Portfóliók
A kakukk 2.
Czető Bernát:
A KAKUKK
2.
Ünnepelni kell. Az ünnep fontos. Ha elkészült valami, akkor fel kell avatni. Beszéd, pezsgő, svédasztal, csevegés. Egy szalag átvágása. Tudatosítani kell, hogy elértek valamit. Felépült egy víztisztító. Megint egyet előre léptek. Fejlődik a város, gazdagodik a közösség. Meg kell erősíteni a hitet, jól működnek a dolgok. Lássák a beszállítók, hogy milyen jó kapcsolatai vannak, lássák a kapcsolatok, hogy mennyire tisztelik a beszállítók. Lássa mindenki, hogy kézben tartja a várost. Kötéltánc, ahol veszélyes minden lépés. Mi van, ha olyanok találkoznak, akiknek éppen nem szabad? Mi van, ha éppen itt szólja el magát valaki? Sassné Bodor Erzsébet utálta a fogadásokat. Melltartóban és bugyiban állt ruhásszekrénye előtt, és nem tudta, mit vegyen fel. Csinos akart lenni. Rengeteg rongy, mégsem talált egy jót sem. Hétköznapiban nem mehet, színházi túl sok, nem vehet fel színest, de unalmasat se. Csíkos, kockás kiesik, mert lesz tévéfelvétel is, és a képernyőn vibrál a minta. Sass jött be a szobába, magas, ötvenöt éves, beteg ember. Szótlanul rámutatott az egyik ruhára, és kiment. Dior-szabású kiskosztüm. Tökéletes.
Az önkormányzat a víztisztító telepen tartotta fogadását. Uniós támogatással épült, huszonegyedik századi technológia, patika tisztaság. Még. Majd ha használják, elveszti ártatlanságát. A svédasztalt az ülepítőnél állították fel, talán mert ez a rendszer leglátványosabb része. Henger alakú medencéket már feltöltötték – persze tiszta vízzel. Lassan köröztek rajtuk a kotrólapok, a szennyvízből kicsapódó koszhab helyett hullámokat toltak a vízen. A svédasztal az egyik medence ívét követte, mögötte fehér ruhás pincérek dideregtek. Sassné szép beszédet mondott, majd az államtitkár-helyettes következett. Sorolta a számokat, amit titkárnője gyűjtött össze. Sassné elnyomott egy ásítást. A beszéd közben a sokadalmat kutatta, hol lehet az új rendőr. Nem látta. Kicsit bosszankodott, hogy Ács nem jött el, pedig szólt titkárnőjének, hogy külön futár vigye ki a meghívót a rendőrségre, fel is hívatta, de hát nem jött. Biztos valami hülye rablás vagy kocsmai verekedés szólt közbe. Az államtitkár-helyettessel átvágták a nemzeti színű szalagot, ezzel befejeződött a megnyitó hivatalos része, a vendégek, építők, önkormányzati tisztviselők végre ehettek. Sassné a politikussal a svédasztalhoz ment, ott ügyesen bemutatta a vadásztársaság elnökének, és ezzel már végzett is. Az államtitkár-helyettes vadászni akart, a fővadász kapcsolatot a minisztériumban, ezek jól el lesznek. A főhadnagy jutott megint eszébe. Valahogy be kellene vonni a város ügyeibe, akkor többet találkozhatnának. Keveset vett magának, és csak a hideg ételekből, mert vigyáznia kell, itt figyelik, kibeszélik. Az asztalokhoz menet belefutott a behízelgően mosolygó Ácsba. Ács zakóban, nyakkendőben volt, nem egyenruhában, mint várta. Kicsit zavarba jött, többet mondott, mint amennyit akart volna.
- Jól áll magának az öltöny.
Nem volt már üres asztal, egy markánsan barázdált arcú férfihoz ültek, aki épp kaszinótojást vágott ketté villájával, és már épp szájához emelte volna a falatot.
- Persze, üljenek ide, - mondta mogorván. Mikor megtudta, hogy a főrendőrrel van dolga, nem lett kedvesebb. Kicsit megemelkedett székén, és fanyalogva kezet fogott Áccsal. Mint ahogy egy közeli ismerős terrierjét simogatja meg az ember. Muszáj barátkozni az undok döggel, de nem tudni, hogy mikor harap kezünkbe. Mikátsi, a költségvetési bizottság elnöke, Pongrácbánya erős embere volt. Benzinkutakat üzemeltetett, és nagykereskedése látta el irodacikkekkel a fél megyét, de ettől csak egy lett volna a gazdagok között. Szenvedélyes teniszjátékosként teniszklubba gyűjtötte a fontos embereket. Nagy machinátorként ismerték, mindenről tudott, és mindent megjegyzett. Ha valakire megharagudott, az nem sokáig maradt a városban. Nem mellékesen ő kezelte a város vagyonát. Egyedül Mikátsi látta át, milyen pénz hová megy, még a polgármester csak a főbb számokat ismerte, azt már nem, hogy milyen kézbe mennyi jut.
- Már hallottam magáról. Azt mondják, olyan ember, aki akar valamit.
Ács csak mosolygott. Ő is hallott már Mikátsiról, mindenki óvta tőle, gyanakvó, gonosz emberként írták le az üzletembert. A polgármester asszony válaszolt helyette. - Sport szakkört szervezett fiataloknak.
- Nem szakkör, semmi hivatalos nincs benne, - szabadkozott Ács. – De az ötlet jó.
- Akkor mi, ha nem szakkör? – kérdezte Mikátsi, és közben visszatért kaszinótojásához.
- Elviszem őket futni. Utána beszélek a fejükkel.
- A fiúkkal, akik felgyújtották a művelődési házat? Inkább börtönbe kéne őket zárni, és a kulcsot jól elveszteni, - tamáskodott Mikátsi.
- Ezek értelmes gyerekek.
- Jah, maga meg egy idealista. Ilyen se volt még Pongrácon. Idealista kapitány. Eddig volt korrupt, idióta, alkoholista, pojáca, de idealista még nem.
- Ha börtönbe dugjuk őket, akkor nehézfiúk kitanítják őket, kiművelten jönnek vissza. Még tíz profi a városban, és elszabadul a pokol.
- Bla-bla-bla. Mintha már nem szabadult volna el. Tele vagyunk kiművelt bűnözőkkel.
Mikátsi nem udvariaskodott, érdektelennek tartotta a rendőrt, és ezt nem is kellett titkolnia, hiszen mindenki tudta, hogy ő itt az erős ember.
- Legalább van, aki tesz valamit, - jegyezte meg Erzsébet.
Mielőtt Mikátsi felehetett volna, szabálytalan arcú, mégis vonzó harmincas nő jött az asztalhoz, mögötte fiatal kameraman. Székács Noémi hangja fátyolosan, halkan szólt, nem akart zavarni, - Polgármester asszony, az interjú.
- Majdnem elfelejtettem, - Itt megfelel?
Noémi az üres tányérokra, borospoharakra pillantott, ezek nem mutattak volna jól a riportban. - Inkább a medencék előtt. -Bocsánat, hogy elrabolom, - nézett tisztelettel Mikátsira. Ácsot mintha észre se vette volna. A nők elmentek. Mikátsi jobb híján közös témát keresett.
- Hallott már a kamionfosztogatásokról?
- Nem igazán.
Mikátsi letette villáját, hátradőlt a széken. – Bosszantó és mégis vicces. Biztos értesült már róla, - kezdte történetét, - hogy a nehézfiúknál ez a legújabb divat. Valaki súg nekik, hogy mikor érkezik a városba értékesíthető szállítmány, hol van, és mikor érdemes rárepülni. Boroshután egy bolgár kamionról pillanatragasztót loptak, teljes rakományt. Micsoda ötlet! Három tonna tubusolt pillanatragasztó. - Mikátsi miközben mesélt, látszólag maga is jót mulatott a történeten. – A megyében most minden cigányasszony pillanatragasztót árul. Úgy lement az ára, hogy a szőlősgazdák még a kapát is pillanatragasztóval javítják.
Ács nevetett. Mikátsi hirtelen elkomorult.
- Ez a vicc nekem négymilliómban van. Magának kell leállítani őket. Van rá terve?
- Ez nem így megy.
- De ez így megy, - oktatta ki a nála tizenöt évvel fiatalabb rendőrt. Felszúrt egy olajbogyót villájára, bekapta. – Ha nem így látja, akkor csak üdülni jött hozzánk.
- Maradni szeretnék.
- Nem mondja!
- Maga is marad. Biztos lenne rá lehetősége, hogy elmenjen.
- Itt ismernek az emberek. Ha elmegyek, csak jöttment leszek egy másik helyen, - zavarba ejtően nézett Ács szemébe. Értse az új fiú, ahogy akarja. - Ide köt az üzlet.
- Nézze, van egy problémám. Nem,- javította ki magát. - Száz problémám van. Ezer.
- Nekem is. De mondja az egyet!
- Sok a céltalan fiatal. Sodródnak, csapatokba verődnek. Szívnak egy kis füvet, isszák a szörnyű krumpli pálinkát, verekednek, lopnak, hogy megvehessék a füvet, a pálinkát.
- Ezekkel futkorászik.
- Hogy lekössem őket, adni is kell valamit.
- Mit akar: pénzt? Nem adok.
- Egy termet, ahol a fiúkkal komolyabban is lehetne foglalkozni.
- Van ilyen. A régi belvárosi mozi. Használják! Az irodámban megkapja a kulcsot. Figyelmeztetem…
- Nem kell. Egy csónakban evezünk.
