Portfóliók
Cirkusz
Néhány éve cirkuszba mentem a családommal. A kisvárosba érkezett a híres társaság, valami félreértés történt, s majdnem elmaradt az előadás áram hiányában. A testvéremet érték el a problémával, aki gyorsan telefonált, intézkedett, s megmentette a cirkusz hírnevét és az esti parádét. Intézett nekik áramot., cserébe tiszteletjegyet kapott: a páholyba.
Nagymamám fiatalon halt meg. Éppen ezért nem nevezte senki nagymamának. Rózsikának szólították. Egy harmincas éveiben járó nőt nem lehet nagymamának nevezni. Anyának is hívták, hiszen volt már két gyermeke, de csak ketten szólították így, mindenki más Rózsikának nevezte.
Kiderült, hogy a vándorcirkusznak nincs "készüléke", ezért minden helyszínen külön kell bekötni nekik az áramot. Nem vettek eddig, mert nem is tudták, hogy van ilyen. A testvérem szerzett nekik egy mobil "készüléket", amivel az áram bekötése egyszerűbbé és olcsóbbá vált a későbbiekben.
Rózsika vidám, erős nő volt. Értelmiségi, aki szabadidejében hobbi-színésznőként is tevékenykedett. Szeretett énekelni, beszélgetni és beszélni, sokan ismerték, népszerű volt, életvidám, pozitív. Nagyvilági nő. Szép nő. Tartása volt, kihúzta magát és mindig belenézett az objektívbe, ha fényképezték. Valószínűleg az emberek szemébe is belenézett. Őszinte volt, nyitott, nem volt takargatnivalója és nem félt, így könnyen bele tudott nézni az fényképezőgépbe és a világba. A régi képeken mindig csinosan felöltözve a társaság középpontjában ül, mosolyog vagy éppen énekel. Rózsika dohányzott is. Én is dohányzom. Rózsika mindig sírt, ha a cirkuszban meglátta a bohócot.
Én is sírtam, amikor megláttam a bohócot. Az érzést nem tudom leírni. Szegény bohóc olyan kis szánalmas. Ügyetlenkedik, a szája mosolyra van maszkírozva, de lehet, belül sír. Lehet, hogy nincs kedve nevettetni, mert rosszul aludt vagy elrontotta a gyomrát. Nem viselkedhet úgy, mint a légtornász, aki erősen koncentrálva próbálja megcsinálni a gyakorlatot, mindenki csendben marad, feszülten figyel, és szurkol neki, imádkozik, le ne essen. A publikum azt akarja, hogy megcsinálja a halállengést a magasban, és közben ne történjen semmi baj. A légtornász arca lehet feszült, mert ő egy nehéz gyakorlatot hajt végre. Ha leesik, a közönség egy emberként kiált fel.
A bohócnak nevetni kell. Úgy kell tennie, mintha nem koncentrálna. A publikum azt akarja, hogy orra essen, összegabalyodjanak a lábai, elejtse a buzogányt. Ha hibázik, ha szerencsétlen, mindenki nevet. És ő is nevet saját magán. A bohócnak a szemét kell nézni, nem az óriás, vörös száját. Mindenkinek mosolyt csal az arcára, és ezzel ő van a legnagyobb veszélyben.
"Rózsika, ne ülj fel a motorra, menj kocsival, nem jó az a motor."
A porondmester felkonferálja a következő produkciót. Motoron jön be egy férfi és egy fiatal lány. A lány halált megvető bátorsággal kézen áll a mozgó járművön, a közönség tapsol.
Ő szeretett motorral közlekedni, én soha sem ültem még fel rá. Félek.
Hirtelen történik valami, a cirkusz megáll egy pillanatra. Leesik a légtornász, a betanított kutya nem hajlandó megcsinálni a gyakorlatot, a zsonglőr elejti a buzogányt. Egy váratlan áramszünet egy pillanatra elsötétíti a porondot, a közönség egy emberként kiállt fel.
Rózsika a földön fekszik. Az úttesten fekszik mozdulatlanul, és ezzel megpecsételi a család sorsát.
"Mondtam, hogy ne menjen motorral!" - ordít Lajos, a nagyapám.
