Portfóliók

Az első igazi bálom. Bokáig érő, lágy esésű, hátán mélyen kivágott, nyakat és vállakat szabadon hagyó, vérvörös estélyi ruhát viselek széles, fekete selyemövvel átkötve, fekete cipellővel, apró, fekete táskával. Az ördög színei, viccelődtek velem barátnőim a készülődés lázas óráiban, és vidáman megmosolyogtuk az idejétmúlt babonaságot. Mégis, mikor a bálterembe beléptem, akaratlanul is korábbi tréfálkozásaink jutottak eszembe. Hatalmas, boltíves, vörös mozaiküveges ablakok szegélyezték a termet mindkét oldalról, ám a késői óra miatt fény nem jutott be. A falak átható, szaténfényű fekete borítást kaptak. Kecses cipellőm finom kopogását vérvörös márványpadlón skálázhatta. A mennyezetről száz meg száz gyertyát tartó csillárok lógtak a díszes vendégsereg feje fölé. A kétszárnyú, nyitott ajtóban megállva kislányos izgatottságú levegőm tüdőmben rekedt. Megszeppentem. A színek, akár az öltözékem – az ördög színei.

Ugyan, ez csak babona, hessegettem félre szemtelen légyként körülöttem ólálkodó gondolataimat, és maszkom ragyogó mosolyra cseréltem. Határozott, légies léptekkel indultam a terem belseje felé, csábosan, mégis tisztelettudóan rebegtetve pilláimat esetleges kérőim felé. Akadt nem is egy.

Életem legutóbbi szakaszában mélyen elmélyültem a nagy görög, Horatius munkásságában, és akár erős férfi a makrancos asszonykát, minden nehézsége és erkölcsi akadálya ellenére sikerült magamévá tennem életfelfogását és tanítását. „Holnap mi lesz majd? Azt ne kutasd! A sors ahány napot nyújt, vedd nyereség gyanánt, s a táncot és édes szerelmet meg ne tagadd fiatal magadtól, míg friss erődtől távol a zsémbelő vénség.” A pillanatnak éltem, kacérkodva játszadoztam a kényemre-kedvemre önként kiszolgáltatott férfiakkal. Egyikük sem érdekelt komolyabban, pusztán testiséget akartam.

Rózsaszín ruhás kislány koromban állandóan a nagy szerelemről és a fehér lovas szőke hercegről álmodoztam – bár ő az én képzeletemben sötét hajú, sötét szemű volt, és inkább gengszter, mint királyi sarj. A tipikus rosszfiú. Veszélyes, halálos. Esküvőre, családra nem vágytam, csak az igazi, vulkánként robbanó szenvedélyt, hurrikánként szigeteket elpusztító szerelmet vártam.

Aztán csalódtam, s csalódtam újra. Szerelem? Abban a formában, ahogy én elképzeltem, nem létezik. Lángolás csupán, mondhatnám, szokatlanul erős testi vágy kivetülése, és egyesülése a birtoklási kényszerrel és a függőségi hajlammal. A rózsaszín fogalmat cafatjaira cibálva elmondhattam, ugyanannyi az esélye, hogy beleszeretek egy emberbe, mint egy tábla kívánatos csokoládéba.

Most mégis itt vagyok, az Ördög teliholdas éjszakáján, a vörös-fekete bálteremben, és várom, hátha mégis belém csap a villám. Nem tudatosan, csak titkon reménykedve.

Az édes ízű levegőt földöntúli dallam tölti be, ahogy a testtelen zenészek életre keltik csontból faragott hangszereiket. A meghívottak egy emberként mozdulnak, fordulnak, pördülnek, és követik az andalító parancsszóhoz hasonlatos muzsikát. Engem is elkapnak, kézről kézre adnak. Szemem lehunyva nevetek. Szédülök a színes forgatagban, de ez a szédülés jól eső, bódító, akár az ópium füstje.

Testem lebeg, cipőm orra sem éri a márványpadlót, ahogy egy erősebb hullámból kikerülve egyensúlyomat vesztem. Szemhéjaim felpattannak, ajkam halk sikolyra nyílik, ahogy riadtan keresek valami támasztékot, valami fogódzkodót. A vékony, fehér selyemszálra egyszerre kulcsolódnak rá ujjaim, ám ahelyett, hogy lendületemet visszafogja a kapaszkodás, tovább repít.

