Portfóliók

 
Czető Bernát:
KAKUKK


Őszi eső. Kék és piros cseppek az éjszakában. Az aszfalton megül a tócsa, a nedves kövezet színes fényeket ver vissza. A bezárt üzlet kirakatából próbababa bámulja a művelődési ház főbejáratát. Kék arc, piros arc. Kék, piros, piros, kék. Sztroboszkóp, mozgás nélkül. A tér közepén Johann Wolfgang Goethe, német költő szobrának talpazata. Körülötte gusztusos terméskő burkolat, a fehér mészkő talapzatra a költő nevét vésték. Fehér mészkő, piros mészkő, kék mészkő. Arany betűk. A talapzaton teljes alak helyett két cipő.
A művelődési ház előtti téren álló hat rendőrautó tetején fények villóznak. Az autók mögött a földön egyenruhás rendőrök kuporognak. Cipőjük lassan átázik, gémberedő kezükben a pisztolyokon esőcseppek ülnek meg. A megafonnal hangosított városi rendőrkapitány már vagy húszadszor kántálja utolsó fenyegetését: „Azonnal hagyják el az épületet! A rendőrség körülvette magukat. Fegyver nélkül, felemelt kézzel jöjjenek elő! A rendőrség körülvette az épületet. Azonnal hagyják el…” A figyelmeztetés kásásan visszhangzik a házak falairól. „Azoazonnal hagyhagyják elel az épüazépületet tet…”
Kék fény, piros fény. A művelődési ház bejáratának két oldalán egész emeletes plakátokról valóságshow-sztárok mosolyognak szeplőtlenül. Bágyadt-gyenge narancsszín fény világítotja meg a művelődési ház előcsarnokát. Valahol mélyen bent tűz lobog. Az emeleten üvegtábla robban, cserepei pengve hullanak az aszfaltra. Láng csap ki az ablakon. Egy rendőr a kapitány háta mögé óvakodik. - Ez kifüstöli őket. - A bekapcsolt megafont a házak falai visszhangozzák. „Eez kifüstöli őket-ket-ket.”
A házak ablakaiban és a házak előtt a kapukban pizsamás, hálóinges emberek állnak, némelyiken télikabát, máson pokróc, hirtelenjében magára kapott pulóver. Ázottan dideregnek, de senki sem adja fel. Az egyik pizsamás ember videó kamerával dokumentálja az eseményeket. Magasra nőtt szőke kamasz figyeli a rendőröket a tömegből. Hiába húzkodja lefelé nadrágját, a szárak bokái fölött érnek véget. Derekán, agyonmosott kapucnis melegítője alól kilátszik a szürke alsónadrágba gyűrt póló. Nem azért, mert így akarja. Egy kövérkés fiú áll mellé. Megböki.
- Máté, most mi lesz?
A szőke csak legyint, - Joci már nem százas. Amit kap, megérdemli.
Fülsértő szirénázással érkezik a térre a tűzoltóság felvezető autója, mögötte még zajosabb tűzoltóautó, majd annál is zajosabb harmadik. A tűzoltóparancsnok kikászálódik a felvezető autóból, és a rendőrkapitányhoz cammog. Vadonatúj, betöretlen védőfelszerelésében bár nagyon igyekszik, mégis esetlenül lépdel. Mint Neil Armstrong és Edwin Aldrin, amikor még nem ugrálva közlekedtek a Holdon. Ha nem nyomott volna el minden hangot a szirénák, berregő motorok zaja, hallani lehetne csillogó, csengő-bongó szerelvényei csilingelését. – Mi történt, Tomikám? – kiáltja.
A rendőr süket-bután néz a kollégára. – Mi van?! Nem hallom!
- Mi történt?! – ordítja a másik.
- Nem hallom, de húzódj hátra. Fegyveresek, - mutogat is, hogy menjen.
- Mit mondasz?!
- A rohadt életbe! Csend legyen már! Hallja valaki? – És mert más sem hallja, két kézzel integet a tűzoltóknak, hogy csend legyen. A tűzoltóparancsnok is. A tűzoltók látják a két parancsnok hadonászását, de buzdításnak veszik, és munkához látnak. Tömlőket húznak ki a kocsiból, és beindítanak egy aggregátort. A tűzoltóparancsnok cammogva, dülöngélve szalad a rohamkocsikhoz, és maga kapcsolja ki a szirénákat. Valamivel kisebb lesz a lárma. Közben a rendőrparancsnok visszafordul a művelődési ház bejárata felé, és újra kezdi a kántálást. „Azonnal hagyják el az épületet. Körül vannak véve. Felemelt kézzel, fegyver nélkül jöjjene… khkr…” A megafon felköhög és elhallgat, a rendőrkapitány idegesen babrálni rajta. Recsegés hallatszik, majd teljes némaság. Az autók motorjait leállítják. Hirtelen olyan csend lett, hogy még az ereszekben csörgedező víz tompa csobogását is hallani lehet.
- Kontakthiba, vagy beázott, - okoskodik az egyik fiatal rendőr, - vagy mindkettő.
A kapitány megrázza a készüléket. Ez használ, halkan búg a szerkezet. Szájához emeli. „Körülvettük az épületet…”
A tűzoltóparancsnok visszaér a rendőrkapitányhoz. Hitetlenkedve bámul a művelődési házra, - Tomi. Ezek azok? – kérdezi a tűzoltó a rendőrt.
-„Toomi, ezeek azook?” –visszhangozzák a tér falai.
- Kik? – értetlenkedik a rendőr. „Kik kik kik?”
- Hát ezek, - mutat előre a tűzoltó.
A művelődési ház személyzeti kijárójában, a főbejárat mellett, négy megperzselt hajú, kormos arcú, rémült kamasz áll.


1.

Meghúzatta a Hondát. Tizenhat szelep spriccelte a benzint, felbőgött a négy hengerben az erő. Hétszáz kiló lendült a hegynek. Ha nem a zárt sisakot veszi fel, ezer muslica vág sebet arcába. Már ha október végén lenne muslica. Fák, út, árok, erdő, legelő. Felért a hegyre, és ott volt előtte a város. Megállt. Fészkelődött kicsit a nyeregben, hosszú volt az út, csak most vette észre, hogy combja elzsibbadt. Levette sisakját. Sarkával kitámasztotta a hatalmas motort, leszállt róla. Nyújtózott. Néhány karate rúgással ébresztette izmait. A dombokon csupasz fák, a város fölött ólom ég, és szürkeség, szürkeség, szürkeség. Az út mellett az árokban az eldobott pillepalackok és sörös dobozok között döglött kutya feküdt, a férgek, madarak már kikezdték. Nem sokat bajlódott, lehúzta a bőrnadrág cipzárját, és a dög mellé, az árokba vizelt. Nézte a kutya nyitott barna szemét, cserepesre száradt orrát. Végzett. Csend, madárcsicsergés, alig halható morgás a város felől. Az állomásra érkező vonat kürtjének elmosódott hangja. A völgybe telepedett város felé fordult. Balra a lakótelep, középen a gyár, mögötte a Belváros, jobbra az alsóváros, azon túl lehet a Szabadságtelep, a gettó. Milyen cinikus névadás. Térkép a fejében. Le a városba, végig a lakótelep mellett, a gyár előtt a hosszú Széchenyi úton a Martinista térig. Öt perc. Milyen szép innen ez a város! Játékházak, játékautók, a vasúti síneken játékvasút mellett az emberek bolháknak látszottak. Bolháknak vagy hangyáknak. Ugrálnak vagy dolgoznak. Autó húzott el mellette. Mire leér a városba, ez is játékautó lesz, amit egy bolha vezet. Vagy hangya. Valahonnan fentről nézve a Hondája is csak egy játékmotor, és ő is csak bolha. Nem. Bolha semmiképp sem. Ránézett a döglött kutyára. A bolha csak ugrál, míg egy kutya fogai között végzi. A hangya épít. Bolyt, társadalmat, jövőt. A hangya becsületes, hűséges, a bolha csak élősködik. A hangya életének távolról is van értelme. Ha távlatot kapnak a dolgok, minden kitisztul. Szemével követte az idegen autót. Amikor a kocsi beért a városba, lelassított, majd megállt. Két bolha állt az út mentén. A sofőr bolha kiszállt a kocsiból. Aztán visszaszállt, és indított. A két bolha visszament az út menti fák közé.
A motoros az órájára nézett, ideje indulni. Visszaszállt a motorra, és gázt adott. A hátsó kerék csíkot húzott az aszfalton, a nehéz túramotor eleje kicsit megemelkedett, nekiindult a lejtőnek. Ács élvezte az erőt, amit a rohadt sok ezernyolcszáz köbcenti adott, élvezte, hogy a stabil, súlyos gép önálló életre akar kelni, és mégis ő uralja mind a százhúsz lóerejét. Jó dolog kézben tartani a dolgokat. Ettől férfi a férfi.
Az utolsó kanyar előtt mintha látott volna valamit. Sejtette, hogy micsoda, de nem törődött vele. Figyelnek. Rákanyarodott a város előtti utolsó egyenesre. Ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer meghúzza a motort, így lassított, és alig ötvennel ment el a város határát jelző tábla mellett. Csak innen lehetett látni a bekötőúton lesben álló két rendőrt és a rendőrautót. Az egyik kilépett az útra. Lemeszelte a motort.
- Jogosítványt, forgalmi engedélyt, személyigazolványt kérem, - mondta az öregebb rendőr, akinek három ezüst csillag volt a vállapján. A másik körbejárta a motort.
- Valami probléma? – vette le a sisakot.
- A traffipax szerint száznegyvennel jött a lejtőn. A hetvenes táblához képest kicsit sok.
- Bocs, néha elfelejtkezem magamról.
- Sokba tud kerülni az ilyesmi…
Ács elővette bőrdzsekijéből tárcáját. Sorra vette ki a papírokat. A fiatalabb rendőr rá se nézett, elbűvölte a motort.
- Shadow? – kérdezte, és leguggolt, hogy közelről láthassa a csodát.
- Még hogy Shadow! Gold Wings. Jogosítvány… személyi… forgalmi… - adta a törzsőrmester kezébe.
- Most mit csináljak magával? – nézett Ács szemébe az öreg. Erre a kérdésre az országúti illem szerint kérdéssel kell felelni: „Mennyibe fájna ez nekem biztos úr?” És akkor lehet alkudni.
- Lehet benne száz ló, - találgatott a fiatal.
- Még több is, - mosolygott Ács. Az öreg rendőrt ez zavarba hozta. Miért nem fél? Legalább izzadhatna.
- Vízhűtéses? – firtatta a fiatal őrmester, és ujjával halvány csíkot húzott a krómozott lengéscsillapítóra.
- Az.
- Látszik rajta, hogy törődik vele.
- Szeretem.
Az öreg rendőr belenézett papírokba, és kiment fejéből a vér. Ez maga a lidércnyomás.
- Mibe volt? Négymillió? – a fiatal őrmester megpiszkálta a gyertya gumikupakját.
- Ha Shadow-t vettem volna. De ez Gold Wings. Zsír újan bő hatba van.
- És az extra…
Az öreg nem bírta tovább.
- Kussoljál már!
- Mi van?
A fiatal rendőr sértődötten állt fel, már azon volt, hogy visszavágjon, de a két férfi arcát látva, megértette, hogy ez a helyzet nem az a helyzet. A motoros magabiztosan vigyorgott, az őrmester arcán táncot járt a rémület. Ács elővette jelvényét.
- Mutatkozzunk be egymásnak. Ács János főhadnagy, a maguk új főnöke.
- Darvas Csaba főtörzsőrmester, – tisztelgett az öreg.
- Mohácsi Róbert őrmester.
- Szeretném, ha most bemennénk a kapitányságra.
- Azonnal, - mondta a főtörzs, és elindult a bekötőúton álló rendőrautó felé. A motoros nem mozdult.
- Várjon! A büntetés? Az el van felejtve? – bökött egyet az öreg rendőrön.
- Vicces a főhadnagy úr, - fordult vissza savanyúan a főtörzs.
- Na ja! Őrmester, tud motort vezetni?
- Igen.
- Jogsi is van? Mert ha nem, az szívás lenne.
- Van egy Yamahám. De csak krossz.
Ács kivette a kulcsot a motorból, odadobta az őrmesternek. Aztán a sisakot. Mohácsi az üléshez szíjazott sportzsákot nézte.
- És a cuccal mi legyen?
-Ha megérkezik, hozza be maga. Főnök vagyok, én csak nem cipekedhetek.
- Okés.
- Vigyázzon, mert hét másodperc alatt már száz fölött van. – és beült a rendőrautóba.

A családi házakat felváltották a lakótelep kocka épületei. A széles sugárút beért a belvárosba és minden átmenet nélkül négyről kétsávosra szűkült.
- Szóval, mi volt ez?
- Főhadnagy úr, jelentem, mire gondol?
- „Most mit csináljak magával?” – idézte gúnyosan az öreg rendőrt. – Klasszikus. Tudja, a zsaru szó nem a zsarol igéből ered, hanem a zsandárból. Ha megtudom, hogy bárki, érti, bárki pénzt fogad el a kapitányságon, maga is repül. De előtte leüli.
Az öreg rendőr pontosan tudta miről van szó. Régi katonai trükk, amivel a legénységet egymás ellen fordították. A büntetés közös, bárki követi el a vétket. A katonák egymásban keresik az ellenséget, nem az elöljáróban. Maguk hozzák meg az ítéletet, hajtják végre a büntetést. A jutalmazás viszont egyéni, mert motiválni tudni kell, a fókának hal kell, az állománynak pénzjutalom.
- Főhadnagy úr…
- Nem érdekel, és nem is akarok tudni róla. Tényleg nem.– Ács már járt Pongrácbányán, de az régen volt. Még a katonai középsulival kirándultak ide, több, mit tíz éve. A város semmit se változott. A Főtér mellett haladtak el. A Főtér közepén állt a híres szobor talpazat, rajta a két bronzcipő. - Ezt még megúszta. Most még csak egy stoppos vagyok, akit felszedett az út mentén. Attól a pillanattól vagyok a parancsnoka, hogy beléptem a kapitányság épületébe. Persze véleményem van.
Ács halkan beszélt, egy pillanatra sem emelte fel hangját. Aztán a szoborlopásról, a művelődési ház felgyújtásáról kérdezett, hogy mit látott Darvas. Nem érdekelte a botrány, azt öt tévécsatornán az egész ország láthatta. Ő is látta, hogy a szabálytalan arcú riporternő mint számol be a művelődési ház könyvtárának felgyújtásáról. Vége a világnak, ha ilyen történhet. József Attila és Goethe írásai égtek. Aztán áldozatokról beszélt, nem elkövetőkről. Ez vastagon ellentmondott a rendőri jelentéseknek, amiben mindenért a fiúkat hibáztatták. A lényeget egy városi hírességgel, valami öreg sportolóval mondatta ki. – Élhetetlen a város. A Szabadságtelepen régen ápolt, kertes családi házak voltak, most ez a munkanélküliek elhanyagolt nyomortelepe. Már a harmadik generáció nő fel rendszeres munka nélkül. Bandák uralják a városrészeket. Ezek a fiúk, akiket lefogtak, csak kisfiúk. Kölykök, akiket kihasználnak, ha arra van szükség. A bűnösök a nagy bandák vezérei. A nagyfiúk. Ki tanítja rendre a nagyfiúkat?
Ács megint megkérdezte a törzsőrmestert.
- De mit látott maga?
- Állampolgári bejelentés érkezett, hogy…
- Amit már olvastam. Telefonált egy öregasszony, hogy bontják a szobrot. Nem érdekel a kamu. Azt akarom tudni, hogy mi történt.
Rétváry Tamás százados, Ács rövid úton távozott elődje, hiú volt és buta. Interjút adott a helyi tévének, amit átvettek az országos csatornák is. Az újtelepi fiúkra akarta kenni az egészet, de mielőtt bármit tehetett volna, repült. Kínos a megyének, kínos a testületnek. Az öreg alkoholista kapitány nyilatkozata hemzsegett a feltételezésektől, előítéletes gyanúsításoktól. A Madarász-fiút egy odavetett mondattal elítélte, mert apja börtönben ült. Lakatos Pecát, mert félig cigány. Simahomályt, mert családi viszonyai rendezetlenek. Amikor végzett az interjúval, odavetette a riporternőnek: - Ha valami olyat mondtam, ami kiveri a biztosítékot, vágja ki! - Tulajdonképp ez a mondat verte ki a biztosítékot, mert a riporternő egyben, csorbítatlanul adta le az anyagot.
Zavaros, kellemetlen ügy. Miért volt felrepedve Madarász Joci szája? Ezt egyébként kiválóan lehetett látni az eredeti anyagban, az egyik kereskedelmi csatorna még le is lassította a felvételt, hogy a vak is észrevegye. Hová tűnt az ellopott szobor? Hová a feltételezett fegyverek? És főleg. Miért tagadták a fiúk a nyilvánvalót? Ami talán másképp lehetett nyilvánvaló és igaz, de arról senki nem beszélt. Hazugságok, kötelességmulasztások sora. Az egész kapitányság bűzlött és rohadt.
- Csak a tényeket. Feltételezésekre nem vagyok kíváncsi.
- Két kocsival érkeztünk a Főtérre. A csibészek bemenekültek a művházba. Erősítést kértem, mert fegyvert feltételeztem. – Mohácsi rájött, mit is mondott. – Mit csináljak?! Ezt tény. Tény, hogy feltételeztem. Akkor még nem tudtuk, hogy csak néhány taknyos.
- Lapozzon már!
- Húsz perc múlva megjött a kislétai és a boroshutai csapat, meg a kapitány úr. Akkor már lángolt a művház.
- Még szerencse, hogy nem lőtték le a kölyköket.
- Erről azért nem volt szó.
- Azért biztonság kedvéért leesett pár pofon.
- Nem vertük meg őket. Egy pofon se volt.
- Viszket a hátam a tollak miatt.
- Esküszöm. Végig ott voltam, senki nem ütött, - bár ez őszintén hangzott, mindketten ismerték az életet. Ha ilyen helyzetben őrizetbe vesznek egy kamaszt, azt mindig felpofozzák. Négyet még inkább.
- Mitől is repedt fel a Madarász-fiú szája? - Jól megjegyezte a fiú nevét. Nem csoda, Madarász Károly esete volt Pongrácbánya első országos botránya. Madarász valamikor a konverter vezető mérnöke volt, a gyár bezárás után vállalkozó. Tíz évvel később sörétes puskával lőtt le egy rendőrt. Zavaros ügy, a részletekre már nem emlékezett, de majd utánanéz.

A rendőrség az öreg szocreál épület földszintjét és első emeletét foglalta el. A bejárat a sarokról nyílt, rövid szoknyás rendőrlány állt kapujában. Megkapó lábai fölött már nem volt említésre méltó. A főtörzs beállt az udvarról nyíló hátsó bejárathoz, de Ács a főbejáraton akart érkezni, kiszállt az utcán. A rendőrlány rámosolygott, kérdezte, miért jött. Ács megmondta.
Mohácsi az előcsarnokban várt, lábánál az új kapitány zsákja hevert.
- Mutassa az utat! – vette vállára Ács a pakkot.
A kapitány a folyosó végén székelt, Mohácsi a hozzávezető úton mindenhová benyitott.
– Ügyeleti szoba. – Itt egy kockás pokróccal letakart heverő, íróasztal, két szék, hűtőszekrény volt.
- Kihallgató szoba. – Asztal, két szék, csupasz falak.
- Darvas, Schulcz és az én szobám. - A legfeljebb hat négyzetméteren három íróasztal, három szék osztozott, a falakon körözési felhívások, családi képek. Ekkor már az öreg főtörzs is csatlakozott hozzájuk. Az eligazítóba nyolc széket zsúfoltak, ennyi volt a kapitányság állománya. A táblát az iskolától kapták, rá rajzszögekkel tűzték a körözvényeket, hivatalos papírokat. A székek furnérja hámlott.
- A többiek?
- Hárman otthon, ketten járőrben, meg mi négyen itt.
- Undorító, - finnyogott Ács, kezét nadrágjába törülte, mert kosz vonta be a kilincset, az ajtót, egyáltalán mindent. Ragadott, amihez csak hozzáért.
- Mikor szellőztettek itt utoljára?
- Rendszerváltáskor, - mondta az őrmester.
- Á, korábban, akkor én már itt voltam, - így a főtörzs, - Ez a főhadnagy úr irodája.
A főnök birodalma ragyogott a tisztaságtól. - Kétszer akkora, mint az eligazító, - morogta Ács, mikor beléptek.
- Ja, - válaszolta a főtörzs mértéktartóan. Még nem tudta, hogy az új főnök helyteleníti, vagy örül a fényűzésnek.
Ács körülnézett, és magában megállapította, hogy elődje egy valakit biztosan szeretett: önmagát. A falon a rendőrség angol nyelvtanfolyamának bekeretezett bizonyítványa, Rétváry nevére kiállítva. A kanadai lovasrendőrség emléklapja, Rétváry ott töltött kéthetes kiképzésről. Néhány fénykép, amin Rétváry volt látható, amint kezet ráz egy rendőrtábornokkal, méteres harcsát emel magasba horgászruhában, és két piros ruhás kanadai lovas rendőrrel ölelik át egymás vállát. Valamint a köztársaság és a város címere, Rétváry nélkül. Bőrgarnitúra, akvárium, alja kaviccsal felszórva, kínosan ízléstelen kincses ládával, elsüllyedt vitorlással. Üveges szekrény, amiben iratok helyett kubai rumot, francia konyakot, háromféle viszkit és tekilát tartottak.
- Ez mi? – bökött Ács az íróasztalra. A koloniál íróasztalon iratok, fényképek, írószerek hevertek.
- A százados úr még nem költözött ki. Mikor megkapta a nyugdíjazási parancsot, betegszabadságra ment. Azt hittük az átadásra visszajön.
- Miféle átadásra?
- Hát, hogy ő átad itt mindent, a főhadnagy úr meg átveszi - nézett tanácstalanul társára az őrmester. – Ezt mondta.
- Ezt, - nyomatékosította bólintással a főtörzs.
Ács felkapta a szemetes kosarat, és karjának egy mozdulatával belesöpört mindent, ami az asztalon volt.
- Átvettem. - Mohácsi kezébe nyomta a papírkosarat. - Ami nem hivatalos, azt dobja ki! A többit az irattárba. Az üvegekhez, pedig kerítsen egy kartondobozt.
A két rendőr vigyorgott.

Messziről egyszerű ügy volt, csak össze kellett rakni a részleteket. Mindenekelőtt behozatta a művelődési ház igazgatóját, a szoborlopásról bejelentést tevő nyugdíjas vénkisasszonyt, a diszkó kidobó embereit, a játékterem tulajdonosát, egy szem helyszínelő technikusát, és lassan kibontakozott az október végi nap története. Leírta egy papírra.
21 óra 10. Játékterem. Madarász Joci a nyerőautomatát rugdossa, amit rongálásnak vesz a tulaj. Jocit, az öccsét Mátét és Pecát szóváltás után kidobják. Ha minden igaz, két pofon is elcsattan.
21 óra 45. Városi Park. Valahonnan bundapálinkát szereznek. Feltehetően a hozzájuk csatlakozó Simahomály és/vagy Fletó révén. Ekkor Máté már nincs velük. Be akarnak menni a diszkóba. Nem engedik be őket. Itt is kapnak pár pofont.
22 óra 17. A művház előtti téren az előző nap felállított Goethe szobrot festékkel megrongálják. Gombos Renáta nyugdíjas bolti eladó térre nyíló ablakából látja a rongálást, ezért felhívja a rendőrséget. A szobor amúgy Pongrácbánya testvérvárosa, a thüringiai Bieberau ajándéka.
22 óra 20. Egy pick up jelenik meg a téren, benne négy-öt idegen férfi, és közel negyven másodperc munkájával lefűrészelik a bronzszobrot. Profik. Szóbeli összetűzés a fiúkkal, amit a riadóautó közeledése szakít meg. Megjegyzés: Erre csak Gombos Renáta, a tanú emlékszik, a fiúk nem akarnak tudni róla, így a rendőri jelentés egy öregasszony képzelődésének minősíti.
22 óra 22 perc. A pick up és az öt férfi eltűnik, a fiúk az érkező rendőrjárőrbe szaladnak. Felszólításukra nem állnak meg, hanem a művházban keresnek menedéket. Darvas főtörzs vélelme szerint a fiúknál lőfegyver van, ezért a járőrök erősítést kérnek.
23 óra 14 perc. A művház könyvtárában ismeretlen okból tűz keletkezik. A kár szerencsére nem vészes, csak néhány polc könyv, és az ablakkeret égett meg. A bűnügyi technikus helyszíneléskor égett cannabis sativa nyomokat talál. Magánvéleménye szerint a fiúknál fű lehetett, ezt akarták eltűntetni. A tűz is ebből keletkezett. Ezt bajos lenne bizonyítani. Megjegyzés: De akkor miért nem húzták le a füvet a vécén? Pánik? Idióták?
23 óra 27 perc. Madarász és a három fiú kijön a művelődési házból. Őrizetbe veszik őket.

