Traumák - Jahoda Réka és Mayer Hella kiállítása
Traumák - Jahoda Réka és Mayer Hella kiállítása
Spiritusz Galéria
A kiállítás 2011. október 21-től november 19-ig tart nyitva, kedd-szombat 11-18 óra között látogatható! / The exhibition is open from October 21 to November 19 2011, between 11 a.m. – 6. p.m., from Tuesday to Saturday.
Két reflexió egy képhez
(Mayer Hella: Zongoralecke 5. c. képéhez)
Deák Csillag
I. reflexió
Egy kép képei
Nézem a traumákat. Látom. Többet, vagy kevesebbet, mint amit a festők láttak, látnak, láttatnának. Milan Kundera mondta, egy regényről csak regénnyel lehet beszélni, azt elmesélni. Így vagyok a képekkel is. Egy képről csak képekkel kellene beszélni. Nem beszélni, hanem megfesteni. De az egy másik kiállítás lenne. Ezért maradnak fejemben a képek. Egy képhez térek vissza többször is. Mayer Hella: Zongoralecke 5.
Hatalmas, színes tér. Szétszórt tárgyakkal, figurákkal. Lászólag elszigetelve. Mintha semmi semmihez se kapcsolódna. Két szék egy asztal. Antik szék. Van karfa. Kar és fa nincs. Növény sincs. Sivatagszínű alapon állnak a bútorok és a kislány a kutyával. A sötétbarna, fiókos asztal rejtené a zongorát? Billentyük az antik selyem huzaton vannak. Csíkos, szabályos mintázatú, párhuzamosok. Ittfelejtett polgári jólét huzatai. Fejtámasz nincs, nem is kell, mert senki sem ül a széken. elfordultak egymástól, egyik hátat fordít nekünk. Nem kell a dialógus. Nincs ki beszéljen. Csend van. Fémes csend. Sivatag. Majdnem monokróm. A kislány és kutya távol áll a bútoroktól. Ki zongorázik? A Für Eliset, az ismétlést. Senki sem játszik. Next door to Alice. Alice már rég nincs itt.
Feladták nekünk a zongoraleckét. Skálázunk. Merev ujjakkal. A kislány a kutyával háttal áll, nemcsak nekünk, a világnak is. Azt maga elé képzeli. Ugyanazt a képet látjuk? Lehetne kivetítő, vagy plazma TV. Álomkép, hófedte és zöld hegycsúcsokkal díszített táj, kék tóval, idill, csend, hidegség. Üvegbura. A jobb alsó sarokban sötétebb folt. Talán sivatagi vihar kavarja fel a homokot? A tó türkizkékje az antik szék csíkjára rezonál. Mégis találkoznak a párhuzamosok? Egy másik világban? Láthatalan üvegfal a táj és a kislány között. Nem tudja megérinteni. Soha nem jut el oda. Skálázni kell. Hátha a magas hangoktól széttörik az üvegfal, vagy csak megreped, friss levegő árad be a térbe és életre kelhetnek a figurák. A kislány és a kutya. Csobbanni fog valami a tóban.
Skálázni kell tovább.
Kölüs Lajos
II. reflexió
Leckejavítás
Mayer Hella Zongoralecke 5. képe mutatja magát, ahogy belép az ember, nem tud nem nézni rá, egyből szembe tűnik. Tájképnek indul. Tengerszem, kék, előtte hegyek magaslanak, körbezárják, távol látni a havas csúcsokat is. Ahogy közeledünk a kép aljához, a fehér színt felváltja a meleg barna szín. Itt olvadás van, nincs hó, se sárga, se fekete. A zongora (annak látom és hiszem), és a tájkép kerete is fekete. A gyász színe, a reménytelenségé, a magunkba zártság, az emlékezés, a halottak színe. Máshol a fehér lenne (görögök), de mi északon vagyunk, vagy a Kárpátokban. Nem tudni, hogy hol vagyunk.
A szoba kitágul, eltűnnek falai, közvetlenül beleépül a tájba. Miként a gondolatok, a tárgyak is szabadok, ha rendjük különös is, mert a zongorán senki sem játszik. Nincs zene, csak hallgatás és nézés. A kutya és a kislány kitekint a képből, egy másik képbe néz. A ruhát meleg barna szín uralja. A harisnya kék, a tengerszemet idézi. A két klasszikus, polgári családban megszokott székek csíkja is kék. Üresek, senki nem ül rajtuk. A tárgyak egyedül vannak. Nem irányul feléjük tekintet, senki sem használja őket. Szétszórt rend. A zongora inkább asztalnak látszik. Mindenütt tisztaság, a színek nem folynak össze, az átmenetek egyértelműek, határvonalak vannak.