Ebben Mikátsi nem volt olyan biztos, de Ácsra hagyta. Talán nem is olyan haszontalan ez a beszélgetés. Hátha lesz egy gyorshajtása, vagy iszik egy pohár bort, mikor nem szabadna. A rendőrt nem kell bőszíteni.
Közben elkészült az interjú, Sassné Bodor Erzsébet szépeket mondott az EU-ról, a környezetvédelemről és az új munkahelyekről.
- Jó lesz?
- Igen, - válaszolta megnyugtatóan Noémi. Elküldte a kameramant, hogy készítsen pár vágóképet a telepről, csak akkor kérdezte meg. – Milyen ember?
Erzsébet azonnal tudta, kiről van szó. – Látod milyen. Fiatal.
- Jó pasi. Csinálok vele egy interjút.
- Ne siess, Noémi! Várj még az bemutatásával.
Noémi ezután töprenghetett, miért tartja tőle távol a főhadnagyot Erzsébet. Azért, mert nem bízik benne, vagy azért, mert magának akarja megtartani.
- Biztos?
- Biztos. Szokjon meg a városban.
Ács próbált megszokni. Miután Rétváry százados elköltözött, felszabadult az Ipoly-parton a külön neki bérelt ház. Ács meghallotta, hogy mibe került, meg se nézte, felmondatta a bérleti szerződést, és maga keresett lakást. A volt mozi utcájában, a kapitányságtól egy sarokra, egy társasház felsőemeleti garzonjában rendezkedett be. A megyei IKEÁ-ból hozatott ágyat, szekrényt, a legegyszerűbbet. Motorját többnyire a rendőrségen tartotta, garázs se kellett.
Csendes hetek következtek. Reggel öttől a fiúkkal futott. Mindig más útvonalat választott, hogy megmutassa magát és a fiúkat a városnak. Futás után lezuhanyozott a rendőrségen, és eligazítást tartott. A napi eligazításon senki sem ülhetett le, a rendőrök félkörbe álltak a demonstrációs tábla előtt. Morogtak, főleg az öregek, az emberek utálnak ácsorogni. Legalább elérte, hogy mindenki gyorsan túl akart lenni az eligazításon. Keveset és összefogottan beszéltek, a korábban órás-másfél órás értekezlet legfeljebb húsz percet tartott. Délelőtt még beült az egyik járőr mellé, és részletesen elmondatta, hová miért megy, kik a környék bűnözői, garázdái, milyen pletykát hallottak, kiről, mit kell tudni. A járőrözés mindig sétával ért véget, többnyire valamelyik gyorsétteremben bekapott ebéddel, amire ő hívta meg a járőrt. Ebéd után két órát megint a fiúkkal töltött. Mikátsi beváltotta ígéretét, megkapták a régi mozitermet. Székek már nem voltak benne, a vetítőgépeket is elvitte valaki. A polgármester asszony tippjére a megszűnt vasgyári sportegyesület raktárából hoztak át bokszfelszerelést. Ringet, dobogót, zsákot, kesztyűket. Évekkel azelőtt Ács mindenféle sportot megpróbált. Taekwondo, K1, kick-boksz. Megmutatta, mi a különbség. Simahomályt taekwondo-ban vitte földre, a nagydarab Juhin a K1 trükkjeit mutatta meg, Jocival árnyékbokszolt. Vicces volt, mert a fiúknak esélyük nem volt, és az ember úgy van megteremtve, hogy egymáson jobban tud röhögni, mint önmagán. A kick-boksz tetszett legjobban. Rendszeressé vált a délutáni edzés, ami után még együtt maradtak. A fiúk ugyan végeztek a kirótt közmunka büntetéssel, de nem hagyták abba a város szépítését. A falfirkákat vegyszerrel mosták, lekaparták, ha másként nem ment, ahol meg nem zavart, ott kiegészítették a maguk módján. Az iskola kerítésén, a lakótelepen a kukatárolók betonján, a sportpálya öltözőjén megjelent a város címere, ahol Szent Pongrác kilépett a pajzsból, bokszkesztyűt húzott, és jellegzetes kick-boksz tartásban csépelte-rúgta az ördögöt.
Ács mondta nekik, hogy hozzanak még embereket, de nem jött senki. Joci Mátét hívta, aki csak röhögött, nem akart a lúzerek közé állni. Juhi megpróbálkozott a Szabadság-telepen. Régi spanjai sajnálkoztak, hogy rendőr csicskája lett. A kirekesztés miatt a fiúk barátsága erősödött.
Ács a délutáni foglalkozások végeztével visszament a rendőrségre, titkárnőjével és az ügyeletessel átnézte a teendőket, intézendőket. Mivel minden nap ellenőrizte a rendőröket, azok folyamatosan járták a várost. Kevesebb lett a közlekedési bírság, és kevesebb az apró lopás, verekedés. Az erőszak meglapult, a bandák meghúzták magukat.
Koraeste megint eltűnt, és csak este tért vissza a rendőrségre. A rendőrök fogadásokat kötöttek, hogy hová megy, de kideríthetetlen volt, mert motorját nem lehetett feltűnés nélkül követni, és nem beszélt esti útjairól. Pedig a rejtély megoldása roppant egyszerű volt. Ács a megyeszékhelyre ment. A városvezetés és a rendőrség ügyeit a polgármester asszonnyal eleinte hivatali időben beszélte meg, de Sass romló állapota miatt az asszonynak már naponta kellett férjét a kórházba vinnie, ami rengeteg időt vett el. Erzsébet ötlete volt, hogy találkozzanak a nagyvárosban, vacsorázzanak együtt, és közben mindent megbeszélhetnek. Csak hát az első vacsorán alig beszéltek hivatali ügyekről, annyi minden más mondanivalójuk akadt. Tehát meg kellett beszélni egy második vacsorát. A második vacsorát követte a harmadik. A negyedik vacsora helyett a helyi wellnesshotelbe mentek, ahol az önkormányzat szobát bérelt a polgármesternek. Nem kellett többé ürügy a találkozásra. Ács minden délután Gold Wings-ére ült, és fél óra motorozás után a Juno Hotel negyedik emeletén Sassné Bodor Erzsébettel bújt ágyba. Az asszony tizenkét évvel volt idősebb, de mikor ketten voltak, érdektelenné vált a korkülönbség. Tapasztalt az ágyban, figyelmes a hétköznapokban. Amíg a Junoban találkozgattak minden selymesen sima és kellemes volt. Erzsébet mesélt Pongrácbányáról, a helyi elitről, ami évtizedek óta ugyanúgy élt, ugyanazok a családok örökítették tovább a pozíciókat. Tippeket adott, kérdezett, de sohasem próbálta véleményét Ácsra erőltetni.
Az idő múlásával Sass állapota nem javult. Bent kellett maradnia a kórházban. Erzsébet nem tudott minden nap a megyeszékhelyre utaznia. Véget értek a mézeshetek. Pongrácbánya nyomasztotta, nem tudott felszabadulni, kicsit mindig polgármester asszony maradt. Amikor először felment Ács garzonjába, rögtön véleménye lett. Gazdaasszonyként, birtokosként nézett körbe. Felmért, megoldást keresett, utasított. Leltárt csinált. - Szekrény, ágy, ébresztőórás rádió a parketten. Parketten. Fürdőszobában annyi holmi, mint egy szállodában. A konyhában egy pohár. Egy pohár?! Venni kell: kép, váza, edények, fürdősó, vasaló, szőnyeg, fotel, éjjeli szekrény, tévé. Nem tudott szabadulni a feladatoktól még az ágyban sem. Kapcsolatuk legrosszabb szeretkezése közben is csak ezen járt az asszony agya. Öltözködés közben emelte a tétet. Felvette a kiskosztümje kabátját, és szigorúan a meztelen férfira szegezte szemét. - Kezembe veszem a dolgot. Az ipolyi kertvárosban van néhány önkormányzati ház. Kertes, felújított épületek. Az egyiket már kinéztem. Garázs, két fürdőszoba, két háló.
- Nem.
- Megveszed.
- Édes vagy, aranyos vagy, nem. Nincs annyi pénzem, hogy házat vegyek, - húzta magához az asszonyt.
- Most ne, - tiltakozott a forma kedvéért. - Kiutaljuk neked, mint szolgálati lakást, aztán fél év múlva átminősítjük, és megvételre kínáljuk. A mi értékbecslőnkkel tizedáron meglesz. Addig összeszedjük rá a pénzt.
- Nem zavar, hogy pont a rendőrkapitánynak mondod el, hogyan akarsz lenyúlni egy önkormányzati ingatlant, - vetette fel Ács az erkölcsi kérdést mára ismét az ágyon.
- Nem zavar, mert korrumpálom, - válaszolt Erzsébet kicsit romlottan. - Dugok vele.
Egy délután Mikátsi jelent meg a régi mozi-teremben. Egy farmerzakós férfival kísérte. A férfi vastag, fekete szemeteszsákot dobott le a bejárat mellett a földre. Ács éppen egy bonyolult mozdulatsort mutatott a fiúknak, amivel térdre lehetett kényszeríteni az ellenfelet. Intett a látogatóknak, hogy kicsit várjanak. Mikátsi és az idegen széket húztak maguk alá, figyeltek. Ács mozdulatokra szétszedve mutatta a koreográfiát. Előbb csak maga a levegővel viaksodva, aztán Simahomályon, megint lassan. Simahomály engedelmesen térdre hullt.
