Portfóliók

 Barom nagy ember volt a Weinberg Bernát. Persze az apja se volt apróság, és anyja is szép magas asszony, de ő még egy fejjel magasabbra nőtt mindenkinél. Nyolc élő testvére mind bírt magával, egyedül ő nem. Ha mulatni kezdett, három nap előtt meg sem állt, és amikor már minden tót, ruszin és magyar az asztal alatt feküdt, kiállt a kocsma ajtajába, és akkorát bődült, mint az elefánt, amit a Krone Cirkusz mutogatott akkoriban a Tisza felső folyásánál.
Apja, a Weinberg Dávid, 1848-ban tiszti rangot kapott, és ki is keresztelkedett. Akkoriban mindenki katolizált, de ő nem. Kuruc természete okán kálvinista lett, és amikor feleségül vette Silberstein Jankát, az is követte a keresztségben. Meg is lett a helyük a fehérre meszelt zsindelyes magyar templomban, ahol minden vasárnap becsületesen énekelték a gyerekkorukban eredeti nyelven megtanult zsoltárokat. A hajdani lázadó tisztnek keresztényként már birtoka is lehetett volna, de őt nem érdekelte a föld. Egy szál szekercével épített vízimalmot Teplicén, aztán a Vágon, Hernádon, és ment tovább, és a Kis-Tátrától a Vihorlát hegyig, folyókon, patakokon, sorra, építette a malmokat. Nyolcat. Silberstein Janka meg követte urát patakról patakra, malomról malomra, és szülte gyerekeiket, akikből kilencen megélték a felnőttkort.
Amikor a postán a fekete-sárga címert szép piros-fehér-zöldre cserélték, megszületett a legfiatalabb Weinberg. Három napig küszködte ki Bernátot anyja a világra, de mondták is, hogy csak a születése keserves, több nehézsége nem lesz. Ki volt kövezve élete útja, csak végig kellett rajta menni: ha Weinberg vagy, akkor malmod lesz, szép kálvinista feleséged, hat-nyolc gyereked, akikről idejében gondoskodnod kell, hogy ők is szaporodhassanak. Tele lesz a Felvidék Weinberg molnárokkal. Bernátnak ez nem tetszett. Nem akart egy lenni a Weinbergek közül. Petőfit olvasott a hegyen, meg Jókai Mórt, ha apja nem látta. Vándorolni akart, színésznőt szeretni, katonának állni, tengert látni, harcolni a szabadságért, noha az már többé-kevésbé, de megvolt. Nem törődött azzal, hogy Weinberg Dávid már kereste a helyét a kilencedik malomnak, mert ugye Bernát tizennégy éves korára két ujjal volt magasabb nála. Akkor a fiú megszökött. Hallottak róla mindenfelől, hogy a tutajosokhoz állt a Tiszán, aztán hogy búzát aratott a Károlyi-birtokon. Onnan meg menekülnie kellett, mert elszerette az intéző feleségét. Hát felment a Dunajecre, de megint menekülnie kellett, mert megint olyan asszonnyal hált, akinek ura volt. A szuperek fogadták maguk közé Szolnokon, vagyis hajóépítő lett. Jöttek Weinbergerékhez vándor rőfösök, kékfestők, mindenféle kereskedők, hozták Bernátról a híreket, de ezek a hírek nem tetszettek Silberstein Jankának. Nagy természetről, vad viselkedésről szóltak. Bernát csak másfél évre rá került elő, soványan, vállasan, szikáran, még egy arasszal magasabban, mint mikor elment. Silberstein Janka csülkös sólettel, hájjal sütött túrós flódnival etette a fiút, és szemére hányta mindazt a csibészséget, amiről a híradások szóltak. Bernát evett és hallgatott. Nem tagadott semmit, mert több asszony is volt a rovásán, miről anyja tudhatott volna. Janka asszony pedig beszélt. Aztán Bernát végre megszólalt.
- Nem ártottam én senkinek.
- Hát az asszonyok, azoknak se ártottál? Megrontottad őket, és magadat is - csapott le Janka asszony.
Bernát letette kanalát az asztalra, szomorúan anyjára nézett, - A Tiszán is mennyi hajó elmegyen, mégsem marad nyoma. - És kanala után nyúlt. Több szó erről nem esett. Este, az ágyban Weinberg Dávid két ujjával elcsippentette a gyertya lángját, és aludni készült. Silberstein Janka nem hagyta, Bernát fiúk házasságával nyaggatta. Dávid nevetett az asszonyon, hogy is képzelheti, hogy megnősíti fiát, amikor a vak is látja, hogy nem tűr se nyerget, se gyeplőt.
Bernát pedig élte életét. Végleg szupernek állt, épített csónakot, hajót. Szépen keresett, szebben, mint molnár testvérei. Persze mind elmulatta a sok pénzt. Borra és asszonyokra költötte.
