Portfóliók

Térdig érő, fűzős, acélbetétes bakancsom kíméletlenül, ellentmondást nem tűrően tiporja el a frissen leesett hó szüzességének fehér liliomát. Tetőtől talpig feketébe öltözött alakom sötét árnyéka vetül a delelőjén járó nap fényében a mögöttem s mellettem elterülő, kristályként csillogó síkságra, míg előttem a hegy magasodik. Nem akármilyen hegy ez! Nem az önpusztító civilizációra szemöldökét egyre dühösebben ráncoló földanya szülte a világra, hanem a keserédes, néhol fanyar, néhol gunyoros élettapasztalat. Nem az emberi fül számára néma, ám a szellemvilággal bőbeszédű kövek alkotják, hanem görcsbe rándult karok, halott idegtől rángatózó lábak, élettelen, üveges tekintetű fejek, a múlt holttestei. Hiába a hóesés, be nem lepheti – a mélyében rejlő hordót megtöltő sikoltó fájdalom puskaporából kilógó kanócot a pokol tüze kapatta lángra –, pusztán fagyos, jéghideg hártyaréteg borítja mintegy akadályként, hogy a múlt emlékei minél lassabban és nehézkesebben emésztődhessenek meg, és alakulhassanak át a bizonytalan jövőben felhasználható bölcsességgé.

Kesztyűbe bújtatott kezeimet csípőre téve szemlélem lefelé csúszó életem eme problémáját. Bár egy ismerősöm egyszer azt mondta, nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. Nem halogathatom tovább, kivont karddal kell szembenéznem nyughatatlan halott lelkek módjára kísértő múltammal, és pengémet megmártani testében, hogy ádáz vére mosson tisztára, majd eresszen az égbe. Akár türelmét vesztett, de leleményes tanár körmei a táblát, karcolják lelkemet a fejemben sikító hangok követelőzései, fenyegetései. Térdem megroggyan, a földre roskadok. Tenyerem melege alatt a hó tétován olvadásnak indul. Mind jobban előre döntve felsőtestem hajolok le, s lehelek túlvilági, jeges csókot a fagyott vízszőnyegre; majd újult erőre kapván talpra ugrok, és a hegynek rontok.

Gondosan tapogatózva keresek biztos fogódzkodót ujjaimnak, támasztékot bakancsomnak. Az időtlenség ölelésében haladok lassan, lassan felfelé.

Egy-egy követ formázó arcot megpillantva megtorpanok, míg elmém őre lomhán, lusta léptekkel szeli át agytekervényeim labirintusát, matat óriási, csörgő-zörgő kulcscsomójával, s nyitja fel a nosztalgia megfelelő ajtaját. Mint hazug, részeg barát az öntudatlan szüzet, erőszakolom meg elszánásom fregattjával emlékeim háborgó tengerét, hogy a képzeletemben lejátszódó fényjáték végére érve égessem ki az ajtó mögött megbúvó termet, mint leprás halott után a celláját.

Minél feljebb küzdöm magam gúnyosan vigyorgó múltam hegyén, sötét lelkem minél több mocskával szembesülök, testemet annál jobban szaggatja a zokogás. Könnycsatornáimból addig záporozik a sós folyadék a hegyre, és fagy fájdalom színű kristállyá a vékony hártyán, míg hirtelen túlterhelt, kétségbeesetten feladó lényemet is magához forrasztja hideg leheletével. Tudatom őrzőm köpenye alá rejtőzik, és megszeppent kislányként húzza össze magát mind kisebbre.

Szorosan lezárt szemhéjaim vaksága előtt éles fények villódznak, emészthetetlen emlékek, megbocsáthatatlan bűnök, bevallhatatlan szégyenképek járják tébolyult keringőjüket, a sikítás erősödik, tüskés pengéjű tőrrel kaszabolja dobhártyám, vérem egértől megrémült elefántként seper végig érzelmeim dzsungelén! – aztán megtapintom a csend melegét. Szipogva, tétován fordítom fejem kalózkincset lelt kezem irányába, és értetlenül meredek a lencsére.