- Ismételjétek! Egyszer, kétszer, százszor. Előbb lassan, és ha megy, lehet gyorsabban is. Akkor lehet abbahagyni, amikor már annyira unjátok, hogy nem unjátok, - mondta Ács, és leugrott a dobogóról. - Na, mit szól? – kérdezte Mikátsitól bemutatkozás után.
- A levegőt nagyon szépen rugdalják, - villantotta meg fogát az üzletember.
A farmerzakós Mikátsi üzlettársa volt, közös vállalkozásuk egyszerre volt kis- és nagykereskedés. Sportruházatban utaztak, főleg Kínából és Indonéziából importáltak, és terítették a megyében, sőt azon túl is. Az árú konténerben érkezett, és a városszéli raktárban állt egy egy-két napot, mikor hogy.
- Elért minket is a divat. Már korábban is fosztogatták a raktárt, de most egy egész rakományt vittek el.
- Biztonsági őr?
- Van egy kutyás ember, de a telep nagy, nem lehet ott mindenütt.
- Rendőrségen voltak?
- Értse meg, nem a biztosítás kell, hanem az árú. – A biztosító csak a nyomozás hivatalos lezárása után fizetett, és az két hónap. De ilyesféle bűntényekre a rendőrségnek se ideje, se embere nem volt, csak akkor nyomoztak, ha már tényleg nem volt más választás.
- Akkor mit tehetek?
- Megjött a következő szállítmány Indonéziából. Szeretném, ha a fiúk odanéznének.
Végre a másik is megszólalt, - Lenne itt egy kis ösztönzés, - a bejárathoz ment, és kiborította magával hozott a zsákot. Márkás edzőcipők zúdultak ki belőle. A dobogón megállt az edzés. A fiúk vágyakozva nézték a cipőhalmot.
- Erre nincs semmi szükség, - mondta Ács.
- Dehogynem, - vágta rá Jocó, - már lerohad a lábamról az enyém.
- Rólam is, - jelentkezett be Simahomály.
Ács megfordult, Jocó szemébe nézett. Jocó már mondta is: - Nem, nem. Nincs szükség edzőcipőre. Mobiltelefonok kellenek.
Ács visszafordult a két vendéghez, és bólintott.
- Mobiltelefonok.
Az este leszállt. Kis szörnyek jöttek. Előbb egy, aztán még egy, aztán hat, tíz, és olyan sok hogy megszámolni sem lehetett. Szájukban hegyes fog, visítottak, sikoltoztak, horkantva morogtak, és csak jöttek-jöttek. Az első sort még szét lehetett lőni, de a másodikban már olyan sok volt, hogy hiába lőtte halomra őket, egy mégis elérte Jocót. Game over. A negyedik szinten halt meg. Máté szólalt meg mellette.
- Tök jó. Honnan szedted?
- Hazajöttél? Észre se vettelek.
- Honnan van?
- A telefon? Ácstól.
- Nekem is kell.
- Jöttél volna futni!
Ács megérkezése óta a Madaras-testvéreknél állandó vita volt a banda. Máté kimaradt minden balhéból. Őt nem kötelezte semmi büntetés, ami Fletót, Simát, Juhit, Jocit és a többieket pórázon tartotta. Szeretett futni, de Máté nem futhatott csak úgy. Meghatározott tempóban, meghatározott időben kellett edzenie, hogy izmai ne szálkásan, hanem erőre fejlődjenek. A rövidtávfutás kényes sport. A mozitermes alkalmakra sem ment, mert akkor kezdődött délutáni edzése. A fedett pályás bajnokság már itt volt a nyakán, versenyen kellett a szintidőt teljesíteni. Mindenképp be akart jutni az országos döntőbe, meg akarta mutatni, hogy mit tud, és most már volt kinek. Futás közben mindig Anitára gondolt. De a lány nem jött ki a sporttelepre. Eltelt egy hét, kettő, míg vette a bátorságot, és rákérdezett Tibi bánál. Az edző csak annyit felelt, hogy lánya visszament Németországba. Még vannak ott ügyei.
- És?
- Nincs és. Karácsonyra visszajön. - Máté csalódottságot érzett az öreg hangjában.
Joci telefonja egy Winehouse-melódiával csengett. Kilépett a játékból, Peca hívta. Fojtott hangját alig értette. – A Szabadság-telepiek. Ketten vannak, egy kocsival.
- Ki van veled?
- Gabesz.
- Az iroda mögött találkozunk.
Joci Simahomályt hívta, Homály Juhit, Juhi Fletót. Joci az ajtóból kérdezte, - Nem jössz?
Máté ment. Nem tudta, hová, de ment. Joci útközben elmagyarázta, mit kell tenni, amitől Máté odaadása alábbhagyott, de ha már belevágott, nem tehette, hogy elárulja bátyját.
A társasház radiátorában pattogott a belékerült buborék. Az egész csőrendszerben visszhangzott. A felső emeleteken mindig melegebb volt, mint lejjebb, az ablakot kicsit nyitva kellett hagyni. Kint már novemberi szelek fújtak. Sassné Bodor Erzsébet nem is a hideg miatt libabőrözött. Hátán feküdt az ágyban, csípőjén takaró, különben semmi, csak asszonyos teste a gyűrött lepedőn. Sűrűn pislogott. Ács magához fordította a pislogó asszonyt. Nézte egy darabig, aztán nem bírta ki, megkérdezte.
- Szemedbe ment valami?
- Nem, semmi. Csak ha mély orgazmusom van, homályosan látok, és pislogni kell. Nem vetted észre?
- Ugratsz.
- Már rég pislogtam ilyen jót. De ne mondd el senkinek, - húzta mellére a férfi fejét. Kint a zord világ, bent a meleg asszonyi ölelés, édes illat, mint a tejé, jól esik benne elmerülni. Ez már nem is mell, has, comb, hanem őstenger, langymeleg áradat, mindent beragyogó örvény, ami fehéren fehér festmény, súlytalan ragyogás.
- Rendbe kéne tenni ezt a lakás-dolgot.
Ács kiemelkedett a puha, meleg, fehér tengerből.
- Ne már!
- Te vagy a város egyik vezetője. Tisztességes lakásban kellene laknod, nem ebben a… cellában.
Ács ehhez a szinthez szokott. Maximum lakótelep, maximum motor. Nem akart kölcsönt, kötöttséget, nem teheti meg az ember, ha hivatása van. Megszólalt a telefon. Peca telefonált, hogy esemény van a raktárnál. Ez megmentette. Farmert, pulóvert rántott magára, - Erzsi, ha el akarsz menni, a kulcsot a zárban hagyom. Bedobod a postaládába.
- Mi is történt? – kérdezte Erzsébet.
- Még semmi, de fog. Éjfélre itt vagyok. Talán.
Ács becsapta maga mögött az ajtót, dzsekijét a lépcsőházban vette fel. Kint arcába csapott a szél, szúrós eső esett. Sísapkáját arcába húzta, felült a kapu előtt hagyott motorra.
Mikor a raktárhoz ért, már túl voltak mindenen.
A városszéli raktártelep egykor laktanya volt, földszintes épületeibe nagykereskedések, bútor lerakatok, autóbontó költözött. Egész kis kihalt város. A telep végében még lovas iskola és kifőzde is működött. Az utak követték a dombos terepet, fák és bokrok nőttek, a biztonsági őr nem láthatta be az egész telepet, három bejáratából csak egynél maradt meg a portásfülke. A biztonsági őr onnan indult körútjára kutyájával. A fiúk éjszakára kiköltöztek a régi Saabba, amit Mikátsi állított le a raktárak mellett. Az első ülésekről látni lehetett a nagykaput és a raktár bejáratát, de a bent ülők teljes sötétben maradtak. A biztonsági őr sem tudott róluk. Az első éjszakát Peca és Gabesz vállalta. Az őrség halálosan unalmas volt. Rádiót nem hallgathattak, fényt nem gyújthattak a kocsiban. Egyetlen esemény a biztonság őr mozgása volt. Minden órában elindult kutyájával, hogy egy kört tegyen a telepen. Peca éjfél után elaludt. Gabesz fél egykor felrázta.
- Mi van?
- Szerintem most történik valami, - súgta Gabesz. Peca meresztett szemét, de nem látott semmit, csak a ballagó őrt, aki most ért vissza járőrözéséből.
- Semmi se történik, csak az, hogy nem hagysz aludni.
- Nézd az őrt!
- Nézem. És?
- Lemaradt a kutya.
A kutya tényleg eltűnt, az őr csak maga jött vissza. De megint nem történt semmi. Már azon voltak, hogy előveszik a pókerkártyát, amikor egy furgon érkezett. A biztonsági őr nyitotta ki a nagykaput. A furgon egyenesen Mikátsi raktárához gurult. Két ember szállt ki belőle. Az egyik feszítővassal kinyitotta a kaput, a másik felkapcsolta az autó tompított fényszóróját, az világított neki. Közben a biztonsági őr is a raktárhoz ért. Peca telefonált. Gabesz a szórt fényben felismerte a két tolvajt. Csiba két embere volt.
Aztán megint nem történet egy darabig semmi. Gabesz csendesen kinyitotta a kocsiajtót, és az árnyékban az irodaépülethez ment. Két perc múlva futva ideért Simahomály, aztán sorra a többiek. Ekkor a biztonsági őr és a két tolvaj bálákkal jött ki az épületből. A bálákat a furgonba dobták, és mentek vissza a következőért.
- Nem várhatunk, - jelent meg Peca, gyerünk. Két újabb alak jelent meg: Jocó és Máté.