"Ha egyszer meghalok,verni fogom a koporsó fedelét, hogy engedjenek ki, mert nekem még annyi mondanivalóm van, vagy hogy legalább egy viccet hadd' mondhassak még el" - mondta nagymamám. És mivel én az ő vére vagyok, én is verem azt a rohadt élő koporsót, és mindig sírni fogok a bohócokon.
Nagymamám fiatalon halt meg. Éppen ezért nem nevezte senki nagymamának. Rózsikának szólították. Egy harmincas éveiben járó nőt nem lehet nagymamának nevezni. Anyának is hívták, hiszen volt már két gyermeke, de csak ketten szólították így, mindenki más Rózsikának nevezte.
Kiderült, hogy a vándorcirkusznak nincs "készüléke", ezért minden helyszínen külön kell bekötni nekik az áramot. Nem vettek eddig, mert nem is tudták, hogy van ilyen. A testvérem szerzett nekik egy mobil "készüléket", amivel az áram bekötése egyszerűbbé és olcsóbbá vált a későbbiekben.
Rózsika vidám, erős nő volt. Értelmiségi, aki szabadidejében hobbi-színésznőként is tevékenykedett. Szeretett énekelni, beszélgetni és beszélni, sokan ismerték, népszerű volt, életvidám, pozitív. Nagyvilági nő. Szép nő. Tartása volt, kihúzta magát és mindig belenézett az objektívbe, ha fényképezték. Valószínűleg az emberek szemébe is belenézett. Őszinte volt, nyitott, nem volt takargatnivalója és nem félt, így könnyen bele tudott nézni az fényképezőgépbe és a világba. A régi képeken mindig csinosan felöltözve a társaság középpontjában ül, mosolyog vagy éppen énekel. Rózsika dohányzott is. Én is dohányzom. Rózsika mindig sírt, ha a cirkuszban meglátta a bohócot.
Én is sírtam, amikor megláttam a bohócot. Az érzést nem tudom leírni. Szegény bohóc olyan kis szánalmas. Ügyetlenkedik, a szája mosolyra van maszkírozva, de lehet, belül sír. Lehet, hogy nincs kedve nevettetni, mert rosszul aludt vagy elrontotta a gyomrát. Nem viselkedhet úgy, mint a légtornász, aki erősen koncentrálva próbálja megcsinálni a gyakorlatot, mindenki csendben marad, feszülten figyel, és szurkol neki, imádkozik, le ne essen. A publikum azt akarja, hogy megcsinálja a halállengést a magasban, és közben ne történjen semmi baj. A légtornász arca lehet feszült, mert ő egy nehéz gyakorlatot hajt végre. Ha leesik, a közönség egy emberként kiált fel.
A bohócnak nevetni kell. Úgy kell tennie, mintha nem koncentrálna. A publikum azt akarja, hogy orra essen, összegabalyodjanak a lábai, elejtse a buzogányt. Ha hibázik, ha szerencsétlen, mindenki nevet. És ő is nevet saját magán. A bohócnak a szemét kell nézni, nem az óriás, vörös száját. Mindenkinek mosolyt csal az arcára, és ezzel ő van a legnagyobb veszélyben.
"Rózsika, ne ülj fel a motorra, menj kocsival, nem jó az a motor."
A porondmester felkonferálja a következő produkciót. Motoron jön be egy férfi és egy fiatal lány. A lány halált megvető bátorsággal kézen áll a mozgó járművön, a közönség tapsol.
Ő szeretett motorral közlekedni, én soha sem ültem még fel rá. Félek.
Hirtelen történik valami, a cirkusz megáll egy pillanatra. Leesik a légtornász, a betanított kutya nem hajlandó megcsinálni a gyakorlatot, a zsonglőr elejti a buzogányt. Egy váratlan áramszünet egy pillanatra elsötétíti a porondot, a közönség egy emberként kiállt fel.
Rózsika a földön fekszik. Az úttesten fekszik mozdulatlanul, és ezzel megpecsételi a család sorsát.
"Mondtam, hogy ne menjen motorral!" - ordít Lajos, a nagyapám.
"Ha egyszer meghalok,verni fogom a koporsó fedelét, hogy engedjenek ki, mert nekem még annyi mondanivalóm van, vagy hogy legalább egy viccet hadd' mondhassak még el" - mondta nagymamám. És mivel én az ő vére vagyok, én is verem azt a rohadt élő koporsót, és mindig sírni fogok a bohócokon.
