolt figurák életre kelnek, és hangtalan kacajjal mesélik el gyermeki naivitásom újabb és újabb epizódját.

Naiv vagyok, mondogattam számtalanszor, félszeg mosollyal, bátortalanul, mégis büszkén dagadó kebellel, hogy jellemem eme gyengeségét beismerni és felvállalni lelkierőm megadatott. Lángolóan vörös hajamat fehér ágytakarón legyezőként szétterítve, eloszlatva, lefektetve álmodoztam rózsaszín ruhás kislányként a fehér lovas szőke hercegről – bár már akkor sötéten, veszélyesen, halálosan látva őt –, s a nagy, eget az óceánba omlasztó szerelemről, és hittem a magam által magamnak írt, kitalált, elmondott mesében.

Találkoztam valakivel, aki hasonlított rá, és én halovány, áttetsző, lassú vizű tengerként szerettem meg őt, majd ugyanilyen elmosottan ábrándultam is ki belőle. Tüzes lávájú, perzselő, megállíthatatlan vulkánként robbant a következő herceg életem templomába, és áldoztunk az oltáron, térből és időből kiszakadva, egymásért élve, majd egymást fojtóhurokként szolgáló bűntudattal kivégezve. Mégis, bárki támadott ellenem, bárki szúrt hátba, köpött szembe vagy vágott arcon, bárki okozott csalódást, én képes – vagy inkább elég naiv – voltam mosolyogni, és ugyanolyan elszántsággal, optimizmussal és boldogságvággyal tártam fel lelkemet következő hercegem előtt. Hittem az elemi jóságban, az emberi romlatlanságban, az ösztönös jó szándékban –, és ítélkezés nélkül, a gyermeki ártatlanság hófehér rácsodálkozásával fogadtam látóterembe minden lényt, ki hozzám közeledni szándékozott.

Ecsetemet mélyen mártom, forgatom, mozgatom meg egyik festékes vödrömben, majd csapom vékony szálait vásznam közepére. Karom hirtelen, erőteljes, görcsös mozdulataival kenem szét a szúrós szagú anyagot, és krémezem feketére emlékeim pillanatképeit, míg az egykor fehér alkotófelület saját maga negáltjaként terül el légies testem alatt. Két kézzel nyúlok a végtelen gondolataim által újonnan teremtett, öblös, vörös tégelybe, csapkodok vérszínű plecsnit a holdtalan éjszaka takarójára, majd maszatolok belőle fejet, testet, végtagokat, villás farkat és szarvakat. Lefestem a Gonoszt, és karmos ujjai mohón, kárörvendőn, önelégülten szorító fogságába rajzolom lelkem minden naivitását.

Felemelkedek, s egyik lábamat óvatosan helyezve a másik után hátrálok, hogy szemeim a kész művet egészként, töretlenül fogadhassák magukba, és juttathassák elmémbe. Egy perces néma csenddel adózok egykorvolt szerelmem márványköves, bársonyleples, sárga lenor illatú sírja előtt, miközben a bal szemembe gyűlt egyetlen könnycsepp orrom mentén, ajkam szélén, állam vonalán lecsusszanva fekete vércsíkot fest halottsápadt bőröm hideg fájdalomtól jégvirágos üvegére. Mint széles pusztát járó vándor a villámcsapás súlyától, rándulok s rogyok össze saját botor naivitásom pírjának lángjába borulva, és markolom a levegőt a stabilitást nyújtó ezüstszál után kutatva. Homlokom sikoltva koppan a kőpadlón.

Önsajnálatom mocsarából kinyúlva kapaszkodok meg egy korhadt fatörzsben, és illesztem össze mozgáskoordinációm építőkockáit újra, akár a gyermek, ki járni tanul. Hüvelyk- és mutatóujjammal finoman, óvatosan, alig érintve csippentem össze a lepedő hozzám legközelebb fekvő sarkát, majd neki hátat fordítva indulok el, ki innen, ki a teremből, ki az épületből.

A lucskos, sáros, esős hegyoldalon állva csontomig hatol a hideg, méltatlankodóan ágaskodó szőrszálaim megmerevedett tüszőit figyelmen kívül hagyva erőszakolja meg fázós, lengén öltözött, nyári születésű testemet, de agyam nem vesz tudomást róla. A magam mögött húzott lefestett vásznat meglebbentem a kívánságom szerint feltámadó szélben, s az anyag lélegzik, érez, lüktet a levegőben, minden mozdulatával az Ördögöt idézve. Fogaimat egyre erősebben összeszorítva keményítem meg komor, dacos, elszánt tekintetem, és szorítom a kicsiny csücsköt, míg a megidézett, láthatatlan varjak csőrükkel szárnycsapásról szárnycsapásra nagyobb darabot tépnek ki naivitásom halálának pillanatképéből.

Havazik. A radiátoron kuporogva figyelem az ablakon túli tájat, a szélben örvénylő, apró, vöröses-fekete anyagfoszlányokba keveredő, szűzies, fehér hópelyheket, s a szerelem emlékének fájdalmas sikítása lassan elhal.

… ember, akit méltatlanul fontosnak tartottam az életemben.

2005-12-21