- Mi van, még nem intéztétek el őket?
- Ács még nincs itt.
- Szólt neki valaki?
- Én nem.
- Én se.
Peca telefonált, a fiúk indultak. Hiába próbáltak halkan futni, nem ment. Csörtetés lett belőle. Az őr és a két tolvaj kijött a raktárból, eldobták a bálákat. Boxert, viperát vettek elő. Az őr rájuk kiabált. – Azonnal hagyják el a telepet. Ez magánterület.
- Ne röhögtess, csibész, - mondta Fletó és ütött, talált. Simahomály az új mozdulatsort próbálta volna az első tolvajon, amit előző nap mutatott Ács, de nem sikerült, és egyensúlyát veszítve a másik tolvajnak dőlt. Joci felkapta a feszítővasat, bezúzta az autó fényszóróit. Elsőre nem volt jó ötlet, mert a hirtelen sötétben senki sem tudta, hogy ki kicsoda, és Máté Gabesztól kapott egy irtózatos pofont. Viszont az egyik tolvaj a közben földre vitt Juhin átesett, és máris vesztett a nagyra nőtt fiúval szemben.
- Gyújtsatok fényt!- kiáltotta Peca.
- Gyújtsatok fényt, - kiáltotta Juhi alól a tolvaj. Máté végre megtalálta a raktár ajtajánál a kapcsolót, és fény gyúlt. Juhi a tolvaj mellén ült, a biztonsági őrt valaki leütötte, és másik tolvaj öt ellenféllel találta szemben magát. A futást választotta, de nem volt esélye. Visszarángatták, megkötözték, megrugdalták. Mire Ács megérkezett, mind a három tolvaj megkötözve feküdt a raktár betonján.
Ács egy ládát húzott maga alá, leült a csibészekhez. – Hát mi az ördögöt csináljak magukkal?
Az egyik rögtön következtetett. – Mondja meg az összeget, főnök, és fizetünk.
- Összeget?!
- Száz ropi? Kettő? Kettő ötven?
Ács körülnézett. – Halljátok, mit mondott?
- Én hallottam. Főnök, ez meg akarja magát vesztegetni, - mondta Joci.
- Én is ezt hallottam. De el van tévedve. Csak ront a helyzetén.
- Maga kérdezte!
- Nem. Én azon gondolkodom, hogy szállítsam be magukat. Gyalog, vagy kihívjam a járőrt. Betöréses lopás, vesztegetés kísérlete… maguk ugye, Csiba emberei?
A két tolvaj nem válaszolt.
- A hallgatás is válasz. Azt hiszem, kihívom a járőrt.
Mikátsi hálás volt. A moziterembe számítógépek kerültek, néhány kondigép, és mindegyik fiú kapott sportruhát. A városban elterjedt a történtek híre. Presztízse lett a fiúknak. Akik eddig elnézően vigyorogtak, akik a fiúkat szánalmas strébereknek tartották, azon gondolkodtak, hogy lehetne közéjük kerülni.
Gombos Oszi szülei romák voltak. Családi vállalkozásuk sok-sok éve működött, Gombos nevű ószeresek nemzedékei nőttek fel a környéken. Oszi apja, a nyolcvanas években bejárta egész Európát és új ötletekkel jött haza. Csak bútorral foglalkozott, régiségkereskedő lett. Konjunktúra volt, az üzlet remekül működött, sok pénzt hozott. A konjunktúra elmúltával váltott. A régiségboltot meghagyta, de a mellékutcában egy csődbement élelmiszerbolt helyén megnyitotta a kettesszámú üzletet, a zálogházat. Sok ékszer, porcelán, olajkép kezdte ott, és végzett a főtéri régiségboltban. Az idősebb Gombos megtanulta, hogy jobb előre gondolkodni. Ha fiába fektet, a jövőt építi. Oszi szerencsére értelmes fiú volt, jól tanult. Néha ellógott, ha már feszítette a gőz, de mindig megbánta. Kicsit kövér volt, emiatt ügyetlenebb és lassabb, mint a többiek. A pofon előbb találta meg, mint Jocit vagy Pecát. Ki is maradt a futók közül, nem vett részt közös dolgaikban. A fél középiskola unokatestvéri kapcsolatban volt, Oszi is, Peca is beletartozott a kiterjedt rokonságba. Természetes volt, hogy Oszi Pecához ment.
- Szeretnék beszállni a buliba.
- Nem lehet.
- Mi az, hogy nem lehet.
- Nem neked való.
- Ugye hülyéskedsz?
- Nem. Te más vagy. Nem közénk való. Ezt mint az unokatesód mondom. – Peca ezzel még nem győzte meg Oszit. - Ha nem hiszed, kérdezd meg Jocit.
- Ő a főnök?
- Nálunk nincs főnök.
- Akkor vezető, vagy parancsnok, vagy ilyesmi.
- Ilyen nincs.
Oszi nem hitte el. Elment Jocihoz, de Joci is csak ugyanazt mondta. – Én nem vagyok semmiféle parancsnok. Nem vehetlek fel ide.
- Akkor ki az?
- Senki.
Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Senki nem akarja Gombos Oszkárt. Senki nem akarja a kövér fiút. Senki nem akarja barna bőrét. Senki nem akarja az uzsorás fiát. Oszi nem fogadta el a nyilvánvaló választ.
- Olyan nincs, hogy ne legyen. Ki mondja meg a tutit?
- Nem tudom. Ez az egész nem hivatalos.
- Ácsnál kell szólnom, hogy be akarok lépni?
- Ezt nem mondtam.
Oszi elment Ácshoz. Ács végighallgatta, és elmondta baráti véleményét.
- Oszi, ugye így hívnak. Már szóltak, hogy jönni fogsz, és azt is mondták, hogy csatlakozni akarsz. Én nem javaslom. A fiúk szülei és a te szüleid között, hogy is mondjam, különleges viszony van. Utálják őket, mert hozzátok vándorolt a családjuk vagyona.
- De hát apám csak zálogos, ez a munkája, - mondta Oszi, mintha csak most kellett volna rájönnie, hogy apja megélhetése nem egészen elfogadott barátai körében.
- Erről beszéltem.
Eddig rögtönzött. Nem volt terve, csak helyzetet oldott meg. Oszi látogatása megérttette vele, hogy így nem megy tovább. Nem foglalkozhat minden aprósággal. Le kell ereszteni a sorompót azok előtt, akikre nem akar számítani. Fel kell építeni valamiféle hierarchiát. És szorosra kell zárni a sorokat.
Volt ideje végiggondolni, hogy mit is lehet kezdeni a fiúkkal, mert hosszú volt az út az Alföld közepéig. Egy hajdani szovjet laktanyában, hatalmas depóban tartották a felesleges katonai eszközöket. Egy régi barátját látogatta meg, akivel együtt katonáskodott Afganisztánban, és aki most a seregben a hadtápnál szolgált. Udvariasan megnézte a múzeumba való ágyúkat, harckocsikat, bekukkantott az elektronikai eszközök hatalmas csarnokába, megebédelt a sok ezer emberre épített kantinban, ahol jó ha fél tucat katona lézengett, de nem ezért jött. Egy zsák leselejtezett surranóval és egy másik zsák régi harckocsizó nadrággal, zubbonnyal tért vissza Pongrácbányára. A kickboksz edzés után csendet intett, kibontotta a zsákokat. – Fiúk, a hetipiac felügyelője minket kért fel, hogy őrizzük a rendet. Ez nem olyan munka, amit civilben lehet teljesíteni. Ez az egyenruhátok. Tiszteljétek!
- Mit kell tisztelni egy ruhán? – kérdezte Simahomály.
- Szerinted? – kérdezett vissza Ács.
- Max vigyázni kell rá.
- Sima, az egyenruha jelkép, ez jelzi, hogy összetartozunk, - szólt közbe Joci. – Hogy Peca, Gabesz, Juhi nemcsak haverok vagyunk, hanem bajtársak. Együtt sírunk együtt nevetünk.
- Mint a három testőr, - szólt közbe Fletó. – Egy mindenkiért, mindenki egyért.
- Az jó, - mondta Homály.
- Srácok, van ez a rohadt nagyvilág. Hét milliárd ember, ami hétszáz Magyarország és negyed millió, értitek, negyedmillió Pongrácbánya. Elveszünk benne. Én nem akarom, hogy elveszettek legyetek, legyünk. Kell egy hely, ahová tartozunk. Kellenek barátok. Eszmék, amiben hiszünk. Erkölcs, ami szerint élünk. Meg kell különböztetni magunkat, mert mi nem vagyunk jött-mentek. Ez a város a mienk, az a föld a mienk, nem a tolvajoké. És tudja meg mindenki, hogy ezentúl más világ kezdődik.
Útban a rendőrségre elpárolgott emelkedett hangulata. Szorongott, hogy elveszítheti csapatát, és ha ez megtörténik, nem lesz a városban maradása. Félt, hogy túlzott szenvedélyessége visszaüt, félt az ellentétes hatástól, fél, hogy elveszíti gondosan felépített befolyását. Tudta, hogy igaz, amit mond, de abban már nem volt biztos, hogy ez a hang a helyes. Felesleges volt aggodalma, a fiúknak tetszett beszéde. Lelkük mélyén érezték, hogy olyasfélét mondott ki, amit ők is tudtak volna mondani, ha előbb találnak rá a szavakra. Tetszett nekik az új ruha. A heti piacra már alakzatban mentek.
Joci karján egy sáv jelezte, hogy a többinél magasabbra került.