Élt akkoriban egy görög borkereskedő Tokajban. Görögnek neveztek mindenkit, aki délről jött, lett légyen az román, orosz, szerb vagy zsidó. Ennek a kereskedőnek volt egy lánya, a Kaganics Jelena. Jelena olyan szép volt, mint egy angyal. Kicsiny és finom volt rajta minden. Kezei, termete, lába. Csak barna szeme volt nagy. Piciny arcát sötét, fényes haj keretezte, és kicsiny volt keskeny, finoman görbülő orra, tűzpiros ajka. Mindenkit megbabonázott. Még az a halvány árnyék szája fölött is olyan szép volt, hogy az ember csak nézte, nézte, de szólni nem tudott. Egy baja volt ennek a szép, kicsiny lánynak, hogy ijedős volt szegényke. Elájult a hirtelen ajtónyitásra is, vagy ha szóltak hozzá. Nem értette a kereskedő ezt ez érzékenységet, de mert szerette lányát, Kassáról hívatott orvosprofesszort. A kassai doktor egy egész napot utazott Tokajig, majd egy óra hosszat kopogtatta, hallgatta, guggoltatta, ugráltatta, kérdezgette Jelenát. Aztán orrára csippentett szemüveggel nagy komolyan Kaganicsra nézett, és annyit mondott: "vérszegénység". Vasbort írt fel a tizenhárom éves lánynak, hogy legyen vére. A bornak köszönhetően Jelena kedélye ugyan javult, de továbbra is ugyanolyan gyenge maradt, mint amilyen volt. Közeledett tizennegyedik születésnapja, és apja, hogy egyetlen lányának kedveskedjen, kis hajót szándékozott építtetni. Vitorlásat, evezőset, szépet, kis kabinnal. Szolnokról hívtak szupert Tokajba, hogy ott építse meg a hajót. Weinberg Bernát egy hónapot szánt a hajó megépítésére. Keresett egy jó helyet a Tisza parton, és munkához látott. A gerincet tölgyfából faragta, és tölgyből készültek a bordák is. Megvette a fenyőt, amivel burkolni akarta a fedélzetet, a diót, cseresznyét, amiből a kabin, a kabinban a kis asztal, ágy készült. És megvette az árbóc, a korlát fáját is hársból, mert annak – úgy mondják - lelke van. Reggel korán kelt. Úszott a Tiszában, aztán munkához látott. Délben hideg disznóhúst evett kenyérrel, délután folytatta a munkát. Este megint úszott a folyóban, aztán elment a Két hordóba, hogy megvacsorázzon, és megigyon egy meszely - fél liter - tokaji fehérbort, mert mértékletesen élt. De nem szalad el, ha fehérnép is került a bor mellé. „A Tiszán, ugyebár, sok hajó elmegyen…” Ha meg nem, akkor szabad ég alatt aludt az épülő hajó mellett. Nyár volt, elég meleg. Zápor ellen elég volt az orrvitorlának való vásznat kifeszíteni, megvédte az minden esőtől.
Egy reggel, mikor visszajött minden reggeli úszásából, sárga napernyős, fekete hajú lány állt a hajó kész bordázata alatt. Bernát nem zavart el senki érdeklődőt, hát felelt a lány kérdéseire, hogy mi ez a szerszám, minek a kötél a bordák közé, miért pörkölte meg tűzzel a fát a szuper úr. Aztán mesélt a Dunajec völgyi favágókról, a tutajosokról, akik a Kárpátok zúgóitól Szegedig járják a Tiszát. A kocsmák, malmok világáról, az országot járó kékfestőkről, drótosokról, mézeskalácsosokról, akiknek méznél édesebb szavától óvakodni kell. A vidám olasz katonákról, akik Venetóból jöttek az Alföldre, a mócokról, tirpákokról, cigányokról, akiket jó, ha ismer a vándor. Mesélt távoli tornyos városokról, polgárokról, akik szorgalmasan dolgoznak, és bankba fizetik jövedelmüket, esténként pedig egyletekben múlatják az időt, vasárnap meg bőrlabdát rugdalnak felnőtt létükre. Mesélt füstös gyárakról, ahol kékruhás munkások végzik napi tizennégy órás robotjukat, a bérkaszárnyákról, a pálinkamérésekről, és az akáccal beültetett proletárutcákról, ahol a házak előtt árvácska és őszirózsa virágzik. Mesélt omnibuszról, vasútról, gőzhajóról, elektromos lámpáról, zenegépről, távbeszélőről a világ minden csodájáról, amit a század vége nyújthatott. A sárga napernyő azontúl naponta megjelent az épülő hajó mellett, miáltal a hajóépítés jelentős késedelmet szenvedett.
