Portfóliók
A kakukk 1.
A KAKUKK
Őszi eső szemerkélt. Kék és piros cseppek az éjszakában. Az aszfalton megült tócsa, a nedves kövezet színes fényeket vert vissza. Bezárt üzletek kirakataiból próbababák bámulták a művelődési ház főbejáratát. Kék arc, piros arc. Kék, piros, piros, kék. Sztroboszkóp, mozgás nélkül. A tér közepén Johann Wolfgang Goethe, német költő szobrának talpazata. Körülötte gusztusos terméskő burkolat, a fehér mészkő talapzatra a költő nevét vésték. Fehér mészkő, piros mészkő, kék mészkő. Arany betűk. A talapzaton teljes alak helyett két cipő.
A művelődési ház előtti téren álló hat rendőrautó tetején fények villóztak. Az autók mögött egyenruhás rendőrök kuporogtak a földön. Cipőjük lassan átázott, gémberedő kezükben a pisztolyokon esőcseppek ültek meg. A megafonnal hangosított városi rendőrkapitány már vagy húszadszor kántálta utolsó fenyegetését: „Azonnal hagyják el az épületet! A rendőrség körülvette magukat. Fegyver nélkül, felemelt kézzel jöjjenek elő! A rendőrség körülvette az épületet. Azonnal hagyják el…” A figyelmeztetés kásásan visszhangzott a házak falairól. „Azoazonnal hagyhagyják elel az épüazépületet tet…”
Kék fény, piros fény. A művelődési ház bejáratának két oldalán egész emeletes plakátokról valóságshow-sztárok mosolyogtak szeplőtlenül. Bágyadt, narancsszín fény világította meg a művelődési ház előcsarnokát. Valahol bent tűz lobogott. Az emeleten üvegtábla robbant, cserepei pengve hullottak az aszfaltra. Láng csapott ki az ablakon. Egy rendőr a kapitány háta mögé óvakodott. - Ez kifüstöli őket. - A bekapcsolt megafont a házak falai visszhangozták. „Eez kifüstöli őket-ket-ket.”
A házak ablakaiban és a házak előtt a kapukban pizsamás, hálóinges emberek álltak, némelyiken télikabát, máson pokróc, hirtelenjében magára kapott pulóver. Dideregtek, de kitartottak. Az egyik pizsamás ember videó kamerával dokumentálta az eseményeket. A tömegben magasra nőtt szőke kamasz figyelte az eseményeket. Hiába húzkodta lefelé nadrágját, bokái fölött értek véget a szárak. Derekán, agyonmosott kapucnis melegítője alól kilátszott a szürke alsónadrágba gyűrt póló. Nem azért, mert így akarta. Egy kövérkés fiú állt mellé. Megbökte. A szőke csak legyintett.
Egyre hangosabb szirénázással érkezett a térre a tűzoltóság felvezető autója, mögötte egy még zajosabb tűzoltóautó, majd egy annál is zajosabb harmadik. A tűzoltóparancsnok kikászálódott a felvezető autóból, és a rendőrkapitányhoz cammogott. Vadonatúj, betöretlen védőfelszerelésében bár nagyon igyekezett, mégis esetlenül mozgott. Mint Neil Armstrong és Edwin Aldrin, amikor még nem ugrálva közlekedtek a Holdon. Ha nem nyomott volna el minden hangot a szirénák, berregő motorok zaja, hallani lehetett volna csillogó, csengő-bongó szerelvényei csilingelését. – Mi történt, Tomikám? – kiáltotta.
A rendőr süket-bután nézett a kollégára. – Mi van?! Nem hallom!
- Mi történt?! – kérdezte ordítva a másik.
- Nem hallom, de húzódj hátra. Fegyveresek, - mutatta is, hogy menjen.
- Mit mondasz?!