A KAKUKK
2.
Ünnepelni kell. Az ünnep fontos. Ha elkészült valami, akkor fel kell avatni. Beszéd, pezsgő, svédasztal, csevegés. Egy szalag átvágása. Tudatosítani kell, hogy elértek valamit. Felépült egy víztisztító. Megint egyet előre léptek. Fejlődik a város, gazdagodik a közösség. Meg kell erősíteni a hitet, jól működnek a dolgok. Lássák a beszállítók, hogy milyen jó kapcsolatai vannak, lássák a kapcsolatok, hogy mennyire tisztelik a beszállítók. Lássa mindenki, hogy kézben tartja a várost. Kötéltánc, ahol veszélyes minden lépés. Mi van, ha olyanok találkoznak, akiknek éppen nem szabad? Mi van, ha éppen itt szólja el magát valaki? Sassné Bodor Erzsébet utálta a fogadásokat. Melltartóban és bugyiban állt ruhásszekrénye előtt, és nem tudta, mit vegyen fel. Csinos akart lenni. Rengeteg rongy, mégsem talált egy jót sem. Hétköznapiban nem mehet, színházi túl sok, nem vehet fel színest, de unalmasat se. Csíkos, kockás kiesik, mert lesz tévéfelvétel is, és a képernyőn vibrál a minta. Sass jött be a szobába, magas, ötvenöt éves, beteg ember. Szótlanul rámutatott az egyik ruhára, és kiment. Dior-szabású kiskosztüm. Tökéletes.
Az önkormányzat a víztisztító telepen tartotta fogadását. Uniós támogatással épült, huszonegyedik századi technológia, patika tisztaság. Még. Majd ha használják, elveszti ártatlanságát. A svédasztalt az ülepítőnél állították fel, talán mert ez a rendszer leglátványosabb része. Henger alakú medencéket már feltöltötték – persze tiszta vízzel. Lassan köröztek rajtuk a kotrólapok, a szennyvízből kicsapódó koszhab helyett hullámokat toltak a vízen. A svédasztal az egyik medence ívét követte, mögötte fehér ruhás pincérek dideregtek. Sassné szép beszédet mondott, majd az államtitkár-helyettes következett. Sorolta a számokat, amit titkárnője gyűjtött össze. Sassné elnyomott egy ásítást. A beszéd közben a sokadalmat kutatta, hol lehet az új rendőr. Nem látta. Kicsit bosszankodott, hogy Ács nem jött el, pedig szólt titkárnőjének, hogy külön futár vigye ki a meghívót a rendőrségre, fel is hívatta, de hát nem jött. Biztos valami hülye rablás vagy kocsmai verekedés szólt közbe. Az államtitkár-helyettessel átvágták a nemzeti színű szalagot, ezzel befejeződött a megnyitó hivatalos része, a vendégek, építők, önkormányzati tisztviselők végre ehettek. Sassné a politikussal a svédasztalhoz ment, ott ügyesen bemutatta a vadásztársaság elnökének, és ezzel már végzett is. Az államtitkár-helyettes vadászni akart, a fővadász kapcsolatot a minisztériumban, ezek jól el lesznek. A főhadnagy jutott megint eszébe. Valahogy be kellene vonni a város ügyeibe, akkor többet találkozhatnának. Keveset vett magának, és csak a hideg ételekből, mert vigyáznia kell, itt figyelik, kibeszélik. Az asztalokhoz menet belefutott a behízelgően mosolygó Ácsba. Ács zakóban, nyakkendőben volt, nem egyenruhában, mint várta. Kicsit zavarba jött, többet mondott, mint amennyit akart volna.
- Jól áll magának az öltöny.
Nem volt már üres asztal, egy markánsan barázdált arcú férfihoz ültek, aki épp kaszinótojást vágott ketté villájával, és már épp szájához emelte volna a falatot.
- Persze, üljenek ide, - mondta mogorván. Mikor megtudta, hogy a főrendőrrel van dolga, nem lett kedvesebb. Kicsit megemelkedett székén, és fanyalogva kezet fogott Áccsal. Mint ahogy egy közeli ismerős terrierjét simogatja meg az ember. Muszáj barátkozni az undok döggel, de nem tudni, hogy mikor harap kezünkbe. Mikátsi, a költségvetési bizottság elnöke, Pongrácbánya erős embere volt. Benzinkutakat üzemeltetett, és nagykereskedése látta el irodacikkekkel a fél megyét, de ettől csak egy lett volna a gazdagok között. Szenvedélyes teniszjátékosként teniszklubba gyűjtötte a fontos embereket. Nagy machinátorként ismerték, mindenről tudott, és mindent megjegyzett. Ha valakire megharagudott, az nem sokáig maradt a városban. Nem mellékesen ő kezelte a város vagyonát. Egyedül Mikátsi látta át, milyen pénz hová megy, még a polgármester csak a főbb számokat ismerte, azt már nem, hogy milyen kézbe mennyi jut.
- Már hallottam magáról. Azt mondják, olyan ember, aki akar valamit.
Ács csak mosolygott. Ő is hallott már Mikátsiról, mindenki óvta tőle, gyanakvó, gonosz emberként írták le az üzletembert. A polgármester asszony válaszolt helyette. - Sport szakkört szervezett fiataloknak.
- Nem szakkör, semmi hivatalos nincs benne, - szabadkozott Ács. – De az ötlet jó.
- Akkor mi, ha nem szakkör? – kérdezte Mikátsi, és közben visszatért kaszinótojásához.
- Elviszem őket futni. Utána beszélek a fejükkel.
- A fiúkkal, akik felgyújtották a művelődési házat? Inkább börtönbe kéne őket zárni, és a kulcsot jól elveszteni, - tamáskodott Mikátsi.
- Ezek értelmes gyerekek.
- Jah, maga meg egy idealista. Ilyen se volt még Pongrácon. Idealista kapitány. Eddig volt korrupt, idióta, alkoholista, pojáca, de idealista még nem.
- Ha börtönbe dugjuk őket, akkor nehézfiúk kitanítják őket, kiművelten jönnek vissza. Még tíz profi a városban, és elszabadul a pokol.
- Bla-bla-bla. Mintha már nem szabadult volna el. Tele vagyunk kiművelt bűnözőkkel.
Mikátsi nem udvariaskodott, érdektelennek tartotta a rendőrt, és ezt nem is kellett titkolnia, hiszen mindenki tudta, hogy ő itt az erős ember.
- Legalább van, aki tesz valamit, - jegyezte meg Erzsébet.
Mielőtt Mikátsi felehetett volna, szabálytalan arcú, mégis vonzó harmincas nő jött az asztalhoz, mögötte fiatal kameraman. Székács Noémi hangja fátyolosan, halkan szólt, nem akart zavarni, - Polgármester asszony, az interjú.
- Majdnem elfelejtettem, - Itt megfelel?
Noémi az üres tányérokra, borospoharakra pillantott, ezek nem mutattak volna jól a riportban. - Inkább a medencék előtt. -Bocsánat, hogy elrabolom, - nézett tisztelettel Mikátsira. Ácsot mintha észre se vette volna. A nők elmentek. Mikátsi jobb híján közös témát keresett.
- Hallott már a kamionfosztogatásokról?
- Nem igazán.
Mikátsi letette villáját, hátradőlt a széken. – Bosszantó és mégis vicces. Biztos értesült már róla, - kezdte történetét, - hogy a nehézfiúknál ez a legújabb divat. Valaki súg nekik, hogy mikor érkezik a városba értékesíthető szállítmány, hol van, és mikor érdemes rárepülni. Boroshután egy bolgár kamionról pillanatragasztót loptak, teljes rakományt. Micsoda ötlet! Három tonna tubusolt pillanatragasztó. - Mikátsi miközben mesélt, látszólag maga is jót mulatott a történeten. – A megyében most minden cigányasszony pillanatragasztót árul. Úgy lement az ára, hogy a szőlősgazdák még a kapát is pillanatragasztóval javítják.
Ács nevetett. Mikátsi hirtelen elkomorult.
- Ez a vicc nekem négymilliómban van. Magának kell leállítani őket. Van rá terve?
- Ez nem így megy.
- De ez így megy, - oktatta ki a nála tizenöt évvel fiatalabb rendőrt. Felszúrt egy olajbogyót villájára, bekapta. – Ha nem így látja, akkor csak üdülni jött hozzánk.
- Maradni szeretnék.
- Nem mondja!
- Maga is marad. Biztos lenne rá lehetősége, hogy elmenjen.
- Itt ismernek az emberek. Ha elmegyek, csak jöttment leszek egy másik helyen, - zavarba ejtően nézett Ács szemébe. Értse az új fiú, ahogy akarja. - Ide köt az üzlet.
- Nézze, van egy problémám. Nem,- javította ki magát. - Száz problémám van. Ezer.
- Nekem is. De mondja az egyet!
- Sok a céltalan fiatal. Sodródnak, csapatokba verődnek. Szívnak egy kis füvet, isszák a szörnyű krumpli pálinkát, verekednek, lopnak, hogy megvehessék a füvet, a pálinkát.
- Ezekkel futkorászik.
- Hogy lekössem őket, adni is kell valamit.
- Mit akar: pénzt? Nem adok.
- Egy termet, ahol a fiúkkal komolyabban is lehetne foglalkozni.
- Van ilyen. A régi belvárosi mozi. Használják! Az irodámban megkapja a kulcsot. Figyelmeztetem…
- Nem kell. Egy csónakban evezünk.
