Portfóliók

 Egy iskolába jártunk, együtt érettségiztünk, és utána is egy darabig együtt műveltük őrültségeinket. Vidáman éltünk. Én bölcsész lettem, Csaba jogász, hát az egyetem ideje alatt se szakadtunk el teljesen. Diplomaosztás után a Dunántúlon kapott állást, akkor még egy darabig találkozgattunk. Foci, sörözések, bulik… képszakadás. Tizenöt éven át nem is láttam.
Sűrű évek voltak. Hat miniszterelnök, két rendszer, négy kocsi, három lakás és három gyerek. Az utóbbiakért vállalom a felelősséget. A legkisebb is kinőtt az óvodából, és mint mindig a legkisebbel, vele volt a legtöbb gond. Az iskolai híradások valamiféle rivalizálásról szóltak, állandó összeütközésekről, és folyton csakis egy gyerekről, bizonyos hipertevékeny Szabolcsról. Kezelni kellett a Szabolcsot. Az esedékes szülői értekezletre én mentem el.
Már a folyosón találkoztam Csabával. Az osztályteremben egy padba szorultunk, mint annak idején, a gimnázium első évében. Tekergettem a fejem, hol lehet annak a Hipertevékeny Szabolcsnak anyja, apja. Csaba zavartan felvilágosított, a problémás gyermekért felelős gondviselő mellettem ül: ő az. Kínos. Szülői értekezlet után együtt mentünk hazafelé. Félúton hazacsörögtem az asszonynak, hogy csak később megyek haza, és beültünk a kiskoszos Két verébbe.
Mutogattam a képeket a lányaimról, az asszonyról, aztán ő is megmutatta a maga képeit. Szelíd arcú, barna hajú nőt vett el. Mellette hat év körüli kékszemű, erős tekintetű, szőkés fiú volt a képen. Vonásaiban nem köszönt vissza se a mama, se Csaba.
- A papára hasonlít, - hazudtam.
- Marhaság – húzta el száját, - ezt kár volt mondanod.
- De, de.
- Ne erőlködj. A gyerek nem az enyém.
- Hogy? - Megint égés. Mibe tenyereltem?! – Khm. Örökbe fogadtad.
- Nem, nem. A feleségem szülte.
- Hát akkor kié? – kérdezem megint a legrosszabbat.
- Hm. Van időd?
- Van, - feleltem, mert ennyi otrombaság után, ha nem érdekelt volna, akkor is meg kellett hallgatnom. Az ő története következik itt, nagyjából, ahogyan elmondta. Talán csak annyit változtattam rajta, hogy kihagytam a hosszú elgondolkozó szüneteket, mert Csaba töredezetten, meg-megállva, időnként hosszan hallgatva, a semmibe meredve mesélt:
- Szóval, egyetem elvégzése után Dömölkre kerültem, az ottani ÜMK-ba. Jó vacak hely, már ügyvédi szempontból. Kicsi város, kevés mozgás, és akkor nem kalkuláltam bele, hogy mi mindent mozgat meg a történelem. Én a vállalatokra álltam, tanácsadás, munkajog, minden, ami unalmas. Ez el is tartott, míg voltak állami vállalatok. Aztán semmi. Az öregebb ügyvédek gyorsan váltottak, sokkal gyorsabban, mint én, jobbak voltak kapcsolataik. A fiatalabbak még gyorsabban kapcsoltak. Nem volt ügyfél, elfogyott a levegő. Már azon spekuláltam, hogy eladom lakásom, és Pestre költözöm, amikor jött egy állásajánlat. A megyei rendőrségen ígértek munkát. Kényszerhelyzetben voltam, elfogadtam. Nyomozó lettem.
A nyomozó mindenhova bejáratos, hát sok embert ismertem meg. A középiskolában is volt valami piti betörésféle. Ott találkoztam Beával. Irodalmat tanított. Kedves, félénk, jó lány. Összeházasodtunk, éltünk boldogan. Gyereket is akartunk, de nem jött össze. Pedig mindent megpróbáltunk. Voltunk orvosnál, természetgyógyásznál, gyógyfürdőben. Hat évünk ment el. Semmi remény, semmi megmagyarázható. Végül kikötöttünk egy orvosnál. Vargha Miklósnak hívták, a dömölki kórház nőgyógyászatán volt alorvos. Ő biztatott, hogy Angliában egy kongresszuson összeismerkedett néhány skót kollégájával. Kutatásaik több mint figyelemre méltóak voltak, és ha más nem, az ő módszerük biztosan segít. Hosszú kezeléssorozatba fogtunk: hormon, gyógyfürdő, tesztek. Már annyit jártunk Varghához, hogy össze is barátkoztunk. Együtt jártunk színházba, moziba, kuglizni.