Mikor a listával megvolt, a főtörzzsel sorra járta a fogdákat. Az egyesben Rezes Flórián, egy hatvanéves cigányember ült begipszelt lábbal. A törzsőr és Rezes közösen próbálták Ácsnak magyarázni, de a főhadnagy nem értette, miért kellett a fogdában tartani. Rezes nagypapa létére beteges kukkoló volt. Rendszeresen felmászott az egyedül élő orvosnő kétszintes háza mellett álló diófájára, hogy az asszonyt meglesse emeleti fürdőszobájában. Amikor az orvosnő végzett az esti tisztálkodással, Rezes rendszerint lemászott a fáról, valami apróságot lopott a kertből, majd hazament. Erre szükség volt, mert különben felesége nem engedte be házába. Két napja nem ez történt. Hűvösre fordult az idő, és az orvosnő a pára miatt nem a törülközés és a pizsamába bújás után, hanem a zuhanyozás végeztével nyitotta ki a fürdő ablakát. Ez megzavarta Rezest. Sokkolva bámulta egy méterről a asszony meztelen melleit. A doktornő ijedtében sikított, mire a sokunokás Rezes-nagypapa hat métert esett.
- Ha még egyszer zaklatja a doktornőt, én töröm el, de mind a két lábát, - közölte Ács, és a sportos nagypapa elbiceghetett. A következő cellában egy asszony ült, aki lepedőt lopott egy szárítókötélről. Semmi különös. Megtetszett, elvitte. Őt is megfenyegette, elengedte. A harmadikban Gabi, a csöves könyörgött, hogy maradhasson, mert szerette volna kipihenni magát. Neki a fogda volt az üdülés. Ács megengedte, azzal a feltétellel, hogy segít a kapitányság kitakarításában.
- Csak lúzerek vannak itt? – kérdezte a következő ajtónál.
- Meg a fiúk, akik miatt Rétváryt lapátra tették.
- Azok is lúzerek.
- Akkor csak lúzerek, - vont vállat a főtörzs.
- Olyan rohadt jó híre van a városnak! Itt, ha kitesznek egy pénztárcát a főtéren, egy hét múlva is ott lesz. Az emberek nem zárják a bejárati ajtókat.
- Hiába gúnyolódik a főhadnagy úr.
- Oké. Hol vannak a fémtolvajok, a betörők, a védelmi pénzszedők, a stricik, a garázdák, a korruptak, az erőszaktevők?
- Hát nem itt.
- De miért nem?
- Így alakult.
- Hát rosszul alakult, - bosszankodott Ács, de a főtörzs csak nem kezdett el mentegetőzni, vagy sajnálkozni. Állt, és várta, hogy most mi jön.
– Legalább ne legyen ilyen flegma.

Madarász Joci a csupasz priccsen feküdt, szemöldökét, pólóját megperzselte a tűz, száján lassan gyógyult a seb.
- Szépen nézel ki.
- Köze?
- Ki vágott szájon?
- Anyád!
Ács faarccal válaszolt.
- Anyám? Nem valószínű, hogy szájon vágott volna. Azt eddig csak nekem sikerült kiérdemelni.
Madarász Jocó nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon. Előrehajolt a priccsen, és sziszegett, mert száján megint szétnyílt a seb. Ácsot megcsapta a testszag, ami a fiúból áradt.
- Büdös vagy. Nem mosakszol?
- Azt mondták, itt hetente egyszer lehet.
- Kelj fel, és gyere! Az irodámba.
- Ki a fasz maga?
- A városi kapitány. Gyere már!
A folyosón már ott álltak a többiek. Simahomály, Peca és Fletó. Csak Fletón volt tiszta ing, a többieknek nem hozott senki sem frisset a mocskos helyett. Joci a zárkaajtóból kérdezte:
- Bilincset nem rak rám?
- Azt ki kell érdemelni.
A kapitányi irodában nagy bőrkanapé, fotelek és kóla várta Jociékat.
- Nem ti loptátok el a szobrot.
- De. Itt van a farzsebemben, - röhögött Peca.
- Épp elég elviselnem háromnapos szagotokat, humorra már nem vagyok vevő, - mondta Ács mosolytalanul.
A fiúk letelepedtek a kanapéra. Ács állva maradt, háttal az íróasztalnak dőlt. Az asztalon nyitott dosszié feküdt, benne fényképek, jelentések, vallomások.
-Kik vagytok?
- Most mutatkozzunk be?
- Nem kell. Te Sima Henrik. Simahomály. Te meg. Lakatos Péter. Peca. Suszter Ferenc: Fletó. Madarász József: Joci. Tudom a nevetek. Sőt még talán többet. De valójában kik vagytok? Szeretném tudni, hogy mit tartotok magatokról.
- Nem kell a lelkifröccs, - szólalt meg Fletó. – Nem az anyám.
- Nem. Az anyád kórházban fekszik. Leukémiás, és ha börtönbe kerülsz, csak a temetésén találkoztok.
- Dögölj meg!
Ács ellökte magát az íróasztaltól. Fletó megijedt, hogy megint pofon jön, védekezésre emelte karját, de nem. A férfiról lepattant minden sértés, mert nem haragudott, hanem érvelt. Nem volt benne semmi fenyegető, csak nyugalom és figyelem. Megállt a szoba közepén.
- Így nem megyünk semmire. Peca, te már voltál intézetben. Jó volt? Élvezted? Várni a kimenőre? Lesni, mit akar valamelyik öreg? Jó dolog csicskának lenni? – Peca gyűlölettel nézett vissza, várta, hogy mikor alázza meg a kapitány, mikor kezdi a köcsögözést, hogy hányan mentek át rajta, és élvezte-e. De nem. A rendőr vagy nem tudott semmit, vagy nem érdekelte. Ács a következő fiúhoz fordult. - Simahomály. Ha most hazaengedlek, véresre ver a mostoha apád. Tele van az irattár látleletekkel. Bordatörés, bevérzések, beszakadt dobhártya. Ha börtönbe mész, már az se tart vissza. Fletó! Öt éven belül megint itt ülsz. És te is, te is!
- Köze?
- Nincs. Nincs közöm hozzá. Hiszed te.
- Van?
- Láttam egy tévériportot. Valami Kovács vagy Takács, vagy milyen Noémi készítette.
- Székács Noémi. Ő csinálja a városi tévét.
- Az. Nos, ebben arról volt szó, hogy négy jobb sorsra érdemes tizenhét-tizennyolc éves fiúra akar mindent rákenni egy egész város.
- És mit akar ebből kihozni? – kérdezte gyanakodva Jocó.
- Engem meggyőzött. Nem akarok segíteni nektek, nem vagyok az anyátok. Alkalmat akarok adni nektek, hogy magatokat húzzátok ki a szarból. Annak mégiscsak több értelme van.
Jociban testet öltött a gyanú. Itt van ez a csávó, kólát ad, úgy tesz, mint aki megérti őket. Új fiú. Besúgókat akar. - Mi a fenét akar tőlünk?
- Csak hogy végre mondjátok meg, kik is vagytok? Szánalmas lúzer börtöntöltelékek, vagy emberek, akik birtokolják, ami az övék. Egyáltalán, érdemes-e titeket szabadon hagyni?
- Mit… akar… tőlünk? – tagolta Joci a mondatot szavanként, mint egy elmefogyatékosnak.
- Nem azt, amit hiszel. Spiclikre nincs szükségem, nyílt kártyákkal játszom. Elegem van a simlis megoldásokból, az ügyeskedésből, a sunyiságból. Csak azt akarom, hogy találjatok magatoknak célt, mert különben mire az élet.
- Célt? Itt? Látta már a várost? – Peca alacsony, feketehajú kamasz volt. Tizenhét éves korára már mindent tudott.
- Pocsék hely, tudom, de a tietek. Nem is nagyon van másotok. Tietek. Felelősséggel tartoztok érte. De jogaitok is vannak. Tanulni, dolgozni, szórakozni, élni. De ezeket a jogokat nem ajándékba kapjátok. Ki kell követelni, meg kell érdemelni, védeni kell.
- Gőzöm sincs, miről beszél.
- Arról beszélek, hogy végigpofoztak titeket azon az estén. Hogy rátok kenik a szoborlopást, a kábítószert, mindent. És közben még olyan hülyék is vagytok, hogy a művház könyvtárában akartátok elégetni a zöldet. Atya Úristen! A papír ég, nem tudtátok?
Simahomály kivételével mind megértette, hogy nincs vita, a rendőr győzött.
- Mit beszél itt összevissza? – kérdezte gúnyosnak szánt arccal.
- Nem érted? Akkor gondolkodj el rajta. Menjetek haza, fürödjetek le, és gondolkozzatok. Kik vagytok, mi jár nektek, ki és mi az ellenség. Használjátok a szürkét, és akkor megértitek, hogy ami a tiétek, azt meg is kell tartani.
Ács kitárta előttük az ajtót.
- Menjünk?- nézett nagyot Peca.
- Miért ne?
- Hatóság elleni erőszak. Gyújtogatás. Erőszakos behatolás, vagy mi, - sorolta Peca kiművelten.
- Hatvan óra közmunka. Holnap az ügyeletes tiszt megmondja, hová menjetek.
- Maga viccel.
- Büdösek vagytok, de szabadok. Elmehettek. Szerencsétek, hogy Jocit szájon vágták. Akárki is tette. Eljáráshiba miatt ejtünk minden vádat. Hívjatok, ha bármiben segíthetek.
- Akkor most…
- Tünés!

Az utcán először Simahomály eszmélt. - Ez tök hülye. Milyen szürkét kell használni?
- Az agyat, ecsém, az agyat, - válaszolt Fletó, - az a szürke.
- A tied szürke, de nem az enyém!
- Szerinted milyen színű?
- Piros. Vagy fehér. Rózsaszín. Fasz tudja!
- Ne gondolkodj rajta, még megerőlteted magad.

Késő délután, mikor megjött az őrjárat, és az éjszakai szolgálat is, Ács a kapitány irodájában rendkívüli állománygyűlést tartott. Nyolc rendőr, letelepedett a bőrkanapéra, stílszékekre. Egyenruhában vagy civilben, de mindegyik várakozással ült le. Az öregebbek még féltek is, sok új seprűt láttak már itt seperni. Mind azzal kezdte, hogy felemelte a szolgálatban töltendő órák számát, és kereste, hol lehet valami kis mellékes jövedelmet szerezni, és szabadulni akart az öregektől.
- Emberek! Tudom, hogy elég nehéz időszak van maguk mögött. Sok munka – kevés fizetés. A megbecsülésről, gondolom, nem is kell beszélni. Sajnos én nem ígérhetek több illetményt vagy kevesebb szolgálatot. Két dolgot viszont megígérek. Az egyik, hogy lesz eredménye a munkánknak. Rendet teszünk fél éven belül. Ha nem, akkor kiebrudalhatnak innen.
- És mi a másik? – kérdezte Fazekas Marcsi, a miniszoknyás rendőrlány.
- Jutalom, ha sikerül bármit is elérnünk. És ez nem feltételezés, hanem elhatározás. Lesz mivel ünnepelni.
Hogy egyértelművé tegye, rácsapott az italos kartondobozra. Az üvegek megcsörrentek. Ez hatásos volt. A rendőrök tapsoltak, hujjogtak, topogtak. Megvárta, míg elül a zaj. – Még valami. Szájunkig ér a mocsok.
Mohácsi ültéből szólt közbe. - Főnök, kitakarítjuk ezt a szemétdombot.
- Kitakarítjuk.
Ez győzelemnek tűnt. Kicsi győzelemnek, nem túl meggyőzőnek, de győzelemnek.


2.

Madarász Károly alig harminc évesen egy kisebb fémfeldolgozó beindítását irányította a libiai Tripoli városában. ’89-ben még sok magyar dolgozott arrafelé, megtehették, hogy nem alkalmazkodnak, hanem kialakítják saját társadalmukat. A falakon belül majdnem Magyarország, kívül a szigorú iszlám. Házilag erjesztett mazsolabort ittak, és magyar popzenét hallgattak. Madarász mérnök a tripoli bulikon melegedett össze Mohácsi Gabriellával, aki a helyi kórházban volt főnővér. A fémfeldolgozó felépült, a mérnök visszatért korábbi munkahelyére, a pongrácbányai acél-konverterbe. Magával vitte a szépséges Mohácsi Gabriellát. Líbiai keresetükből családi házat vettek a kertvárosban, és boldogan éltek. Opel Astrával jártak, Rovinjban nyaraltak, a megyeszékhely színházába bérletet vettek. Gabi két fiút szült. Az idősebb József, az egy évvel fiatalabb Máté. Azt hitték, így élik le életüket. A rendszerváltás után egy német cég vette meg az acélgyárat. Évekig próbálkoztak, hogy nyereséges legyen az üzem, de nem sikerült. A gyárat bezárták. Az alkalmazottak szép végkielégítést kaptak. Madarász körbejárta az országot, de szakmájában nem talált munkát. Végkielégítéséből felvásárolta a város kisüzleteit. Vegyesbolt hálózatot nyitott, ami egy ideig szép megélhetést hozott még az állandó leltárhiányok ellenére is. A bolti lopásokkal még igen, de a terjeszkedő szegénységgel és szupermarketekkel már nem tudott versenyezni. Talán még tovább küszködött volna, de egy nap beállított hozzá egy ember, és közölte, hogy ő nem más, mint a helyi önkéntes biztosító embere. Védelmi pénzt kért. Madarász okos ember volt, kiszállt. Részletre adta el üzleteit az alkalmazottaknak, gondolta, a sok kicsi üzletet nem éri meg sarcolni. Vadászboltot nyitott. Valahogy az sem akart beindulni. A vadászok továbbra is Pesten vettek puskát, Pozsonyban lőszert és Bécsben terepszínű ruhát. Egy norvég bérvadász, aki maga is vállalkozó volt, rábeszélte, hogy szálljon be ipari nyílászáró franchise-ába. Műanyag lamellák és alumínium kapu társítása, magyarázta egy norvég lelkesedésével, huszonegyedik századi technológia, tuti üzlet. Ez se jött be. Elvitte a boltot, az autót, a tartalékokat. Szomorú napok jöttek. Mohácsi Gabriella egy reggel taxiba ült, kiment az állomásra, ahol a franchise-os norvég várta. Ferihegyen repülőjegyet vettek, azóta Bergenben élnek. Madarász nehezen vette az akadályt, megbízott feleségében, így még nagyobb volt a pofon. Egy hónapig ivott. Többnyire eszméletlen részegen feküdt otthon, esetleg hányt, vagy ivott. Mikor kijózanodott, körülnézett, és látta, hogy fiai az iskola helyett a belvárosi játékterembe járnak, senki sem mos, takarít, és könyvtárának fele az antikváriumban, a képek, porcelánok a zálogházban várják új tulajdonosukat. Uzsorakölcsönt vett fel házára. Aztán jött a mobil állványzat. Mindössze negyven kiló, öt perc alatt lehet a második emelet szintjéig összeszerelni, és azt kell róla még tudni, hogy senkinek se kell. Végleges lett a csőd. Amikor házából el akarták költöztetni, sörétes puskával lőtt a kihívott rendőrre. Talált.
Madarászék háza már a lövés előtt elúszott. Utána visszavonhatatlanul emlék maradt. A meglőtt rendőr életben maradt, de mégiscsak rendőr volt, Madarász meg büntetlen előéletű. A tárgyalás végén a bíró osztott-szorzott, Madarász tíz évet kapott. A ház eladásából maradt egy kis pénz, amiből meg lehetett venni a lakótelepen egy kétszobás lakást. Joci és Máté itt élt, elvileg anyai nagyanyjukkal. A nagymama kötelességből kitartott, amíg bírta. De utálta a kanszagot, ami a lakás minden helyiségét átjárta. Utálta a férfimagazinokból kitépett posztereket a vécén. A rendetlenséget, Joci öntelt pimaszságát, amivel nemcsak öccsét dirigálta, hanem a nagymamát is. Legnehezebben a verekedéseket tűrte. Lánya volt, ezért nem tudta, hogy a fiútestvérek gyermekkora folyamatos erőpróbákkal telik. Ha Jocinak valami nem tetszett, már üvöltött, ütött. A nagymama hetente utazott haza Kecskemétre, ott volt lakása. Öntözi a virágokat, mondta. Eleinte egy éjszakát aludt otthon, aztán kettőt, később hetet, aztán vissza se jött. Joci tizenhat lett, Máté tizenöt, amikor teljesen magukra maradtak.
Kéthetente elutaztak apjukat meglátogatni az országhatár menti börtönbe, mindig vittek valamit. És hazudtak. Azt hazudták, hogy a nagyi gondjukat viseli, hogy a tanulás jól megy, rendszeresen esznek főtt ételt, Joci a suli után egy autómosóban keresi meg a zsebpénzét, Máté pedig a belvárosi csemegében kisegít. Ez részben igaz volt, de az úgynevezett zsebpénzből éltek. De csak éltek, nem megéltek. A villanyt az elektromos művek lekapcsolta, szomszédtól kapták egy ablakokon vezetett kábelen. A fűtés maradt, mert közös rendszeren volt minden lakás, és a ház többi lakója összedobta. Azt se mondták el, hogy Joci egy katasztrofális év után kimaradt a középiskolából. Máté nem. Máté akkoriban kezdett el futni. Egy véletlen indította el, balesetnek is felfogható találkozás Lukács Tibor sokszoros magyar bajnokkal, de aztán ott ragadt. Előbb a hosszabb távokkal próbálkozott, de hosszútávon az edző tizenhárom éves lánya is lefutotta. Sok az izmod, mondta Lukács Tibi bá, aki sokszoros magyar bajnok volt ötezren, tízezren, és nem nagyon szerette a rövidtávot. De váltottak. Fél év múlva a megyei versenyen a négyszáz métert már majdnem megnyerte. Ennek két éve. Most a százra készült, az Országos Bajnokság selejtezőjére. Talán a döntőt elcsípi.
Máté sokat köszönhetett Tibi bácsinak. A rendszeres életet, a napi egyszeri meleg ételt, a rendszeres tanulást, amitől nemcsak bent maradt a gimnáziumban, hanem elfogadható jegyeket is kapott. És nem utolsó sorban, hogy megerősödött. Joci már nem tehetett vele azt, amit akart. Erre Joci egy verekedés során jött rá, amikor Máté minden erőfeszítése ellenére legyűrte. Joci ezentúl csak szóban alázta testvérét.
Máté nem tudta eldönteni, kit is látogasson meg aznap. Bátyját a rendőrségi fogdában, vagy apját a börtönben. Feltett egy nagy lábos vizet makaróninak. Apja nem várta őket minden héten, kihagyhatta. Rossz érzése támadt, mert apja az utóbbi időben mintha fásultabb lett volna. Csak nézett maga elé, alig beszélt, ha kérdezett, akkor a válaszra már nem figyelt. Szerette apját, hiányzott neki. Féltette Madarászt. Joci egy hülye, gondolta, de franc tudja, mi van vele. A kérdést végül bátyja döntötte el. Megérkezett, maga elé húzta a lábost, és tésztazabálás közben tele szájjal mesélte két éjszakáját a börtönben. - Rezes Flóri szerint a városban a dokinőnek van a legszebb melle. Valamelyik este én is megnézem. De én be is megyek hozzá.
- Hülye vagy. A dokinő legalább negyven éves.
- Kinek kell fiatal csaj? Az csak nyafog. „Tényleg szeretsz?”, „jaj, most megjött”, „ne, ez fáj”, - bohóckodott. - Egy harminc-negyven éves nő tudja mitől döglik a légy. – Égnek emelte a villa hegyeit, úgy gesztikulált. - Megbecsüli a friss húst.
- És ez vagy te?
- Friss vagyok, hús vagyok, én vagyok.
- Azt látom, de hol az a harminc éves nő?
- Van elég ebben a városban.
Leszaladtak a belvárosi üzletbe, ahol Máté kisegített. A hátsó bejáraton mentek be. Míg Máté a rákövetkező napi műszakot beszélte meg, Joci leakasztott egy rúd szalámit. Senki nem látta, a raktárban nem volt ipari kamera.
Vonattal és busszal utaztak át a börtönig. Apjuk szabadkozott, hogy nem kell ilyen drága szalámit hozni neki, de azért örült neki. A Pongrácbányán történtekről semmit se tudott. Nem is akart semmiről se tudni. Tévét nem nézett, nem barátkozott, a külvilág nem érdekelte. Egy könyvet olvasott. A Bűn és bűnhődést, már századszor.

Estére visszaértek. A városi diszkóban egy miskolci dézsé Lou Reedet nyomta saját effektjeivel. Legalábbis a plakáton Lou Reed neve nagybetűkkel szerepelt a dézsé kisbetűs neve fölött. Ha kicsit jobban ment volna neki, akkor Lou Reedet írja ki kisbetűkkel, és nem Pongrácbányán lép fel. Joci és a többiek beálltak a sorba, megvették a belépőt. A biztonsági őr ujjatlan trikóban tornyosult a bejáratnál. Valamiféle kínai istenek küzdöttek két vállán, mellén, az egész jelenetet nem lehetett látni. A fiúk pár napja vele tűztek össze, Joci tőle kapta azon az estén az első pofont.
- Jocika, nem volt elég? Akarsz a seggedre is?
- Tudod mit? Ne is álmodozz a seggemről!
- Én nem is. Bent vannak Csibáék. Szóval csak settenkedve.
A fiúk jókedve elfüstölt. A gorilla még egyet rúgott rajtuk.
- Ja, Pecagyerek, Vladó üzeni, hogy lejön elszámolni, és mindenképp várdd meg.
Peca már nem is akart annyira bemenni. Vladó díler volt, Peca tőle kapta a zöldet és a gyorsítót. A zöldet el kellett égetni. Az legalább százezer kár. Vladó nem fogja elengedni.
- Essél túl rajta! Neki se jó, ha ugrik a pénze.
Bent a pulthoz mentek, Joci a szokás szerint pultos Veca kivágását bámulta, míg sörüket kérte. Veca volt a harmincéves, akire vágyott. A nagymellű nő eléjük lökte a hat korsót. Ötben sör, egyben kóla. Joci már nem küzdött öccse absztinenciájával, elfogadta, hogy másnaposan nem lehet száz fekvőtámaszt kinyomni. Ő bezzeg tudna, ha Veca lenne az edzőpartner. Nem vette el a söröket, csak a fehér mellek látható tájait bámulta.
- A Holdnak mindig csak egyik felét látni. Megnézném a másikat is.
- Szakadj le róla, kisfiú, mert rosszat álmodsz. Vidd már a korsókat! - de ezzel nem lehetett Jocit lerázni.
- Veca édes, mi baj lenne, ha kezelésbe venném.
- Lenne egy undi félpercem, míg lerázlak, de ez semmi, mert Csiba kimogyorózna.
- Nem is jársz vele. –Veca nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. Összejött volna a pultos lány az újvárosi banda főnökével? - Annak felesége van, meg gyerekei.
- Na és akkor mi van? Kisfiú.
Veca telihold mellei elérhetetlen távolságba kerültek. Témát váltott. - Láttál a tévében? – kérdezte büszkén.
- Láttalak, - mondta a nő komoran. - Mi a fenének gyújtottátok fel a művházat?
- Lázadásból.
- Hülye kisfiú, most elmarad a Celebshow, válthatom vissza a jegyeket.
Joci és Máté ügyetlenül egyensúlyozta a korsókat, de eljutottak a terem másik végébe. Peca, Simahomály, Fletó és egy kövérkés cigányfiú ült már asztaluknál. Oszi hozzájuk is tartozott, meg nem is. Tetszett neki Joci vagánysága, kereste kegyeit, de szülei keményen fogták, csak hétvégén lóghatott a többiekkel. Épp beleittak sörükbe, mikor Csiba állt meg előttük, mögötte egy csapat izomagy.
- Ez az én asztalom.
- Bocs, nem tudtuk.
A fiúk felálltak, és átültek Peca unokatestvérének, Gabesznek asztalához. Vladó is megérkezett, Pecát nyakon fogta, és elcipelte a mosdóba. Az unokatestvér tiltakozott, de Vladónak nem is kellett szólni, csak nézett szerb szemeivel. Az ő dolguk, másnak nincs köze hozzá. Gabesz visszaült.
Joci észrevette, hogy öccse nagyon hallgat. Követte pillantását, és a pultnál egy párt látott. A lány valahonnan ismerős volt. Fekete, hosszú haját copfba fonta és feltűzte. Nyúlánk, aprómellű lány volt, de nagyon szép. Komoly kék szemekkel fürkészte a termet. A fiút ismerte, egy évfolyamra jártak a suliba.
- Ha tetszik a csaj, indulj, mert különben én vadászom le, - cukkolta öccsét.
- Pasival van.
- A Gyula nem pasi, hanem pöcs. És olyan részeg, hogy nem lát. Ismered a sunát?
- Nem.
- És se. Na, megyek, megdugom.
Máté visszahúzta. - Seggfej, én szúrtam ki.
Vladó, ragyás arcú szerb harmincas évei közepén járt. Ragyáiról azt terjesztette, hogy a délszláv háborúban gránát robbant mellette, az szórta meg, de Joci szerint csak pattanásait nyomkodta, ezért lett sebhelyes.
- Mogyoró vágy répá? – tette fel a kérdést Vladó.
Pecának egyikhez sem volt kedve. - Nem tehetek róla. El kellett tűntetni.
- Oké, de miért én nyeljem le a veszteséget? Mogyoró vagy répa?
Joci részeg évfolyamtársa jött be a mosdóba, aki a fekete hajú lányt kísérte. Nem sokat teketóriázott, az egyik mosdókagyló fölé hajolt, és belehányt. Peca már ment volna vissza a többiekhez, de Vladó nem engedte, elállta útját. Ágyékába markolt, - Én a répát választom.
- Megkapod a pénzt. Csak várj egy kicsit.
- Van egy órád.
- Az kevés.
- Egy órád van.
És kiment. Peca még maradt a Gyula nevű fiúval, aki megnyitotta a csapot, és hideg vízzel mosta az arcát.
Máté végre összeszedte magát, és odament a copfos lányhoz.
- Helló, - köszönt Máté a lányra, - Egyedül vagy?
- Fél órája le nem veszed a szemed rólam. Láttad, hogy most ment el az unokatesóm, és most azt kérded, hogy egyedül vagyok-e. – A lány csúfondárosan nevetett, - Máté, te nem vagy százas.
- Te ismersz?
- Máté, megharagszom. - A szürke szemek szikráztak.
- Ha megfeszülök sem…
- Mielőtt elmentem volna Németországba, legyőztelek nyolcszázon.
- Basszus. Lukács Anita. De hülye vagyok.
- Hát az! Még mindig olyan gyengén futsz?
- Nem az igazi.
- Tényleg nem. A megyein csak második lettél. Győznöd kellett volna.
- Honnan tudod? – pontosan tudta, hogy honnan tudja, az apjától, de meglepte, hogy érdekli.
- Na honnan?