Egy nap Kaganics rájött, hogy lánya nem a hajót, inkább építőjét keresi fel minden délelőtt. Mert hallott Weinberg Bernát féktelen természetéről, úgy gondolta cselekedni kell. Lányát és feleségét vonatra tette, és elküldte őket bécsi üzletfeléhez. Két legyet is ütött egy csapásra. Eltávolította egyetlen lányát a hatalmas termetű, csapodár szupertől, és végére lehetett járni annak, hogy mi is Jelena titokzatos baja. A bécsi professzoroknál híresebb, jobb abban az időben a világon nem volt. Kaganics üzlettársa, egy nagyszakállú kicsiny zsidó ember volt, akkorka, mint Jelena. Ez a kicsiny ember Jelenát elvitte minden fontos bécsi professzorhoz, akik mind, mind megvizsgálták a kicsi lányt. Kopogtatták, hallgatták, guggoltatták, ugráltatták, kérdezgették. Végül is konzíliumra gyűltek össze az egyetemi főklinikán, és szakállukat aggodalmasan simogatva, csiptetős szemüvegüket törölgetve megvitatták az aggasztó jeleket. Nagy esemény volt ez a híres konzílium, mert egy szobába ült az öt leghíresebb professzor, a bécsi belgyógyász orvosok legjobbjai. Kiküldték a lányt, csak anyja hallhatta a kimondott, szomorú igazságot. Jelenának szervi szívbaja van. Az első nagyobb megrázkódtatás elviszi. Ez a megrázkódtatás lehet komoly ijedelem, szomorúság, szülés, baleset, vagy valamely szerettének elvesztése, tehát minden bútól, bánattól, megpróbáltatástól óvni kell. Még az is lehet, hogy lefekszik egy este aludni, és a lélek álmában hagyja el. Rá kell mindent hagyni, kényeztetni kell, hisz oly törékeny, és alig van hátra ideje. Jelena megint vonatra szállt, most vissza Tokaj felé. Füstös volt a levegő, rázott a vonat, a zaj is bántotta. Nem is ült vonatra utána majd hatvan évig.
Otthon első útja az épülő hajóhoz vezetett. Apja nem mert ellenkezni, mert ki tudja, mi történik, ha eltiltja attól az emberhegy szupertől. Jelena kikérdezte Bernátot, hogy telt ideje, míg ő Bécsben volt. Bernát beszámolt róla, hogy a hajó már majdnem kész, ő meg már nem a Két hordóban vacsorál. Csak a hajónál, egyedül. Elhatározták magukat.
Nagy ünnepséget tartott Kaganics az ő Jelenájának tizennegyedik születésnapján. Cigánybanda, száz vendég, aszúbor, nyolc fogás. Az ünnep fénypontja a hajó vízre bocsátása volt. ILUSKA - állt szép, aranyos betűkkel a hajó oldalán. Csak Jelena volt szomorú a vidámság közepette. Észrevette ezt a görög. Kerülgette lányát, figyelte, kóstolgatta, míg meg merte kérdezni, mi a baj, Iluska. Jelena elmondta. Nem a hajó kell neki, hanem az építője. Weinberg Bernát kell neki, a hatalmas szuper. Ettől félt a görög. De nem tehetett mást, belegyezett, megkérdi a szupert, hogy áll a házasság dolgában.
Három hónap sem telt el, ott ült egy asztalnál Weinberg Dávid, Silberstein Janka, Kaganics Mihál és felesége, Róza. Weinberg nézte, nézte a lányt, ahogy kapaszkodott szuper fiába. Szép volt, de kicsi. Nagyon kicsi. Magas sarkú városi csizmájában épp csak melléig ért Bernátnak. A lakodalomnak vége volt, Dávid végre fiához jutott, és megkérdezte, ami szívét nyomta.
- Nem kicsi ez az Ilus?
- Kicsi, de jó.
- Agyon fogod nyomni, ha ráfekszel.
Elnézett Bernát a messzeségbe, nem tudott válaszolni, de valahonnan előkerült Jelena is. Fölnézett urára, úgy válaszolt apósának:
- Milyen nagy a szénakazal, mégsem nyomja agyon a kis egeret.

A történet vége szomorú. Ilona felvette Bernát nevét, szült hét gyereket, akiktől minden este elbúcsúzott, hiszen szervi szívbaja volt, a bécsi orvosok is megmondták. Teltek az évek, gyermekei felnőttek. Ilona esténként most már az unokáktól búcsúzott. Legelőbb Bernát halt meg. Megszakadt, mikor egy súlyos gerendát egyedül akart a sólyára tenni. Még élt három napot, de aztán feladta, elment. Legidősebb fia katonatiszt lett, Przemyslnél halt meg, de maradt még elég gyerek, elég unoka. Nagydarab, lassú gondolkodású, alapos emberek, végtelen nagy természettel. Senki se követte apjuk, nagyapjuk mesterségét. Volt közöttük orvos, tisztviselő, patikus, mérnök, vasúti tiszt, de szuper, vagy molnár, kereskedő egy se. Élték saját életüket. Aztán eljött az az átkozott ’944-es év. Ilonát vonatra tették. Követték őt fiai, lányai, unokái, csak Bernát nem, meg a legidősebb fiúk, mert ők már a föld alatt nyugodtak.
Eddig a történet, mert hogy a vonaton, vagy az utazás után mi történt, azt senki sem mondhatta el. Senki nem jött haza, hogy elmondhassa. Nem hallott azontúl a Weinbergekről senki. Még egy ideig emlegették a barom nagy szupert, meg a kicsiny öregasszonyt, aki minden este elbúcsúzott szeretteitől, aztán elfelejtették őket. Mint ahogy elkorhadtak a malmok a Teplicén, és az ILUSKA nevű hajó is valahol a selymes Tisza-parti homokra húzva.