- A rohadt életbe! Csend legyen már! Hallja valaki? – És mert más sem hallotta, két kézzel integetett a tűzoltóknak, hogy csend legyen. A tűzoltóparancsnok is. A tűzoltók látták a két parancsnok hadonászását, de buzdításnak vették, és munkához láttak. Tömlőket húztak ki a kocsiból, és beindítottak egy aggregátort. A tűzoltóparancsnok cammogva, dülöngélve szaladt a rohamkocsikhoz, és maga kapcsolta ki a szirénákat. Valamivel kisebb lett a lárma. Közben a rendőrparancsnok visszafordult a művelődési ház bejárata felé, és újra kezdte a kántálást. „Azonnal hagyják el az épületet. Körül vannak véve. Felemelt kézzel, fegyver nélkül jöjjene… khkr…” A megafon köhögött és elhallgatott, a rendőrkapitány idegesen babrálni kezdte. Recsegés hallatszott, majd teljes némaság. Az autók motorjait leállították. Hirtelen olyan csend lett, hogy még az ereszekben folyó víz tompa csobogását is hallani lehetett.
- Kontakthiba, vagy beázott, - okoskodott az egyik fiatal rendőr, - vagy mindkettő.
A kapitány megrázta a készüléket. Ez használt, halkan búgott a műszer. Szájához emelte. „Körülvettük az épületet…”
A tűzoltóparancsnok visszaért a rendőrkapitányhoz. - Tomi. Ezek azok? – kérdezte a tűzoltó a rendőrt.
-„Toomi, ezeek azook?” –visszhangozták a tér falai.
- Kik? – értetlenkedett a rendőr. „Kik kik kik?”
- Hát ezek, - mutatott előre a tűzoltó.
A művelődési ház személyzeti kijárójában, a főbejárat mellett, négy megperzselt hajú, kormos arcú, rémült kamasz állt.
Meghúzatta a Hondát. Tizenhat szelep spriccelte a benzint, felbőgött a négy hengerben az erő. Hétszáz kiló lendült a hegynek. Ha nem a zárt sisakot veszi fel, ezer muslica vág sebet arcába. Már ha október végén lenne muslica. Fák, út, árok, erdő, legelő. Felért a hegyre, és ott volt előtte a város. Megállt. Fészkelődött kicsit a nyeregben, hosszú volt az út, csak most vette észre, hogy combja elzsibbadt. Levette sisakját. Sarkával kitámasztotta a hatalmas motort, leszállt róla. Nyújtózott. Néhány karate rúgással ébresztette izmait. A dombokon csupasz fák, a város fölött ólom ég, és szürkeség, szürkeség, szürkeség. Az út mellett az árokban az eldobott pillepalackok és sörös dobozok között döglött kutya feküdt, a férgek, madarak már kikezdték. Nem sokat bajlódott, lehúzta a bőrnadrág zipzárját, és a dög mellé, az árokba vizelt. Nézte a kutya nyitott barna szemét, cserepesre száradt orrát. Végzett. Csend, madárcsicsergés, alig halható morgás a város felől. Az állomásra érkező vonat kürtjének elmosódott hangja. A völgybe telepedett város felé fordult. Balra a lakótelep, középen a gyár, mögötte a régi telep, az alsóváros, azon túl lehet a Szabadságtelep, a gettó. Térkép a fejében. Le a városba, végig a lakótelep mellett, a gyár előtt a hosszú Széchenyi úton a Martinista térig. Öt perc. Milyen szép innen ez a város! Játékházak, játékautók, a vasúti síneken játékvasút mellett az emberek bolháknak látszottak. Bolháknak vagy hangyáknak. Ugrálnak vagy dolgoznak. Autó húzott el mellette. Mire leér a városba, ez is játékautó lesz, amit egy bolha vezet. Vagy hangya. Valahonnan fentről nézve a Hondája is csak egy játékmotor, és ő is csak bolha. Nem. Bolha semmiképp sem. Ránézett a döglött kutyára. A bolha csak ugrál, míg egy kutya fogai között végzi. A hangya épít. Bolyt, társadalmat, jövőt. A hangya becsületes, hűséges, a bolha csak élősködik. A hangya életének távolról is van értelme. Ha távlatot kapnak a dolgok, minden kitisztul. Szemével követte az idegen autót. Amikor a kocsi beért a városba, lelassított, majd megállt. Két bolha állt az út mentén. A sofőr bolha kiszállt a kocsiból. Aztán visszaszállt, és indított. A két bolha visszament az út menti fák közé. A motoros az órájára nézett, ideje indulni. Visszaszállt a motorra, és gázt adott. A hátsó kerék csíkot húzott az aszfalton, a nehéz túramotor eleje kicsit megemelkedett, nekiindult a lejtőnek. Ács élvezte az erőt, amit a rohadt sok ezernyolcszáz köbcenti adott, élvezte, hogy a stabil, súlyos gép önálló életre akar kelni, és mégis ő uralja mind a százhúsz lóerejét. Jó dolog kézben tartani a dolgokat. Ettől férfi a férfi.