Sassné Bodor Erzsébet lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. A kapitányság bejáratát nem zárták kulcsra. Micsoda dolog! Innen bárki kisétálhat. Vagy be. Az előcsarnok üres volt. A villanyt égve hagyták. Nyitott ablakokon áradt be az októberesti hűvös levegő. A terem közepére húzták a padokat, asztalokat, és letakarták fóliával. Sassné Bodor Erzsébet kicsit beljebb ment, szolidan magasított sarkú cipői kopogtak a kőpadlón. Szokásos kiskosztümöt vett fel, benne egyszerre érezte magát hivatalnoknak és nőnek. Habfehér blúzát bross helyett a város kicsiny címerével tűzte össze. Ez Fellner Zoltán ékszerész ajándéka volt, aranyból készült. Két csiszolt zöldachát mezőben egyik oldalról egy fiatal fiúfej, Szent Pongrác, a város védőszentje, másik oldalról csákányt tartó kéz csillogott aranyból. Fellner az ifjú szent szemeit két kis gyémántból alakította ki. Sassné Bodor Erzsébet szerette a kitűzőt, hálás volt érte, és mivel a hála csak akkor jó, ha kézzelfogható, a főtéri Fellner-üzlet bérleti díját harmadára csökkentette. Ezzel a helyi kereskedelmet is támogatta. Frissen száradó festék szaga csapta meg orrát, bár a földszinti előcsarnokban még nem kezdték el a felújítást.
- Hol van itt mindenki? - tette fel a szélsőséges nőiességgel megfogalmazott kérdést, de mindenki nem válaszolt. Felment a lépcsőn. Halk zenét hallott. Aztán beszédhangokat. Egy oldalfolyosót talált az udvari front felé. Ott voltak a fogdák. Mindegyik fogda ajtaja tárva-nyitva, a folyosóra nylonfóliát terítettek, a nylonon fehér falfestékes vödrök, bakon pallók, festékfoltok. Ócska rendőrzubbonyba öltözött alak lépett ki az egyik cellaajtón. Borostás, elhasznált arca felderült, mikor meglátta a csinos asszonyt.
- Csókolom a kezét, polgármester asszony, a főnök már várja.
- Gabika, rendőr lettél? – kérdezte az asszony. Gabika a város szelíd alkoholista csövese volt. Udvarias, szolgálatkész ember. Mindenki ismerte, mindenki szerette.
- Csak a festék miatt. Nem akarom, hogy a rendes ruhám foltos legyen. – Válasza furcsán hangzott egy csöves szájából.
Ács a zárkában meghallotta az asszony hangját, leugrott a létráról, és kijött a zárkából.
- Sassné Bodor Erzsébet, - mutatkozott be a polgármester.
- Kezét csókolom, Ács János főhadnagy.
Ács nyújtotta festékes kezét, de az asszony egy lépest hátrált. – Ezt majd legközelebb bepótoljuk. – Ács kicsit szabadkozott a rendetlenség, a kosz, festékes keze miatt, de a polgármesternő félbeszakította. – Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? A telefonba ezt mondta.
- Lent vár az étel.
Ez némi gyanakvással töltötte el az asszonyt, de Ács kedvesen mosolygott, tehát csak nem valami zsíros-rántásos börtönkosztot kap. A férfi egy perc türelmet kért, míg megmossa kezét, arcát. Lementek a földszintre. A főhadnagy eltűnt a legénységi zuhanyozóban. Az asszony hogy elüsse az időt, sorra nyitott be az irodákba. Ott már kifestettek. Az ablakok mindenütt nyitva, akták, dossziék az asztalokon, de kép, plakát, dísz sehol. Mint szerzetesi cellák egy kolostorban.
Ács tisztán, vizes hajjal került elő. Az előcsarnok bútorhalmáról lehúzta a nylont. Két széket és egy asztalt halászott ki a zűrzavarból, a kapitány régi irodájába vitte. Az asszony követte. Az irodából már kihordták a kapitány bútorait, de a páncélszekrényt leszámítva, teljesen üres volt. A rendőr kinyitotta a páncélszekrényt, a polcokon műanyag ételtároló dobozok sorakoztak.
- Mit kér? Van kétféle leves. A gulyás zseniális, bár kicsit kihűlt. A gyümölcsleves mértéktartó, ajánlhatom. Fasírt krumplifőzelékkel, és rakott kel, a piaci kifőzdéből hozták. Végül Darvas főtörzs feleségének mesés rizskochja. Az öntet valódi házi málnaszörp.
- Máris kényeztetik?
- Hálásak, hogy hazaengedtem őket, mielőtt kész lennénk a festéssel.
- Mit követett el, hogy idehelyezték? – vágta el a témát a polgármesternő.
- Semmit – mosolygott barátságosan Ács.
A földön asztali lámpa világított, a szórt fény jól állt a negyvenes éveit lassan elhagyó asszonynak. Sassné Bodor Erzsébet egész nap panaszokat hallgatott, utasításokat adott, lebeszélt és rábeszélt. Ma megszervezte, hogy a városi beruházásokra a négy helyi vállalkozó kevésbé semmitmondó pályázatot nyújtson be, és ne lógjon ki a lóláb, hogy a pályázatot a helyi foglalkoztatás miatt írták ki. El kellett intéznie egy kölcsönt, amivel beindulhatott végre unokaöccsének veszélyes hulladékot feldolgozó vállalkozása, ami ugyan a város érdekét szolgálta, de történetesen szintén az önkormányzat költségvetését terhelte. Amikor ezzel megvolt, az ellenzék szarvát kellett letörni, aztán a férje ügyében az orvosokat rávenni, hogy találják már meg azt az istenverte donort, közben interneten nevelte négyszáz kilométerre tanuló egyetemista lányát. Folyton előre kellett gondolkodni, folyton valamit el kellett érni. Ezt lehet élvezni is, de nem huszonnégy órában, amikor minden, de minden az összeomlással fenyeget Így már nem olyan mulatságos. Azzal jött a rendőrségre, hogy egy jött-ment idegennek most jól megmagyarázza, mit jelent Pongrácbányán élni, de másként alakult. Ács figyelt rá. Kedves volt, sőt vonzó. Szavai simogattak. Észrevétlen vette át a beszélgetés irányítását, és csak akkor szólt közbe, amikor érezte, hogy az asszony megerősítésre vár, vagy túlságosan is elkalandozott. Erzsébet végre kibeszélhette gondjait, bajait.
- Apám is polgármester volt, csak akkor tanácselnöknek hívták. Persze akkor még más volt a város súlya. Pongrácbánya ipari város. Bányászok, vasmunkások lakták, nem könnyű emberek. Mikor rosszra fordultak a dolgok, Kádár jött le beszédet tartani. Semmi se lett jobb, de a melósok elcsendesedtek. Hol van az már! A városban egyetlen üzem működik, a német testvérváros egyik gyárának beszállítója. Harminc munkás. És ha minden jól megy, ideköltözik egy vegyipari multi is. Persze ehhez le kellene szerelni a környezetvédőket. Vannak vagy hárman.
Beszélt korábban vezetőbíróként dolgozó férjéről, aki két éve hiába várja új veséjét, miközben naponta jár dialízisre. Hirtelen elszégyellte, hogy ennyire kiadta magát olyasvalakinek, akit csak aznap ismert meg..
- Maga honnan jött?
- Mindenhonnan. Ott élek, ahová vezényelnek.
A főhadnagy összeszedte az üres tányérokat, kidobta egy szemeteszsákba. Pezsgősüveget vett ki a páncélszekrényből. Rétváry készletéből egyedül a francia pezsgőt tartotta meg.
- Kér pezsgőt?
- Kocsival vagyok.
- Én vagyok a főrendőr, - bíztatta Ács. – Kockázatmentesen ihat.
- És ha elgázolok egy biciklistát?
- Maga nem az a fajta. Ha én hozom a törvényt, akkor személyre szólóan fogalmaztam volna.
- Alkoholista kefekötő nem ihat, polgármester ihat?
- Csak ha az a polgármester nő, és az is feltétel, hogy illatos és szép legyen.
- Köszönöm, akkor kérek, - nyújtotta poharát az asszony.
A langyos pezsgő műanyagpohárból nem volt olyan jó, de csúszott a házi kosztra.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Mit követett el, hogy Pongrácra helyezték?
- Már mondtam. Semmit. Nekem ez előléptetés.
- Na. Legyen már őszinte! – az asszony hátrasimította haját.
- Szeretem a kihívásokat, - mondta Ács.
- Olyannak is néz ki, - válaszolta Sassné Bodor Erzsébet.
Gabika jelent meg az ajtóban. – Főnök úr, a cb-n beszóltak, hogy verekedés van a dizsi előtt.
- Ne haragudjon, mennem kell.
- Majd folytatjuk. Jöjjön el hozzánk, hétvégén fogadás lesz. Az új derítőművet nyitjuk meg. Nagyon szép. Küldök meghívót.

Máté a korzó egyik padjának támláján ült. Anita felnézett rá, hallgatta a fiú sportkarrier történetét. Az idősebb Madarász már börtönben ült, amikor Jocival csokit loptak a boltból. A lány apja, Tibi bá látta, hogy menekülnek, és hiába volt harminc évvel idősebb, simán elkapta őket. Hogyne kapta volna, mikor az ország egyik legjobb távfutója volt. Joci nem akart edzeni, Máté helyette is vállalta. Vacak futócipője alkalmatlan volt versenyre, de mibe kerül egy igazi cipő. Persze, hogy emlékezett az edző nagy szemű lányára, de a mostani Anita nem volt ugyanaz. A csontosan sovány, csúnyácska kislány két év alatt húsz centit nőt, már nemcsak szögletei, hanem domborulatai is voltak. Határozottan nő lett. Anita két éve ösztöndíjat kapott Németországba, a testvérvárostól, Bieberau tanácsától.
- Jó Németország, jó, - ez valahogy nem hangzott meggyőzően. - Gazdagok, minden tiszta, de más. Ha valaki mond valamit, az úgy is van. Az jó. Citrommal isszák a sört, és tejjel a teát. Az nem jó. Nincs csirkepörkölt, viszont olyan sütiket ettem, amiből soha nem volt elég. Jó és nem jó.
Tizenhárom évesen szerelmes volt belé. Kékszemű, szőke nagyfiú, mint Biberauban minden második, de egyik sem nevetett ilyen szépen. Akkor, régen felkapta vállára a kislány mind a harminc kilóját, és a többieknek teli szájjal bömbölte, hogy ez az edző lánya, feleségül akarja venni, de az edző olyan nagy ember, hogy nem adja. Mindenki nevetett. Máté nagyobb, izmosabb lett, mint amire emlékezett. Vele biztonságban volt. Akár hozzá is bújhatott volna, mint régen. Bár a fiú akkor nem tartotta többre, mint egy sovány kismacskát. Megcirógatta, eldobta. Ez is változhat.
- És a fiúk?
- Hát nem azon nevetnek, mint amin én.
-Ezért jöttél haza?
Anita zavarba jött, magyarázkodni kezdett.
- Ha Magyarországon akarsz érettségizni, haza kell jönni. A német érettségit honosítani kell, vagy újra letenni, azt meg ki bírja. – Rosszul érezte magát, hogy mellébeszélt. - Nehéz ott, nagy a verseny, főleg ha nem vagy német.
Hallották a rendőrautók szirénáját, tudták, hogy a diszkóban lehetett a balhé, de nem igazán érdekelte őket, ki került bajba.

Peca megpróbálta összetarhálni ott helyben a pénzt, de még húszezret se sikerült, nemhogy százat. Szólt a fiúknak, hogy menjenek, de Joci nem találta Mátét, ezért késlekedtek. Aztán hagyták Mátét, és Gabesszal kiegészülve kisétáltak az ajtón. Csiba bandája kint várta őket. Csiba időnként tett szívességet Vladónak. Vladó szívességenként fizetett. A verekedés egyoldalú volt, pedig Jociék többen voltak. Csiba bandája csupa nehézfiúkból állt, a fiúk tizenhét-tizennyolc éve ehhez kevés. Joci még bírta volna, ha nem Csibát kapja, de Csiba akkora volt, mint egy kétajtós szekrény. Az öreg vagányok ökle rendíthetetlen csépelte a kicsiket. Vladó kijött az épületből, és a biztonsági őrrel nézte, hogy törik be az orr, csattan az ököl, feszül az izom. A fiúk most még nem éreztek fájdalmat, az később jön. A riadó kocsi érkezése vetett véget a szégyenletes megveretésnek. Csibáék a diszkóba menekültek, őket beengedte a biztonsági őr, Jociékat visszaküldte. Az őr vigyorogva nézte, hogy szedik össze a fiúkat a rendőrök. A rendőrautók elmentek, Ács még ott maradt. A nála fejjel magasabb, még mindig vigyorgó biztonsági őr elé állt.
- Fogsz még sírni, fakutya, úgyhogy azt ajánlom, húzd meg magad.
- A kapitány úr hivatalosan mondja ezt?
- Verekedni akarsz? Csak nyugodtan, Picim, nem vagyok szolgálatban.
- Be akar ugratni.
- Gyáva vagy? A nagyfiúk csicskája?
- Mész a picsába, - sziszegte az őr, és ütött. Ács ellépett az ütés elől, aztán a következő elöl is. Az őr a levegőt csépelte. Ács játszott vele egy darabig, majd két ütést vitt be az őr arcába. Az nem értette, mi történt. Még kapott kettőt, amitől a falnak esett, és lassan lecsúszott. Ült a fal mellett, és bambán nézett maga elé.
- Máskor ne kezdj a nagyobbal, - búcsúzott Ács.

Darvas megállt az ajtóban, csak a fiúkat engedte be.
- Üljetek le! Mindjárt jön a főhadnagy. Biztos megdicsér benneteket, hogy kis védencei megint itt vannak, - és magukra hagyta őket. Peca beleszippantott a levegőbe. Az eligazítóban még érezni lehetett a polgármester asszony parfümjét.
- Zsivanzsi. Itt nő volt.
- Winetou vagy, hogy kiszagolod?
Fletó szemöldökéről csendesen csepegett a vér. Simahomály inge szakadt, végig. Peca szeme vérzett be. Oszi orra elé maroknyi összegyűrt pirosodó papír zsebkendőt tartott. Joci öklein nem volt bőr. Aztán nyílt az ajtó. Ács és Marcsi őrmester lépett be. A rendőrlány kötszereket is hozott. Ács megállt a fiúk előtt. Karba fonta kezét.
- Ez gyorsan ment. Gratulálok. Fél napig voltatok szabadok.
- Nem mi kezdtük.
- Baromira nem érdekel. Így nem mehettek ki az utcára. Rendbe szeditek magatok. Aztán mindenki haza. Holnap találkozunk. Edzőcipő, tréningnadrág, mackó felső. Mindenki hozzon törülközőt. Fél ötkor várlak benneteket.
- Mit csinálunk? Kiseperjük a főteret?
- Azt délután. Futni fogunk. Rátok fér egy kis erősítés.
- Várjon! A fél öt nekem nem jó. Akkor hozom el a húgomat a suliból, - szólalt meg Fletó.
- Nem délután fél ötkor. Reggel.

Hajnali négy órakor Joci füle mellett megszólalt az ébresztő rádió. Próbálta kinyitni szemét, de nem ment. Felkelt, csukott szemmel a fürdőszobába tapogatózott, és szitkozódva-káromkodva a zuhany hideg vize alá állt. Mire végzett, és a konyhába ment, Máté már feltette a teavizet.
- Hova mész?
- Futni.
- Futni? Beteg vagy. – Nem kérdezte, kijelentette.
Joci elmondta az este történteket. Kitért arra is, hogy Máté áruló, mert egy suna miatt cserbenhagyta a csapatot.
- Legalább megvolt? – kérdezte, de Máté nem akart Anitáról beszélni. Olyan jó volt az este, nem akarta, hogy Joci sárba rántsa.
- Egy óra futás. Meg fogsz halni.
- Ha te tudsz naponta két órát rohangálni, mért ne tudnék én is.
- Meg fogsz halni. És ezt azért tudom, mert naponta négy órát futok.
- Nyazsgem. - Még hogy az öcskös mondja meg a frankót, ilyen nincs, - gondolta Joci.

A betonúton még könnyű volt. A fiúk libasorban, leszegett fejjel futottak, mindegyik az előtte lévő sarkát nézte. Próbáltak erővel-levegővel takarékoskodni, mert Ács előre megmondta, hogy a Tarhegy teteje a cél. Négy kilométer oda, négy vissza, nem sok, de végig bírni kell. Szedett-vedett ruháikban, ócska edzőcipőikben egyenletesen trappoltak. Elöl Ács, utána Peca, Simahomály, Juhi, Joci, Gabesz és Fletó. Elfogadták, hogy teljesíteni kell, lehetőleg minél jobban, lemaradni nem szabad. Aki gyenge vesztes, és a vesztes gyenge. Még nem kelt fel a nap, mégsem volt teljesen sötét. Valami mélyszürke derengés világított, a köd csillogó nyálkával vont be mindent. Elérték az erdő szélét. A reggeli hideg kicsit enyhült, már nem marta a levegő tüdejüket. A tető nem volt messze, de innen már kegyetlen emelkedőn kellett felkapaszkodni. Tócsákat kerülgettek, óvatosan keresték a köves, vízmosta ösvényen a biztos lábnyomot. Az ócska tornacipők meg-megcsúsztak, a lapos kövek alattomos csapdaként billentek, mikor ráléptek. Először Juhi esett el. Lomha, nagydarab fiú. Gurulással tompított, tréning felsője barnás sarat, fonnyadt leveleket, vizet szedett fel. Rögtön felpattant, mintha semmi sem történt volna. Hajtotta a büszkeség, mint a többieket. A márgás, mészköves talajt pocsolyás, nyálkás sárga agyag váltotta. Gabesz az agyagon csúszott meg. Tíz körömmel kapaszkodott a kavicsos, csúszós földbe, mégis öt métert szánkázott lefelé. Joci az ösvény mellett próbálkozott, de az elfeküdt, nedves fű sem volt jobb. Simahomály egy tócsába lépett, de a gödör mélyebb volt, mint amire számítani lehetett. Mire kikapaszkodott, a tócsa sárga vizes agyaggal itatta át ruháját. Cuppogó cipőben futott tovább, de hideget nem valahogy érzett. Egy szélesebb vízmosáshoz értek, ami már egyenesen a tető felé vezetett. Nagy kövek, sziklák nehezítették útjukat, futásuk lelassult. A szabályos oszlop megbomlott, mindenki külön küzdött a vízmosás gödreivel, köveivel. A hidegben izzadtságuk a melegítőn keresztül is párolgott, most már nemcsak leheletük gőzölt, hanem hátuk, karjuk, fejük. A vízmosás után könnyebb lett. Az agyag eltűnt, köves, keskeny ösvény vezetett tovább a tüskés bozótban. Az élen haladók gyorsabb tempót diktáltak. Hátul már nem Fletó futott, hanem kicsit sántítva Peca, bokáján, a valaha fehér zoknin vér szivárgott át. A bozót után ligetes legelő jött. A hegytetőre érve már nem érdekelte a fiúkat, hogy nedves az avar, hideg a föld, széttárt karral rogytak a fűre. Mindegy volt, hiszen sárosak, mocskosak voltak. Ács még csak meg sem izzadt. Rendőrségi dzsoggingján egy pötty sarat sem lehetett látni.
- Felállni, különben lemerevedtek. Lefelé öröm lesz a futás, de észnél kell lenni.
- Folyton azt hajtogatja, hogy észnél kell lenni. Ennek semmi értelme, – dohogott Joci.
- Dehogynem. Mindig észnél kell lenni. Csak úgy lehet győzni.
- Francot! Nem az ésszel fut az ember, hanem a cipővel. Magának Nike-ja van, nekem kínai. A cipő számít.
- Nem. Az agy számít. Az érzékek. Hogy tudd, mi van körülötted. Tudod, mi van körülötted? Ki tudja?
- Hegy, - bökte ki Peca.
- Nem egyszerűen hegy. A te hegyed ez, Peca. A te barátaid. A város. A tied. Az ország. A haza.
Lefelé tényleg öröm volt a futás. Nem volt kínos emelkedő, csak boldogság. Agyuk kitisztult, öröm töltötte el, szárnyakat kaptak, és hújjogva, nevetve szökkentek át köveken, bokrokon, gödrökön.


3.