Kint és bent összezártságát érezzük. Bentről vágyunk kifelé, messze, túl a szemhatáron. A horizont távol van, nem tudjuk befogni, hol. Bennünk van, és még sincs. Elvágyódunk. Most nem szeretünk zongorázni (asztalhoz ülni), lehet, hogy szerettünk valamikor. Visszaemlékszünk rá, hogy talán igen. De arra is emlékszünk, miért akartunk szabadulni a leckétől. Itt - zongoraleckétől. Nincs billentyűje, csak a feketeség maradt, már nem tudunk zongorázni, ha szeretnénk, akkor sem. Az ujjaink nem engedelmeskednek akaratunknak. Nem látjuk a nagymamát, a nagynénit, a tanárt, aki vigyázott ránk, kiesett az emlékezetünkből, mert csak ők akarták, hogy mi gyakoroljunk. Arcuk, alakjuk szellemmé vált, ezért üres az egyik szék. A másik székben ültünk valaha, de nem nőtt hozzánk, tisztán emlékszünk a kék csíkozására, a formájára. A tárgyat ismerjük, csak magunkat nem. Nem akarjuk látni, hogyan is hajoltunk a billentyűk fölé. Egyenesen állunk, nem nézünk a zongorára. Ronda lábai vannak, zongoralábak. Erre emlékszünk, és talán arra is, miként csúfoltak minket, kislányokat akkor, harisnyásan, gondosan felöltözetve. A kép jobb oldalán homály, köd és szürkület. Elírtunk valamit, és foltot ejtettünk a tiszta lapon.
A kép szerkezete világos, egyensúlyra törekszik. Balról a szék döntené a képet, de a jobb oldalán a folt ellensúlyt tart. Érezzük, itt hamarosan történik valami, vagy már történt is. Elképzeltük, hogy mi lenne, ha mi nem zongoráznánk többet és félelem nélkül tehetnénk azt, amit szeretnénk tenni. Élvezni a természet szépségét, gyöngyszemeit, a tengerszemet, a hófödte csúcsokat. Ezek is zenék, hallani a természet beszédét. Néma beszéd. Fül kell hozzá. Tehát mégis tudunk zongorázni és akarunk is? Nem tudjuk eldönteni, és nem is kell. Tizenvalahány évesen nem dönthetünk felelősen. Helyettünk döntenek.
Álmodunk és reménykedünk, hogy értünk valamit. A természetet, értjük magunkat. Egykor biztosan. De ma is értjük önmagunkat? A kérdés nyitott, akár a kép, a lecke. Nekünk kell kijavítani.
Spiritusz Galéria
A kiállítás 2011. október 21-től november 19-ig tart nyitva, kedd-szombat 11-18 óra között látogatható! / The exhibition is open from October 21 to November 19 2011, between 11 a.m. – 6. p.m., from Tuesday to Saturday.
Két reflexió egy képhez
(Mayer Hella: Zongoralecke 5. c. képéhez)
Deák Csillag
I. reflexió
Egy kép képei
Nézem a traumákat. Látom. Többet, vagy kevesebbet, mint amit a festők láttak, látnak, láttatnának. Milan Kundera mondta, egy regényről csak regénnyel lehet beszélni, azt elmesélni. Így vagyok a képekkel is. Egy képről csak képekkel kellene beszélni. Nem beszélni, hanem megfesteni. De az egy másik kiállítás lenne. Ezért maradnak fejemben a képek. Egy képhez térek vissza többször is. Mayer Hella: Zongoralecke 5.
Hatalmas, színes tér. Szétszórt tárgyakkal, figurákkal. Lászólag elszigetelve. Mintha semmi semmihez se kapcsolódna. Két szék egy asztal. Antik szék. Van karfa. Kar és fa nincs. Növény sincs. Sivatagszínű alapon állnak a bútorok és a kislány a kutyával. A sötétbarna, fiókos asztal rejtené a zongorát? Billentyük az antik selyem huzaton vannak. Csíkos, szabályos mintázatú, párhuzamosok. Ittfelejtett polgári jólét huzatai. Fejtámasz nincs, nem is kell, mert senki sem ül a széken. elfordultak egymástól, egyik hátat fordít nekünk. Nem kell a dialógus. Nincs ki beszéljen. Csend van. Fémes csend. Sivatag. Majdnem monokróm. A kislány és kutya távol áll a bútoroktól. Ki zongorázik? A Für Eliset, az ismétlést. Senki sem játszik. Next door to Alice. Alice már rég nincs itt.