Az utolsó kanyar előtt mintha látott volna valamit. Sejtette, hogy micsoda, de nem törődött vele. Figyelnek. Rákanyarodott a város előtti utolsó egyenesre. Ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer meghúzza a motort, így lassított, és alig ötvennel ment el a város határát jelző tábla mellett. Csak innen lehetett látni a bekötőúton lesben álló két rendőrt és a rendőrautót. Az egyik kilépett az útra. Lemeszelte a motort.
- Jogosítványt, forgalmi engedélyt, személyigazolványt kérem, - mondta az öregebb rendőr, akinek három ezüst csillag volt a vállapján. A másik körbejárta a motort.
- Valami probléma? – vette le a sisakot.
- A traffipax szerint száznegyvennel jött a lejtőn. A hetvenes táblához képest kicsit sok.
- Bocs, néha elfelejtkezem magamról.
- Sokba tud kerülni az ilyesmi…
Ács elővette bőrdzsekijéből tárcáját. Sorra vette ki a papírokat. A fiatalabb rendőr rá se nézett, elbűvölte a motor.
- Shadow? – kérdezte, és leguggolt, hogy közelről láthassa a csodát.
- Még hogy Shadow! Gold Wings. Jogosítvány… személyi… forgalmi… - adta a törzsőrmester kezébe.
- Most mit csináljak magával? – nézett Ács szemébe az öreg. Erre a kérdésre az országúti illem szerint kérdéssel kell felelni: „Mennyibe fájna ez nekem biztos úr?” És akkor lehet alkudni.
- Lehet benne száz ló, - találgatott a fiatal.
- Még több is, - mosolygott Ács. Az öreg rendőrt ez zavarba hozta. Miért nem fél? Legalább izzadhatna.
- Vízhűtéses? – firtatta a fiatal őrmester, és ujjával halvány csíkot húzott a krómozott lengéscsillapítóra.
- Az.
- Látszik rajta, hogy törődik vele.
- Szeretem.
Az öreg rendőr belenézett papírokba, és kiment fejéből a vér. Ez maga a lidércnyomás.
- Mibe volt? Négymillió? – a fiatal őrmester megpiszkálta a gyertya gumikupakját.
- Ha Shadow-t vettem volna. De ez Gold Wings. Zsír újan bő hatba van.
- És az extra…
Az öreg nem bírta tovább.
- Kussoljál már!
- Mi van?
A fiatal rendőr sértődötten állt fel, már azon volt, hogy visszavágjon, de a két férfi arcát látva, megértette, hogy ez a helyzet nem az a helyzet. A motoros magabiztosan vigyorgott, az őrmester arcán táncot járt a rémület. Ács elővette jelvényét.
- Mutatkozzunk be egymásnak. Ács János főhadnagy, a maguk új főnöke.
- Darvas Csaba főtörzsőrmester, – tisztelgett az öreg.
- Mohácsi Róbert őrmester.