Ünnepelni kell. Az ünnep fontos. Ha elkészült valami, akkor fel kell avatni. Beszéd, pezsgő, svédasztal, csevegés. Egy szalag átvágása. Tudatosítani kell, hogy elértek valamit. Felépült egy víztisztító. Megint egyet előre léptek. Fejlődik a város, gazdagodik a közösség. Meg kell erősíteni a hitet, jól működnek a dolgok. Lássák a beszállítók, hogy milyen jó kapcsolatai vannak, lássák a kapcsolatok, hogy mennyire tisztelik a beszállítók. Lássa mindenki, hogy kézben tartja a várost. Kötéltánc, ahol veszélyes minden lépés. Mi van, ha olyanok találkoznak, akiknek éppen nem szabad? Mi van, ha éppen itt szólja el magát valaki? Minden olyan rendjén valónak látszik. Mi van, ha kiderül, semmi sincs rendben? Sassné Bodor Erzsébet utálta a fogadásokat. Melltartóban és bugyiban állt ruhásszekrénye előtt, és nem tudta, mit vegyen fel. Csinos akart lenni. Rengeteg rongy, mégsem talált egy jót sem. Hétköznapiban nem mehet, színházi túl sok, nem vehet fel színest, de unalmasat se. Csíkos, kockás kiesik, mert lesz tévéfelvétel is, és a képernyőn vibrál a minta. Sass jött be a szobába. Magas, lesoványodott, hatvanöt éves, beteg ember, más nagyon lassan mozgott. Szótlanul rámutatott az egyik ruhára. Erzsébet azonnal tiltakozott.
- Ez túl sokat mutat meg belőlem.
- Lássák, hogy nő vagy, - mondta gyenge, beteg-rekedtes hangon, és kiment.
Dior-szabású kiskosztüm. Kiemeli mellét, csípőjét. Tökéletes.
Az önkormányzat a víztisztító telepen tartotta fogadását. Uniós támogatással épült, huszonegyedik századi technológia, patika tisztaság. Még. Majd ha használják, elveszti ártatlanságát. A svédasztalt az ülepítőnél állították fel, talán mert ez a rendszer leglátványosabb része. Henger alakú medencéket már feltöltötték – persze tiszta vízzel. Lassan köröztek rajtuk a kotrólapok, a szennyvízből kicsapódó koszhab helyett hullámokat toltak a vízen. A svédasztal az egyik medence ívét követte, mögötte fehér ruhás pincérek dideregtek. Sassné szép beszédet mondott, majd az államtitkár-helyettes következett. Sorolta a számokat, amit titkárnője gyűjtött össze. Sassné elnyomott egy ásítást. Beszéd közben a sokadalmat kutatta, kicsit rövidlátó szemével az egyenruhát kereste. Nem látta. Bosszankodott, hogy Ács nem jött el, pedig szólt titkárnőjének, hogy külön futár vigye ki a meghívót a rendőrségre, fel is hívatta, de hát nem jött. Biztos valami hülye rablás vagy kocsmai verekedés szólt közbe. Az államtitkár-helyettessel átvágták a nemzeti színű szalagot, ezzel befejeződött a megnyitó hivatalos része, a vendégek, építők, önkormányzati tisztviselők végre ehettek. Sassné a politikussal a svédasztalhoz ment, ott ügyesen bemutatta a vadásztársaság elnökének, és ezzel már végzett is. Az államtitkár-helyettes vadászni akart, a fővadász kapcsolatot a minisztériumban, ezek jól el lesznek. A főhadnagy jutott megint eszébe. Valahogy be kellene vonni a város ügyeibe, akkor többet találkozhatnának. Szikár, őszes, rövidszakállú, valószínűtlenül kék szemű férfi állította meg. A városi sportklub atlétaedzője, mindenki Lukács Tibi bácsija.
- Megint levettek a támogatásból. A fiúk már mezítláb futnak.
- Tibikém, legalább most ne rontsd el az ünnepemet.
- A Madarász-gyereken kevés az izom. Kell a fekvőpad is, de sürgősen.
- A padon ülni kell, - eresztett meg egy bágyadt poént, de mikor látta, hogy az edző csak komorabb lesz, enyhített. – Személyesen, én ígérem, hogy jövő héten meg lesz az a pad.
Lukács Tibort Sassné hívta voltaképp haza Pongrácbányára. Lukács felesége, aki szintén atléta volt, Szabadságtelepen született, csak a középiskola miatt költözött Pestre. Akkor mindent megígért, hogy az országos hírességek náluk telepedjenek le. A várt eredmények sokkal lassabban jöttek, mint remélte, és a sport sokba került. Nem a fizetése vagy a sportkör költségei voltak drágák, hanem a sportpálya és a tornacsarnok, amit meg kellett védeni a slepp elől.
A svédasztalhoz ment. Keveset vett magának, és csak a hideg ételekből, mert vigyáznia kell, itt figyelik, kibeszélik. Az asztalokhoz menet belefutott a behízelgően mosolygó Ácsba. Ács zakóban, nyakkendőben volt, nem egyenruhában. Kicsit zavarba jött, többet mondott, mint amennyit akart volna.
- Milyen csinos. Jól áll magának az öltöny.
Nem volt már üres asztal, egy markánsan barázdált arcú férfihoz ültek, aki épp kaszinótojást vágott ketté villájával, és már épp szájához emelte volna a falatot.
- Persze, üljenek ide, - mondta mogorván leengedve a villát. Mikor megtudta, hogy a főrendőrrel van dolga, nem lett kedvesebb. Kicsit megemelkedett székén, és fanyalogva kezet fogott Áccsal. Mint ahogy egy közeli ismerős terrierjét simogatja meg az ember. Muszáj barátkozni az undok döggel, de nem tudni, mikor harap kezünkbe. Ez vajon kinek a kutyája? Mikátsi, a költségvetési bizottság elnöke, Pongrácbánya erős embere volt. Benzinkutakat üzemeltetett, és nagykereskedése látta el irodacikkekkel a fél megyét, de ettől csak egy lett volna a gazdagok között. Szenvedélyes teniszjátékosként teniszklubba gyűjtötte a neki fontos embereket. Nagy machinátorként ismerték, mindenről tudott, és mindent megjegyzett. Ha valakire megharagudott, az nem sokáig maradt a városban. Nem mellékesen ő kezelte a város vagyonát. Egyedül Mikátsi látta át, milyen pénz hová megy, még a polgármester is csak a főbb számokat ismerte, azt már nem, hogy milyen kézbe mennyi jut.
- Hallottam magáról. Azt mondják, olyan ember, aki akar valamit.
Ács csak mosolygott. Ő is hallott már Mikátsiról, mindenki óvta tőle, gyanakvó, gonosz emberként írták le az üzletembert. Fiatalabban egy ötezrest ajánlott annak, aki rajtakapja, hogy jót mondott valakiről. Soha nem kellett kifizetnie. A polgármester asszony válaszolt helyette. - Sport szakkört szervezett fiataloknak.
- Tibor úr konkurenciája?
- Nem szakkör, nem sportkör, semmi hivatalos nincs benne, - szabadkozott Ács. – De az ötlet jó.
- Akkor mi, ha nem szakkör? – kérdezte Mikátsi, és közben visszatért kaszinótojásához.
- Elviszem őket futni. Valahogy meg kell őket fogni. Utána beszélek a fejükkel.
- A fiúkkal, akik felgyújtották a könyvtárat? Inkább börtönbe kéne őket zárni, és a kulcsot jól elveszteni, - gonoszkodott Mikátsi.
- Ezek értelmes gyerekek.
- Jah, maga meg egy idealista. Ilyen se volt még Pongrácon. Idealista kapitány. Eddig volt korrupt, idióta, alkoholista, pojáca, de idealista még nem.
- Ha börtönbe dugjuk őket, akkor nehézfiúk kitanítják őket, kiművelten jönnek vissza. Még tíz profi a városban, és elszabadul a pokol.
- Bla-bla-bla. Mintha már nem szabadult volna el. Tele vagyunk kiművelt bűnözőkkel.
Mikátsi nem udvariaskodott, érdektelennek tartotta a rendőrt, és ezt nem is kellett titkolnia, hiszen mindenki tudta, hogy ez a város az ő birtoka.
- Legalább van, aki tesz valamit, - jegyezte meg Erzsébet.
Mielőtt Mikátsi felehetett volna, szabálytalan arcú, mégis vonzó harmincas nő jött az asztalhoz, mögötte fiatal kameraman. Székács Noémi hangja fátyolosan, halkan szólt, nem akart zavarni, - Polgármester asszony, az interjú.
- Majdnem elfelejtettem, - Itt megfelel?
Noémi az üres tányérokra, borospoharakra pillantott, ezek nem mutattak volna jól a riportban. - Inkább a medencék előtt. -Bocsánat, hogy elrabolom, - nézett tisztelettel Mikátsira. Ácsot előszörre mintha észre se vette volna, aztán mégis biccentett felé. Ez azért kicsit sértette a főhadnagyot. A nők elmentek. Mikátsi jobb híján közös témát keresett.
- Hallott már a kamionfosztogatásokról?
- Nem igazán.
Mikátsi letette villáját, hátradőlt a széken. – Bosszantó és mégis vicces. Maga rendőr, tudnia kell róla, - kezdte történetét, - hogy a nehézfiúknál ez a legújabb divat. Valaki súg nekik, hogy mikor érkezik a városba értékesíthető szállítmány, hol van, és mikor érdemes rárepülni. Boroshután egy bolgár kamionról pillanatragasztót loptak- Teljes rakományt. Micsoda ötlet!? Három tonna tubusolt pillanatragasztó! - Mikátsi miközben mesélt, látszólag maga is jót mulatott a történeten. – A megyében most minden cigányasszony pillanatragasztót árul. Úgy lement az ára, hogy a szőlősgazdák a kapát is pillanatragasztóval javítják.
A történetnek vége. Ács nevetett. Mikátsi nem. Szigorúan nézett a rendőrre.
- Ez a vicc nekem négymilliómban van. Magának kell leállítani őket. Van rá terve?
- Ez nem így megy.
- De ez így megy, - oktatta ki a nála tizenöt évvel fiatalabb rendőrt. Felszúrt egy olajbogyót villájára, bekapta. – Ha nem így látja, akkor csak üdülni jött hozzánk.
- Maradni szeretnék.
- Nem mondja!
- Maga is itt maradt. Pedig biztos lenne rá lehetősége, hogy elmenjen.
- Itt ismernek az emberek. Ha elmegyek, egy másik helyen csak jöttment leszek, - zavarba ejtően nézett Ács szemébe. Értse az új fiú, ahogy akarja, hogy kit is ért jöttmenten. - Ideköt az üzlet.
- Nézze, van egy problémám. Nem,- javította ki magát. - Száz problémám van. Ezer.
- Nekem is. De mondja az egyet!
- Sok a céltalan fiatal. Sodródnak, csapatokba verődnek, unalmukban verekszenek. Lopnak. Lopnak, hogy megvehessék azt a szörnyű krumpli pálinkát. Füvet adnak-vesznek.
- Ezekkel futkorászik.
- Hogy lekössem őket, adni is kell valamit. Segítsen.
- Mit akar: pénzt? Nem adok.
- Egy helyet. Termet, ahol a fiúkkal komolyabban is lehetne foglalkozni.
Mikátsi elgondolkodott. Végül is miért ne? A belváros közepén évek óta üresen állt a régi filmszínház. Időnként jelentkezett egy-egy vállalkozó, hogy éttermet nyitna benne, közösségi háznak alakítaná ki, volt, varrodát rendezne be, de Mikátsi elhajtotta őket. A mozit magának nézte ki, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy valamelyik lekötelezettjével privatizálja. - Van ilyen. A régi belvárosi mozi. Használják! Az irodámban megkapja a kulcsot. Figyelmeztetem…
- Nem kell. Egy csónakban evezünk.
Ebben Mikátsi nem volt olyan biztos, de Ácsra hagyta. Talán nem is olyan haszontalan ez a beszélgetés. Hátha lesz jó egy gyorshajtásra, vagy iszik egy pohár bort, mikor nem szabadna. A rendőrt nem kell bőszíteni.

Közben elkészült az interjú, Sassné Bodor Erzsébet szépeket mondott az EU-ról, a környezetvédelemről és az új munkahelyekről.
- Jó lesz?
- Igen, - válaszolta megnyugtatóan Noémi. Elküldte a kameramant, hogy készítsen pár vágóképet a telepről, csak akkor kérdezte meg. – Milyen ember?
Erzsébet azonnal tudta, kiről van szó. Közönyt színlelt. – Látod milyen. Fiatal, energikus, rendőr.
- Jó pasi. Csinálok vele egy interjút.
- Ne siess, Noémi! Várj még a bemutatásával.
- Van oka?
- Nem tudjuk még, hogy milyen. Legyünk óvatosak.
Noémi ezután töprenghetett, miért tartja tőle távol a főhadnagyot Erzsébet. Azért, mert nem bízik benne, vagy azért, mert magának akarja megtartani, mert ugye fiatal és energikus. És jó pasi.
- Biztos?
- Biztos. Szokjon meg a városban.

Ács próbált megszokni. Miután Rétváry százados elköltözött a városból, felszabadult az Ipoly-parton a külön neki bérelt ház. Ács meghallotta, hogy mibe került, meg se nézte, felmondatta a bérleti szerződést, és maga keresett lakást. A volt mozi utcájában, a kapitányságtól egy sarokra, egy társasház felsőemeleti garzonjában rendezkedett be. A megyei IKEÁ-ból hozatott ágyat, szekrényt, a legegyszerűbbet. Motorját többnyire a rendőrségen tartotta, garázs se kellett.

Csendes hetek következtek. Reggel öttől a fiúkkal futott. Mindig más útvonalat választott, hogy megmutassa magát és a fiúkat a városnak. Futás után lezuhanyozott a rendőrségen, és eligazítást tartott. A napi eligazításon senki sem ülhetett le, a rendőrök félkörbe álltak a demonstrációs tábla előtt. Morogtak, főleg az öregek, az emberek utálnak ácsorogni. Legalább elérte, hogy mindenki gyorsan túl akart lenni az eligazításon. Keveset és összefogottan beszéltek, a korábban órás-másfél órás értekezlet legfeljebb húsz percet tartott. Délelőtt még beült az egyik járőr mellé, és részletesen elmondatta, hová miért megy, kik a környék bűnözői, garázdái, milyen pletykát hallottak, kiről, mit kell tudni. A járőrözés mindig sétával ért véget, többnyire valamelyik gyorsétteremben bekapott ebéddel, amire ő hívta meg a járőrt. Ebéd után két órát megint a fiúkkal töltött. Mikátsi beváltotta ígéretét, megkapták a régi mozitermet. Székek már nem voltak benne, a vetítőgépeket is elvitte valaki. A polgármester asszony tippjére a megszűnt vasgyári sportegyesület raktárából hoztak át bokszfelszerelést. Ringet, dobogót, zsákot, kesztyűket. Évekkel azelőtt Ács mindenféle sportot megpróbált. Taekwondo, K1, kick-boksz. Megmutatta, mi a különbség. Simahomályt taekwondo-ban vitte földre, a nagydarab Juhin a K1 trükkjeit mutatta meg, Jocival árnyékbokszolt. Vicces volt, mert a fiúknak esélyük nem volt, és az ember úgy van megteremtve, hogy egymáson jobban tud röhögni, mint önmagán. Hát röhögtek. A kick-boksz tetszett legjobban. Rendszeressé vált a délutáni edzés, ami után még együtt maradtak. A fiúk ugyan végeztek a kirótt közmunka büntetéssel, de nem hagyták abba a város szépítését. A falfirkákat vegyszerrel mosták, lekaparták, ha másként nem ment, ahol meg nem zavart, ott kiegészítették a maguk módján. Az iskola kerítésén, a lakótelepen a kukatárolók betonján, a sportpálya öltözőjén megjelent a város címere, ahol Szent Pongrác kilépett a pajzsból, bokszkesztyűt húzott, és jellegzetes kick-boksz tartásban csépelte-rúgta az ördögöt. Tényleg magukénak érezték a várost.
Ács mondta nekik, hogy hozzanak még embereket, de nem jött senki. Joci Mátét hívta, aki csak sajnálkozott bátyján, de nem akart a lúzerek közé állni. Ebből régen verekedés lett volna. Juhi megpróbálkozott a Szabadság-telepen. Régi spanjai sajnálkoztak, hogy rendőr csicskája lett. A kirekesztés miatt a fiúk barátsága erősödött.
Ács a délutáni foglalkozások végeztével visszament a rendőrségre, titkárnőjével és az ügyeletessel átnézte a teendőket, intézendőket. Mivel minden nap ellenőrizte a rendőröket, azok folyamatosan járták a várost. Kevesebb lett a közlekedési bírság, és kevesebb az apró lopás, verekedés. Az erőszak meglapult, a bandák meghúzták magukat.
Koraeste megint eltűnt, és csak éjszaka tért vissza a rendőrségre. A rendőrök fogadásokat kötöttek, hogy hová megy, de kideríthetetlen volt, mert motorját nem lehetett feltűnés nélkül követni, és nem beszélt esti útjairól. Pedig a rejtély megoldása roppant egyszerű volt. Ács a megyeszékhelyre motorozott. A városvezetés és a rendőrség ügyeit a polgármester asszonnyal eleinte hivatali időben beszélte meg, de Sass romló állapota miatt az asszonynak már naponta kellett férjét a kórházba vinnie, ami rengeteg időt vett el. Erzsébet este ért rá, a kórház akkorra adott időpontot, olyankor a dialízis-gépek üresen álltak. Bevitte Sasst a kórházba, átadta a nővérnek, és volt három szabad órája. Sass ötlete volt, hogy használja ki idejét, és találkozzanak a nagyvárosban. Vacsorázzatok együtt, akkor mindent megbeszélhettek. - Aztán még Erzsébet felháborodására hozzátette. - Szedd fel! Rád fér.
Az első vacsorán alig beszéltek hivatali ügyekről, annyi minden más mondanivalójuk akadt. Tehát meg kellett beszélni egy második vacsorát. Erzsébet azon vette észre magát, hogy elgyengülve néz a motorkerékpár után, és két napig visszafelé számolja az órákat. Sass férje, és apja helyett apja volt egyszerre, minden gondolatát előre kitalálta. Most már saját lábra kellett állnia. Az önkormányzat költségére szobát bérelt a gyógyvizéről híres, négycsillagos Juno Hotelben, ami csak öt percre volt férje kórházától. A második vacsora után már arra készült, hogy a szállodába mennek, és végre ágyba bújhat a főhadnaggyal, de a beszélgetés sokkal hivatalosabb volt, mint az első. Ács a rövid vacsora végén felállt, elbúcsúzott, hogy ott kell lennie egy letartóztatáson. Erzsébet mélységesen csalódott. Másnap reggel titkárnőjével telefonáltatott a rendőrségre, hogy este milyen letartóztatás volt, de ott azt válaszolták, hogy semmilyen. Nevetségesnek érezte magát, hogy egy nála tíz évvel fiatalabb férfi után fut. Hogy gondolhatta, hogy ő és Ács? Meg kell komolyodni. El kell fogadni, hogy ő az, aki. Ötven felé közeledő, haldokló férjét fuvarozó unalmas köztisztviselő, akin dereka körül megjelent a hurka – persze csak ha lehajol, vagy ül , - szeme körül a ráncocskák, és már nem azért festi haját, mert elégedetlen színével, hanem mert megjelenő ősz hajszálait rejti. Milyen jó, hogy már szeme sem a régi, legalább kevesebb hibát lát magán. Délután megzizzent mobilja, SMS-t kapott: 6kor a juno halljában. Még a nap is kisütött.
Ötre elvitte férjét a kórházba, onnan a Junóba ment. Megfürdött, átöltözött, gyengén kifestette magát, parfümöt fröcskölt nyakára, mellére. Kiskosztümje helyett ruhát vett fel. Harisnyanadrág helyett harisnyát. Kilépett a liftből. Ács a liftajtó előtt várta. A férfi szó nélkül kézen fogta, és visszahúzta a liftbe. Benyomta a tizedik emelet gombját, és ahogy az ajtó bezárult szájon csókolta. Erzsébet még szemét se csukta le, annyira hirtelen jött. De jól esett. Egy pillanatra szóhoz jutott.
- A negyediken lakom.
- Nem baj.
A tükörben látta, hogy Ács a ruhája alá nyúl és lehúzza bugyiját.
Nem kellett többé ürügy a találkozásra. Ács főhadnagy minden délután Gold Wings-ére ült, és fél óra motorozás után a Juno Hotel negyedik emeletén Sassné Bodor Erzsébet polgármesterrel szeretkezett. Az asszony tizenkét évvel volt idősebb, de mikor ketten voltak, érdektelenné vált a korkülönbség. Tapasztalt az ágyban, figyelmes a hétköznapokban. A Junoban minden selymesen sima és kellemes volt.
– Ez egy nagy egymásra találás, - mondta az asszony. Soha ilyen nyugodtnak nem érezte magát. Mesélt Pongrácbányáról, a helyi hírességekről, mindenki Tibi bácsijáról, az egykori magyar bajnokról, aki egyébként általánosban osztálytársa volt, és aki ide házasodott vissza a Szabadságtelepre. Az elitről, ami évtizedek óta ugyanúgy élt, ugyanazok a családok örökítették tovább a pozíciókat. Földes Ivánról, akié az országhatárokon átívelő Pongrác Pálinka Rt, és aki miatt a város neve országhatáron túl is ismerősen csengett. Erzsébet boldog volt. Messze volt a város, messze a hivatal, végre ellazulhatott. Színházba jártak, vásároltak a megyeszékhely plázájában, nagyokat úsztak a szálloda medencéjében, kisvendéglőkben vacsoráztak, szeretkeztek és beszélgettek. Erzsébet kérdezett, és ha Ács tanácstalan volt, tippeket adott, de sohasem próbálta véleményét ráerőltetni. Türelem és türelem. Mintha egy időre Sass bölcsessége költözött volna belé.
Az idő múlásával Sass állapota nem javult. Bent kellett maradnia a kórházban. Véget értek a mézeshetek. Erzsébetet nem kényszeríttette a rutin, hogy naponta kilencven kilométert vezessen. Megbeszélték Áccsal, hogy ezentúl Ácsnál találkoznak. Az mégiscsak feltűnőbb lett volna, hogy Ács bepöfög motorján az ipolyi kertváros utcájába, és a szomszédok szemeláttára bemegy a polgármester asszonyhoz, aztán az éjszaka közepén elpöfög. Persze így is találkozott Ács lakótársaival, és terjedt a hír a városban, hogy ezek kihasználják Sass távollétét. Hiányzott Sass. Ami eleinte élvezet volt, hogy maga dönthetett, most kötelesség lett. Pongrácbányán a felelősség nyomasztotta, és már nem beszélhetett meg minden nyugtalanító ügyet az öreg bíróval. Az ügyek persze megtalálták, nem tudott felszabadulni. Nem tudott kilépni szerepéből, kicsit még az ágyban is polgármester asszony maradt. Amikor először felment Ács garzonjába, rögtön véleménye lett. Gazdasszonyként, birtokosként nézett körbe. Felmért, megoldást keresett, utasított. Leltárt csinált. - Szekrény, ágy, ébresztőórás rádió a parketten. Parketten. – Fejcsóválás, neheztelő nézés. - Fürdőszobában annyi holmi, mint egy szállodában. A konyhában egy pohár. Egy pohár?! Venni kell: kép, váza, edények, fürdősó, vasaló, szőnyeg, fotel, éjjeli szekrény, tévé. Nem tudott szabadulni a feladatoktól még az ágyban sem. Kapcsolatuk legrosszabb szeretkezése közben is csak ezen járt az asszony agya. Öltözködés közben emelte a tétet. Felvette a kiskosztümje kabátját, szigorúan a meztelen férfira szegezte szemét. - Kezembe veszem a dolgot. Az ipolyi kertvárosban van néhány önkormányzati ház. Kertes, felújított épületek. Az egyiket már kinéztem. Garázs, két fürdőszoba, két háló, nappali és amerikai konyha.
- Két háló.
- Két háló, két fürdő.
- Nem.
- Megveszed.
- Édes vagy, aranyos vagy, nem. Nincs annyi pénzem, hogy házat vegyek, meg minek nekem - húzta magához az asszonyt.
- Most ne, - tiltakozott a forma kedvéért. - Kiutaljuk neked, mint szolgálati lakást, aztán fél év múlva átminősítjük, és megvételre kínáljuk. A mi értékbecslőnkkel tizedáron meglesz. Addig összeszedjük rá a pénzt.
- Nem zavar, hogy pont a rendőrkapitánynak mondod el, hogyan akarsz lenyúlni egy önkormányzati ingatlant, - vetette fel Ács az erkölcsi kérdést miközben az ágyon az asszony cipzárját húzta le.
- Nem zavar, mert korrumpálom, - válaszolt Erzsébet kicsit romlottan. - Dugok vele.

Egy délután Mikátsi jelent meg a régi mozi-teremben. Farmerzakós férfi kísérte. A férfi vastag, fekete szemeteszsákot dobott le a bejárat mellett a földre. Ács éppen egy bonyolult mozdulatsort mutatott a fiúknak, amivel térdre lehetett kényszeríteni az ellenfelet. Intett a látogatóknak, hogy kicsit várjanak. Mikátsi és az idegen széket húztak maguk alá, figyeltek. Ács mozdulatokra szétszedve mutatta a koreográfiát. Előbb csak maga a levegővel viaskodva, aztán Simahomályon, megint lassan. Simahomály engedelmesen térdre hullt.
- Ismételjétek! Egyszer, kétszer, százszor. Előbb lassan, és ha megy, lehet gyorsabban is. Akkor lehet abbahagyni, amikor annyira unjátok, hogy már nem unjátok, - mondta Ács, és leugrott a dobogóról. - Na, mit szól? – kérdezte Mikátsitól bemutatkozás után.
- A levegőt nagyon szépen rugdalják, - villantotta meg fogát az üzletember.
A farmerzakós Mikátsi üzlettársa volt, közös vállalkozásuk egyszerre volt kis- és nagykereskedés. Sportruházatban utaztak, főleg Kínából és Indonéziából importáltak, és terítették a megyében, sőt azon túl is. Az árú konténerben érkezett, és a városszéli raktárban állt egy egy-két napot, mikor hogy.
- Elért minket is a divat. Már korábban is fosztogatták a raktárt, de most egy egész rakományt vittek el.
- Biztonsági őr?
- Van egy kutyás ember… - mondta a farmerzakós ember bizonytalanul.
- A telep nagy, nem lehet ott mindenütt.
- Rendőrségen voltak?
- Értse meg, nem a biztosítás kell, hanem az árú. – felelte ingerülten Mikátsi. A biztosító csak a nyomozás hivatalos lezárása után fizetett, és az két hónap. De ilyesféle bűntényekre a rendőrségnek se ideje, se embere nem volt, csak akkor nyomoztak, ha már tényleg nem volt más választás.
- Akkor mit tehetek?
- Megjött a következő szállítmány Indonéziából. Szeretném, ha a fiúk odanéznének.
Végre a másik is megszólalt, - Lenne itt egy kis ösztönzés, - a bejárathoz ment, és kiborította magával hozott a zsákot. Márkásnak látszó edzőcipők zúdultak ki belőle. A dobogón megállt az edzés. A fiúk vágyakozva nézték a cipőhalmot.
- Erre nincs semmi szükség, - mondta Ács.
- Dehogynem, - vágta rá Jocó, - már lerohad a lábamról az enyém.
- Rólam is, - jelentkezett be Simahomály.
Ács megfordult, Jocó szemébe nézett. Jocó már mondta is: - Nem, nem. Nincs szükség edzőcipőre. Mobiltelefonok kellenek.
Ács visszafordult a két vendéghez, és bólintott.
- Mobiltelefonok. Azok tényleg kellenek.
Maradtak a cipők, és jöttek a mobil telefonok.

Az este leszállt. Kis szörnyek támadtak. Előbb egy, aztán még egy, aztán hat, tíz, és olyan sok hogy megszámolni sem lehetett. Szájukban hegyes fog, visítottak, sikoltoztak, horkantva morogtak, és csak jöttek-jöttek. Az első sort még szét lehetett lőni, de a másodikban már olyan sok volt, hogy hiába lőtte halomra őket, egy mégis elérte Jocót. Game over. A negyedik szinten halt meg. Máté szólalt meg mellette.
- Tök jó. Honnan szedted?
- Hazajöttél? Észre se vettelek.
- Honnan van?
- A telefon? Ácstól.
- Nekem is kell.
- Jöttél volna futni!
Ez törlesztés volt. Jocit dühítette, hogy Máté kimaradt minden balhéból. Mázlija volt, vagy gyáva, tök mindegy, de megúszott mindent. Őt nem kötelezte semmi büntetés, ami Fletót, Simát, Juhit, Jocit és a többieket pórázon tartotta. Szeretett futni, de Máté nem futhatott csak úgy. Meghatározott tempóban, meghatározott időben kellett edzenie, hogy izmai ne szálkásan, hanem erőre fejlődjenek. A rövidtávfutás kényes sport. A mozitermes alkalmakra sem ment, mert akkor kezdődött délutáni edzése. A fedett pályás bajnokság már itt volt a nyakán, versenyen kellett a szintidőt teljesíteni. Mindenképp be akart jutni az országos döntőbe, meg akarta mutatni, hogy mit tud, és most már volt kinek. Futás közben mindig Anitára gondolt. De a lány nem jött ki a sporttelepre. Eltelt egy hét, kettő, míg vette a bátorságot, és rákérdezett Tibi bánál. Az edző csak annyit felelt, hogy lánya visszament Németországba. Még vannak ott ügyei.
- És?
- Nincs és. Karácsonyra visszajön. - Máté csalódottságot érzett az öreg hangjában.
Joci telefonja egy Winehouse-melódiával csengett. Kilépett a játékból, Peca hívta. Fojtott hangját alig értette. – A Szabadság-telepiek. Ketten vannak, egy kocsival.
- Ki van veled?
- Gabesz.
- Az iroda mögött találkozunk.
Joci Simahomályt hívta, Homály Juhit, Juhi Fletót. Joci az ajtóból kérdezte, - Nem jössz?
Máté ment. Nem tudta, hová, de ment. Joci útközben elmagyarázta, mit kell tenni, amitől Máté odaadása alábbhagyott, de ha már belevágott, nem tehette, hogy elárulja bátyját.