Akkoriban furcsa rablássorozat kezdődött a megyében. Előbb megbontották az apátságban András király sírboltját. Aztán a püspöki főtemplomban felfeszítettek egy lemezszekrényt, amiben az ereklyetartókat őrizték. Különös módon egyik helyről sem vittek el semmit. Se nyom, se kár, semmi. Aztán itt a fővárosban, aztán mindenhol az országban templomokba, múzeumokba törtek be… de megint csak nem vittek el semmit. Az ég egy adta világon semmit. Pedig a kockázat nagy, az érték ezzel arányos, de a rabló, mint mondtam, mindent helyén hagyott. Mivel a megyénkben indult el a dolog, én vezettem a nyomozást - egy darabig. Amíg a főváros közbe nem szólt. Akkor határozatlan időre felrendeltek Pestre, itt kaptunk szolgálati lakást. Bea is velem jött, azt mondta, félne egyedül. Csak a kezelés miatt járt vissza Dömölkre.
Minden betörés egyformán történt. A tettest csak a kegytárgyak érdekelték, de hogy miért nem vitte el, sokáig nem értettük. Az egyház meg titoktartást kért. Ezt se értettem. Miért? Az egész olyan hihetetlenül semmi eset volt. András király kriptáját Szent László, Szent Imre ereklyéi követték. Királyok, szentek. Minden tárgyat, amihez a betörő hozzájuthatott, művészettörténésszel, ötvössel vizsgáltattunk meg, mert arra gyanakodtunk, hogy az eredeti ereklyetartót másolattal cserélte ki. De nem. Minden ép és eredeti volt. Aztán másik bűnténysorozat is kezdődött. Feltörték Kossuth, Karinthy, Ady és Jókai sírját. Hírt kaptunk, hogy Bartók, Bolyai, Hajós Alfréd, Neumann János hamvait is megbolygatták. Aztán Bethlen István, Andrássy Gyula gróf, Deák Ferenc, Pázmány Péter. Képzeld, a Farkasréti temetőben még az R.M. feliratú kolumbáriumot is megbontotta a tettes. És folytatódtak a betörések a templomokban. Szent Erzsébet, Szent Margit, csupa Árpád-házi leszármazott. Előbb azt hittük, hogy a két sorozatnak nincs köze egymáshoz, de mivel egyik alkalommal se vittek el semmit, összekapcsoltuk a két szálat. Az nyilvánvaló volt, hogy ez a valaki minden nemzeti nagyságot sorra vesz. De akkor miért hagyta ki József Attilát, Latinovits-ot, Széchenyit? Miért maradt ki Csontvári, Gulácsy, Kosztolányi, Teleki Pál? Jobboldali pártok, ősmagyar szervezetek környékén nyomoztunk, amikor az ügyészségről szóltak, hogy ezzel alkotmányos jogokat sértünk. Amatőr történészeket, nem tipikus egyházakat, sőt még a sátánistákat is gyanúba vettünk. Mindegyik utca zsákutca volt.

Akkor jutott eszembe, hogy a tettes esetleg mégis manipulált az ereklyékkel. El tudod képzelni, mit kellett nyomulni, hogy megvizsgálhassuk őket? Hogy előteremtsük rá a pénzt? Hogy mi papírmunkát jelentett huszonegy ereklye és tetem elszállítása az Igazságügyi Intézetbe? De végül minden egyházi és állami engedélyt megkaptunk. Szent László koponyacsontján találták meg ez első nyomot. Egy gombostűfejnyi szilánk hiányzott. Aztán sorra a többi. Akkor már tudtuk, mit keresünk. Mindegyik rablás nyomán eltűnt egy-egy egészen kicsinyke darab a szentekből, zsenikből. Szabad szemmel észre se lehetett venni. Sőt, a technikusok III. Béla alkarcsontján egy speciális szike karcát is rögzítették. Innen már egyszerű volt a dolgunk. Orvost kellett keresni, csak az lehetett a tettes. Nem sok kórház van az országban, száznyolcvanöt. Akkor már feltételeztük, hogy a tettes a nagyságok génjei miatt gyűjti a mintákat. Génnel nem foglalkoznak olyan sok helyen. Huszonkét kórház maradt a listán. Akkor már az Országos Rendőr Főkapitányság egész vagyonvédelmi csoportja ezen az ügyön dolgozott. Felosztották a nyomozók között az országot. Nekem Dömölk és környéke jutott, és ezt nem is bántam. A feleségem amúgy is lejárt a kezelésre, Vargha doktor pedig jól ismerte a helyi orvostársadalmat, hozzá bármikor fordulhattam. Nyugodt, kellemes időszak következett. Lent maradtam Dömölkön, néha átugrottam Veszprémbe, Győrbe, de este mindig Beával vacsoráztam, mindig otthon aludtam. Vargha gyakran feljött hozzánk, ilyenkor génekről, zigótáról, beágyazódásról magyarázott, én már nem is nagyon figyeltem, mert untam.
