Portfóliók
A Faberzsé-csoda
A FABERZSÉ-CSODA
Já dákládiváju vám, sto szásztáv klasszá tricátágyin, nyikto nye átszusztvujet, darálta Jocó, és drukkolt, hogy Ká-né, a fáradt orosztanárnő ne vegye észre, a fiúk fele lent maradt a tornateremben focizni. Jocó amúgy sem tudta volna oroszul elmondani, hogy Imre, P.c.k, Nyaú, Toma, Gyurri és OZ hiányzik, mert a jelentést az osztály létszámáról csak hiányzók nélkül tudta megtanulni. A görcs, hogy belekérdez a feketére festett hajú tanárnő, már az óra előtt belé állt, és nem is fog engedni, csak a kicsengetéssel. Bár ez a görcs minden felelés előtt beléállt, lett legyen az matematika, német, kémia, vagy történelem órán. Sőt, ha egy tanár megszólította, akkor is. Jocó várt egy pillanatot, mehet-e a helyére. Ká-né már írt az osztálykönyvbe, így Jocó valami furcsa idétlen kamaszos kígyózással visszalopta magát a padjába Zsülyi Hedvig mellé, aki elismerten a legrandább lány volt a negyedik bében. És pont ezt fogta ki.
Ká-né befejezte a könyvelést, lassan felállt. Kicsit félt ettől az osztálytól, mint ahogy félt minden diáktól egyenként is. És nemcsak a diákoktól félt, hanem az igazgatótól, az osztályfőnöktől, a férjétől, Ká-tól, és félt a férfitól, aki mellé tegnap a buszon leült. Ijesztették az emberek. Azért menekült gimnázium után is a könyvek közé, hogy elkerülje őket, és tessék, most egész napját vad kamaszok között kellett töltenie. Óvatosan körülnézett. Látta az üres padokat, észrevette, hogy valahogy aznap kevesen vannak, de nem firtatta. Még majdnem nyár volt, ő is csak nehezen rázódott bele az iskolába. Nem hiányzott senkinek se a botrány. Hjaj. Mit is mondjon ennek a ritka bajszú fiúnak? Hogy is hívják? Valló József. Mondhatná, "Jocó fiam, számolj csak! Jó, ha huszonöten ülnek itt, de nem harmincegyen! Jelents újra! És különben is, szedd már le azt a nevetséges szőrt az orrod alól!" Nem fog vele vitatkozni. Kilépett az íróasztal mögül, és érezte a pattanást, ahogy harisnyanadrágján a szem megindul. Sírni tudott volna a dühtől. Tegnap vette, és már dobhatja ki. A padok, a székek vacak furnérből készültek, szélükből szálkák álltak ki, naponta kellett volna harisnyát venni. Diktálni kezdett a három lánynak, akik oroszból akartak felvételizni, és közben nézte a papnevelde ablakpárkányán párosodó galambokat. Nézte a galambokat, és tagoltan olvasott. Itt minden tönkre megy, gondolta, miközben egy Fáberzsé nevű ékszerész aranytojásainak történetét formálta szája orosz nyelven a három lánynak, akik életük legnagyobb hülyeségét követik el, ha mostani elhatározásuk mellett kitartanak, és jövőre orosz tanári szakra felvételiznek. Hülyék, mint ő.