- Szeretném, ha most bemennénk a kapitányságra.
- Azonnal, - mondta a főtörzs, és elindult a bekötőúton álló rendőrautó felé. A motoros nem mozdult.
- Várjon! A büntetés? Az el van felejtve? – bökött egyet az öreg rendőrön.
- Vicces a főhadnagy úr, - fordult vissza savanyúan a főtörzs.
- Na ja! Őrmester, tud motort vezetni?
- Igen.
- Jogsi is van? Mert ha nem, az szívás lenne.
- Van egy Yamahám. De csak krossz.
Ács kivette a kulcsot a motorból, odadobta az őrmesternek. Aztán a sisakot. Mohácsi az üléshez szíjazott sportzsákot nézte.
- És a cuccal mi legyen?
-Ha megérkezik, hozza be maga. Főnök vagyok, én csak nem cipekedhetek.
-Okés.
- Vigyázzon, mert hét másodperc alatt már száz fölött van. – és beült a rendőrautóba.
A házakat felváltották a lakótelep kocka épületei. A széles sugárút beért a belvárosba és minden átmenet nélkül négyről kétsávosra szűkült.
- Szóval, mi volt ez?
- Főhadnagy úr, jelentem, mire gondol?
- „Most mit csináljak magával?” – idézte gúnyosan az öreg rendőrt. – Klasszikus. Nem akarom, hogy korrupt zsaruk szolgáljanak alattam. Ha megtudom, hogy bárki, érti, bárki pénzt fogad el a kapitányságon, maga is repül. De előtte leüli.
Az öreg rendőr pontosan tudta miről van szó. Régi katonai trükk, amivel a legénységet egymás ellen fordították. A büntetés közös, bárki követi el a vétket. A katonák egymásban keresik az ellenséget, nem az elöljáróban. Maguk hozzák meg az ítéletet, hajtják végre a büntetést. A jutalmazás viszont egyéni, mert motiválni tudni kell, a fókának hal kell, az állománynak pénzjutalom.
- Főhadnagy úr…
- Nem érdekel, és nem is akarok tudni róla. Tényleg nem.– Ács már járt Pongrácbányán, de az régen volt. Még a katonai középsulival kirándultak ide. A Főtér mellett haladtak el. A Főtér közepén szobor talpazat állt, rajta a két bronzcipő. - Ezt még megúszta. Most még csak egy stoppos vagyok, akit felszedett az út mentén. Attól a pillanattól vagyok a parancsnoka, hogy beléptem a kapitányság épületébe. Persze véleményem van.
Ács halkan beszélt, egy pillanatra sem emelte fel hangját. Aztán a szoborlopásról, a művelődési ház felgyújtásáról kérdezett. Nem érdekelte a botrány, azt öt tévécsatornán az egész ország láthatta. Csak a tényeket firtatta.
- De mit látott maga?
- Állampolgári bejelentés érkezett, hogy…
- Amit már olvastam. Telefonált egy öregasszony, hogy bontják a szobrot. Nem érdekel a kamu. Azt akarom tudni, hogy mi történt.
Rétváry Tamás százados, Ács rövid úton távozott elődje, hiú volt és buta. Interjút adott a helyi tévének, amit átvettek az országos csatornák is. Az újtelepi fiúkra akarta kenni az egészet, de mielőtt bármit tehetett volna, repült. Kínos a megyének, kínos a testületnek. Az öreg alkoholista kapitány nyilatkozata hemzsegett a feltételezésektől, előítéletes gyanúsításoktól. A Madaras-fiút egy odavetett mondattal elítélte, mert apja börtönben ült. Lakatos Pecát, mert félig cigány. Simahomályt, mert családi viszonyai rendezetlenek. Amikor végzett az interjúval, odavetette a riporternőnek: „Ha valami olyat mondtam, ami kiveri a biztosítékot, vágja ki!” Tulajdonképp ez a mondat verte ki a biztosítékot, mert a riporternő egyben, csorbítatlanul adta le az anyagot.