A társasház radiátorában pattogott a belékerült buborék. Az egész csőrendszer visszhangzott. A felső emeleteken mindig melegebb volt, mint lejjebb, az ablakot kicsit nyitva kellett hagyni. Kint már novemberi szelek fújtak. Sassné Bodor Erzsébet nem is a hideg miatt libabőrözött. Hátán feküdt az ágyban, csípőjén takaró, különben semmi, csak asszonyos teste a gyűrött lepedőn. Sűrűn pislogott. Ács magához fordította a pislogó asszonyt. Nézte egy darabig, aztán nem bírta ki, megkérdezte.
- Szemedbe ment valami?
- Nem, semmi. Csak ha mély orgazmusom van, homályosan látok, és pislogni kell. Nem vetted észre?
- Ugratsz.
- Már rég pislogtam ilyen jót. De ne mondd el senkinek, - húzta mellére a férfi fejét. Kint a zord világ, bent a meleg asszonyi ölelés, édes illat, mint a tejé, jól esik benne elmerülni. Ez már nem is mell, has, comb, hanem őstenger, langymeleg áradat, mindent beragyogó örvény, ami fehéren fehér festmény, súlytalan ragyogás.
- Rendbe kéne tenni ezt a lakás-dolgot.
Ács kiemelkedett a puha, meleg, fehér tengerből.
- Ne már!
- Te vagy a város egyik vezetője. Tisztességes lakásban kellene laknod, nem ebben a… cellában.
Ács ehhez a szinthez szokott. Maximum lakótelep, maximum motor. Nem akart kölcsönt, kötöttséget, nem teheti meg az ember, ha hivatása van. Megszólalt a telefon. Peca telefonált, hogy esemény van a raktárnál. Ez megmentette. Farmert, pulóvert rántott magára, - Erzsi, ha el akarsz menni, a kulcsot a zárban hagyom. Bedobod a postaládába.
- Mi is történt? – kérdezte Erzsébet.
- Még semmi, de fog. Éjfélre itt vagyok. Talán.
Ács becsapta maga mögött az ajtót, dzsekijét a lépcsőházban vette fel. Kint arcába csapott a szél, szúrós eső esett. Sísapkáját arcába húzta, felült a kapu előtt hagyott motorra.
Mikor a raktárhoz ért, már túl voltak mindenen.
A városszéli raktártelep egykor laktanya volt, földszintes épületeibe nagykereskedések, bútor lerakatok, autóbontó költözött. Egész kis kihalt város. A telep végében még lovas iskola és kifőzde is működött. Az utak követték a domb hajlatát, fák és bokrok nőttek, a biztonsági őr nem láthatta be az egész telepet, három bejáratából csak egynél maradt meg a portásfülke. A biztonsági őr onnan indult körútjára kutyájával. A fiúk éjszakára kiköltöztek a régi bőrüléses Saabba, amit Mikátsi állított le a raktárak mellett. Az első ülésekről látni lehetett a nagykaput és a raktár bejáratát, de a bent ülők teljes sötétben maradtak. A biztonsági őr sem tudott róluk. Az első éjszakát Peca és Gabesz vállalta. Az őrség halálosan unalmas volt. Rádiót nem hallgathattak, fényt nem gyújthattak. Egyetlen esemény a biztonság őr mozgása volt. Minden órában elindult kutyájával, hogy egy kört tegyen a telepen. Peca éjfél után elaludt. Gabesz fél egykor felrázta.
- Mi van?
- Szerintem most történik valami, - súgta Gabesz. Peca meresztett szemét, de nem látott semmit, csak a ballagó őrt, aki most ért vissza járőrözéséből.
- Semmi se történik, csak az, hogy nem hagysz aludni.
- Nézd az őrt!
- Nézem. És?
- Lemaradt a kutya.
A kutya tényleg eltűnt, az őr kikötötte a telep végében, csak maga jött vissza. De megint nem történt semmi. Már azon voltak, hogy előveszik a pókerkártyát, amikor egy furgon érkezett. A biztonsági őr nyitotta ki a nagykaput. A furgon egyenesen Mikátsi raktárához gurult. Két ember szállt ki belőle. Az egyik feszítővassal kinyitotta a kaput, a másik felkapcsolta az autó tompított fényszóróját, az világított neki. Közben a biztonsági őr is a raktárhoz ért. Peca telefonált. Gabesz a szórt fényben felismerte a két tolvajt. Csiba két embere volt, a nagyon sötét bőrű Rafi és a kövér Tócska.
Aztán megint nem történet egy darabig semmi. Gabesz csendesen kinyitotta a kocsiajtót, és az árnyékban az irodaépülethez ment. Két perc múlva futva odeért Simahomály, aztán sorra a többiek. Ekkor a biztonsági őr és a két tolvaj bálákkal jött ki az épületből. A bálákat a furgonba dobták, és mentek vissza a következőért.
- Nem várhatunk, - szólalt meg Peca, - gyerünk. Két újabb alak jelent meg: Jocó és Máté.
- Mi van, még nem intéztétek el őket?
- Ács még nincs itt.
- Szólt neki valaki?
- Én nem.
- Én se.
Peca telefonált, a fiúk indultak. Hiába próbáltak halkan futni, nem ment. Csörtetés lett belőle. Az őr és a két tolvaj kijött a raktárból, eldobták a bálákat. Boxert, viperát vettek elő. Az őr rájuk kiabált. – Azonnal hagyják el a telepet. Ez magánterület.
- Ne röhögtess, csibész, - mondta Fletó és ütött, talált. Simahomály az új mozdulatsort próbálta volna az első tolvajon, amit előző nap mutatott Ács, de nem sikerült, és egyensúlyát veszítve a másik tolvajnak dőlt. Joci felkapta a feszítővasat, bezúzta az autó fényszóróit. Elsőre nem volt jó ötlet, mert a hirtelen sötétben senki sem tudta, hogy ki kicsoda, és Máté Gabesztól kapott egy irtózatos pofont. Viszont a Rafi nevű tolvaj a közben földre vitt Juhin átesett, és máris vesztett a nagyra nőtt fiúval szemben.
- Gyújtsatok fényt!- kiáltotta Peca.
- Gyújtsatok fényt, - kiáltotta Juhi alól Rafi. Máté végre megtalálta a raktár ajtajánál a kapcsolót, és fény gyúlt. Juhi a tolvaj mellén ült, a biztonsági őrt valaki leütötte, és Tócska öt ellenféllel találta szemben magát. A futást választotta, de nem volt esélye. Visszarángatták, megkötözték, megrugdalták. Mire Ács megérkezett, mind a három tolvaj megkötözve feküdt a raktár betonján.
Ács ládát húzott maga alá, leült a csibészekhez. – Hát mi az ördögöt csináljak magukkal?
Az egyik rögtön következtetett. – Mondja meg az összeget, főnök, és fizetünk.
- Összeget?!
- Száz ropi? Kettő? Kettő ötven?
Ács körülnézett. – Halljátok, mit mondott?
- Én hallottam. Főnök, ez meg akarja magát vesztegetni, - mondta Joci.
- Én is ezt hallottam. De el van tévedve. Csak ront a helyzetén.
- Maga kérdezte!
- Nem. Én azon gondolkodom, hogy szállítsam be magukat. Gyalog, vagy kihívjam a járőrt. Betöréses lopás, vesztegetés kísérlete… maguk ugye, Csiba emberei?
A két tolvaj nem válaszolt.
- A hallgatás is válasz. Most már tudom, kihívom a járőrt.

Mikátsi hálás volt. A moziterembe számítógépek kerültek, néhány kondigép, és mindegyik fiú kapott sportruhát. A városban elterjedt a történtek híre. Presztízse lett a fiúknak. Akik eddig elnézően vigyorogtak, vagy leplezetlen gúnyolódtak, akik a fiúkat szánalmas strébereknek tartották, azon gondolkodtak, hogy lehetne közéjük kerülni. Sokan eljártak a moziterembe, de ez nem jelentette, hogy a kemény mag bővült volna. Joci, Sima, Peca és a többiek az évfolyamukról kapták a cuccokat, használhatták a mobilokat, de a többiek nem. Máté előtt tárva volt az ajtó, mégsem akart teljes szívvel csatlakozni. Jocit dühítette, hogy épp az öccse nem áll mellé.
- Joci, ez a te bulid. Én kimaradok belőle, - mondta, mikor Jocit már harmadszor hívta.
- De tök jó.
- Nem kell folyton egymás nyakán lógnunk.
- Te egy hülye vagy, - mondta kicsit ingerülten. - Fel sem fogod, hogy végre tehetünk valamit.
- Persze, megrugdoshatjuk a földön fekvő embereket.
- Ha nem mi rugdosunk, minket rugdosnak. Ilyen az élet.
- Akkor se tetszik.
- Akkor hagyd, hogy mások tegyenek rendet! - Joci egyre jobban belelovallta magát indulatába. - De tudd meg, hogyha a rendcsinálásban nem veszel részt, akkor a jutalomosztásnál se állhatsz be a sorba. Legyél birka, ha az akarsz lenni! Kurd el az életed!
- Most meg fogsz verni? Csak azért kérdem, mert már erősebb vagyok nálad.
- Sunnyogj csak Tibi bá istállójában! Vagy tudod, mit bújj a kis cigánycsaj szoknyája alá! Ott a helyed.
- Szerinted szar alak vagyok?
- Ha nem jössz, akkor az vagy.
- Oké, megyek, amikor tudok. Így jó?
- Jó.

Gombos Oszi szülei romák voltak. Családi vállalkozásuk sok-sok éve működött, Gombos nevű ószeresek nemzedékei nőttek fel a környéken. Oszi apja, a nyolcvanas években bejárta egész Európát és új ötletekkel jött haza. Csak bútorral foglalkozott, régiségkereskedő lett. Konjunktúra volt, az üzlet remekül működött, sok pénzt hozott. A konjunktúra elmúltával váltott. A régiségboltot meghagyta, de a mellékutcában egy csődbement élelmiszerbolt helyén megnyitotta a kettesszámú üzletet, a zálogházat. Sok ékszer, porcelán, olajkép kezdte ott, és végzett a főtéri régiségboltban, amikor már nem tudták kiváltani. Gombos pontosan tudta az árakat. Az emberek, akik bevitték az ezüstöt, vagy az órákat, nem. Gombos kevés pénzt adott, sokat kért, ezért egy idő után gyűlölték. A megvetés átszállt a fiára is. Az idősebb Gombos megtanulta, hogy jobb előre gondolkodni. Ha fiába fektet, a jövőt építi. Oszi szerencsére értelmes fiú volt, jól tanult. Néha ellógott, ha már feszítette a gőz, de mindig megbánta. Kicsit kövér volt, emiatt ügyetlenebb és lassabb, mint a többiek. A pofon előbb találta meg, mint Jocit vagy Pecát. Ki is maradt a futók közül, nem vett részt közös dolgaikban. A fél középiskola unokatestvéri kapcsolatban volt, Oszi is, Peca is beletartozott a kiterjedt rokonságba. Természetes volt, hogy Oszi Pecához ment.
- Szeretnék beszállni a buliba.
- Nem lehet.
- Mi az, hogy nem lehet.
- Nem neked való.
- Ugye hülyéskedsz?
- Nem. Te más vagy. Nem közénk való.
- Mert roma vagyok?
- Hülye, én is az vagyok.
- De nem annyira.
- Oszi, Oszi. Ezt mint az unokatesód mondom: ez nem a te világod, – de Peca ezzel még nem győzte meg Oszit. - Ha nem hiszed, kérdezd meg Jocit.
- Ő a főnök?
- Nálunk nincs főnök.
- Akkor vezető, vagy parancsnok, vagy ilyesmi.
- Ilyen nincs.
Oszi nem hitte el. Elment Jocihoz, de Joci is csak ugyanazt mondta. – Én nem vagyok semmiféle parancsnok. Nem vehetlek fel ide.
- Akkor ki az?
- Senki.
Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Senki nem akarja Gombos Oszkárt. Senki nem akarja a kövér fiút. Senki nem akarja barna bőrét. Senki nem akarja az uzsorás fiát. Oszi nem fogadta el a nyilvánvaló választ.
- Olyan nincs, hogy ne legyen. Ki mondja meg a tutit?
- Nem tudom. Ez az egész nem hivatalos.
- Ácsnál kell szólnom, hogy be akarok lépni?
- Ezt nem mondtam.
Oszi elment Ácshoz. Ács végighallgatta, és elmondta baráti véleményét.
- Oszi, ugye így hívnak. Már szóltak, hogy jönni fogsz, és azt is mondták, hogy csatlakozni akarsz. Én nem javaslom. A fiúk szülei és a te szüleid között, hogy is mondjam, különleges viszony van. Utálják őket, mert hozzátok vándorolt a családjuk vagyona.
- De hát apám csak zálogos, ez a munkája, - mondta Oszi, mintha csak most kellett volna rájönnie, hogy apja megélhetése nem egészen elfogadott barátai körében.
- Erről beszéltem. Oszi, gyere máskor is a többiek közé, gyúrjál, vagy játsszál a gépeken, de ne akarj közéjük állni. Neked így lesz jó.
Eddig rögtönzött. Ha Erzsébet kérdezte, mi a célja a fiúkkal, - márpedig nagyon gyakran megkérdezte, -nem tudott válaszolni. Próbálta megfejteni, de nem sikerült. Segíteni akart, szeme előtt tudni a billegőket, de terve nem volt velük, csak helyzetet oldott meg. Oszi látogatása megérttette vele, hogy így nem megy tovább. Bővíteni kell a csapatot, de le kell ereszteni a sorompót azok előtt, akikre nem akart számítani. Nem kell a Szabadságtelep, a véznák, az okoskodók. Nem kellenek a tolvajok, a puhák, az ügyeskedők. És fel kell építeni valamiféle hierarchiát. Nem foglalkozhat minden aprósággal, önjáró szervezetet akart. Szorosra kell zárni a sorokat. Kézenfekvő, hogy egy katonás rendre gondolt. A rend összetart. És volt már célja is.
Volt ideje végiggondolni, hogy mit is lehet kezdeni a fiúkkal, mire használhatja őket, hosszú volt az út az Alföld közepéig, a hadsereg depójáig. Egy hajdani szovjet laktanyában, hatalmas csarnokban tartották a felesleges katonai eszközöket. Egy régi barátját látogatta meg, akivel együtt katonáskodott Afganisztánban, és aki most a seregben a hadtápnál szolgált. Udvariasan megnézte a múzeumba való ágyúkat, harckocsikat, bekukkantott az elektronikai eszközök hatalmas csarnokába, megebédelt a kétezer emberre épített kantinban, ahol jó, ha fél tucat katona lézengett, de nem ezért jött. Egy zsák leselejtezett surranóval és egy másik zsák harckocsizó nadrággal, zubbonnyal tért vissza Pongrácbányára. A kickboksz edzés után csendet intett, kibontotta a zsákokat. – Fiúk, a hetipiac felügyelője minket kért fel, hogy őrizzük a rendet. Ez nem olyan munka, amit civilben lehet teljesíteni. Ez az egyenruhátok. Tiszteljétek!
- Mit kell tisztelni egy fűzős cipőn? – kérdezte Simahomály.
- Szerinted? – kérdezett vissza Ács.
- Max vigyázni kell rá.
- Sima, a bakancs, az egyenruha jelkép, ez jelzi, hogy összetartozunk, - szólt közbe Joci. – Hogy Peca, Gabesz, Juhi nemcsak haverok vagyunk, hanem bajtársak. Együtt sírunk együtt nevetünk. Ha tiszteled a bakancsot, minket tisztelsz.
- Aha. Egy mindenkiért, mindenki egyért, - szólt közbe Fletó. – Mint a három testőr.
- Az jó, - mondta Homály. - De mi tízen vagyunk.
- Sima, ez hasonlat volt.
- Ja. - Sima válasza azt üzente, hogy érti, de arckifejezése ugyanabban a pillanatban cáfolta is.
Ács megköszörülte torkát.
- Srácok, van ez a rohadt nagyvilág. Hét milliárd ember, ami hétszáz Magyarország és negyed millió, értitek, negyedmillió Pongrácbánya. Elveszünk benne. Én nem akarom, hogy elveszettek legyetek. Legyünk. Kell egy hely, ahová tartozunk. Kellenek barátok. Erkölcs, ami szerint élünk. Meg kell különböztetni magunkat, mert mi nem vagyunk jött-mentek. Tudnunk kell, hol a határ. A mi és az ők között. Ez a város a mienk, az a föld a mienk, nem a tolvajoké. Ez a hazánk. És a hazáért meg kell küzdeni. Ne jöttmentek dirigáljanak. Ne hazaárulók. Tudja meg mindenki, hogy ezentúl más világ kezdődik.
Útban a rendőrségre elpárolgott emelkedett hangulata. Szorongott, hogy elveszítheti csapatát, és ha ez megtörténik, nem lesz a városban maradása. Félt, hogy túlzott szenvedélyessége visszaüt, félt az ellentétes hatástól, fél, hogy elveszíti gondosan felépített befolyását. Tudta, hogy igaz, amit mond, de abban már nem volt biztos, hogy ez a hang a helyes. Felesleges volt aggodalma, a fiúknak tetszett beszéde. Lelkük mélyén érezték, hogy olyasfélét mondott ki, amit ők is tudtak volna mondani, ha előbb találnak rá a szavakra. Tetszett nekik az új ruha. Tetszett, hogy nincsenek egyedül, tetszett, hogy erősek.

Eljött a hétvége, a piac napja. A moziban gyülekeztek. Gabesz hozott egy villanyborotvát, majdnem olyat, mint amilyet a fodrásznál is használnak, csak ez kisebb volt és a burkolata világoskék bakelitből készült. Pecát nyírta meg először. Hosszú csíkot vágott hajába homloka közepétől tarkójáig. Aztán párhuzamos csíkokat, egyet jobbra, egyet balra, míg el nem fogyott a haj. Aztán a pajesz jött. Fletó tökmagot rágcsált mellettük. A héjat a földre köpte a lenyírt haj mellé. Peca után ő ült le a székre. Vele is a középen vezetett csíkkal kezdte.
- Te, honnan van ez? – kérdezte Fletó Gabeszt.
- A borotva? Nagynénémtől. Estére vissza kell vinni.
- Melyik nagynénédtől?
- Anyám húgától.
- Akinek a kutyakozmetikája van?
- Attól.
Fletó felugrott, - Te barom, ezzel a kutyákat nyírták! Képes vagy ezzel hozzám érni?
- Most mi bajod?
- A mocskos, rühes kutyákat.
- Tisztábbak, mint te. Minden nyírás előtt samponnal mossák le őket.
A többiek röhögtek. – Na, Bodri, ülj vissza, szép leszel, - szívatta Joci.
- Vau, vau, - ugatta Juhi.
- Vau, vau! - feleltek a többiek.
- Csak engem zavar, hogy kutyát nyírtak vele? –kérdezte Fletó.
- Nézd meg, tök tiszta. Nincs ezzel semmi baj, - vizsgálta Joci a borotvát. Fletó megnézte. Tényleg tiszta volt.
- Na látod. Ülj le, és legyél jó kutya. Vaúúú!
Az utcára már kopaszon, alakzatban vonultak ki. Csak néha ugattak.


4.

- Nem tetszik az embereknek ez a katonásdi.
- Nekem nem ezt mondták.
Ács vállában ugrálni kezdett egy ideg. Az ingerültség jele. Mindig makacskodik ez a nő. Erzsébet izgalmas, mert saját akarata van, de elviselhetetlen, mert saját akarata van. Sassné Bodor Erzsébet Ács ingét vette fel pongyolának, és vacsorát készített. Paradicsomot vágott fel, mozzarella sajtot, bazsalikomot aprított. Húst nem evett. Majdnem minden nap feljött hozzá, és nemcsak akkor, amikor szeretkezni vágyott. Vacsorát készített, rendet rakott, mosott rá. Elmondta, mi történt a városban, és hogy erről Ácsnak mit kell gondolnia. Birtokolta. A látszattal rég nem törődött, nyíltan lépett be a házba, köszönt a lakóknak. Majdnem hivatalos kapcsolat, amit kifelé csak Sass léte zavart meg. Meg Erzsébet elkényeztetett akaratossága. Ács tisztelni kezdte az embert, hogy ennyi ideig kibírta feleségét anélkül, hogy megfojtotta volna.
- Akivel csak beszéltem, mindenki fél tőlük. Úgy nevezik őket: a kopaszok.
- Kimentem velük a piacra. A kofák rátukmálják a fiúkra a gyümölcsöt. A belvárosi kereskedők ajándékcsomagokat küldenek. Ingyen mobilt kaptak, – hárított Ács. A konyhaszékről nem látta az asszony arcát, de tudta, hogy nem győzte meg. Nem volt kedve ebbe a hiábavaló vitába belemenni, de végül csak megkérdezte: - Ki fél?
- Az önkormányzaton, az iskolában, a diszkós, szóval mindenki, akivel csak beszéltem. Még a Szabadságtelepen is, pedig az nem egy finom hely.
- Jobb, ha néhány fegyelmezett srác megmutatja magát, minthogy csibészek terrorizálják az embereket.
- Kik terrorizálják, édes Jánosom? – kérdezte, és tányérokra szedte az ételt.
- Mondjuk a tolvajok. A dílerek. Védelmi pénz szedéséről is hallottam.
- Mégsem tetszik az embereknek. Még a férjem is szólt, pedig őt már semmi sem érdekli.
Erzsébet megfordult, és Ács fejét magához húzta. Az ing szétnyílt, jó volt érezni az asszony illatát, puha melegét.
- Fogd vissza őket!
Bizonyos vitákat le lehet zárni szeretkezéssel is, ami az akaratérvényesítés kellemes, de végső fokon erőszakos formája. Ám mint minden erőszak, nem old meg semmit, csak elódáz. A vita hamarosan újraéled, és a felek minden egyes halasztással egyre messzebb kerülnek a boldogító megoldástól.

Másnap, útban a teniszklubba hatásos ellenérvek jutottak eszébe, amiket már nem mondhatott el Erzsébetnek. Jobban szólva csak ellenérvek jutottak eszébe. A belátás, miszerint Erzsébetnek is lehet valamiben igaza, eszébe se jutott. Szinte el is felejtette, hogy Mikátsival és más klubtagokkal a városi sportkör jövőjéről kellene beszélgetni, mivel ott is az egyenruhákról kezdetek vitatkozni. A téma bizarr egy olyan konzervatív helyen, ahol a színes teniszruhát nem engedte meg a klubszabályzat. Itt mindenki egyforma fehér pólóban, nadrágban játszott, ami ugyebár egyenruha. A klubházból ki lehetett látni a sátorral fedett pályára, a csupasz fákra, szépre gereblyézett kavicsos utakra. A gondnok a lehullott száraz leveleket gyűjtötte össze. Müller doktor, az ügyvéd egyenesen végzetes hibáról beszélt. Még nem öltözött át, szőrös lábai között pörgette teniszütőjét, fehér rövidnadrágja zsebét teniszlabda tömte ki.
- Nem szeretem, amikor egészen kicsi polgárok egyenruhában menetelnek.
Gyetvay, a vízmű igazgatója nem sok meggyőződéssel próbálta nyugtatni a jogászt, – Nem csinálnak semmit, csak egyformák akarnak lenni.
- Most egyformák, holnap meg az a baj, hogy mi nem vagyunk egyformák. Ez a természete az ilyen viseletnek.
- Dokikám, te zsidó vagy, naná, hogy pattogsz. Így vagy bekötve.
Mikátsi látszólag nagyon jól szórakozott vitatkozó üzletfelein és szövetségesein. Müller feje egyre vörösebb lett. - Ennek semmi köze a felmenőimhez. Nem megengedhető egyetlen félkatonai szervezet sem. Ez faktum.
- Még akkor sem, ha a tizenhat éves lányodat a kültelki bandáktól pont ők védik meg? – vetette ellen Gyetvay.
- A rendőrök mit mondanak? – fordult Mikátsi Ácshoz.
- A rendőröknek nem tudom kifizetni a plusz szolgálatot, ők örülnek bármilyen segítségnek, - mondta Ács.
- Még ezeknek is?
- Ezek mind rendes fiúk.
A társaság jót mulatott a minősítésen. Ács egyedül maradt véleményével. Végre foglalkozhattak a sportkörrel is. Pongrácbányán tucatnyi reményteljes fiatal atletizált mindenki Tibi bácsijának keze alatt. Az országos bajnokság selejtezőjén négynek is esélye volt döntőbe jutni, ha megkapják a segítséget. Vélhetően a várostól. A sportbizottság vezetője felolvasta a neveket, köztük Madarász Mátéét is.
A találkozó végeztével Mikátsi félrevonta Ácsot.
- Tudja, hogy mi a különbség a patkány és a mókus között?
- Nem.
- Semmi. Csak a mókusnak jobb a PR-ja - Savanyúan mondta el, még csak nem is mosolygott, mert komolyan gondolta. – Nem új bölcsesség. Van ez a Székács Noémi. Csinos lány. Okos lány. Tud valamit a PR-ról. Bodor Erzsi is tőle kért tanácsot, amikor polgármester akart lenni. Neki bejött. Menjen el hozzá. Udvaroljon. Tudja mit? Felhívom.
Ács kelletlen maradt. Emlékezett Székács Noémi riportjára, amiben hülyét csinált Rétváryból, nem akart a sorsára jutni. – Boldogulok magam is.
- Nem boldogul, Ács úr. Kapott tőlem egy szép ketrecet. Teszünk bele játékokat, ennivalót. Ne akarjon patkányokat, ha lehetnek mókusai is.