Jocót a semmi vette körül. A szűk belvárosi utca örökös félhomálya, a langymeleg, az unalom, az osztály. Nem értette, mit olvas a tanárnő. A szavak még csak el sem különültek egymástól. Egy hosszú, ismeretlen kifejezés tekergett a levegőben, aztán a szláv szavak fonatából mégis kivált egy szó, és szállongott ismétlődve és zsongva, mint a légyzümmögés. Ennek mintha lett volna értelme. Faberzsé? Faberzsé! Faberzsé. Faberzséfaberzsé. Ká-né ragyogó pirosra rúzsozott száján csücsörítve ejtette ki ezt a különös, egyáltalán nem orosz hangzású szót: faberzsé. Csücsörít. Mintha csókolna. Megbabonázva nézte Ká-nét, Ká-né rúzsos ajkát, és a titokzatos szó életre kelt benne. Faberzsé. Faberzséfaberzséfaberzsé. És egyszer csak az a görcsös kérdés foglalta le Jocó agyát, hogy milyen lehet ez a tanárnő meztelenül. Aztán megtörtént. Valóban meztelennek látta Ká-nét, aki a padok között fel és alá járt a három lány között. Melle minden lépésnél megrezdült. Időnként lehajolt, és belenézett a lányok füzetébe. Jocó bámulta az asszonyt, és érezte, hogy valami megmozdul benne. Most, a gimnázium negyedik évében érzett először ilyesmit. Egy tanár, aki nő is. Milyen perverz dolog. Nem tudta szemét levenni Ká-né tomporáról, aztán ágyékáról, mivel az asszony felegyenesedett és megfordult. Sokszor gondolt rá, milyen lehet gondolatban levetkőztetni egy nőt, a többiek meséltek is róla, de neki eddig nem jött össze. Bárhogy koncentrált, nem tudta még a legszebb lányokat sem elképzelni ruha nélkül. És most itt volt előtte Ká-né. Pont az orosztanár. Kicsit lógtak mellei, kicsit széles volt csípője, de határozottan jó nő volt, hogy nem orosz tanári mivoltában látta. Most mintha nem is lenne olyan fáradt. Igen, valami sugárzás dereng át bőrén. Mosoly, és megint egy ismerős szó: Nyikoláj. Aztán a csücsörítés: Faberzsé. Faberzséfaberzsé. Jocó elveszítette súlyát. Nem akart feltűnést kelteni, szégyellte, hogy súlytalan. Hogy könnyű lebegését más ne vegye észre, megmarkolta a pad szélét, és combját a pad aljához feszítette. Így aztán nem repült el. Egy perc telt el. Körülnézett. Senki se figyelt fel rá. Feltűnés elkerülve. Óvatosan lazított a szorításon: helyben maradt. Siker. Ká-né megint elment mellette, és Jocó megérezte a meztelennek képzelt pedagógus illatát is. Kávé, alma, langyos izzadság és valami édes, rózsa vagy pacsuli illatú kölni keveredett a párában. A párában, amit Ká-né maga után húzott, és amit Jocó már látni is vélt. Jocó mélyet szippantott a levegőből, és most már azt is el tudta volna mondani, hogy mit csinált, merre járt az asszony az elmúlt huszonnégy órában. Ott vibrált a kedd esti tévésorozat izgalma forró bőre pórusaiban, majdnem elnyomta a tegnap délutáni sétát, amikor hazulról talán a díjbeszedő vállalathoz ment, és egy virágzó vadrózsabokor mellett állt meg a buszmegállóban. A középső ajtónál szállt fel. Egy szúrós szagú férfi mellé ült, aki sárga virágcsokrot szorongatott kezében. Aztán Ká-né a hivatalban bizonyára veszekedett, de a tisztviselőnő hajthatatlan volt. Igen. Határozottan kudarcszagú séta volt. Pomorin fogkrém. Caola szappan. Gépsonka és teavaj. De volt ott erőszakosabb szag is. Ez maga Ká volt, a pucér illatgazda férje. Valamit akart, de nem mondta el, hogy mit. Befeküdt Ká-né mellé az ágyba, át is ölelte, de nem mondott semmit. Ká-néből visszautasítás és félelem áradt. A néma, ügyetlen férfivágyódás és női rettegés apró molekulái összekeveredtek, és mélyen befészkelték magukat az asszony hámsejtjeibe. A titkolt illatmorzsákat csak olyan érzékeny orr szagolhatta ki, mint Jocó heftije. Ez nagyon kellemetlen szag. Erről Jocó nem is akart többet tudni, ezért egy másik foszlány nyomába eredt, amiről egy szempillantás alatt kiderült, hogy Gutmann Zsuzsié, aki a legszebb lány volt a negyedik bében. Pontosabban az egyik a legszebb lányok közül, mert Jocó nem hagyta magát megtéveszteni a közvélekedéstől, ezért tudta, hogy Besztercei Juli, Stark Ági és Kotász Jutka is a legszebb lány volt. Nem beszélve Hajdú Ildiről, aki elsőben átment az á-ba.