Tükörpadlón térek magamhoz. Tenyeremre támaszkodva emelem meg felső testem, s érzem, ahogy egy segítő kéz karol belém. Kissé még szédülten pillantok hátra, s légcsövem önálló életet élvén ismét elzárja az éltető oxigén útját. Barna szempár. Vérem azon nyomban felforr, belülről égeti a bőröm. Minden más összemosódik és szétfolyik, meg sem figyelt környezetem amorf körtáncot jár a szivárvány színeiben pompázva, miközben én zuhanok az ismeretlen barna szempár mélységeibe. Talpra állít, fekete bőrfotelhoz vezet, és finoman, ám ellentmondást nem tűrően leültet. Uralkodó jellem, parancsoláshoz szokott.

Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, csak iszom mohón a látványt, és próbálok nem arra gondolni, hogy talán csak képzelődöm. Mégsem! Hiszen megszólal. Ahogy ajkait szétnyitja, a korábbihoz hasonló fehér selyemszál tör elő fogai közül, és kígyózik lassan felém a levegőben. Meglepettségemben apró sikolyt hallatok, s ugyanakkor mozaiktükrös döbbenettel tapasztalom, ahogy az én ajkaimat is elhagyja egy ilyen szál. A két cérna formájú érdeklődés hamarosan egymásra talál, és szorosan összefonódnak. A szemeit nézem, és elveszek mélységükben.

Mintha évek teltek volna el azóta, hogy feleszméltem a tükörpadlón! Szünet nélkül beszélgetünk, mindig találunk újabb falatot, amit szétmorzsolhatunk, és közösen felcsipegethetünk. Gyakran ki sem kell mondanom, amit szeretnék, hisz belém lát, és a kérdés feltevése előtt válaszol. Tévedtem volna a szerelemmel kapcsolatban?

Szemeimet egy pillanatra lehunyva látom magam előtt, ahogy mindenféle erkölcsi normát félrelökve esünk egymásnak, tépjük le a másik ruháit, és szeretkezünk. Itt, a bál éjszakáján a tükörpadlós teremben. Saját forró zihálásomat hallgatva szemhéjam felpattan, és ráébredek, nem csak képzeltem. Meztelenül fekszem karjaiban, ajkamon a megtalált boldogság mosolyával. Homályosan, üvegfalon keresztül érzékelem csak a külvilágot: foszlányokat hallok a zenéből, el-elsuhanó színes ruhákat pillantok meg néha, de páromon kívül semmivel sem foglalkozom. Csak pihegek mellkasára borulva, és cirógatom alkarját, hasát, nyakát.

Kinek milyen az igazi férfi? Kinek milyen a tökéletes férfi? Szorosan hozzá bújva orromba szívom illatát, miközben képzeletem vadlova kitépi ésszerűségem lovasának kezéből a gyeplőt, és ismeretlen tájak felé vágtat. Látom jövőnket egybefonódni, és boldogsággal tölt el a gondolat.

Mikor szemem újra kinyitom, ismét vérvörös ruhám borítja testem kedvesem simogató tenyere és ujjai helyett. Ajkam csalódottan biggyed lefelé, ám ő csókjával mosolyra fakaszt. Szorosan simulok hozzá, arcom mellkasának támasztom, és élvezem a biztonságérzetet, amit már a megjelenésével adni tud.

Kézen fog, és az ajtó felé vezet. A vendégsereg változatlanul mulat tovább. Finoman tolna kifelé, de én hátrébb lépek, és ismét testéhez bújok. Táncolni hív. Tagadóan rázom fejem, hiszen nem tudok táncolni. Nem a szó fizikai értelmében, hanem mélyebb tartalommal: a tánc maga az érzés, beismerés, a szavak nélküli vallomás. Gyengének érzem magam, bizonytalannak, félénknek. Mosolyogva kérlel, bíztatóan, de én csak rázom a fejem. Hallom a hangját, ahogy bátorságot próbál önteni belém, de szavait nem értem. Reccsenést hallok, s ijedten pillantok rá. Tekintete egyetlen pillanat alatt megkeményedett, mosolygó maszkját távolságtartásra cserélte. Látom már a korábbi hang forrását is: a két fehér selyemszál szakadt szét ily kínkeservesen, ily fájdalmasan sikoltva.

Ismerős érzés kerít hatalmába, az elveszítés miatti kétségbeesett pánik. Kapkodok utána, tartóztatnám fel, de érintéseim leperegnek róla. Akárcsak szavaim s könnyeim.

Úgy érzem, mintha évekkel ezelőtt jártam volna abban a veszedelmes vörös-fekete bálteremben, pedig alig néhány napja történt. Boltíves ablakom párkányán ülök, kezemben forró teát szorongatok, hogy sérült szívem legalább kívülről melengethessem. Merengő, feladó tekintetemben egykor volt dacomnak és büszkeségemnek pusztán árván hagyott sírkeresztje tükröződik, míg kinn mindent beborít a frissen leesett hó. Békés, fájdalmat nem ismerő fehér utak, fehér utcák mindenfelé.

2005-10-21