Mikátsi nem bízta Ács Jánosra, hogy megkeresse Noémit. Felhívta, elmagyarázta, hogy mit akar. Még nem kért ilyesmit tőle, de mivel Noémi kameráját, nagy teljesítményű számítógépét és a vásárolt programokat részben ő fizette, Noémi készséges volt. Már várta, hogy kell adósságát megfizetni. Valójában azt gondolta, le kell Mikátsival feküdnie, a rendelt riport-sorozat kellemesen meglepte.
- Vigyázzon vele, Ács János nem könnyű ember.
- Mit ért ezen?
- Kicsit bunkó. De van esze, - adott a tévésnek kis útravalót a nagy ember.
Székács Noémi tehát elment a rendőrségre. Első pillantásra felmérte a változásokat. A várakozóban kényelmes bőrgarnitúra. Mintha korábban Rétváry irodájában látta volna. Az akvárium a furcsa halakkal is ide került, a giccses kincsesláda eltűnt belőle. Festés-mázolás, virágok, új világítótestek, az ügyeletes tiszt egy üvegfal mögül intézkedett. Ez már valahol Európa. Operatőre az ügyeletessel elment néhány felvételt készíteni. Ács bevezette irodájába.
- Miért bújik előlem? - kérdezte a lány, mikor leült a szűk kanapéra. Picit orrhangon beszélt, elnyújtotta a magánhangzókat, és ettől puhábban hangzottak szavai.
- Rossz szereplő vagyok.
- Azon lehet segíteni.
- Hogyan?
- Gyakorlás. Itt az alkalom.
- Rendben, - mondta Ács, és elővett egy papírt. – Összeírtam, mit akarok mondani.
Noémi elvette a papírt. Miközben olvasott, vöröses haját babrálta. Egy pillanatra felnézett, mintha mondani akart volna valamit. De nem, csak elgondolkodott, aztán folytatta az olvasást. Mikor végzett, a dohányzó asztalra tette a papírt.
- Akkor ezt tegyük el!
- Mi baja van vele?
- Semmi. Csak jobban hat, ha beszélgetünk.
Noémi nem beszélgetett, hanem beszélt. Mondatokat idézett Ács jegyzetéből, majd elmondta, mit váltana ki a nézőkből. Többnyire untatná őket. Rosszabb esetben megerősítené ellenérzésüket. Nem céljuk a mozgósító felhívás. Az érzelmekre tényekkel kell hatni. És személyiséggel, nem frázispuffogtatással.
- Maga egy kellemes ember, miért fosztanánk meg a nézőket a sármjától?
Ács válasza a mentegetőzés volt.
- Én nem úgy gondoltam.
- De, János, úgy gondolta. Különben miért írta volna le?
Noémi puhán, kedvesen beszélt, amitől még jobban lehetett gyűlölni. Ács sikereire hivatkozott.
- Eredményeket értem el. Mögöttem áll több tucat ember.
- Nem is vitatom.
- Akkor engedje, hogy a magam módszerével haladjak. Tudom, mit akarok.
- Nézze János, nekem az egyetemen éveken át tanították, hogy kell a tömeggel bánni. Miért gondolja, hogy maga ezzel a tudással született?
- Mert engem követnek.
- Néhány talaját vesztett kamasz. Na, meg a rendőrök, mert a megyei kapitány kinevezte magát kapitánynak. Elgondolkodott, hogy a rangot miért nem adta meg hozzá, főhadnagy úr?
Ács megsértődött, bezárkózott, amire Noémi felkészült. Tudta, hogy ide vezet a férfi ego megtörése. Meg akarta törni, és újraépíteni. Folyamatosan beszélt. Emlékeztette, hogy Mikátsitől függ, mint a város majd minden lakója, Mikátsi pedig együttműködést akar. Ács felállt, hogy akkor se lesz interjú.
- Úgy beszél Mikátsiról, mint egy istenről. Ő csak egy városi képviselő. Nekem a megyei kapitány a felettesem. Nekem itt nincs főnököm.
- Hú de büszke.
- Elég volt!
- János, üljön már vissza! – parancsolt és közben még kedves is maradt. - Maga nem az az ember, aki feladja. Fogadja el, hogy segíteni akarunk. Nélkülünk egy lesz a városi kapitányok között. Csődtömeg. Nevetséges paprikajancsi. Múló epizód. Velünk, a megmentő. Igazi hős. Bízzon bennem, magával vagyok.
Noémi puhán és együttműködően magyarázott. Tudatosan vetette be nőiességét, nem szexi, inkább anyás oldalát. Teljesen mindegy volt, mit mond, mert szavainak hitelét a mód adta meg, ahogy mondta. Bármit mondhatott, azt egy idő után bármelyik férfi elfogadja. Mire az operatőr bekopogott, Ács interjúra készen állt.
- Csak a bűnözésről beszélünk, jó? – emlékeztetett Noémi.
- Persze, - felelte Ács.

- Egy hónapja érkeztem Pongrácbányára. Tudtam, hogy a megye bűnözéstől legszennyezettebb városába jövök. Mégis, ami itt találtam, arra nem lehetett felkészülni… - Mikátsi és Ács Noémi lakásán együtt nézték az elkészült interjút. Noémi otthon is tudott vágni, számítógépe hálószobájának egy teljes sarkát foglalta el, a mennyezetig érő polcokon kész műsorok lemezei zsúfolódtak. Mikátsi rövid szivart vett elő egy dobozkából és Noémira nézett. Noémi beleegyezően bólintott, és kinyitotta az ablakot. Mikátsi rágyújtott. Ács csodálkozva nézte média-beli önmagát. A képernyős Ács minden mondata felelősségteljes volt, a városáért aggódó ember látlelete az el nem fogadható helyzetről, legalábbis Noémi ezt mondta felvezetőjében. A fiúkról szó sem hangzott, még csak utalás sem. A súlyos szavakat kapkodó, szomorú felvételek hitelesítették. Hajléktalanok sebes arca, összevert fiatalok, a kórház sürgősségi osztályának képei, a lángoló művelődési ház, a levágott Goethe-szobor, teletetovált vagányok, nyomorult emberek. A város csúnyább arca.

- A rendőri munkát átszerveztem, - folytatta Ács a képernyőn. - Kevesebb gondot fordítunk a közlekedésre, és többet a közbiztonságra. Mint Önök is látják, sokkal több rendőrt látni az utcán, mint egy hónapja. De ez csak átmeneti eredményt hozott. A bűnözés megint a korábbi szintre emelkedett. - Noémi a rendőrség korábbi felvételeit is felhasználta. Betörések, rendőri akciók képeit. Elég riasztóan hatottak. Az arcokat kitakarta, de ha valaki nagyon akarta, felismerhette Csiba barátait, Vladót, Tócskát, Rafit.
- Tényleg növekedett a bűnözés? – kérdezte Mikátsi
- Statisztika. Így is lehet nézni, meg úgy is, - válaszolta Ács.
- Mi a megoldás? – kérdezte Noémi a képernyőn.
- Nem vagyok csodatévő, és nincs birtokomban a fellebbezhetetlen igazság sem. Azt tudom, hogy a város nélkül nem lehet megoldani ezt a súlyos problémát. Ha a város nem segít magán, más se tud rajta segíteni, - zárta le az interjút Ács.
A felvétel véget ért. Mikátsi elégedetten nézett Noémira. – Hatásos. Mi a következő lépés?
- Ács úrral abban állapodtunk meg, hogy a diszkóról szól a következő adás. Drog, bűnözés, prostitúció. Addig jó lenne, ha a fiúk civil szervezetét bejegyeznék.
- Az meglesz.
- És akkor a harmadik héten az ő szervezetüket mutatnánk be.
- Kellene egy ütős név, mondjuk Pongrác Védegylet, vagy Várostisztítók, - állt fel Mikátsi. – meg húzónevek. Mit szólnának valamelyik sportológyerekhez?
- Az nem lenne rossz, - lelkesedett Noémi, – mindig kell egy-két példakép.

Sokat gondolt Anitára. A suliban, a városban néha őt vélte meglátni, de mindig tévedett. Anita Németországban van, abban a fura nevű thüringiai városkában. Anita nincs itt, győzködte magát. Valahogy mégsem hitte el. A raktári verekedés után az edzésre lila szemmel állított be. Tibi bá ordított vele, hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy kockáztathatja a versenyt, a győzelmet. Aztán lefutotta a kétszázat, junior rekordidő alatt. Tibi bá előbb arra gondolt, hogy rosszul mért, ezért rövid pihenő után újra futtatta a kétszázat. Most alig egy-két századdal volt a csúcs alatt. Tibi bá nem örült, hanem szitkozódott, és ordított, mert rettegett a rossz formaidőzítéstől. Túl korai volt az erős eredmény. Aztán azért ordibált, hogy mit kérdezgeti Anitáról, ott van, ahol van, és nem köti bagzó kamaszok orrára, hol van az ott.
Aznap Joci azzal jött, hogy Ács beszélni akar Mátéval. Máté bement a rendőrségre, várt fél órát, mire Ács előkerült.
- Te itt vagy? Basszus. Beküldhettek volna, csak egy vacak statisztikai jelentést írtam.
Ács a titkárnőjétől gyümölcslevet kért, megveregette Máté vállát, és az irodájában leültette.
- Hogy megy a sport? Hallottam, jók az eredményeid.
- Javulnak.
- Tudok valamivel segíteni?
- Ha varázsló. Egy profi futócipő kellene, mert az enyém szar.
- Varázsló vagyok, - Ács kihúzta íróasztala fiókját, és egy cipődobozt vett ki belőle. Eredetileg a teniszklub támogatása lett volna, de Mikátsi átküldte, hogy a rendőr adja oda. Csali.
- Ez jó lesz?
Máté kibontotta. Egy profi futócipő. Limitált szériás, nehezen megszerezhető, huszonegyedik századi technikával készült csoda.
- Próbáld fel! Ha nem jó, kicseréltetem.
Máté lerúgta lábáról edzőcipőjét, és felvette a csodát.
- Legalább száz rugó Pesten.
- Kettőhetven. Ajándék a körünktől.
- Milyen körtől?
- Védegylet, Teniszklub, Polgári Együttműködés. Sok név, de mind ugyanaz. Ugyanaz az akarat, ugyanazok a célok, emberek. A város.
- És mit kell tennem?
- Győzzél.
- Csak ennyi? Nem kell Jocival menetelni?
- Nem szeretném, ha megsérülnél valamelyik kalandjukban. Te a városért futsz, és az fontos. Azért néha gyere le a fiúk közé. Látniuk kell, hogy van értelme, ha valaki dolgozik. Megígéred?
- Meg.

Hízelgett a kivételezés. Hízelgett, hogy külön ajándékot kapott, mert végre Jocit legyőzte. Majd orra alá dörgöli. Így még Tibi bá ordítozását is elviselte. Az edző feje paprika vörös lett a dühtől, mikor meglátta az új cipőt. Kitalálta, honnan van.
- Hogy fogadhattad el attól a szemét fasisztától?!
A többi atléta a tribünről figyelte, mi történik. Tibi bának mindenki fasiszta volt, akivel nem értett egyet.
- Bárkitől elfogadok egy rendes cipőt, mert győzni akarok, - mondta csendesen Máté.
- Baszki! - üvöltött tehetetlenül Tibi bá, és belerúgott egy futógátba. A csővas sporteszköz feldőlt, Tibi bának könny szökött a szemébe, mert nagyon fájt, de nem mutatta, csak szótlanul az öltözőbe ment. Onnan hangzott feltörő ordítása. – Eszetlen itt mindenki! Nem látják, mire megy ki! Hülyék! Hülyék! Hülyék! - Kint a tribünön a tanítványok röhögtek.
Közeledett az érettségi. A történelem érettségi tételei majdnem ugyanazok voltak, mint előző évben. Máténak nem volt más dolga, mint kikeresni a neten, és kinyomtatni. Használtan vett laptopja feladta a küzdelmet, meghalt. Nem volt más választás, mint bemenni a moziba, és használni Jociék valamelyik számítógépét. Mióta Mikátsi ajándékai megérkeztek, minden délután tele volt a terem. Még az általánosból is jöttek. Természetesen az összes gép foglalt volt, de mire való, ha az egyik kisfőnök az ember bátyja. Joci egy náluk három-négy évvel fiatalabb fiút állított fel.
- Figyelj, te csak játszol, de az öcsémnek tanulásra kell.
A fiú engedelmesen felállt, és elment.
- Nyomtatótok van?
- Az meg minek? Mióta itt vannak a számítógépek, facebookra és szerepjátékra használják. A játéktermes csődbe ment, - Jociból már hiányzott a bosszú öröme, Kalmár, a játéktermes senki lett hozzá képest. Legalábbis így érezte.
Máté kénytelen volt pendrájvot szerezni, és arra kiírni a tételeket. A fénymásoló üzletben van nyomtató, majd ott kinyomtatja.
A fénymásoló üzlethelyisége üres volt. Azért betolta az üvegajtót, és bement.
- Hahó, van itt valaki?
A raktár felé egy ajtó nyílt. Anita lépett ki rajta. Egymásra meredtek. Anita bosszankodva, Máté csodálkozva. A lány haja ugyanúgy copfban, mint évekkel azelőtt.
- Hát te? Mit akarsz itt?
- Nyomtani.
- Azt lehet. CD? DVD? USB-kulcs?
- Pen.
Máté csak állt, de nem mozdult. Anita kinyújtotta kezét.
- Kérem.
- Mióta vagy itthon?
- Igazából csak egy hétre mentem vissza. Szóval több, mint egy hónapja. Ideadod?
Máté végre magához tért. Együtt kezdték betölteni a fájlokat a számítógépbe. Máté Anita mellé állt a pult mögé, beszívta a lány illatát.
- Azt mondtad, Karácsonyig maradsz.
- Azt.
- De addig még jó pár hét.
A lány elindította a nyomtatást. A nagy nyomtató másodpercenként lökte ki magából a papírokat.
- Nem válaszoltál.
- Mit szekálsz?
- Csak kérdezek.
- Jó, - fordult Mátéval szembe a lány. – Kirúgtak a német gimiből.
Máté csak mosolygott, meg sem hallotta, mint mondott.
- Mit vigyorogsz? Nem is hallod, mit mondok.
- De. Kirúgtak, - ismételte meg az utolsó közlést. Nem is értette, mit mond a lány, elment az ereje, elment az esze. Megsimogatta a lány karját. Anita idegesen ellökte. Mint a rongy, úgy lendült ellökött karja.
- Nem érted? Csőd vagyok. Nem tudtam másfél év alatt németül megtanulni. Az órákon néztem, mint egy hülye, fogalmam se volt, hogy miről beszélnek a tanárok, és ha hozzám szóltak, csak annyit tudtam mondani, hogy wiederholen, bitte.
- Az mit jelent?
- Hogy ismételje meg.
- Én ennyit se tudok.
- De téged nem küldtek haza.
- Szép vagy.
- Te meg hülye.
- Hiányoztál.
- Hagyd abba!
Máté elhallgatott, csak bámulta a lányt. Anita végre kibökte, - Nekem is hiányoztál.
- Meg akarlak csókolni.
- Nem lehet, - vágta rá.
- Szeretném.
- Én is szeretném, de ez a munkahelyem.
- Na és? – ölelte meg a lányt.
- Munkahelyen nem szabad csókolózni.
- Miért nem?
- Vannak ilyen szabályok.
- Ki mondta?
- Nem tudom. Szabály.
Bárha volt is ilyen szabály, megszegték.

A hétvégi piacra Ács és Joci civil ruhában ment ki. A tojásos kofa standjánál két szék várta őket. Leültek, és beszélgettek. Ács a piti tolvajok módszereiről mesélt.
- Olyan ez, mint egy bűvészmutatvány. A figyelem elterelésére épül. Figyeld csak az a cigány srácot!
Sötétkék dzsekit, farmert viselt, szinte észrevétlen maradt a tömegben. Két nagyhangú, színes szoknyás cigányasszony tűnt fel.
- Ne a nőket nézd, hanem a fiút! A céljuk az, hogy a nőket nézze mindenki. De te nem ugrassz be. Látod a lényeget, a fiút.
A dzsekis fiú alig észrevehető biccentéssel jelzett a nőknek. Megmutatta az áldozatot, történetesen az ügyvéd feleségét. Kistáska, bevásárló szatyor. A két asszony megindult. Hangosan beszéltek, magukra vonták a figyelmet. Az egyik színlelt véletlenséggel az ügyvédnének ütközött. A dzsekis fiú ebben a pillanatban nyúlt a kistáskába, és vette ki a pénztárcát. Az ügyvédné méltatlankodott, erre a másik cigányasszony néhány goromba szóval válaszolt, és meglökte. A lökéssel egy időben már az ügyvédné mobiltelefonja is a tolvajnál volt. Az ügyvédné még feldúlva állt a járókelőknél kereste igazságát, mikor a tolvaj már elindult kifelé a piacról.
- Láttad? – kérdezte Ács.
- Aha, - Joci elővette mobilját, beleszólt. – Peca, a művház felé megy. Cigó kék dzsekiben, farmerben. Telefon és tárca, de siessetek!
Peca, Juhi és Gabesz a Főtéren épp akkor kapták el a tolvajt, amikor az üres pénztárcát akarta bedobni egy szemétládába. Ezzel egy időben megszólalt a lopott telefon is. Peca kivette a tolvaj zsebéből. Joci hívta a piacról, az ijedt ügyvédné mellől.
- Oké, megvan a csibész, és a cucc is, - szólt bele Peca a telefonba. - Mit csináljunk vele? Vigyük be a rendőrségre?
Ács a fejét rázta. Joci válaszolt a telefonba, - Ne, azzal csak az időt vesztegetitek.
- És mi lesz a nyanyákkal?
- Most már ismerjük őket. Ha látunk velük egy jelentéktelen csávót, az a következő tolvaj.
Ács bólintott, van esze a Jocinak.
Peca és két barátja behúzták a művelődési ház kukatárolójához a tolvajt, és elvettek tőle mindent, amit találtak.
- Na, most mi következik?
- Verés.
- Okos fiú.
Mikor túl lettek rajta, Juhi búcsúzóul még belérúgott a fekvő testbe.

Az ügyvédné hálás volt. A pénzből a dézsében egy kör kitelt mindenkinek. Veca kivágása mélyebb volt, mint amilyen szokott lenni.
- A többiek sört kérnek. Hat sör, - rendelt Joci.
- És te?
- Csak ami a kirakatban van, aztán meglátjuk, - vigyorgott a lányra.
- Szállj le a cicijeimről! – tért a konkrétumra Veca.
Ismerős akcentusú hang szólalt meg Joci mellett, - Kéred a söröd és tünés. - Vladó volt.
- Vladus, meg tudom magam védeni, - nyafogta Veca.
Joci csodálkozott, - Mi az, Vecus, már nem Csibával dugsz?
- Anyád! – lépett közelebb Vladó.
- Vladus, hallasz?! Jocika, te meg, ha felnősz, akkor jelentkezz. Lehet, hogy beleférsz a csapatba. De valószínűbb, hogy nem.
- Szerintem végezd a munkád! És csak aztán alázd a vendéget, - törlesztett a lánynak.
- Ne kurogasd a csájomat.
- Vladó, fogd már be! – szólt a szerbre Veca.
- Mondd Vladó, te tulajdonképpen mi vagy, szerb, horvát, macedon vagy mi? – kérdezte Joci álságos-barátságosan.
- Jugoszláv, - felelte Vladó dacosan.
- Az meg milyen madár?
- Közöd? Van hozzá?
- Csak annyi, hogy húzz már el oda, akárhonnan is jöttél!
Vladó más körülmények között már elővette volna kését, de egy nagy zacskó zöldet hagyott a kocsijában, és Jociék nyomasztóan sokan voltak. Se verést, se kutakodó rendőröket nem akart.
- Húzok, amikor akarok, kisfiú, - és ezzel felfüggesztette a vitát. Ott hagyta a pultot, keresett egy csendesebb helyet, míg a terjesztője megérkezik. Majd akkor megvédi érdekeltségeit.
Anita és Máté is eljöttek, de nem ültek le a bandához. A banda mintha nem is létezett volna. Már kétszer csókolóztak, egyszer beültek a hamburgereshez, és egy nagyon-nagyon hosszú koratéli sétán voltak túl.
Simahomály a második kör sör után vette észre, hogy ott vannak. Egy darabig bámulta őket, aztán megkérdezte Jocit: - Te, ez a csaj, a tesód nője, nem cigó?
- Az unokatestvérem, - válaszolt Joci helyett Peca.
- Akkor cigó.
- Szánalmas bunkó vagy, - döntött Peca az észérv mellett.
- Sima, hogy ki cigó, azt nem te döntöd el, jó? – avatkozott a készülő verekedésbe Joci. Ha már főnök, felelőssége is van.
Fogytak a sörök, múlt az idő. Vladó már megint a pultnál tűnt fel. Kiosztotta terjesztői között a zöldet, tiszta volt. Míg embereire várt, felhívta Csibát. Egy kis szívességre kérte, és a nagyon méltányos árban is megállapodtak. Csiba akár ingyen is helyre tette volna Jociékat. Vladó elszántan fogadkozott Vecának, hogy még az este megtanítja Jocit a nők tiszteletére. Vecának sok vendéget kellett kiszolgálnia, fél füllel figyelt Vladóra. Vladó jól érezte magát. Nézelődött, iszogatott. Észre vette Mátét, a fiú valahonnan ismerős volt. A lány meg csinos. Fekete haj, világos szem, jó párosítás.
- Ki a fekete hajú lány?
- Nem tudom, gondolom Madarász Máté barátnője, - válaszolt Veca.
- Máté? Az a Jocika öccse, - ismerte fel Vladó a helyzetet. Veca gyanút fogott.
- Vladus, ugye, nem lesz balhé?
- Miről beszélsz, drágáságom?
- Arról, hogy nem akarok verekedést.
- Nem lesz verekedés.
- Jaj, istenem, verekedés lesz, - sóhajtott Veca, mert észrevette, hogy hirtelen túl sok kigyúrt vagány lett a teremben. Máténak is feltűnt a sok vagány. Befordult a széken Anita felé, – Ani, azt hiszem, mennünk kell.
- Korán van.
- Szerintem itt valami készülődik.
- Szerintem nem.
- Oké, nézz a hátam mögé – mondta.
Anita mögé nézett. Látta, hogy Jociék jól érzik magukat, látta a többi vendéget, és látott egy ragyás arcú embert két kigyúrt vagánnyal. A többi eltűnt.
- Körülnéztem. Nem látok semmit.
- Eltűntek. Azért menjünk.
Megfogta a lány kezét, felhúzta. Elindultak a kijárat felé, de Vladó állta útjukat.
- Még nem táncoltam kislánnyal.
- Nem is fogsz, - mondta Máté.
- Nem hiszem, hogy te mondanád meg.
Csiba két embere lefogta Mátét. Vladó rámutatott Mátéra, - Te mehetsz. – Aztán Anitára, - Te nem.
Peca az asztaluknál oldalba bökte Jocit, - Joci, helyzet van.
Vladó a lefogott Máté gyomrába ütött. A másodikra készült, amikor Joci egy székkel hátba vágta. Vladó és a két hústorony kimenekült a bejáraton, Joci és barátai utánuk.
Kint az utcán felsorakozott a Csiba-banda, csupa ismerős szabadságtelepi arc. Néma csend volt, csak valamiféle taps hallatszott, a tenyérbe csapódó baseballütő csattogása, a Csiba-banda védjegye. Joci most jött rá, hogy ez Vladó csapdája, és ő eszetlenül beugrott. Körülnézett, a menekülés útját kereste. Előre nem volt.
- Peca, hívd a főnököt!
A fiúk visszavonultak, Sima és Jocó egy-egy székkel a kezében az ajtóból kint tudta tartani a baseballütős, viperás támadókat, míg a rendőrautók meg nem érkeztek. A támadók széjjelfutottak.
- Ezt a dolgot még rendeznünk kell, - mondta Jocó Darvasnak. Az öreg rendőr szeme se rebbent.
- Meg ne próbáld! Ez a mi dolgunk.
Mátét és a sokktól reszkető Anitát rendőrautó vitte haza. A fiúk is szétszéledtek. Jocó és Peca elindult hazafelé, de Jocót feszítette az izgalom, ahelyett, hogy hazament volna, visszament a dézséhez. Veca egyik pultos társa épp zárta a bejáratot.
- Joci, már mindenki hazament, te is jobban tennéd…
Joci bekukkantott a válla fölött. Néhány alkalmazotton kívül már senki sem volt bent.
- Hagyd már Vecát! Menj inkább haza!
- Jól van! Hallottam.
Megkerülte az épületet, a gazdasági bejárat felé. Vecát akarta. Dühítette, hogy Máté a cigánylánnyal jár, és boldog, ő pedig, akinek járna már egy nő, semmire sem jutott Vecával. Egy sötét alakot vett észre a hátsó bejárat előtt. Vladó. Háttal állt. Jobb nem is lehetne. A gazdasági bejárat nyitott ajtaján zaj szűrődött ki, edénycsörgés, a bekapcsolt rádió, beszélgetés. Vladó nem vette észre Jocit, míg az közvetlenül mögé nem ért.
- Akkor most egy az egyben, - mondta.- Ez így fair. – És ütött mielőtt Vladó felkészülhetett volna. Vladónak nem volt esélye. Joci egymás után vitte be az ütéseket és rúgásokat. Vladó a főtér felé hátrált, teret akart nyerni, hogy elővehesse kését. Végre zsebébe nyúlt. Megfordult, és közölte Jocival az ítéletet: - Meghalsz. – Most ő támadott. Jocinak figyelnie kellett a késre, már nem üthetett, rúghatott, ahogy akart. Előbb a kést, előbb a kést, hajtogatta. Vladó mióta Csibára bízta bajos ügyeit, nem verekedett. Joci edzésben volt. Hagyta, hogy Vladó felé szúrjon, kitért. Aztán megint. A harmadik szúrásnál rásegített a szerb lendületére. Vladó elveszítette egyensúlyát, térdre rogyott. Joci nyakon rúgta, a szerb eldőlt. Joci a csuklójára lépett, és kicsavarta kezéből a kést. Megpörgette kezében. Egyszerű pillangókés. Nem szúrt, messzire dobta. A kés pengve-zörögve esett a kövezetre., pattant egyet-kettőt, és a járdán megállt csúszása. Vladó tápászkodni próbált, mire Joci belérúgott. Vladó hasába, oldalába, arcába kapott, minden tápászkodási kísérletre. Aztán már nem próbált felállni. Csendesen, lehunyt szemmel feküdt a kövezeten. Joci két lábbal a lábára ugrott. Hallotta a csont reccsenését. Hátralépett, hogy lássa művét. Ekkor egy borosüveg tört szét fején. Megfordult, és Veca meredt rá. - Állat vagy!
Jocit megszédítette az ütés. Megtántorodott, de nem esett el. Letérdelt, hogy visszanyerje egyensúlyát. A nedves járdát nézte, a díszburkolat homályos, majd egyre jobban élesedő vonalait. Levette téli sapkáját, végigsimított fején, de csak a kopasz fejbőrét érezte, egy púpot koponyáján. Vért, sebet nem. A sapka mentette meg. Felnézett. Veca már térdelt, Vladót vizsgálta. Joci felállt, bizonytalan léptekkel a lány mögé ment. Lehajolt, és belemarkolt Veca két mellébe. Nem, mert kívánta, persze mindig kívánta, inkább a bosszú miatt, hogy érezze a lány, mennyire kiszolgáltatott. Veca rántotta magán, Joci elengedte a lányt, mindketten a földre kerültek. Veca állt fel előbb.
- Meg vagy őrülve?!
Joci nem válaszolt, felállt, nem tett semmit, csak követte a hátráló nőt.
- Ugye, nem azt akarod? – döbbent rá, hogy Jocival magára maradt. - Ne, Joci, ne. Ugye nem akarod. Nagyon megbánod, - ez inkább könyörgésnek hangzott, mint fenyegetésnek, - Jocika, előbb-utóbb úgyis megkapod. Nem akarhatod így.
- De. Akarom.
Veca megfordult és szaladt, ahogy csak bírt. Joci követte. Hideg, kellemetlen szél fújt, az aszfalton lecsapódott a nyálkás pára. Veca megcsúszott a kövezeten, hát lekapta cipőjét, harisnyában futott tovább. A fiú bármikor utolérhette volna, de nem tette. Inkább játszott vele, terelte. El a főtértől, a néptelenebb környék felé. Nyolc órát állt a pult mögött, elfáradt. Megállt, lépésben hátrált. Most jött rá, hogy Joci csak cicázik vele. Már a mozinál voltak. Megállt. Joci beérte, és meglökte. Veca hátratántorodott, és a nézőtéri kijárat sikátorában találta magát.
- Jocika, te jó pasi vagy. Minden lányt megkaphatsz. Nem kell ezt csinálnod. Elengedsz, ugye?
De Joci nem engedte. Kinyújtotta kezét, és megint mellébe markolt. Utolsó próbálkozást tett.
- Jocika, ha elengedsz, megcsinálom neked kézzel. Elengedsz?
- Kurva vagy. - Közel lépett hozzá, és a nő fülébe súgta. – Szemét kis kurva. - Az ajtónak szorította, és combjai közé nyúlt. Egy mozdulattal tépte szét harisnyanadrágját, - Kurva, - egy másikkal bugyiját.
Később visszagondolva jogos büntetésnek tartotta a pultos lány megerőszakolását, bár büszke nem volt rá. Nem is beszélt róla senkinek. De ahányszor csak arra gondolt, hogy Veca kurva, cseppnyi rosszérzete mind kevesebb és kevesebb lett. Míg végül elmúlt, és más rossz érzéseknek adta át helyét.