Ká-né eljutott a Faberzséről szóló olvasmány végére, és a tanári asztalhoz ment. A következő tollbamondásra már nem volt idő, ezért Puskin és párbaja felolvasatlan maradt. A tanárnő parázsló tekintetet érzett a lábán, éppen ott, ahol a harisnya elszakadt. Megfordult. Mindenki elfoglalta magát. Volt, aki keresztrejtvényt fejtett, más a matek házi feladatot másolta. Egyedül Valló Jocó meredt rá. De Ő sem a szemébe nézett, hanem lábát, nyilvánvalóan az elszakadt harisnyát bámulta. Megalázó.
Csöngettek. Jocó keze elzsibbadt, mert még mindig markolta a padot, ám súlyát visszakapta, és már nem volt faberzsé sem. Csalódva konstatálta, hogy Ká-né megint ruhában áll a tanári asztal előtt. Nem látta kerek fenekét, sötét bimbójú melleit, gyöngyházfényű derekát, napbarnított, minden lépésnél megfeszülő combjait. A szagok is elszálltak, csak a por és Zsülyi Hedvig szalámis zsemléje maradt. Sírni tudott volna. Elvették tőle a szépséget, az értéket, az izgalmat. Elvették tőle Ká-nét. Most várnia kell a következő oroszóráig, de ki tudja, lesz akkor faberzsé. Vagy a faberzsé helyett más.
Az osztály kiürült, de Ká-né és Jocó nem mozdult. Jocó a padban, Ká-né a tanári asztalnál. Valló, jöjjön ide! Jocó felállt, visszament a tanári asztalhoz, Ká-néhez. Ká-né bal karján pakk: az osztálykönyv, jegyzetei és a negyedikes tanári segédkönyv. Igen, tanárnő. Ká-né hallgatott, míg az utolsó osztálytárs ki nem ment a teremből. Valló, megkérem, hogy ne nézzen máskor úgy, mint ahogy a mai órán. Ha elszakadt, akkor elszakadt. A harisnya már csak ilyen. Én is ember vagyok. Jocó megint megérezte az alma, a kávé, a vaníliás izzadság, a Pomorin és a vadrózsa illatát. Ká-né egy újabb mondatba fogott volna, de Jocó közbeszólt. - Nem kell félni. - Tessék? - Ne féljen, tanárnő! - Jocó moccanatlan állt Ká-né előtt, karjait leengedte. Megint érezte a súlytalanságot. - Mondja, hogy fáberzsé! - Mit akarsz?! - Fáberzsé. - Mit fáberzsé? - Fáberzsé! - Édes fiam, hülye vagy! - Fáberzséfáberzsé! kiáltotta Jocó, - Faberzséfaberzséfaberzsé, - suttogta Ká-né. Megint összejött.
Egy galamb szállt a párkányra, és benézett. Ká-nét látta, aki meztelen állt Jocó előtt, mellét csak kis pakkja takarta, lapos sarkú cipőbe bújtatott lába néhány ujjnyival a linóleumpadló fölött lebegett. Előtte a ritkás bajszú fiú állt, és valami furcsa szót ismételgetett. Érthetetlent, értelmetlent, de boldogítót.
Jocó magába szívta Ká-né kipárolgását. Megint megzavarta az illat, amiben félelmet érzett. A férfivágyódás és a női rettegés. - Hagyni kellene a férjét… - Mit?! - Hagyja, hogy a férje… - Jocó nem tudta hogyan fejezze be a mondatot, mert amit mondani akart, az túlságosan durva volt. Ká-né döbbenten nézte a karjait maga mellé szorító fiút, és ebben a pillanatban döbbent rá meztelenségére. Ott állt ruhátlan a negyedik bé tanári asztala mellett, összes öltözéke egy pakk (napló, jegyzetek, tansegkönyv), és a lapos sarkú cipő. És egy pattanásos, pelyhedző tizenéves kioktatja legszemélyesebb titkai ismeretében, miközben barna szemeit le nem veszi meztelen ágyékáról. Szabad, jobb kezével hatalmas pofont adott Jocónak, amitől a varázs megtört, végleg eltűntek a szagok, a megvilágosulás, és Ká-né fehér köpenyben, szoknyában, blúzban, szakadt harisnyában, lapos sarkú cipőben kiviharzott az osztályteremből.
Csak valami gyenge alma, kávé, vanília és vadrózsa illat maradt utána.