Őrzőm is felocsúdik révetegségéből, tudatomat kirugdossa köpenye alól, és a megfelelő ajtó keresésére indul. Ahogy kulcsa elfordul a zárban, a kín olyan erejű tornádója vágódik ki a mögötte rejlő teremből, hogy eddigi tapasztalásaim engedelmes háremhölgyekként simulnak bölcsességem szultánjához. Ám hiába mélyebb, hiába erősebb, engem megdönteni, nekem fájdalmat okozni nem tud. Már nem. Fagyott könnyeimet arcomról leseperve óvatosan, akár a kifújt, lefestett húsvéti tojást, emelem fel a lencsét, és helyezem vissza keretébe. Ajkamon halovány mosoly merengő játékával hajolok tulajdonosa fölé, és csókolom meg hideg, vértelen ajkait.

Karjaimat kinyújtva tapogatózom újabb kapaszkodásra alkalmas kiszögellés után, hogy utamat fáradva, de nem csüggedve, nem feladva tovább járjam. Az időtlenség megsimogatja arcom, és még szorosabban ölel magához.

Hosszú hetekig kecses, éjfekete fregattként lebegtem sötét lelkem végtelen tengerén, és zúdítottam kíméletlen sortüzet gyanútlan, vizeimre véletlenül tévedt hajókra, aztán eljött a perc, mikor vitorláimat leeresztettem, és saját tatomon állva körbetekintettem. Minél jobban erőltettem sötétséghez szokott szemeimet, annál inkább elkeseredtem kiharcolt magányom tudatosulása miatt. Sehol senki, csak én. Egyedül. A hajófenékbe menekülve sirattam szégyentelenül önző mivoltomat, mikor jobb kezem akaratomon kívül meglendült, és bal orcámmal érintkezve egy pofon képében magamhoz térített. Eljött a perc, hogy fregattomat lelkem felé fordítva szembenézzek múltammal, és főként fájdalomként megélt tapasztalásaimat feldolgozva magamat jobbá tegyem. Az elmúlt hetek pusztítását rendbe hozni, félek, egy élet is kevés.

Túlérzékeny, még vérző dobhártyámba duzzadó robaj hatol, s én ijedten tekintek körbe. Szépséges nő álruhájába bújt lavinát látok, amint dühösen vicsorítva, egyre gyorsulva zakatol felém. A hegybe markolva rálapulok, remélve, hogy majdan a hátamon lezúduló, idegen hótömeg saját lelkiismeretemmel folytatott harcomat felismerve megkímél.

Ahogy emlékköveimhez simulok, arcom mintha csontot érintene. A közelgő veszélyt legyőzi kíváncsiságom, és fejem alig megemelve kutatom az aurámba hatolt dolgot. A tüdőmből feltörő halk sikoly szétfeszíti ajkaimat, ahogy szememmel egy vonalban egy fejet és két szarvat fedezek fel, de mielőtt elmém őrét a megfelelő ajtóhoz küldhetném, a lavina elér. Lapulok hát ismét, lelakatolt szemhéjakkal, felkészülve mindenre, ám a robaj hirtelen abbamarad, mielőtt okozója akár megsimogathatott volna. Gyanakodó, kutató tekintetem vetem magam fölé, és szemeim elkerekednek a látványtól. A harcias, megállíthatatlannak tűnt fagyott hótömeg pontosan felettem megdermedt, mintha üveglapra érkezett volna, s pusztán árnyékát veti rám. Jobban szemügyre veszem különös megmenekülésem láthatatlan jegyeit, mikor kacagás üti meg sérült fülem. A mennyei zenének beillő szólam kétségkívül korábbi támadómtól ered, akinek álruhájában mintha egy szívemnek kedves nő arcát ismerném fel, ám a pillanat riadt galambként tovaszáll. Ekkor araszolni kezdek oldalra, hogy a nem létező üveglapot megkerülve juthassak tovább. A fenyegető monstrumtól eltávolodva visszatekintek a szarvakat viselő alakra. Az álruhás lavina árnyéka immáron csak az övé.