5.

Az ádventi időszak elkezdődött. Lelkében már mindenki Karácsonyra készülődött, Sassné Bodor Erzsébet lezárta az évet. Mi jöhet még? Nyugalom, pihenés. Sass bent marad a kórházban, Jánosommal el lehet utazni egy hétre. Nézte az utazási irodákat, egy hét Hurgada két főre simán kifizethető. Ez lesz a karácsonyi ajándék. Titokban befizette az előleget.
A városi tévé a hét minden napján leadta a diszkóról készült riportot. Székács Noémi drámai hangon ecsetelte, hogy a Belváros kellős közepén a környék lakói nap mint nap mi mindennek tanúi. Darvas főtörzs nosztalgikusan emlékezett, hogy a diszkó megnyitása előtt ez volt a város legnyugodtabb része. Noémi Vecát is meg akarta szólaltatni, de a pultos lány, a kamera láttán elfordult. A diszkót üzemeltető két fiatal nem vette komolyan a tévészereplést, egyszerű reklámot láttak benne, viccelődtek, poénkodtak, maguk ellen fordították a várost.
A Szabadság telepet hárman képviselték a városi önkormányzatban. Gajdos Feri az ellenzéktől, Farkasné Kiss Margit, szabadúszó könyvelő, és Tóth Ali, aki a szabadságtelepi iskolában tanított. A szavazatok negyede a testületben, ez már erő. Igaz, hogy megosztott erő, mert ketten Sassnéval tartottak, egy pedig ellenzékben. Mi több, Farkasné évekkel ezelőtt megsértődött, mert fiát Tóth Ali csak pótvizsgával engedte hatodikból hetedikbe. De ott volt Lukács Tibor, aki egy asztalhoz ültette őket.
- Most már mindenért a Szabadságtelep a bűnbak.
- Eltúlzod, Tibi bá.
- Nézitek Noémi műsorait?
- Persze, de az a diszkóról szólt.
Mivel ez nem használt, keményen az érzékenybe vágott.
- Mikor adott Szabadságtelep polgármestert?
- Ugyan már! Tibi bá, jól csinálja az Erzsi, kézben tartja a várost , - próbált Tóth Ali kívülmaradni.
- Polgármester-helyettest?
- Hát azt se.
- Bizottsági elnököt?
- Nem emlékeszem rá.
A sértettség mindhármukban dolgozott. Közös kirekesztettség, közös düh, legfeljebb másként élték meg.
- A következő választáson le fognak titeket váltani.
Nem nagy pénz az önkormányzati tiszteletdíj, de pénz, és hogy megmaradjon, mutatni kell valamit. Némi vita után abban állapodtak meg, hogy Tóth Ali terjeszti be javaslatukat. Farkasné majd a polgármester asszonyt puhítja, Gajdos Feri, az ellenzéki képviselő pedig dühös lesz, ha kell.
- Szeretném, ha napirendre tűznénk a mozi bérbeadásának ügyét, - állt fel Tóth Ali a következő önkormányzati ülésen. Sassné csodálkozott.
- Valaki bérbe akarja venni?
- Nem, polgármester asszony, rosszul érti. Valaki használja, és nem fizet érte.
- Tíz éve nem tudtuk kiadni. Jobb, ha üresen áll?
- Úgy gondolom, hogy igen. Nem tudom, hogy ki áll a Védegylet mögött, de az emberek félnek tőlük.
A szavazásnál az ellenzék boldogan igennel voksolt, a három szabadságtelepi szintén. Elfogadták az indítványt, a mozi ügye napirendre került. A polgármester asszony szünetet rendelt el.
- Most akkor kirakjuk a Védegyletet a moziból? – kérdezte irodájában a két szabadság telepi képviselőt és Mikátsit. Mikátsit támogatásul hívta be.
- Gesztus szinten nem lenne rossz, - vélekedett Farkasné. -Közeledik a terminus vége, nekünk jól jönne a választok előtt.
- Ez nem gesztus kérdése! – szólt közbe a tanító. – Ki kell kergetni őket a városból is.
Mikátsi eddig hallgatott, mert nem értette, mi okozta a hirtelen indulatot. Meg akarta érteni. – Most akkor az a baj, hogy nem fizetnek, vagy hogy léteznek?
A két képviselő egyszerre felelt.
- Hogy nem fizetnek.
- Hogy léteznek.
Sassné felvidult, ha ezek nem értenek egyet, akkor lehet velük valamit kezdeni. - Keressünk értelmes megoldást. Te azt akarod, hogy fizessenek. Maga, hogy menjenek el. Szerintem, ha megállapítunk egy ésszerű bérleti díjat, mindenki elégedett lesz.
- Attól függ, mi az ésszerű, - vetette közbe Mikátsi. – Ésszerű, hogy valaki használja az ingatlant, mert ha üres, tönkremegy. Ésszerű, hogy fizetik a közüzemi díjakat, mert nem a városnak kell. Ésszerű, mert egy csomó lézengő fiatalt egybegyűjtünk.
- Egyetértek, de nem veled. Ez megint egy Mikátsi féle megoldás. Nagy köd, hogy így tisztességes, úgy szociális, aztán amikor a köd eloszlik, kiderül, hogy az egyik üzleted miatt volt az egész felhajtás. - mondta a tanító. A polgármesterhez fordult. – Erzsi, belvárosi boltok négyzetméter ára legyen az irányadó.
Mikátsi fejben számolt, mekkora összeg lenne, amit Tóth javasolt. Tóth meg akarja fojtani az egyletet. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy Tóth átlátta, a mozival tervei vannak, szerette volna végleg megszerezni, de most még nem akart költeni rá. A fiúk beköltöztetését átmeneti állapotnak tekintette – Képtelenség. Az ékszerbolt negyven négyzetméter, a mozi négyszáz. Annyiért nem kapunk bérlőt. Legyen a mozi utolsó bérleti díja.
Tóth felnevetett. – A tíz évvel ezelőtti forint a felét se éri. Vicc. Ne raboljuk egymás idejét.
Farkasné közbeszólt. - Erzsi, ha ez a banda továbbra is a városon élősködik, én kilépek a frakcióból.
- Én is. - Tóth felállt. – Döntsön a testület. Itt úgyis a kamu megy.
A testület döntött. Sassné Bodor Erzsébet az egység érdekében Mikátsi ellen szavazott. A Védegyletnek távoznia kell. Mikátsi látszólag derűsen fogadta vereségét. Tóthnak gratulált, Farkasnénak kezet csókolt. Irodájából felhívta Ácsot, hogy ő közölje a rossz hírt. Nem adott időt a polgármester asszonynak, hogy kimagyarázza magát. Sejtette, hogy Ács és Sassné között több van, mint a rendőrség és az önkormányzat együttműködése, de eddig nem érdekelte különösebben. Most sem. Ács választhat a hatalom és egy öregedő nő szerelme között. Ha van esze, jól dönt, megtalálhatja a szerencséjét.
- Kellene beszélnünk, - mondta komoran a telefonba. – Most.
Kivételesen egy kávézóban találkoztak. Mikátsi korábban érkezett, kabátját széke támlájára terítette. Ács is jött, a pincérnőtől kávét kért, és leült. - Valami rossz hír? – kérdezte.
- Csak annyi, hogy vége a gyámkodásnak. Felnőtt a gyerek.
- Nem biztos, hogy értem.
- Bodor Erzsi kirúgta a Védegyletet a moziból. A mai testületin dőlt el.
- Baszki.
- Pártoskodás, politika meg minden. Saját lábra kell állni.
- Akkor van terve.
- Van. Természetesen van.
- Beavat?
- Anélkül nem megy. Hogy pontosítsak, maga nélkül nem megy. – Rágyújtott rövid szivarjára. - Mielőtt elmondanám, meg kell tudnom, hogy mennyire elszánt.
Ács persze elszánt volt, tehát csak a részleteket kellett megbeszélni.

Ács a kávézóból a moziba ment. Telt ház volt, a sok ismeretlen között Pecát fedezte fel.
- Hol vannak a többiek?
- Suli, ebéd, otthon. Mindenfele.
- Ezek kicsodák?
- Többség a suliból, de jó párról fogalmam sincs.
- Aha.
- Már alig van nekünk hely, annyian járnak ide.
- Egy óra múlva minden kopasz legyen a rendőrségen. Itt nem tudunk beszélni.
Zizegett telefonja, Erzsébet hívta.
- Nem tudunk most beszélni, este hívlak.
A fiúkat a rendőrség bejáratánál Fazekas Marcsi őrmester igazította el. Ács az irodájában várta őket. Az asztalon dosszié halom, azt olvasta. A fiúk gyülekeztek, már itt volt Peca, Juhi, Joci, Gabesz. Nem szóltak, várták, hogy Ács befejezi az olvasást. Megérkezett Sima és Tónió, egy tavaly érettségizett barátjukkal. Utoljára Fletó jött meg. Megtelt a helyiség. Ács mindvégig olvasott, lapozott, olvasott és lapozott, fel sem nézett, de mikor együtt volt a banda, becsukta az épp soros dossziét, és felállt.
- Van egy hírem. A képviselő testület bezárja a mozi termet. Nem maradhatunk ott.
- Mi van?! Ezt nem tehetik.
- Az a miénk.
- De tehetik. Eddig is szívességből maradhattunk ott, de vége.
- Ki tett szívességet?
- Az önkormányzat.
- Az értünk van. A városért.
A fiúk kiabáltak, szidták a képviselőket, a polgármestert. - Szenya az egész tolvajbanda. Egy verésből értenének.
- Fiúk, tetszik az indulatotok.
Ezt bíztatásnak vették, tovább hőzöngtek.
- Csendet kérek. – Halkan mondta, mégis mindenki hallotta. - A mozi helyett kapunk egy raktárhelyiséget.
- Hol?
- A raktárdepóban.
- De az a Szabadságtelep mellett van. Szét fogják rúgni a seggünket.
- Nem fogják, mert teszünk róla, hogy ne lehessen. Első: nem vagytok elegen. Sokan járnak szórakozni ide a moziba, válogassatok közülük. De csak a jókat. A minőségből nem adunk le. Nem kell nyápic, nem kell drogos, nem kell szabadságtelepi.
- És ki dönti el, hogy ki lehet a Védegylet tagja? – kérdezte Peca.
- Jó kérdés. Nem én. Az egylet már önálló, független. Ti hozzátok a szabályokat, ti döntötök. Joci lesz az elnök, ő mondja meg, mit kell tenni. Az alelnök Fletó.
- Nem lehetne inkább hadnagy és alhadnagy? – kérdezte Joci.
- Nem. Ez egy civil szervezet. Második: rendet teszünk a városban. Kiverjük a csibészeket.
- Az jó!
- Akkor lássunk munkához, - mondta Ács. Felemelte a tucatnyi dossziét. - Ezek a feljelentések, amikkel semmit se tudtunk kezdeni. Mi, rendőrök nem tudunk. Ezért nekünk kell megoldani. Nekünk, a város lakóinak, - sorra vette fel a dossziékat, és olvasta a címet. – Lopás. Szemérem elleni bűntett. Besurranó tolvajlás. Autólopás. Fémlopás. Védelmi pénz. Garázdaság. Kábítószerrel való visszaélés.
Peca feltette kezét. – Lehet tudni, hogy ki csinálta?
- Gyanúsított sok esetben van. De bizonyítani nem tudjuk.
- Ormosék autóra hajtanak. Lenyúlják a verdát, szétszerelik, és eladják alkatrésznek.
- A Csordás-testvérek boltból lopnak, - mondta Juhi.
- Honnan veszed? – kérdezte Fletó.
- Láttam.
- Akkor rosszul láttad. Besurranó tolvajok. Kifigyelik, hol van nyitott ablak, és bemásznak, - mondta Fletó mindentudóan.
- És a Rezes Flóri?
- Az jó fej, azt hagyjátok.
- Persze, az. Anyám töltött paprikát főzött. Egy percre ment be a szobába, mire visszaért az ötliteres fazék töltött paprika eltűnt. Az utcán érte utol Rezes Flórit, a fazékkal a kezében próbált elszaladni.
- A dézsében Jászitól vettem zöldet. Jó szar volt. Mióta Vladó elment, nincs jó fű.
- De van. A Mambábál. Tudod, akinek a karjára mérges kígyót varrtak.
- Akkor azt ne bántsuk, - mondta Peca.
- A Szentes Dóri benne van? – kérdezte Fletó a dossziék felé bökve.
- Az ki? – kérdezte Ács.
- A fél Csiba-banda végigment rajta. Fel is jelentette őket, de a tárgyalás előtt visszavonta. Azt mondta, nem volt erőszak. Ő akarta.
- Szenyák.
- Megfenyegették, hogy ha tanúskodik, akkor a húga jön. Az meg csak tizenkét éves.
Ács törte meg a csendet, – Látom, értitek. Cselekedni kell, de csak ésszel. Egymás után levadásszátok őket. Nem együtt, külön-külön. A megoldás: felderítés, tervezés, akció. Jegyezzétek meg! Felderítés nélkül nem tervezünk, tervezés nélkül nincs akció. Megértettem?

Mikor este színházba indultak, Erzsébet szóba hozta a mozi ügyét. Ács vezetett. A kanyargós úton sötétedés után figyelni kellett. A decemberi nap nem szárította fel az úttestet, este már fagyott, bárhol megcsúszhattak.
- Később beszéljük meg, jó?
A színházban az előadásra akart koncentrálni, a visszaút megint alkalmatlan volt. Erzsébet nem tudott a darabra figyelni, mert várta, hogy mikor mondhatja végre el, hogy szerinte mi is történt. Amikor Erzsébet házához értek, Ács maga hozta szóba.
- Már tudok mindent. Ne is törődj vele.
- Azt is tudod, hogy nem én tehetek róla?
- Nem is gondoltam, - mondta kimérten.
- Lukács Tibi. – Erzsébet szinte sírt a pánik miatt. - Ő lázította fel a szabadságtelepieket.
- Mondom, hogy nem akarok róla beszélni.
Aznap este többet nem beszéltek róla. Erzsébet félelme csillapodott.
- Tulajdonképpen miért csinálod ezt? – kérdezte másnap reggel, ébredés után Ácsot.
- Mert jó veled az ágyban, - felelte némi gondolkodás után Ács.
- Nem azt, hogy itt alszol. Azt értem. A kis csirkefogókat. A futást, az egyletesdit, hogy velük töltöd a szabadidőd.
- Meg veled.
- Mint mondtam, azt értem. A fiúkat nem. Ne bújj ki a kérdés alól!
- Miért fáj másoknak, ha alakul egy közösség? Semmi értelme nem volt elvegyétek a mozit, és tudod, hogy nekem fontos együtt tartani őket.
- Nem én vettem el a mozidat, a testület szavazott.
- Tudom, hogy Lukács játszmája volt, mondtad. De te is ott voltál.
- Édes Jánosom, helyzet volt. Ha nem szavazok velük, szétesik a vezetés. Mondtam már, hogy sokan vannak, akik nem szeretnek titeket.
- A csibészek a rendet utálják. A tisztességes emberek megértik, hogy kell ember, aki vállalja a közösség védelmét.
- Ha a testület előtt, abban a helyzetben melléd állok, ellenem fordul az egész önkormányzat. Egy pillanat alatt elveszítettem volna a többségemet. Helyzet volt.
- Mindig helyzet van, ezért nem lehet semmit se csinálni.
- Nem akarok előrehozott választást.
- Én meg káoszt nem akarok.

Nem könnyű szervezési feladat a város négy leggazdagabb emberét egy asztalhoz ültetni. Horváth a belvárosi boltosokat fogta össze, ezért többnyire a megyénél vagy Pesten lobbyzott. Olyankor kellett elérni, amikor nem valamelyik fontos embernél ült, vagy nem szervezetének egy tagjával folytatott hosszú mobiltelefonos diskurzust. Tornyi kastélyszállójából csak ritkán mozdult ki, egyedül ő járt le Mikátsi teniszegyletébe. Földes Iván szinte fekete Saabjában lakott. Száznegyven kilójával elterpeszkedett a hátsó ülésen, és birodalmát járta. Túrának számított, ha ötven méternél többet gyalogolt. Eredetileg csak Pongrácbányán voltak üzletei, - borozó, étterem és szupermarket, - de mikor elégedetlen lett a neki szállított áru minőségével, belevágott a pálinkaüzletbe. Előbb csak a pongráci szilvapárlatot vette gondozásba, aztán Szabolcsban, Baranyában és Székelyudvarhelyen is főzetett, és persze mindenütt terített. Telefonjait sofőrje vette fel, megismételte a hívó nevét, és kérdően a főnökre nézett. Földes vagy fejét rázta, vagy telefonért nyújtotta kezét. Hogy felesége hosszú betegeskedés után meghalt, inkább a sofőrre hagyta telefonjait. Kraut könnyebb eset, mert ideje felét costa del mar-i nyaralójában töltötte, ahol családja élt és lakott. Ha itthon volt, minden hívásra válaszolt, mindenkivel találkozott. Mikátsi a teniszklubba hívta a még nála is gazdagabbakat.
- Nyílt leszek, - kezdte mondanivalóját Miátsi. – A rendőrség nem tud megoldást minden bűnesetre. Sőt, egyre gyatrábban teljesít. Viszont van a Védegylet.
- Várj csak, - szuszogta Földes Iván. – Komoly dolog ez?
- Hosszú távra tervezek.
- És mennyi kell?
- Tőletek évi nyolc.
Földes Iván felállt. – Akkor rám kábé kettő-kettő és fél jut. Szólj a titkárnőmnek, átutalja. Szevasztok, bocs, de nekem Brassóban tárgyalásom van.
Földes elment, Mikátsi várakozóan nézett a többiekre.
- Ha a Földesnek jó, akkor nekem is. Mennyi? – kérdezte Kraut.
- Amennyit gondolsz.
- Nekem meg kell szavaztatnom, de az működik mobilon is. Nem lesz probléma, - gondolkodott hangosan Horváth.
Tornyi elröhögte magát. – Legalább a forma kedvéért kérdezd meg, hogy mit iszunk.
Az egylet költségvetése összeállt.




6.

A Csordás testvérek már régen kinézték az emeletes családi házat az Ipoly-parton. Egy hete minden hétköznap délelőtt elment az egyik, egy darab marha lábszárt dobott a kutyának, és körbejárta a kerítést. A háziak mindig nyitva hagyták az emeleti szoba ablakát. A létra a garázsban volt, azt sem zárták kulcsra. Két kapu volt, az egyik az utcára, a másik az Ipoly felé.
Kálmán, az idősebb testvér most nagyobb szelet csontos húst vetett a kutyának. Kinyitotta a kertajtót, kihozta a létrát a garázsból, és felmászott rajta. A kutya rágcsált, nem érdekelte a világ többi része. A kisebbik Csordás visszavitte a garázsba a létrát, ezalatt bátyja kinyitotta a teraszajtót. Minden család ugyanott tartja értékeit. A fehérneműs szekrényben a lepedő alatt az értékpapírok, a hálószobában az ékszerek, pénztartalékok, a nappaliban a költőpénz. Az idősebb Csordás még összeszedte a fényképezőgépeket, laptopokat, a fiatalabb a családi fényképeket böngészte.
- Nézd, ezek voltak a riói karneválon!
- Mutasd! Akkor valutának is kell lennie.
Csak aprót találtak. Bosszúságukban két üveg whiskyt is tettek a sportzsákokba, kibélelték terítővel.
A teraszajtón mentek ki, de amikor az előkerthez értek, visszahőköltek. Két katonaruhás kopasz állt a kapu előtt.
- Garázskijárat.
Hátramentek a kerti kapuhoz. Kiakasztották a támasztó rudat, nem kellett kulcs. Az Ipoly-partot betonút kísérte, ezen elsétáltak. Az első kanyarban Joci és Máté állt, egy vadrózsa bokorról letépett bogyót rágcsáltak. Megfordultak volna, de onnan Peca, Fletó és Homály érkezett.

Dr. Heidar Ahmed, a héten már a nyolcadik és a kilencedik súlyosan összevert sérültet látta el. Az elsőt még csak furcsállta, a másodiknál betelefonált a rendőrségre, a hatodiknál már kezdte megszokni. A Csordás testvérek többszörös végtagtörést, orrcsonttörést szenvedtek, az egyiknek álkapcsa is megrepedt. Amikor Dr. Heidar megkérdezte, hogy mi történt, a Csordás-fivérek valami építkezési állványra hivatkoztak, amiről egyszerre estek le. Nyilvánvalóan hazudtak. A Libanonból idevándorolt orvos magyar asszisztense elmesélte az asszisztenseknek, akikkel egy öltözőben váltott ruhát. Azok elmesélték barátnőknek, rokonoknak, azok vásárlás közben az eladóknak, kofáknak, azok továbbadták. A városban a hét végére már mindenki tudta, hogy egy igazságosztó sorra veri a csibészeket, és nem kellett hozzá sok ész, hogy a Védegylethez kössék a rendcsinálást. A Szabadságtelepen a városrész igazi tekintélyét egyre többen keresték meg. Tibi bá annyit tehetett, hogy elment a polgármester asszonyhoz, és beszélt vele. A polgármester asszony a rendőrkapitánnyal beszélt, a rendőrkapitány pedig Jocival.
- Most egy kicsit csendesebben, - mondta Jocinak, - de ne veszítsetek a tempóból.