Ebben Mikátsi nem volt olyan biztos, de Ácsra hagyta. Talán nem is olyan haszontalan ez a beszélgetés. Hátha lesz egy gyorshajtása, vagy iszik egy pohár bort, mikor nem szabadna. A rendőrt nem kell bőszíteni.
Közben elkészült az interjú, Sassné Bodor Erzsébet szépeket mondott az EU-ról, a környezetvédelemről és az új munkahelyekről.
- Jó lesz?
- Igen, - válaszolta megnyugtatóan Noémi. Elküldte a kameramant, hogy készítsen pár vágóképet a telepről, csak akkor kérdezte meg. – Milyen ember?
Erzsébet azonnal tudta, kiről van szó. – Látod milyen. Fiatal.
- Jó pasi. Csinálok vele egy interjút.
- Ne siess, Noémi! Várj még az bemutatásával.
Noémi ezután töprenghetett, miért tartja tőle távol a főhadnagyot Erzsébet. Azért, mert nem bízik benne, vagy azért, mert magának akarja megtartani.
- Biztos?
- Biztos. Szokjon meg a városban.
Ács próbált megszokni. Miután Rétváry százados elköltözött, felszabadult az Ipoly-parton a külön neki bérelt ház. Ács meghallotta, hogy mibe került, meg se nézte, felmondatta a bérleti szerződést, és maga keresett lakást. A volt mozi utcájában, a kapitányságtól egy sarokra, egy társasház felsőemeleti garzonjában rendezkedett be. A megyei IKEÁ-ból hozatott ágyat, szekrényt, a legegyszerűbbet. Motorját többnyire a rendőrségen tartotta, garázs se kellett.
Csendes hetek következtek. Reggel öttől a fiúkkal futott. Mindig más útvonalat választott, hogy megmutassa magát és a fiúkat a városnak. Futás után lezuhanyozott a rendőrségen, és eligazítást tartott. A napi eligazításon senki sem ülhetett le, a rendőrök félkörbe álltak a demonstrációs tábla előtt. Morogtak, főleg az öregek, az emberek utálnak ácsorogni. Legalább elérte, hogy mindenki gyorsan túl akart lenni az eligazításon. Keveset és összefogottan beszéltek, a korábban órás-másfél órás értekezlet legfeljebb húsz percet tartott. Délelőtt még beült az egyik járőr mellé, és részletesen elmondatta, hová miért megy, kik a környék bűnözői, garázdái, milyen pletykát hallottak, kiről, mit kell tudni. A járőrözés mindig sétával ért véget, többnyire valamelyik gyorsétteremben bekapott ebéddel, amire ő hívta meg a járőrt. Ebéd után két órát megint a fiúkkal töltött. Mikátsi beváltotta ígéretét, megkapták a régi mozitermet. Székek már nem voltak benne, a vetítőgépeket is elvitte valaki. A polgármester asszony tippjére a megszűnt vasgyári sportegyesület raktárából hoztak át bokszfelszerelést. Ringet, dobogót, zsákot, kesztyűket. Évekkel azelőtt Ács mindenféle sportot megpróbált. Taekwondo, K1, kick-boksz. Megmutatta, mi a különbség. Simahomályt taekwondo-ban vitte földre, a nagydarab Juhin a K1 trükkjeit mutatta meg, Jocival árnyékbokszolt. Vicces volt, mert a fiúknak esélyük nem volt, és az ember úgy van megteremtve, hogy egymáson jobban tud röhögni, mint önmagán. A kick-boksz tetszett legjobban. Rendszeressé vált a délutáni edzés, ami után még együtt maradtak. A fiúk ugyan végeztek a kirótt közmunka büntetéssel, de nem hagyták abba a város szépítését. A falfirkákat vegyszerrel mosták, lekaparták, ha másként nem ment, ahol meg nem zavart, ott kiegészítették a maguk módján. Az iskola kerítésén, a lakótelepen a kukatárolók betonján, a sportpálya öltözőjén megjelent a város címere, ahol Szent Pongrác kilépett a pajzsból, bokszkesztyűt húzott, és jellegzetes kick-boksz tartásban csépelte-rúgta az ördögöt.
Ács mondta nekik, hogy hozzanak még embereket, de nem jött senki. Joci Mátét hívta, aki csak röhögött, nem akart a lúzerek közé állni. Juhi megpróbálkozott a Szabadság-telepen. Régi spanjai sajnálkoztak, hogy rendőr csicskája lett. A kirekesztés miatt a fiúk barátsága erősödött.
Ács a délutáni foglalkozások végeztével visszament a rendőrségre, titkárnőjével és az ügyeletessel átnézte a teendőket, intézendőket. Mivel minden nap ellenőrizte a rendőröket, azok folyamatosan járták a várost. Kevesebb lett a közlekedési bírság, és kevesebb az apró lopás, verekedés. Az erőszak meglapult, a bandák meghúzták magukat.
Koraeste megint eltűnt, és csak este tért vissza a rendőrségre. A rendőrök fogadásokat kötöttek, hogy hová megy, de kideríthetetlen volt, mert motorját nem lehetett feltűnés nélkül követni, és nem beszélt esti útjairól. Pedig a rejtély megoldása roppant egyszerű volt. Ács a megyeszékhelyre ment. A városvezetés és a rendőrség ügyeit a polgármester asszonnyal eleinte hivatali időben beszélte meg, de Sass romló állapota miatt az asszonynak már naponta kellett férjét a kórházba vinnie, ami rengeteg időt vett el. Erzsébet ötlete volt, hogy találkozzanak a nagyvárosban, vacsorázzanak együtt, és közben mindent megbeszélhetnek. Csak hát az első vacsorán alig beszéltek hivatali ügyekről, annyi minden más mondanivalójuk akadt. Tehát meg kellett beszélni egy második vacsorát. A második vacsorát követte a harmadik. A negyedik vacsora helyett a helyi wellnesshotelbe mentek, ahol az önkormányzat szobát bérelt a polgármesternek. Nem kellett többé ürügy a találkozásra. Ács minden délután Gold Wings-ére ült, és fél óra motorozás után a Juno Hotel negyedik emeletén Sassné Bodor Erzsébettel bújt ágyba. Az asszony tizenkét évvel volt idősebb, de mikor ketten voltak, érdektelenné vált a korkülönbség. Tapasztalt az ágyban, figyelmes a hétköznapokban. Amíg a Junoban találkozgattak minden selymesen sima és kellemes volt. Erzsébet mesélt Pongrácbányáról, a helyi elitről, ami évtizedek óta ugyanúgy élt, ugyanazok a családok örökítették tovább a pozíciókat. Tippeket adott, kérdezett, de sohasem próbálta véleményét Ácsra erőltetni.
Az idő múlásával Sass állapota nem javult. Bent kellett maradnia a kórházban. Erzsébet nem tudott minden nap a megyeszékhelyre utaznia. Véget értek a mézeshetek. Pongrácbánya nyomasztotta, nem tudott felszabadulni, kicsit mindig polgármester asszony maradt. Amikor először felment Ács garzonjába, rögtön véleménye lett. Gazdaasszonyként, birtokosként nézett körbe. Felmért, megoldást keresett, utasított. Leltárt csinált. - Szekrény, ágy, ébresztőórás rádió a parketten. Parketten. Fürdőszobában annyi holmi, mint egy szállodában. A konyhában egy pohár. Egy pohár?! Venni kell: kép, váza, edények, fürdősó, vasaló, szőnyeg, fotel, éjjeli szekrény, tévé. Nem tudott szabadulni a feladatoktól még az ágyban sem. Kapcsolatuk legrosszabb szeretkezése közben is csak ezen járt az asszony agya. Öltözködés közben emelte a tétet. Felvette a kiskosztümje kabátját, és szigorúan a meztelen férfira szegezte szemét. - Kezembe veszem a dolgot. Az ipolyi kertvárosban van néhány önkormányzati ház. Kertes, felújított épületek. Az egyiket már kinéztem. Garázs, két fürdőszoba, két háló.
- Nem.
- Megveszed.
- Édes vagy, aranyos vagy, nem. Nincs annyi pénzem, hogy házat vegyek, - húzta magához az asszonyt.
- Most ne, - tiltakozott a forma kedvéért. - Kiutaljuk neked, mint szolgálati lakást, aztán fél év múlva átminősítjük, és megvételre kínáljuk. A mi értékbecslőnkkel tizedáron meglesz. Addig összeszedjük rá a pénzt.
- Nem zavar, hogy pont a rendőrkapitánynak mondod el, hogyan akarsz lenyúlni egy önkormányzati ingatlant, - vetette fel Ács az erkölcsi kérdést mára ismét az ágyon.
- Nem zavar, mert korrumpálom, - válaszolt Erzsébet kicsit romlottan. - Dugok vele.
Egy délután Mikátsi jelent meg a régi mozi-teremben. Egy farmerzakós férfival kísérte. A férfi vastag, fekete szemeteszsákot dobott le a bejárat mellett a földre. Ács éppen egy bonyolult mozdulatsort mutatott a fiúknak, amivel térdre lehetett kényszeríteni az ellenfelet. Intett a látogatóknak, hogy kicsit várjanak. Mikátsi és az idegen széket húztak maguk alá, figyeltek. Ács mozdulatokra szétszedve mutatta a koreográfiát. Előbb csak maga a levegővel viaksodva, aztán Simahomályon, megint lassan. Simahomály engedelmesen térdre hullt.