Zavaros, kellemetlen ügy. Miért volt felrepedve Madaras Joci szája? Ezt egyébként kiválóan lehetett látni az eredeti anyagban, az egyik kereskedelmi csatorna még le is lassította a felvételt, hogy a vak is észrevegye. Hová tűnt az ellopott szobor? Hová a feltételezett fegyverek? És főleg. Miért tagadták a fiúk a nyilvánvalót? Ami talán másképp lehetett nyilvánvaló és igaz, de arról senki nem beszélt. Hazugságok, kötelességmulasztások sora. Az egész kapitányság bűzlött és rohadt.
- Csak a tényeket. Feltételezésekre nem vagyok kíváncsi.
- Két kocsival érkeztünk a Főtérre. A csibészek bemenekültek a művházba. Erősítést kértem, mert fegyvert feltételeztem. – Mohácsi rájött, mit is mondott. – Mit csináljak?! Ezt tény. Tény, hogy feltételeztem. Akkor még nem tudtuk, hogy csak néhány taknyos.
- Lapozzon már!
- Húsz perc múlva megjött a kislétai és a boroshutai csapat, meg a kapitány úr. Akkor már lángolt a művház.
- Még szerencse, hogy nem lőtték le a kölyköket.
- Erről azért nem volt szó.
- Azért biztonság kedvéért leesett pár pofon.
- Nem vertük meg őket. Egy pofon se volt.
- Viszket a hátam a tollak miatt.
- Esküszöm. Végig ott voltam, senki nem ütött, - bár ez őszintén hangzott, mindketten ismerték az életet. Ha ilyen helyzetben őrizetbe vesznek egy kamaszt, azt mindig felpofozzák. Négyet még inkább.
- Mitől is repedt fel a Madaras-fiú szája?
Jó megjegyezte meg a fiú nevét. Nem csoda, az idősebb Madaras József esete volt Pongrácbánya első országos botránya. Madaras mérnök volt az acél-konverterben. Szépséges feleségével és két fiával élt a kertváros egyik családi házában. A gyárbezárás után nem talált munkát. Végkielégítéséből felvásárolta a város kisüzleteit, vegyesbolt hálózatot nyitott, ami egy ideig szép megélhetést hozott, de a terjeszkedő szegénységgel és szupermarketekkel nem tudott versenyezni. Madaras okos ember volt, időben kiszállt, eladta az üzleteket alkalmazottainak. Vadászboltot nyitott, de az valahogy nem akart beindulni. A vadászok továbbra is Pesten vettek puskát, Pozsonyban lőszert és Bécsben terepszínű ruhát. Egy norvég bérvadász, aki maga is vállalkozó volt, rábeszélte, hogy szálljon be ipari nyílászáró franchise-ába. Műanyag lamellák és alumínium kapu társítása, magyarázta egy norvég lelkesedésével, huszonegyedik századi technológia, tuti üzlet. Ez se jött be. Elvitte a boltot, az autót, a tartalékokat. Szomorú napok jöttek. Felesége egy reggel taxiba ült, kiment az állomásra, ahol a franchise-os norvég várta. Ferihegyen repülőjegyet vettek, azóta Bergenben élnek. Madaras nehezen vette az akadályt, megbízott feleségében, így még nagyobb volt a pofon. Egy hónapig ivott. Többnyire eszméletlen részegen feküdt otthon, esetleg hányt, vagy ivott. Mikor kijózanodott, körülnézett, és látta, hogy fiai az iskola helyett a belvárosi játékterembe járnak, senki sem mos, takarít, és könyvtárának fele az antikváriumban, a képek, porcelánok a zálogházban várják új tulajdonosukat. Uzsorakölcsönt vett fel házára. Aztán jött a mobil állványzat. Mindössze negyven kiló, öt perc alatt lehet a második emelet szintjéig összeszerelni, és azt kell róla még tudni, hogy senkinek se kell. Végleges lett a csőd. Amikor házából el akarták költöztetni, sörétes puskával lőtt a kihívott rendőrre. Talált.