Oszit suli után anyja az előszobában várta.
- Csináltál valamit?
- Miért csináltam volna?
- Mert egy rendőr van itt. Veled akar beszélni.
A konyhában Darvas főtörzs itta kávéja maradékát, amit Oszi mamájától kapott. Otthonosan ücsörgött a konyhában, ízlett a kávé. Oszi mamája kétfélét tartott, egyet a hétköznapokra, egyet a vendégeknek. A főtörzs a vendégeknek szánt olasz kávéból kapott.
- Á, fiatalúr! Magáért jöttem, - üdvözölte Oszit, és felállt. Oszi nem nyugodott meg ettől.
- De én nem csináltam semmit.
- Az nem az én dolgom. A kapitány úr akar veled beszélni.
A kapitányságig vezető úton Oszi próbálta megtudni, miről is van, szó, de Darvas vagy nem akart tudni vagy tényleg nem tudott semmit.
Ács barátságos volt hozzá, de hát akkor is barátságos volt, amikor eltanácsolta a Városi Védegylettől. A helyi tévé műsorát jó, ha a polgárok tizede nézte. Noémi sorozatára talán negyedük volt kíváncsi, ami helyi szinten elég nagy siker. A nézők főleg nyugdíjasok voltak, akik sopánkodtak kicsit, egymás között megbeszélték, csakhogy nem ez volt az elvárt hatás. Fiatalok egyáltalán nem nézték. Ács nem értette, mert igazán érdekesnek, jónak látta Noémi műsorait. Joci egy elszólása megvilágosította, és utat is mutatott. – Főnök, én se láttam. Ha a You Tube-on lenne, öt percet még kibírnék. – mondta Joci. Ács gondolkodott és gondolkodott. Végül arra az eredményre jutott, hogy két médiumban két arcot kell mutatni. Székács Noémi riportfilmjében szabadidős, kulturális klubnak mutatta be az egyletet, de valahol meg kellett mutatni, hogy a kutya nemcsak farkát csóválja, hanem fogai is vannak. Kellett keresni valakit, aki a városban lakik, fiatal, és ért a számítógépekhez. Oszi volt a megfelelő.
- Oszi, te egy értékes ember vagy, - kezdte.
- Én?- Oszi még kevésbé értette, miért került a rendőrségre.
- De nem vagy a helyeden.
- Nem, - törődött bele.
- Egy kreatív személyiségnek meg kell találnia önmagát. Nem próbálkoztál művészettel?
- Rajzoltam.
- Komolyabbra gondoltam. Klip. Videó. You tube.
- Azt szeretem.
- Miért nem raksz össze egyet?
- Mert nincs mivel.
- Számítógéped van. Programot szerzek neked.
- És mit rakjak össze?
- Vannak ötleteim.
A videó elkészült. Felkerült a hálóra. Egy Lokálpatrióta nevű felhasználó jegyezte. Lokálpatrióta a Public Enemy Keményebb, mint hitted című számára fényképeket vágott össze. Főleg Csiba mobillal készült kisfelbontású képeit. Az utcán készültek, amint autójába száll, beszélget, csikket pöcköl a messzeségbe, pénzt vesz át egy kigyúrt barátjától. Kórházi látleletekhez készült képekkel szakították meg. Többek között a Csordás-testvérekről, ahogy begipszelt lábbal, összevert arccal ültek az orvosi rendelőben. Ebből mindenki tudta, hogy a következő Csiba lesz.

Mindenki. Kivéve Csibát. A videó hőse új életet kezdett. Megértette, hogy váltani kell, csapatát szélnek eresztette, - Menjetek Pestre vagy külföldre. Keressetek állást! Most egy kicsit leállunk. - Volt elég pénze, hogy vállalkozásba fogjon. Valami környezet tudatosba, arra lehet pénzeket szerezni. EU-támogatás, minisztériumi pénzek, régiós programok. Persze a bandát meg kell tartani, de most Ács bezavart. Kicsit csendesebben kell élni. A családdal. Autót is újat vett. Elég volt a furgonokból, terepjárókból, egy finom járgányra vágyott. Nem akart kombit, nem akart kupét, igazi ötajtós családi kocsira vágyott. Amibe hátul gyerekülések férnek, csomagtartójába elektromos hűtőláda, tetején boksz, hogy minden elférjen. Kirándulni akart három éves ikerlányaival, feleségével. Balaton, Adria, talán Spanyolország. És most megvette. Halványkéket, mert lányai ezt akarták. Utálták a feketét. Most vitte haza, előre örült, hogy látja majd lányai mosolygós pofiját. Megállt lakótelepi házuk előtt, kiszállt, integetett az emeleti ablakból leselkedő két kislányának. Bezárta az ajtót, és elindult a kapu felé. Kinyitotta a kaput, és vele szemben Jocit látta mosolyogni, bokszerrel a kezén. Fordult volna, de mögötte Fletó suhintott hátára egy nuncsakuval. Fájt, de nem esett el. Kocsija felé menekült, de ott Simahomály csapott vascsővel a szélvédőre. És egy másik a hátsó ablakra. Mindenhonnan bakancsosok jöttek. Sorra kapta az ütéseket, sós ízzel telt meg szája, reccsenve tört csontja, a felrepedt fejbőréről lecsorduló vér elöntötte szemét. Hallotta autója karosszériáján döngeni a vasrudak csapásait. Eszméletvesztése előtt utoljára kislányait látta. Arcuk az üveg mögött.

Lukács Tibi bá üvöltött Erzsébet irodájában.
- Az egész telep látta! A gyerekei szeme láttára verték szarrá! Itt már mindent meg lehet csinálni.
Erzsébet felvette a telefont. Mikátsit hívta.
- Gyere át!
- Lukács úr, eddig az volt a baj, hogy Csiba félelemben tartotta a telepet, - ült le Mikátsi a tárgyalóasztal végére, - most pedig az a baj, hogy ezt a gazembert a saját eszközeivel leállították. Döntsék el végre, mit akarnak.
- Maga cinikus.
- Maga következetlen.
Ez a két ember, akikre leginkább számít. Erzsébet legszívesebben mindkettejüktől megszabadult volna.
Mikátsi már hetek óta ugyanígy érzett. Túl sokáig volt a Sass család hatalmon. Kezdte gyűjteni embereit. Listát vezetett a lehetséges szövetségesekről, és beszélt velük. Húrokat pendített, puhatolózott. Volt, akinél az első jelre visszavonult, volt, akit győzködött, bár erre ritkán volt szükség. Többnyire véletlenszerűnek tűntek a találkozások, pedig előre megtervezte őket. Rendszeresen találkozott frakciójával, ez nem volt probléma. Bizottsága ülésein ellenzékiek is voltak. Végül a listán már csak ketten maradtak, velük kockázatot vállalt, egyszerűen felhívta őket.

Az ebédlőasztal melletti falra fényképeket akasztottak. Az egyik Stuttgartban készült, az Európa bajnokságon. A dobogó második fokán állt Lukács Pál. Mögötte magyar zászló lengett. A másik képen Kati néni húsz évesen egy országos bajnokság eredményhirdetésén. Körülöttük érmeket akasztgattak mindenre, amire lehetett. Faliórán, szekrényen, szögeken, képeken. A tálalóban sportserlegek. Anita rábökött egyre:
- Ennél alább ne add!
- Mi ez? – kérdezte Máté.
- Országos első helyezés.
- Neeee.
Anita anyja erre jött be: - Különben nincs értelme. A másodikra már senki sem emlékszik.
- Az elsőre igen?
- Hát arra se.
Máté először jött el a Lukács-házba. Már megterítettek, Pali bácsit várták, amikor kintről valami kiáltozás hallatszott, a környék kutyái felugattak.
- Ani, Nézd már meg, ki az!
Anita kiment, és felsikoltott. Máté utánament. Az utcán símaszkos, sötét ruhás alakok némán vertek baseballütővel egy tántorgó embert. Talán tízen lehettek. A fel-felnyögő áldozat Pali bá volt. Máté odaszaladt hozzá, és próbálta kihúzni a símaszkosok közül, de lefogták, elrángatták. Nem verték meg, csak egyszer ütöttek, de attól eldőlt, mint a zsák. A verés nyilvánvalóan Lukácsnak szólt. A támadók fekete alakja élesen elvált a vékony hó borította utcától. Ketten kiváltak a csoportból, és az ajtóban zokogó Anitához mentek. Az egyik betolta a lányt a házba, és becsukta az ajtót. Csak az ütők buffogása hallatszott.

Nagy pelyhekben hullott a hó. A teniszpálya parkolójában csak két autó állt. Egy Mercédesz, ez Mikátsié volt, a másik egy öreg Skoda rendőrautó. Járőrözésre már nem használták, de nem szabadultak meg tőle, jó lehetett még rövidebb utakra. Ács ezzel járt a havas hónapokban, amikor lehetetlen volt a motorozás.
A klubház garzonkonyhájában Mikátsi figyelte, hogy csorog le sisteregve a barna lé a kávéfőző illesztésénél. Bosszantotta a hiba. Azt szerette, ha minden rendben működik.
- Ki kell cserélni a gumit. Ne értse félre, nem azzal van bajom, hogy nyomorékra verték azt a nagyszájú alakot. A gondom egy lehetőség. A rossz hír. Még csak azt se mondom, hogy ez hiba, hanem gond. Elindul egy hír, és kezelni kell. Törődés, munka, odafigyelés. Amikor lehetne mással is foglalkozni. Például azzal, hogy ki legyen Bodor Erzsi utódja.
Ács elengedte füle mellett Mikátsi utolsó mondatát. - Sajnálom, hogy gondot okoztak.
- Ne sajnálja. Az élet is olyan, mint a tenisz. Akkor teljesítünk a legjobban, ha erős az ellenfél. Ha meg nem elég erős, akkor magunknak nehezítjük meg a játékot. Mindezt csak azért, hogy jól szórakozzunk.

Lukácsot még este a megyei kórházba szállították. Az intenzív osztályra került, mert kétséges volt, hogy életbe marad. A megyei ügyészt az ágyából ugrasztotta ki a hír. Ő maga vezette az eljárást, a megyei főkapitányság nyomozóit jelölte ki a nyomozásra. Lukácsot nem lehetett kihallgatni, a felesége nem látott semmit, csak akkor jött ki a házból, amikor az elkövetők már elmentek. Lukács lánya, Anita nem ismert senkit se a támadók közül. Máté lehetett az egyetlen használható tanú. A fiút még éjszaka a megyei kapitányságra vitték, az ügyész és két ismeretlen nyomozó hallgatta ki.
- A símaszk mindenkit takart. Senkit sem ismertem fel.
- Akkor írja le őket.
- Egyformák voltak. Fekete dzseki, fekete nadrág, símaszk.
- Cipő?
- Azt nem figyeltem.
- Valami megkülönböztető jel?
- Semmi. Hacsak a baseballütő nem az.
- Karóra, tetoválás, ékszer?
- Nem.
- Mit mondtak?
- Semmit.
- Olyan nincs. Nem kussolhattak, mint a halak. Mit mondtak?
- Egy szót se. Semmit.
- Hát ez nem sok, – a nyomozók elégedetlenek voltak. - Akar még mondani valamit?
- Az ütők.
- Mi van vele?
- Csibáék használtak ilyet.
Azzal engedték el, hogy gondolkodjon, hátha eszébe jut valami. Tapasztalt bűnügyérek voltak, így nyilvánvaló volt mind számára, hogy Máté nem mondta el a teljes igazságot.
Ács is átautózott a megyei kapitányságra. Máté kihallgatása után beszélt az ügyésszel. Itt tudta meg a kellemetlen igazságot, hogy a Védegylet működését az Országos Rendőr-főkapitányság vizsgálja.
- Állampolgári bejelentés, - mondta a megyei főkapitány. – Az egyedüli kellemetlenség, hogy míg a vizsgálat zajlik, nem léptethetünk elő századosnak.
- Érintett volnék?
- Te mondtad.

Máté a rendőrautó párásodó ablakán Pongrácbányáig a hajnali tájat bámulta. Hogy ne kelljen az autót vezető Darvassal beszélni. Otthon kereste Jocit, de sehol se volt. Egyszer csak valami halk zúgást hallott a konyhából. Bement. A zúgás a hűtőszekrény felől jött. Csukva volt az ajtaja. Kinyitotta. A kis lámpa felgyulladt, hűvös levegő áramlott ki. Hónapok óta először. Egyik polcon felvágottak voltak, az ajtóban tej, sör. A biztosítéktáblához ment. A mérő kereke szabályosan forgott, a villanyórán ott lógott a hivatalos pecsét. Visszakapcsolták az áramot.
Máténak fogalma sem volt, hol lehet Joci. Nem volt kitől megkérdezni, hogy mi is történt. Látogatás napja volt, tehát buszra szállt. Két órás az út Újhelyig. Átszállással busz és vonat. Már százszor megtette, nyáron, télen, tavasszal, ősszel. Apja szótlan ült a beszélőben, Máté próbálkozott mindenféle témával, de apja csak egyszavas válaszokat adott. Igen… Jól… Van… Nem baj… Hozzászoktam... Látszólag semmi sem érdekelte. Aztán Máté az előző estéről kezdett mesélni.
- Minden olyan jónak látszott, Anitáéknál voltam, de jöttek Csibáék. – Elhallgatott. Apja üres szemmel nézett rá, mintha nem is figyelt volna. Máté felállt, és köszönt. – Szia, majd jövök. – Már éppen kilépett volna a beszélő ajtaján, amikor apja utána szólt. – Csiba kórházban van. Ezt itt mindenki tudja. Azt is, hogy nem ők verték meg Lukács Pált.

Máté leszállt a vonatról, és a Szabadságtelep felé indult. Talpa alatt ropogott a frissen esett hó. Az utakon senki sem járt, még autó is alig hagyott nyomot a hóban. Máté a kapu melletti csengő felé nyúlt, megnyomta a gombot. Kati mama Lukácsnál maradt a kórházban, Anita volt csak otthon.
- Aludtál?
- Kicsit a vonaton.
Máté bement a házba, ami olyan csendes, olyan barátságos volt, mintha este semmi sem történt volna. Anita karjait nyakára fonta. Álltak az ebédlő közepén, egymásba kapaszkodtak. Végre tartoztak valakihez. Máté nem illatot, nem testet érzett Anita ölelésében, hanem erőt, ami minden bánatot, nehézséget kioltott. Álltak csendben a szoba közepén, csak a falióra ketyegése hallatszott.
- Büdös vagyok, - nyöszörgött Máté.
- Gyere, - Anita kézen fogta a fiút, és a fürdőszobába vezette. Kinyitotta a csapot, vizet eresztett a kádba. Máté levetkőzött. Anita összenyalábolta ruháit, és a mosógépbe tömte. A mosógép dörmögött, Anita mosta Máté haját, hátát. Máté egyre bágyadtabban ült a forró vízben.
- Aludni fogok.
Anita ágya mellett a padlón feküdt a törülköző, amiben Máté a szobába jött. Anita nadrágjának egyik szára egy szék támlájára akadt, másik a földet érte, pulóvere a tanulóasztalon. A takaró alatt meztelen ölelte az alvó fiút. A ház másik végében csengett a telefon. Csendben felkelt, szülei hálószobájában felvette a telefont. Anyja volt, - Pali ugyanúgy van, de nem ülhetek itt, nem engedik. A vonatom két óra múlva indul, megyek haza. Anita a fürdőszobába ment. Máté kimosott ruháját a radiátorokra terítette szerte a házban. Tejet melegített, bögrébe töltötte, mézet csorgatott bele, és szobájába vitte. Leült ágya szélére, és megsimogatta Máté nyirkos haját. Máté kinyitotta szemét, felült.
- Még van két óránk.
Megitták a forró tejet, és visszabújtak a takaró alá. Mozdulatlan ölelték egymást.
Mire Lukács Kati hazaért, Máté már a raktártelep felé gyalogolt.

A fal mellett sorakozó székeken vendégek ültek, köztük Dr. Heidar Ahmed főorvos. A hosszú asztal mellett tizenöten: a tizenkét képviselő, Sassné, a jegyzőkönyvvezető és Ács. Meghívottként Ács tartotta a beszámolót. Az önkormányzati testület a közbiztonságot tűzte napirendre.
- A bejelentett lopások száma az utolsó hónapban a szeptemberi huszonhétről, októberi húszról - kettőre csökkent. A bejelentett lakásbetörések száma a szeptemberi négyről, az októberi hétről nullára csökkent. Garázdaság miatt szeptemberben kilenc intézkedés történt. Októberben hat. Az utolsó hónapban egy, - Ács sorolta az eredményeket, amik valóban lenyűgözők voltak. Mikor befejezte, Farkasné, a Szabadságtelep keleti részének képviselője jelentkezett.
- Ács úr rendkívüli munkát végzett, csak gratulálni lehet hozzá, - hangjában gúny bujkált. - Van itt egy másik statisztika is. Még Lukács Pali bácsi hívta fel rá a figyelmem. Éppen ő. – Teátrálisan körülnézett. - Mielőtt néhány suhanc a háza előtt eszméletlenre verte volna. A listát Heidar főorvos úrtól kaptam. A sürgősségi ellátási osztály szeptemberben százhetvenöt személynek nyújtott elsősegélyt. Ebből kilenc verekedés vagy megveretés miatt szenvedett sérüléseket, de egy se volt súlyos vagy életveszélyes. Októberben száznegyvenötből hat. Súlyosan vagy életveszélyesen sérült egy se. Az utolsó hónapban százhúszból tizenkilenc, amiből egy életveszélyes, két súlyos. Decemberben még nincs kész statisztika, de életveszélyesen már sérült meg polgártársunk. Lukács Pál. Erre mit válaszol a kapitány úr? Jó a közbiztonság?
Ács nyugodtan hallgatta Farkasné felszólalását, csak Mikátsira nézett egy pillanatra. Mikátsi észrevette, bólintott. Erre számítottak. Ács felkészülten válaszolt.
- Szemkápráztató statisztika, de rendőr vagyok, csak a feljelentésekkel, állampolgári bejelentésekkel foglalkozhatok. Kriminalisztikában ismert tény, hogy a bűnesetek tizedét követi feljelentés. Eredményességünket két szám demonstrálja. Az egyik: a felderítettség, ebben valóban elmaradtunk a korábbi hónapoktól. Egy-másfél százalékkal. A másik a bűnözés kiszorítása, és az állampolgároknak ez a fontos. Harmadára esett vissza a bejelentett bűnesetek száma a korábbi hónapokhoz képest. Ennyivel javult a közbiztonság. Azt hiszem, ez önmagáért beszél. Harmada az esély, hogy egy polgárunkat támadás ér.
Tóth Ali kínjában felnevetett, - Akkor hogy az ördögbe van, hogy több a megvert ember. Ez bűvészkedés a számokkal.
- Bandaháborúk, - válaszolt Ács. – Ebbe nem tudunk, és nem akarunk beleavatkozni. Azt a szerencsétlen esetet, kivéve, amikor valószínűleg a Csiba banda tagjai támadták meg a mindnyájunk által tisztelt Lukács Pált, minden verekedés bűnözőkhöz köthető. Bűnözők, bűnözőkkel számoltak le.
- A kopaszok vertek meg mindenkit, - szólt közbe egy képviselő.
- A maga emberei tették!
- Egy bandát szabadított ránk.
A képviselők összevissza kiabáltak. Mikátsi gúnyosan nézte társait, Ács, mintha észre se venni, mi szabadult el, nyugodtan ült székén. Sassné felállt, szinte sikítóan magas hangon kiáltotta a zűrzavarba, - Maradjunk meg a civilizált keretek között! Ha valaki hozzá akar szólni, kérjen szót! Csend legyen végre!
- Persze, a szeretődet véded, – mondta Farkasné Kiss Mari. Csend lett.
- Ezt hogy érted? - vörösödött el Sassné.
- Miközben a férjed haldoklik, te mással kefélsz! Micsoda egy ribanc vagy?
- A képviselő asszony és némely képviselő úr vádaskodó személyeskedése nevetséges, és a folyosóra való, - szólalt meg Mikátsi. – Jó lenne, ha visszatérnénk eredeti témánkhoz.
- Rendben. Tehát mi a kapcsolat Ács úr, és a kopaszok néven ismert belvárosi banda között, - tette fel a kérdést egy ellenzéki képviselő, Gajdos.
Erzsébet összetörten figyelte, hogy tűnik semmibe polgármesteri hatalma.
- Védegylet. Városi védegylet, - javította ki Gajdost Ács. – A Védegylet formálódásánál segítettem, de egy hónapja nincs velük kapcsolatom.
- Hazugság, - mondta Farkasné.
- Nem hazugság, mutasson bárkit is, aki az elmúlt hónap folyamán a moziteremben látott. Másrészt, a Védegylet lemosta az összefirkált falakat, összeszedte a városban a szemetet, és a piaci árusoknak segít a tolvajok távoltartásában.
- Én ezt elfogadom, - mondta Gajdos.
- Félkatonai szervezet.
- Civil szervezet, civil célokkal.
- Ezt majd az Országos Főkapitányság kivizsgálja, - zárta le a vitát Tóth Ali.
- Persze, kivizsgálja. De ez engem már nem érint.
- Hogyhogy? – bukott ki a kérdés Erzsébetből.
- Elküldtem leszerelési kérelmem az országos főkapitányságra. A többi már csak formalitás. - Mikátsira nézett. Mikátsi felállt.
- Engedjék meg, hogy néhány bejelentést tegyek. Az első, hogy kilépek a frakcióból, és megalakítom a Liga Pongrácbányáért frakciót. Frakciótársaim közül néhányan és az ellenzék szinte egésze jelezte csatlakozási szándékát. A második, hogy előrehozott választásra teszek javaslatot, mert a jelenlegi erőviszonyok nem tükrözik a város akaratát.
- Éljen, éljen, - tapsolt halkan Gajdos.
- És van egy harmadik bejelenteni valóm is. Bemutatom polgármester jelöltünket, a Liga jelöltjét: Ács Jánost.

A raktár udvarán egy rozsdás vashordóból fűst kavargott. Máté belenézett, hamut, megfeketedett cipzárokat, elszenesedett fadurungokat látott. Ruhák hamuja és baseballütők maradéka. Az egyik raktárépület bejárata fölött grafittis felirat: Mozi. Máté bement. A raktárba kerültek át a régi moziteremből a számítógépek, a gyúrógépek. Középre itt is a dobogó és a szorító került. Ócska fotelek, asztalok, székek is kerültek valahonnan. A bentiek hirtelen elhallgattak, mikor meglátták Mátét.
- Jó az új hely.
- Jó, - mondta Peca gyanakodva.
- Tudom, hogy ti voltatok.
- Nem tudsz te semmit, - mondta Joci.
- Már mindenki tudja, és csak kicsit kell várni, hogy lekapcsoljanak.
Peca dühösen sziszegett: - Állítsd már le a gádzsót, ránk hozza a bajt.
- Kussolni fog, - hintázott Fletó egy széken – mert nem köp a barátai levesébe.
- Nem fogok kussolni. Dönteni kell, hogy hova áll az ember.
- Én már döntöttem, - állt fel Simahomály az egyik fotelből. – És megvédem, ami az enyém.
- Nem érted a helyzetet, Máté, - hintázott tovább Fletó, - most egyet tehetsz, hogy húzol a kis cigó csajodhoz, belebújsz az illatos puncijába, és ott kussolsz, míg világ a világ.
- Figyelj, Máté, kimaradtál a csapatból. Kimaradtál minden balhéból. Maradj ki ebből is! – Joci a többiekhez fordult. – Fiúk, észhez fog térni.
- Már észhez tértem. Elmegyek az ügyészhez.
- Ez nagyon rossz válasz volt, - állt fel Fletó.
- Joci, ha te nem teszed, akkor én megteszem, - mondta Peca.
- Hát akkor segítsünk neki, - vett fel Gabesz egy durungot fotelja mellől.
- Nem kell, - mondta Joci.
- Te már nem látod, hogy mit kell és mit nem, - mondta Fletó.
- De. Tudom.
- Akkor bizonyíts! Juhi, add neki a törvényt! – Juhi egy baseballütőt adott Joci kezébe.
Mátét az első ütés a raktár ajtajában érte. Nem akart ordítani, sírni, ezért lehunyta szemét és Anitára gondolt, Anitát látta maga előtt, amint a bögrét nyújtja. Még kell látnia, még kell ölelnie. Futni kezdett, de a havon elcsúszott, elesett. Lábára sújtott valaki. Apja. Apjára kell gondolnia. Apja a börtönben. Apja az Opelben. Apja az üzletben. Apja és anyja. Apja és anyja és Joci.

Az Ipoly zöldes barnán folyt a fehér mezőn. A gyenge áramlás testet sodort a partra. A hideg víz leáztatta róla a vért, eltört karját, lábát, a víz mozdította. Kék szeme a kövek közt nőtt kórókat bámulta.


A hurghadai Cataract Szálloda privát kikötőjében egy jacht és egy motorcsónak között választhatott. Fizetni nem kellett érte, szabad volt a választás. A jacht kapitánya őszes haja, fehérnadrágos eleganciája alapján megbízható férfinak tűnt. Vastag bajszot, aranykoszorúval díszített, ellenzős sapkát viselt. Mozdulatai, öltözéke alapján akár admirális is lehetett volna. Ezért aztán a félmeztelen motorcsónakost választotta.
- Arab vagyok, de beszél madzsar, - táncoltatta decensen bicepszét az arabnak fekete, feketének arab férfi, és beindította a motort. – Lesz szkubadájvin vagy csak sétahajó?
- Csak sétahajó. Vigyen be olyan mélyre, amennyire csak tud.
Annyira kék volt a víz, amilyen már nincs is. És annyira kék az ég, hogy szinte fájt. Erzsébet leült a farnál húzódó ülésre, maga mellé tette a magával hozott kartondobozt. Most egy kis nyugalmat akart. Szerencsére a motor olyan hangosan búgott, hogy nem kellett beszélgetni az arabbal. Amikor tízpercnyi száguldás után a part már csak egy sárga csíknak látszott, a motorcsónakos hátrafordult, - Itt jó?
- Jó.
Az arab leállította a motort, a csónak a tehetetlenség miatt még úszott vagy ötven métert, mire megállt. Erzsébet kibontotta a kartondobozt, kivett belőle egy szürkés porral töltött, átlátszó nylonzacskót. A csónak széléhez állt, felszakította a zacskót, és a port a tengerbe szórta.
- Nyugodj békében, édes úr! Ha már ez volt a kívánságod.
Még egy kicsit állt, nézte, hogy süllyednek a porszemcsék a kristálytiszta vízben. A semmiből kis halak úsztak elő, és apró ajkukkal a nagyobb göröngyökből csipkedtek falatokat. Mikor már mind lesüllyedt, és nem volt mit nézni, Erzsébet visszaült a padra.
- Mehetünk.
- Új kezdet, új élet – villantotta hibátlan fogsorát az arab.
A nap kérlelhetetlen ragyogott az ég tetején.