Oroszlánhoz méltó ruganyossággal és fürgeséggel folytatom utam, kapaszkodok egyre feljebb, mígnem tenyerem enyhe túlzással vízszintesnek nevezhető felületet tapint. Megérkeztem volna? Erőm megfeszítve felhúzom magam, s arccal a szűz hóra borulva rázkódik meg testem a felszabadult zokogástól. Valamivel később pulzusomat lecsillapítva egyenesedek ki, mélyet szippantva a fehér levegőből. Tekintetem anyai szeretettel simítja végig a gyermekien ártatlan tájat tapasztalataim hegyének legtetejéről. Ajkam széles mosolyra húzódik, míg türelmetlen ujjaim felsőmet gombolják ki, s hántják le testemről minden ruházatom. Immáron haszontalanná vált holmimat szétszórom a csendes szélben.

A delelő nap fényes sugarai porcelánfehér bőröm ízlelgetik, majd megszeppenve húzódnak vissza, ahogy felfedezik a gerincem két oldalán kitüremkedő csonkot. Bőröm finoman meghasad, ahogy helyet ad születő testrészeimnek: hatalmas szárnyaimnak. A művelet befejeztével óvatosan megmozgatom azokat, majd nevetve elrugaszkodok a havas hegytetőről, és sűrű szárnycsapásokkal az ég felé emelkedek. Hiszen angyal vagyok, ki feladatát elvégezvén hazatér.

A bárányfelhők habjai közé hatolva megpillantom a régen látott kaput, előtte pedig egy ismerős arcot: az őrzőjét. Nevetve köszöntöm, és kérem bebocsátásom otthonomba, de ő csak hidegen türelemre int. Szemöldököm finoman ráncolva kutatom arcát, mint áttetsző tó tükrében az eget, de csak sötét gomolyfelhőket látok

A kapu nyílik, s angyalok vesznek körbe. Mogorván, szúrós tekintettel merednek rám. Balsejtelem fog el. Kérlelem őket aggodalmam eloszlatására, de hiába. Nagy sokára egyikük kiválik a sorból, és beszélni kezd. Szédülök szavaitól, prédának érzem magam a csaholó vadászkutyák között, ártatlan elítéltnek a hajthatatlan bíróságon. Szónoklatát befejezve jelt ad, mire a körém gyűltek szemeiből villámok csapnak elő, és perzselik, égetik újonnan visszanyert szárnyaimat. Zokogva rogyok össze, tagadom hamis vádjaikat, ám gyengeségem láttán támadásuk ereje megsokszorozódik. A lángok mardosta fájdalomtól eszméletem vesztem.

Mikor magamhoz térek, ők még mindig előttem állnak. Tétován nyúlok hátamhoz, de csodálatos szárnyaim helyén csak két elszenesedett csonkot találok. Remegő tagjaimat tudatom igájába hajtva kényszerítem testem, hogy talpra álljak. Nedves, felduzzadt arccal nézek velük farkasszemet, tekintetemben sosem látott erejű dac feszül. Ekkor szószólójuk ismét int, mire soruk egyszerre lendül, és löknek rajtam, hogy szárnyaim híján a zuhanás végezzen velem.

Vörös fényű tükörpadlón térek magamhoz. Tekintetem körbevezetem, és riadtan veszem tudomásul környezetem mivoltát. Ekkor emlékeim által előhívva fülemben felcsendülnek vádlóm szavai: Hullj hát pokolra, Bukott Angyal, az Ördög ivadékával együtt!

2005-11-14