Já dákládiváju vám, sto szásztáv klasszá tricátágyin, nyikto nye átszusztvujet, darálta Jocó, és drukkolt, hogy Ká-né, a fáradt orosztanárnő ne vegye észre, a fiúk fele lent maradt a tornateremben focizni. Jocó amúgy sem tudta volna oroszul elmondani, hogy Imre, P.c.k, Nyaú, Toma, Gyurri és OZ hiányzik, mert a jelentést az osztály létszámáról csak hiányzók nélkül tudta megtanulni. A görcs, hogy belekérdez a feketére festett hajú tanárnő, már az óra előtt belé állt, és nem is fog engedni, csak a kicsengetéssel. Bár ez a görcs minden felelés előtt beléállt, lett legyen az matematika, német, kémia, vagy történelem órán. Sőt, ha egy tanár megszólította, akkor is. Jocó várt egy pillanatot, mehet-e a helyére. Ká-né már írt az osztálykönyvbe, így Jocó valami furcsa idétlen kamaszos kígyózással visszalopta magát a padjába Zsülyi Hedvig mellé, aki elismerten a legrandább lány volt a negyedik bében. És pont ezt fogta ki.
Ká-né befejezte a könyvelést, lassan felállt. Kicsit félt ettől az osztálytól, mint ahogy félt minden diáktól egyenként is. És nemcsak a diákoktól félt, hanem az igazgatótól, az osztályfőnöktől, a férjétől, Ká-tól, és félt a férfitól, aki mellé tegnap a buszon leült. Ijesztették az emberek. Azért menekült gimnázium után is a könyvek közé, hogy elkerülje őket, és tessék, most egész napját vad kamaszok között kellett töltenie. Óvatosan körülnézett. Látta az üres padokat, észrevette, hogy valahogy aznap kevesen vannak, de nem firtatta. Még majdnem nyár volt, ő is csak nehezen rázódott bele az iskolába. Nem hiányzott senkinek se a botrány. Hjaj. Mit is mondjon ennek a ritka bajszú fiúnak? Hogy is hívják? Valló József. Mondhatná, "Jocó fiam, számolj csak! Jó, ha huszonöten ülnek itt, de nem harmincegyen! Jelents újra! És különben is, szedd már le azt a nevetséges szőrt az orrod alól!" Nem fog vele vitatkozni. Kilépett az íróasztal mögül, és érezte a pattanást, ahogy harisnyanadrágján a szem megindul. Sírni tudott volna a dühtől. Tegnap vette, és már dobhatja ki. A padok, a székek vacak furnérből készültek, szélükből szálkák álltak ki, naponta kellett volna harisnyát venni. Diktálni kezdett a három lánynak, akik oroszból akartak felvételizni, és közben nézte a papnevelde ablakpárkányán párosodó galambokat. Nézte a galambokat, és tagoltan olvasott. Itt minden tönkre megy, gondolta, miközben egy Fáberzsé nevű ékszerész aranytojásainak történetét formálta szája orosz nyelven a három lánynak, akik életük legnagyobb hülyeségét követik el, ha mostani elhatározásuk mellett kitartanak, és jövőre orosz tanári szakra felvételiznek. Hülyék, mint ő.