Egy nap Bea megváltozott. Valami belső sugárzást véltem rajta felfedezni. Csillogott a szeme, bőre opálosan fénylett, feldobott volt, és végtelenül gyönyörű. Vargha aznap este is nálunk vacsorázott. Ő is észrevette Bea változását. Másnapra berendelte a kórházba. De másnap Varga nem volt a kórházban. Persze nem is volt rá szükség, mert a rutintesztet nélküle is meg tudták csinálni, és az eredmény is szinte azonnal megjött: Bea állapotos. Pezsgőt bontottam, amit aztán csak én ittam meg, mert Bea ugye nem ihatott, Vargha barátunk pedig nem volt a városban. Akkor jött egy sürgős hívás Pestről. Betörtek a Bazilikába. Azonnal felrendeltek.
A rendőrség Alsóhegy utcai irodájában egy genetikus tartott előadást. Ültünk az íróasztaloknál vagy negyvenen, katonaviselt, felnőtt, családos emberek, és a higgadt szavú genetikus szexuálisan felvilágosított minket. Ugyanazokat a szavakat használta, mint Vargha. Pontosan ugyanazokat a kifejezéseket. Kinyílt a szemem.
A házkutatásra lejött a fél rendőrség. Vargha lakótelepi garázsát laboratóriumnak rendezte be. Inkubátor, petricsészék, mélyhűtő, tápoldatok, műszerek, ketrecekben kísérleti állatok, minden, ami csak kell. Megtaláltuk levelezését is a skót orvosokkal, akik bizony klónozással foglalkoztak. Megtaláltuk a fényképeket az ereklyékről, sírokról, mauzóleumokról. Betörési tervek, térképek kerültek elő. Vargha ezeken megjelölte a célpontokat, a templomokat, múzeumokat, sírkerteket. A hűtőben fiolák sora felcímkézve. Rajtuk gyöngybetűkkel: Szentgyörgyi, Hadik, Dohnányi, Pulitzer…

A per csendben zajlott. Vargha végig tagadott, és a behatolásokon túl semmit sem lehetett rábizonyítani. Életemben nem éreztem magam olyan kellemetlenül, mint amikor ellene kellett tanúskodnom. Két és fél évet kapott. Azt meg harmadolták. Amikor visszakapta útlevelét, elutazott. Nemrég ezt olvastam az újságban.
Csaba tárcájából elővett, és elém rakott egy sokszorosan összehajtogatott kivágást. Egy Nico Vargas nevű brazil genetikusról szólt, aki DNS térképet készít a zsenialitás lehetséges génjeiről.
A Két veréb lassan kiürült. A pincér látványosan unatkozott, Csaba kérte a számlát.
- Mindezt értem. De kié a gyerek?
- Rám nem hasonlít. De most már abban sem vagyok biztos, hogy Beáé lenne. Vargha beléültetett valamit, Bea meg kihordta. Ez biztos. Persze, jogilag a miénk. És szeretjük, örülünk is neki, hiszen gyereket akartunk. Élénk, okos, nagyon klassz srác, de azt se tudom, hogy kicsoda. Talán maga az államalapító, de az is lehet, hogy Pázmány Péter, Bartók Béla, vagy más. Nem is érdekes. Időnként rosszalkodik, de soha nem büntettem meg. Hogy is tenném?! Mondd meg nekem, ki vagyok én, hogy megpofozzam Kossuth Lajost?