Feladták nekünk a zongoraleckét. Skálázunk. Merev ujjakkal. A kislány a kutyával háttal áll, nemcsak nekünk, a világnak is. Azt maga elé képzeli. Ugyanazt a képet látjuk? Lehetne kivetítő, vagy plazma TV. Álomkép, hófedte és zöld hegycsúcsokkal díszített táj, kék tóval, idill, csend, hidegség. Üvegbura. A jobb alsó sarokban sötétebb folt. Talán sivatagi vihar kavarja fel a homokot? A tó türkizkékje az antik szék csíkjára rezonál. Mégis találkoznak a párhuzamosok? Egy másik világban? Láthatalan üvegfal a táj és a kislány között. Nem tudja megérinteni. Soha nem jut el oda. Skálázni kell. Hátha a magas hangoktól széttörik az üvegfal, vagy csak megreped, friss levegő árad be a térbe és életre kelhetnek a figurák. A kislány és a kutya. Csobbanni fog valami a tóban.
Skálázni kell tovább.
Kölüs Lajos
II. reflexió
Leckejavítás
Mayer Hella Zongoralecke 5. képe mutatja magát, ahogy belép az ember, nem tud nem nézni rá, egyből szembe tűnik. Tájképnek indul. Tengerszem, kék, előtte hegyek magaslanak, körbezárják, távol látni a havas csúcsokat is. Ahogy közeledünk a kép aljához, a fehér színt felváltja a meleg barna szín. Itt olvadás van, nincs hó, se sárga, se fekete. A zongora (annak látom és hiszem), és a tájkép kerete is fekete. A gyász színe, a reménytelenségé, a magunkba zártság, az emlékezés, a halottak színe. Máshol a fehér lenne (görögök), de mi északon vagyunk, vagy a Kárpátokban. Nem tudni, hogy hol vagyunk.
A szoba kitágul, eltűnnek falai, közvetlenül beleépül a tájba. Miként a gondolatok, a tárgyak is szabadok, ha rendjük különös is, mert a zongorán senki sem játszik. Nincs zene, csak hallgatás és nézés. A kutya és a kislány kitekint a képből, egy másik képbe néz. A ruhát meleg barna szín uralja. A harisnya kék, a tengerszemet idézi. A két klasszikus, polgári családban megszokott székek csíkja is kék. Üresek, senki nem ül rajtuk. A tárgyak egyedül vannak. Nem irányul feléjük tekintet, senki sem használja őket. Szétszórt rend. A zongora inkább asztalnak látszik. Mindenütt tisztaság, a színek nem folynak össze, az átmenetek egyértelműek, határvonalak vannak.
Kint és bent összezártságát érezzük. Bentről vágyunk kifelé, messze, túl a szemhatáron. A horizont távol van, nem tudjuk befogni, hol. Bennünk van, és még sincs. Elvágyódunk. Most nem szeretünk zongorázni (asztalhoz ülni), lehet, hogy szerettünk valamikor. Visszaemlékszünk rá, hogy talán igen. De arra is emlékszünk, miért akartunk szabadulni a leckétől. Itt - zongoraleckétől. Nincs billentyűje, csak a feketeség maradt, már nem tudunk zongorázni, ha szeretnénk, akkor sem. Az ujjaink nem engedelmeskednek akaratunknak. Nem látjuk a nagymamát, a nagynénit, a tanárt, aki vigyázott ránk, kiesett az emlékezetünkből, mert csak ők akarták, hogy mi gyakoroljunk. Arcuk, alakjuk szellemmé vált, ezért üres az egyik szék. A másik székben ültünk valaha, de nem nőtt hozzánk, tisztán emlékszünk a kék csíkozására, a formájára. A tárgyat ismerjük, csak magunkat nem. Nem akarjuk látni, hogyan is hajoltunk a billentyűk fölé. Egyenesen állunk, nem nézünk a zongorára. Ronda lábai vannak, zongoralábak. Erre emlékszünk, és talán arra is, miként csúfoltak minket, kislányokat akkor, harisnyásan, gondosan felöltözetve. A kép jobb oldalán homály, köd és szürkület. Elírtunk valamit, és foltot ejtettünk a tiszta lapon.
A kép szerkezete világos, egyensúlyra törekszik. Balról a szék döntené a képet, de a jobb oldalán a folt ellensúlyt tart. Érezzük, itt hamarosan történik valami, vagy már történt is. Elképzeltük, hogy mi lenne, ha mi nem zongoráznánk többet és félelem nélkül tehetnénk azt, amit szeretnénk tenni. Élvezni a természet szépségét, gyöngyszemeit, a tengerszemet, a hófödte csúcsokat. Ezek is zenék, hallani a természet beszédét. Néma beszéd. Fül kell hozzá. Tehát mégis tudunk zongorázni és akarunk is? Nem tudjuk eldönteni, és nem is kell. Tizenvalahány évesen nem dönthetünk felelősen. Helyettünk döntenek.
Álmodunk és reménykedünk, hogy értünk valamit. A természetet, értjük magunkat. Egykor biztosan. De ma is értjük önmagunkat? A kérdés nyitott, akár a kép, a lecke. Nekünk kell kijavítani.