Jocót a semmi vette körül. A szűk belvárosi utca örökös félhomálya, a langymeleg, az unalom, az osztály. Nem értette, mit olvas a tanárnő. A szavak még csak el sem különültek egymástól. Egy hosszú, ismeretlen kifejezés tekergett a levegőben, aztán a szláv szavak fonatából mégis kivált egy szó, és szállongott ismétlődve és zsongva, mint a légyzümmögés. Ennek mintha lett volna értelme. Faberzsé? Faberzsé! Faberzsé. Faberzséfaberzsé. Ká-né ragyogó pirosra rúzsozott száján csücsörítve ejtette ki ezt a különös, egyáltalán nem orosz hangzású szót: faberzsé. Csücsörít. Mintha csókolna. Megbabonázva nézte Ká-nét, Ká-né rúzsos ajkát, és a titokzatos szó életre kelt benne. Faberzsé. Faberzséfaberzséfaberzsé. És egyszer csak az a görcsös kérdés foglalta le Jocó agyát, hogy milyen lehet ez a tanárnő meztelenül. Aztán megtörtént. Valóban meztelennek látta Ká-nét, aki a padok között fel és alá járt a három lány között. Melle minden lépésnél megrezdült. Időnként lehajolt, és belenézett a lányok füzetébe. Jocó bámulta az asszonyt, és érezte, hogy valami megmozdul benne. Most, a gimnázium negyedik évében érzett először ilyesmit. Egy tanár, aki nő is. Milyen perverz dolog. Nem tudta szemét levenni Ká-né tomporáról, aztán ágyékáról, mivel az asszony felegyenesedett és megfordult. Sokszor gondolt rá, milyen lehet gondolatban levetkőztetni egy nőt, a többiek meséltek is róla, de neki eddig nem jött össze. Bárhogy koncentrált, nem tudta még a legszebb lányokat sem elképzelni ruha nélkül. És most itt volt előtte Ká-né. Pont az orosztanár. Kicsit lógtak mellei, kicsit széles volt csípője, de határozottan jó nő volt, hogy nem orosz tanári mivoltában látta. Most mintha nem is lenne olyan fáradt. Igen, valami sugárzás dereng át bőrén. Mosoly, és megint egy ismerős szó: Nyikoláj. Aztán a csücsörítés: Faberzsé. Faberzséfaberzsé. Jocó elveszítette súlyát. Nem akart feltűnést kelteni, szégyellte, hogy súlytalan. Hogy könnyű lebegését más ne vegye észre, megmarkolta a pad szélét, és combját a pad aljához feszítette. Így aztán nem repült el. Egy perc telt el. Körülnézett. Senki se figyelt fel rá. Feltűnés elkerülve. Óvatosan lazított a szorításon: helyben maradt. Siker. Ká-né megint elment mellette, és Jocó megérezte a meztelennek képzelt pedagógus illatát is. Kávé, alma, langyos izzadság és valami édes, rózsa vagy pacsuli illatú kölni keveredett a párában. A párában, amit Ká-né maga után húzott, és amit Jocó már látni is vélt. Jocó mélyet szippantott a levegőből, és most már azt is el tudta volna mondani, hogy mit csinált, merre járt az asszony az elmúlt huszonnégy órában. Ott vibrált a kedd esti tévésorozat izgalma forró bőre pórusaiban, majdnem elnyomta a tegnap délutáni sétát, amikor hazulról talán a díjbeszedő vállalathoz ment, és egy virágzó vadrózsabokor mellett állt meg a buszmegállóban. A középső ajtónál szállt fel. Egy szúrós szagú férfi mellé ült, aki sárga virágcsokrot szorongatott kezében. Aztán Ká-né a hivatalban bizonyára veszekedett, de a tisztviselőnő hajthatatlan volt. Igen. Határozottan kudarcszagú séta volt. Pomorin fogkrém. Caola szappan. Gépsonka és teavaj. De volt ott erőszakosabb szag is. Ez maga Ká volt, a pucér illatgazda férje. Valamit akart, de nem mondta el, hogy mit. Befeküdt Ká-né mellé az ágyba, át is ölelte, de nem mondott semmit. Ká-néből visszautasítás és félelem áradt. A néma, ügyetlen férfivágyódás és női rettegés apró molekulái összekeveredtek, és mélyen befészkelték magukat az asszony hámsejtjeibe. A titkolt illatmorzsákat csak olyan érzékeny orr szagolhatta ki, mint Jocó heftije. Ez nagyon kellemetlen szag. Erről Jocó nem is akart többet tudni, ezért egy másik foszlány nyomába eredt, amiről egy szempillantás alatt kiderült, hogy Gutmann Zsuzsié, aki a legszebb lány volt a negyedik bében. Pontosabban az egyik a legszebb lányok közül, mert Jocó nem hagyta magát megtéveszteni a közvélekedéstől, ezért tudta, hogy Besztercei Juli, Stark Ági és Kotász Jutka is a legszebb lány volt. Nem beszélve Hajdú Ildiről, aki elsőben átment az á-ba.