- Ismételjétek! Egyszer, kétszer, százszor. Előbb lassan, és ha megy, lehet gyorsabban is. Akkor lehet abbahagyni, amikor már annyira unjátok, hogy nem unjátok, - mondta Ács, és leugrott a dobogóról. - Na, mit szól? – kérdezte Mikátsitól bemutatkozás után.
- A levegőt nagyon szépen rugdalják, - villantotta meg fogát az üzletember.
A farmerzakós Mikátsi üzlettársa volt, közös vállalkozásuk egyszerre volt kis- és nagykereskedés. Sportruházatban utaztak, főleg Kínából és Indonéziából importáltak, és terítették a megyében, sőt azon túl is. Az árú konténerben érkezett, és a városszéli raktárban állt egy egy-két napot, mikor hogy.
- Elért minket is a divat. Már korábban is fosztogatták a raktárt, de most egy egész rakományt vittek el.
- Biztonsági őr?
- Van egy kutyás ember, de a telep nagy, nem lehet ott mindenütt.
- Rendőrségen voltak?
- Értse meg, nem a biztosítás kell, hanem az árú. – A biztosító csak a nyomozás hivatalos lezárása után fizetett, és az két hónap. De ilyesféle bűntényekre a rendőrségnek se ideje, se embere nem volt, csak akkor nyomoztak, ha már tényleg nem volt más választás.
- Akkor mit tehetek?
- Megjött a következő szállítmány Indonéziából. Szeretném, ha a fiúk odanéznének.
Végre a másik is megszólalt, - Lenne itt egy kis ösztönzés, - a bejárathoz ment, és kiborította magával hozott a zsákot. Márkás edzőcipők zúdultak ki belőle. A dobogón megállt az edzés. A fiúk vágyakozva nézték a cipőhalmot.
- Erre nincs semmi szükség, - mondta Ács.
- Dehogynem, - vágta rá Jocó, - már lerohad a lábamról az enyém.
- Rólam is, - jelentkezett be Simahomály.
Ács megfordult, Jocó szemébe nézett. Jocó már mondta is: - Nem, nem. Nincs szükség edzőcipőre. Mobiltelefonok kellenek.
Ács visszafordult a két vendéghez, és bólintott.
- Mobiltelefonok.
Az este leszállt. Kis szörnyek jöttek. Előbb egy, aztán még egy, aztán hat, tíz, és olyan sok hogy megszámolni sem lehetett. Szájukban hegyes fog, visítottak, sikoltoztak, horkantva morogtak, és csak jöttek-jöttek. Az első sort még szét lehetett lőni, de a másodikban már olyan sok volt, hogy hiába lőtte halomra őket, egy mégis elérte Jocót. Game over. A negyedik szinten halt meg. Máté szólalt meg mellette.
- Tök jó. Honnan szedted?
- Hazajöttél? Észre se vettelek.
- Honnan van?
- A telefon? Ácstól.
- Nekem is kell.
- Jöttél volna futni!
Ács megérkezése óta a Madaras-testvéreknél állandó vita volt a banda. Máté kimaradt minden balhéból. Őt nem kötelezte semmi büntetés, ami Fletót, Simát, Juhit, Jocit és a többieket pórázon tartotta. Szeretett futni, de Máté nem futhatott csak úgy. Meghatározott tempóban, meghatározott időben kellett edzenie, hogy izmai ne szálkásan, hanem erőre fejlődjenek. A rövidtávfutás kényes sport. A mozitermes alkalmakra sem ment, mert akkor kezdődött délutáni edzése. A fedett pályás bajnokság már itt volt a nyakán, versenyen kellett a szintidőt teljesíteni. Mindenképp be akart jutni az országos döntőbe, meg akarta mutatni, hogy mit tud, és most már volt kinek. Futás közben mindig Anitára gondolt. De a lány nem jött ki a sporttelepre. Eltelt egy hét, kettő, míg vette a bátorságot, és rákérdezett Tibi bánál. Az edző csak annyit felelt, hogy lánya visszament Németországba. Még vannak ott ügyei.
- És?
- Nincs és. Karácsonyra visszajön. - Máté csalódottságot érzett az öreg hangjában.
Joci telefonja egy Winehouse-melódiával csengett. Kilépett a játékból, Peca hívta. Fojtott hangját alig értette. – A Szabadság-telepiek. Ketten vannak, egy kocsival.
- Ki van veled?
- Gabesz.
- Az iroda mögött találkozunk.
Joci Simahomályt hívta, Homály Juhit, Juhi Fletót. Joci az ajtóból kérdezte, - Nem jössz?
Máté ment. Nem tudta, hová, de ment. Joci útközben elmagyarázta, mit kell tenni, amitől Máté odaadása alábbhagyott, de ha már belevágott, nem tehette, hogy elárulja bátyját.
A társasház radiátorában pattogott a belékerült buborék. Az egész csőrendszerben visszhangzott. A felső emeleteken mindig melegebb volt, mint lejjebb, az ablakot kicsit nyitva kellett hagyni. Kint már novemberi szelek fújtak. Sassné Bodor Erzsébet nem is a hideg miatt libabőrözött. Hátán feküdt az ágyban, csípőjén takaró, különben semmi, csak asszonyos teste a gyűrött lepedőn. Sűrűn pislogott. Ács magához fordította a pislogó asszonyt. Nézte egy darabig, aztán nem bírta ki, megkérdezte.
- Szemedbe ment valami?
- Nem, semmi. Csak ha mély orgazmusom van, homályosan látok, és pislogni kell. Nem vetted észre?
- Ugratsz.
- Már rég pislogtam ilyen jót. De ne mondd el senkinek, - húzta mellére a férfi fejét. Kint a zord világ, bent a meleg asszonyi ölelés, édes illat, mint a tejé, jól esik benne elmerülni. Ez már nem is mell, has, comb, hanem őstenger, langymeleg áradat, mindent beragyogó örvény, ami fehéren fehér festmény, súlytalan ragyogás.
- Rendbe kéne tenni ezt a lakás-dolgot.
Ács kiemelkedett a puha, meleg, fehér tengerből.
- Ne már!
- Te vagy a város egyik vezetője. Tisztességes lakásban kellene laknod, nem ebben a… cellában.
Ács ehhez a szinthez szokott. Maximum lakótelep, maximum motor. Nem akart kölcsönt, kötöttséget, nem teheti meg az ember, ha hivatása van. Megszólalt a telefon. Peca telefonált, hogy esemény van a raktárnál. Ez megmentette. Farmert, pulóvert rántott magára, - Erzsi, ha el akarsz menni, a kulcsot a zárban hagyom. Bedobod a postaládába.
- Mi is történt? – kérdezte Erzsébet.
- Még semmi, de fog. Éjfélre itt vagyok. Talán.
Ács becsapta maga mögött az ajtót, dzsekijét a lépcsőházban vette fel. Kint arcába csapott a szél, szúrós eső esett. Sísapkáját arcába húzta, felült a kapu előtt hagyott motorra.
Mikor a raktárhoz ért, már túl voltak mindenen.
A városszéli raktártelep egykor laktanya volt, földszintes épületeibe nagykereskedések, bútor lerakatok, autóbontó költözött. Egész kis kihalt város. A telep végében még lovas iskola és kifőzde is működött. Az utak követték a dombos terepet, fák és bokrok nőttek, a biztonsági őr nem láthatta be az egész telepet, három bejáratából csak egynél maradt meg a portásfülke. A biztonsági őr onnan indult körútjára kutyájával. A fiúk éjszakára kiköltöztek a régi Saabba, amit Mikátsi állított le a raktárak mellett. Az első ülésekről látni lehetett a nagykaput és a raktár bejáratát, de a bent ülők teljes sötétben maradtak. A biztonsági őr sem tudott róluk. Az első éjszakát Peca és Gabesz vállalta. Az őrség halálosan unalmas volt. Rádiót nem hallgathattak, fényt nem gyújthattak a kocsiban. Egyetlen esemény a biztonság őr mozgása volt. Minden órában elindult kutyájával, hogy egy kört tegyen a telepen. Peca éjfél után elaludt. Gabesz fél egykor felrázta.
- Mi van?
- Szerintem most történik valami, - súgta Gabesz. Peca meresztett szemét, de nem látott semmit, csak a ballagó őrt, aki most ért vissza járőrözéséből.
- Semmi se történik, csak az, hogy nem hagysz aludni.
- Nézd az őrt!
- Nézem. És?
- Lemaradt a kutya.
A kutya tényleg eltűnt, az őr csak maga jött vissza. De megint nem történt semmi. Már azon voltak, hogy előveszik a pókerkártyát, amikor egy furgon érkezett. A biztonsági őr nyitotta ki a nagykaput. A furgon egyenesen Mikátsi raktárához gurult. Két ember szállt ki belőle. Az egyik feszítővassal kinyitotta a kaput, a másik felkapcsolta az autó tompított fényszóróját, az világított neki. Közben a biztonsági őr is a raktárhoz ért. Peca telefonált. Gabesz a szórt fényben felismerte a két tolvajt. Csiba két embere volt.
Aztán megint nem történet egy darabig semmi. Gabesz csendesen kinyitotta a kocsiajtót, és az árnyékban az irodaépülethez ment. Két perc múlva futva ideért Simahomály, aztán sorra a többiek. Ekkor a biztonsági őr és a két tolvaj bálákkal jött ki az épületből. A bálákat a furgonba dobták, és mentek vissza a következőért.
- Nem várhatunk, - jelent meg Peca, gyerünk. Két újabb alak jelent meg: Jocó és Máté.