Ká-né eljutott a Faberzséről szóló olvasmány végére, és a tanári asztalhoz ment. A következő tollbamondásra már nem volt idő, ezért Puskin és párbaja felolvasatlan maradt. A tanárnő parázsló tekintetet érzett a lábán, éppen ott, ahol a harisnya elszakadt. Megfordult. Mindenki elfoglalta magát. Volt, aki keresztrejtvényt fejtett, más a matek házi feladatot másolta. Egyedül Valló Jocó meredt rá. De Ő sem a szemébe nézett, hanem lábát, nyilvánvalóan az elszakadt harisnyát bámulta. Megalázó.
Csöngettek. Jocó keze elzsibbadt, mert még mindig markolta a padot, ám súlyát visszakapta, és már nem volt faberzsé sem. Csalódva konstatálta, hogy Ká-né megint ruhában áll a tanári asztal előtt. Nem látta kerek fenekét, sötét bimbójú melleit, gyöngyházfényű derekát, napbarnított, minden lépésnél megfeszülő combjait. A szagok is elszálltak, csak a por és Zsülyi Hedvig szalámis zsemléje maradt. Sírni tudott volna. Elvették tőle a szépséget, az értéket, az izgalmat. Elvették tőle Ká-nét. Most várnia kell a következő oroszóráig, de ki tudja, lesz akkor faberzsé. Vagy a faberzsé helyett más.
Az osztály kiürült, de Ká-né és Jocó nem mozdult. Jocó a padban, Ká-né a tanári asztalnál. Valló, jöjjön ide! Jocó felállt, visszament a tanári asztalhoz, Ká-néhez. Ká-né bal karján pakk: az osztálykönyv, jegyzetei és a negyedikes tanári segédkönyv. Igen, tanárnő. Ká-né hallgatott, míg az utolsó osztálytárs ki nem ment a teremből. Valló, megkérem, hogy ne nézzen máskor úgy, mint ahogy a mai órán. Ha elszakadt, akkor elszakadt. A harisnya már csak ilyen. Én is ember vagyok. Jocó megint megérezte az alma, a kávé, a vaníliás izzadság, a Pomorin és a vadrózsa illatát. Ká-né egy újabb mondatba fogott volna, de Jocó közbeszólt. - Nem kell félni. - Tessék? - Ne féljen, tanárnő! - Jocó moccanatlan állt Ká-né előtt, karjait leengedte. Megint érezte a súlytalanságot. - Mondja, hogy fáberzsé! - Mit akarsz?! - Fáberzsé. - Mit fáberzsé? - Fáberzsé! - Édes fiam, hülye vagy! - Fáberzséfáberzsé! kiáltotta Jocó, - Faberzséfaberzséfaberzsé, - suttogta Ká-né. Megint összejött.
Egy galamb szállt a párkányra, és benézett. Ká-nét látta, aki meztelen állt Jocó előtt, mellét csak kis pakkja takarta, lapos sarkú cipőbe bújtatott lába néhány ujjnyival a linóleumpadló fölött lebegett. Előtte a ritkás bajszú fiú állt, és valami furcsa szót ismételgetett. Érthetetlent, értelmetlent, de boldogítót.
Jocó magába szívta Ká-né kipárolgását. Megint megzavarta az illat, amiben félelmet érzett. A férfivágyódás és a női rettegés. - Hagyni kellene a férjét… - Mit?! - Hagyja, hogy a férje… - Jocó nem tudta hogyan fejezze be a mondatot, mert amit mondani akart, az túlságosan durva volt. Ká-né döbbenten nézte a karjait maga mellé szorító fiút, és ebben a pillanatban döbbent rá meztelenségére. Ott állt ruhátlan a negyedik bé tanári asztala mellett, összes öltözéke egy pakk (napló, jegyzetek, tansegkönyv), és a lapos sarkú cipő. És egy pattanásos, pelyhedző tizenéves kioktatja legszemélyesebb titkai ismeretében, miközben barna szemeit le nem veszi meztelen ágyékáról. Szabad, jobb kezével hatalmas pofont adott Jocónak, amitől a varázs megtört, végleg eltűntek a szagok, a megvilágosulás, és Ká-né fehér köpenyben, szoknyában, blúzban, szakadt harisnyában, lapos sarkú cipőben kiviharzott az osztályteremből.
Csak valami gyenge alma, kávé, vanília és vadrózsa illat maradt utána.