- Mi van, még nem intéztétek el őket?
- Ács még nincs itt.
- Szólt neki valaki?
- Én nem.
- Én se.
Peca telefonált, a fiúk indultak. Hiába próbáltak halkan futni, nem ment. Csörtetés lett belőle. Az őr és a két tolvaj kijött a raktárból, eldobták a bálákat. Boxert, viperát vettek elő. Az őr rájuk kiabált. – Azonnal hagyják el a telepet. Ez magánterület.
- Ne röhögtess, csibész, - mondta Fletó és ütött, talált. Simahomály az új mozdulatsort próbálta volna az első tolvajon, amit előző nap mutatott Ács, de nem sikerült, és egyensúlyát veszítve a másik tolvajnak dőlt. Joci felkapta a feszítővasat, bezúzta az autó fényszóróit. Elsőre nem volt jó ötlet, mert a hirtelen sötétben senki sem tudta, hogy ki kicsoda, és Máté Gabesztól kapott egy irtózatos pofont. Viszont az egyik tolvaj a közben földre vitt Juhin átesett, és máris vesztett a nagyra nőtt fiúval szemben.
- Gyújtsatok fényt!- kiáltotta Peca.
- Gyújtsatok fényt, - kiáltotta Juhi alól a tolvaj. Máté végre megtalálta a raktár ajtajánál a kapcsolót, és fény gyúlt. Juhi a tolvaj mellén ült, a biztonsági őrt valaki leütötte, és másik tolvaj öt ellenféllel találta szemben magát. A futást választotta, de nem volt esélye. Visszarángatták, megkötözték, megrugdalták. Mire Ács megérkezett, mind a három tolvaj megkötözve feküdt a raktár betonján.
Ács egy ládát húzott maga alá, leült a csibészekhez. – Hát mi az ördögöt csináljak magukkal?
Az egyik rögtön következtetett. – Mondja meg az összeget, főnök, és fizetünk.
- Összeget?!
- Száz ropi? Kettő? Kettő ötven?
Ács körülnézett. – Halljátok, mit mondott?
- Én hallottam. Főnök, ez meg akarja magát vesztegetni, - mondta Joci.
- Én is ezt hallottam. De el van tévedve. Csak ront a helyzetén.
- Maga kérdezte!
- Nem. Én azon gondolkodom, hogy szállítsam be magukat. Gyalog, vagy kihívjam a járőrt. Betöréses lopás, vesztegetés kísérlete… maguk ugye, Csiba emberei?
A két tolvaj nem válaszolt.
- A hallgatás is válasz. Azt hiszem, kihívom a járőrt.
Mikátsi hálás volt. A moziterembe számítógépek kerültek, néhány kondigép, és mindegyik fiú kapott sportruhát. A városban elterjedt a történtek híre. Presztízse lett a fiúknak. Akik eddig elnézően vigyorogtak, akik a fiúkat szánalmas strébereknek tartották, azon gondolkodtak, hogy lehetne közéjük kerülni.
Gombos Oszi szülei romák voltak. Családi vállalkozásuk sok-sok éve működött, Gombos nevű ószeresek nemzedékei nőttek fel a környéken. Oszi apja, a nyolcvanas években bejárta egész Európát és új ötletekkel jött haza. Csak bútorral foglalkozott, régiségkereskedő lett. Konjunktúra volt, az üzlet remekül működött, sok pénzt hozott. A konjunktúra elmúltával váltott. A régiségboltot meghagyta, de a mellékutcában egy csődbement élelmiszerbolt helyén megnyitotta a kettesszámú üzletet, a zálogházat. Sok ékszer, porcelán, olajkép kezdte ott, és végzett a főtéri régiségboltban. Az idősebb Gombos megtanulta, hogy jobb előre gondolkodni. Ha fiába fektet, a jövőt építi. Oszi szerencsére értelmes fiú volt, jól tanult. Néha ellógott, ha már feszítette a gőz, de mindig megbánta. Kicsit kövér volt, emiatt ügyetlenebb és lassabb, mint a többiek. A pofon előbb találta meg, mint Jocit vagy Pecát. Ki is maradt a futók közül, nem vett részt közös dolgaikban. A fél középiskola unokatestvéri kapcsolatban volt, Oszi is, Peca is beletartozott a kiterjedt rokonságba. Természetes volt, hogy Oszi Pecához ment.
- Szeretnék beszállni a buliba.
- Nem lehet.
- Mi az, hogy nem lehet.
- Nem neked való.
- Ugye hülyéskedsz?
- Nem. Te más vagy. Nem közénk való. Ezt mint az unokatesód mondom. – Peca ezzel még nem győzte meg Oszit. - Ha nem hiszed, kérdezd meg Jocit.
- Ő a főnök?
- Nálunk nincs főnök.
- Akkor vezető, vagy parancsnok, vagy ilyesmi.
- Ilyen nincs.
Oszi nem hitte el. Elment Jocihoz, de Joci is csak ugyanazt mondta. – Én nem vagyok semmiféle parancsnok. Nem vehetlek fel ide.
- Akkor ki az?
- Senki.
Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Senki nem akarja Gombos Oszkárt. Senki nem akarja a kövér fiút. Senki nem akarja barna bőrét. Senki nem akarja az uzsorás fiát. Oszi nem fogadta el a nyilvánvaló választ.
- Olyan nincs, hogy ne legyen. Ki mondja meg a tutit?
- Nem tudom. Ez az egész nem hivatalos.
- Ácsnál kell szólnom, hogy be akarok lépni?
- Ezt nem mondtam.
Oszi elment Ácshoz. Ács végighallgatta, és elmondta baráti véleményét.
- Oszi, ugye így hívnak. Már szóltak, hogy jönni fogsz, és azt is mondták, hogy csatlakozni akarsz. Én nem javaslom. A fiúk szülei és a te szüleid között, hogy is mondjam, különleges viszony van. Utálják őket, mert hozzátok vándorolt a családjuk vagyona.
- De hát apám csak zálogos, ez a munkája, - mondta Oszi, mintha csak most kellett volna rájönnie, hogy apja megélhetése nem egészen elfogadott barátai körében.
- Erről beszéltem.
Eddig rögtönzött. Nem volt terve, csak helyzetet oldott meg. Oszi látogatása megérttette vele, hogy így nem megy tovább. Nem foglalkozhat minden aprósággal. Le kell ereszteni a sorompót azok előtt, akikre nem akar számítani. Fel kell építeni valamiféle hierarchiát. És szorosra kell zárni a sorokat.
Volt ideje végiggondolni, hogy mit is lehet kezdeni a fiúkkal, mert hosszú volt az út az Alföld közepéig. Egy hajdani szovjet laktanyában, hatalmas depóban tartották a felesleges katonai eszközöket. Egy régi barátját látogatta meg, akivel együtt katonáskodott Afganisztánban, és aki most a seregben a hadtápnál szolgált. Udvariasan megnézte a múzeumba való ágyúkat, harckocsikat, bekukkantott az elektronikai eszközök hatalmas csarnokába, megebédelt a sok ezer emberre épített kantinban, ahol jó ha fél tucat katona lézengett, de nem ezért jött. Egy zsák leselejtezett surranóval és egy másik zsák régi harckocsizó nadrággal, zubbonnyal tért vissza Pongrácbányára. A kickboksz edzés után csendet intett, kibontotta a zsákokat. – Fiúk, a hetipiac felügyelője minket kért fel, hogy őrizzük a rendet. Ez nem olyan munka, amit civilben lehet teljesíteni. Ez az egyenruhátok. Tiszteljétek!
- Mit kell tisztelni egy ruhán? – kérdezte Simahomály.
- Szerinted? – kérdezett vissza Ács.
- Max vigyázni kell rá.
- Sima, az egyenruha jelkép, ez jelzi, hogy összetartozunk, - szólt közbe Joci. – Hogy Peca, Gabesz, Juhi nemcsak haverok vagyunk, hanem bajtársak. Együtt sírunk együtt nevetünk.
- Mint a három testőr, - szólt közbe Fletó. – Egy mindenkiért, mindenki egyért.
- Az jó, - mondta Homály.
- Srácok, van ez a rohadt nagyvilág. Hét milliárd ember, ami hétszáz Magyarország és negyed millió, értitek, negyedmillió Pongrácbánya. Elveszünk benne. Én nem akarom, hogy elveszettek legyetek, legyünk. Kell egy hely, ahová tartozunk. Kellenek barátok. Eszmék, amiben hiszünk. Erkölcs, ami szerint élünk. Meg kell különböztetni magunkat, mert mi nem vagyunk jött-mentek. Ez a város a mienk, az a föld a mienk, nem a tolvajoké. És tudja meg mindenki, hogy ezentúl más világ kezdődik.
Útban a rendőrségre elpárolgott emelkedett hangulata. Szorongott, hogy elveszítheti csapatát, és ha ez megtörténik, nem lesz a városban maradása. Félt, hogy túlzott szenvedélyessége visszaüt, félt az ellentétes hatástól, fél, hogy elveszíti gondosan felépített befolyását. Tudta, hogy igaz, amit mond, de abban már nem volt biztos, hogy ez a hang a helyes. Felesleges volt aggodalma, a fiúknak tetszett beszéde. Lelkük mélyén érezték, hogy olyasfélét mondott ki, amit ők is tudtak volna mondani, ha előbb találnak rá a szavakra. Tetszett nekik az új ruha. A heti piacra már alakzatban mentek.
Joci karján egy sáv jelezte, hogy a többinél magasabbra került.