A rendőrség az öreg szocreál épület földszintjét és első emeletét foglalta el. A bejárat a sarokról nyílt, rövid szoknyás rendőrlány állt kapujában. Megkapó lábai fölött már nem volt említésre méltó. A főtörzs beállt az udvarról nyíló hátsó bejárathoz, de Ács a főbejáraton akart érkezni, kiszállt az utcán. A rendőrlány rámosolygott, kérdezte, miért jött. Ács megmondta.
Mohácsi az előcsarnokban várt, lábánál az új kapitány zsákja hevert.
- Hol az irodám? – vette vállára Ács a pakkot.
A kapitány a folyosó végén székelt, Mohácsi a hozzávezető úton mindenhová benyitott.
– Ügyeleti szoba. – Itt egy kockás pokróccal letakart heverő, íróasztal, két szék, hűtőszekrény volt.
- Kihallgató szoba. – asztal, két szék, csupasz falak.
- Darvas, Schulcz és az én szobám. - A legfeljebb hat négyzetméteren három íróasztal, három szék osztozott, a falakon körözési felhívások, családi képek. Ekkor már az öreg főtörzs is csatlakozott hozzájuk. Az eligazítóba nyolc széket zsúfoltak, ennyi volt a kapitányság állománya. A táblát az iskolától kapták, rá rajzszögekkel tűzték a körözvényeket, hivatalos papírokat. A székek furnérja hámlott.
- A többiek?
- Hárman otthon, ketten járőrben, meg mi négyen itt.
- Undorító, - finnyogott Ács, kezét nadrágjába törülte, mert kosz vonta be a kilincset, az ajtót, egyáltalán mindent. Ragadott, amihez csak hozzáért.
- Mikor szellőztettek itt utoljára?
- Rendszerváltáskor, - mondta az őrmester.
- Á, korábban, akkor én már itt voltam, - így a főtörzs, - Ez a főhadnagy úr irodája.
A főnök birodalma ragyogott a tisztaságtól. - Kétszer akkora, mint az eligazító, - békétlenkedett Ács, mikor beléptek.
- Ja, - válaszolta a főtörzs mértéktartóan.
Ács körülnézett, és magában megállapította, hogy elődje egy valakit biztosan szeretett, önmagát. A falon a rendőrség angol nyelvtanfolyamának bekeretezett bizonyítványa Rétváry nevére kiállítva. A kanadai lovasrendőrség emléklapja, Rétváry ott töltött kéthetes kiképzésről. Néhány fénykép, amin Rétváry volt látható, amint kezet ráz egy rendőrtábornokkal, méteres harcsát emel magasba horgászruhában, és két piros ruhás kanadai lovas rendőrrel ölelik át egymás vállát. Valamint a köztársaság és a város címere, Rétváry nélkül. Bőrgarnitúra, üveges szekrény, benne kubai rum, francia konyak, háromféle viszki és tekila.
- Ez mi? – bökött Ács az íróasztalra. A koloniál íróasztalon iratok, fényképek, írószerek hevertek.
- A százados úr még nem költözött ki. Mikor megkapta a nyugdíjazási parancsot, betegszabadságra ment. Azt hittük az átadásra visszajön.
- Miféle átadásra?
- Hát, hogy ő átad itt mindent, a főhadnagy úr meg átveszi - nézett tanácstalanul társára az őrmester. – Ezt mondta.
Ács felkapta a szemetes kosarat, és karjának egy mozdulatával belesöpört mindent, ami az asztalon volt.
- Átvettem, dobja ki! - Mohácsi kezébe nyomta a papírkosarat. - Az italhoz pedig kerítsen egy kartondobozt.
A két rendőr vigyorgott.
Messziről egyszerű ügy volt, csak össze kellett rakni a részleteket. Mindenekelőtt behozatta a művelődési ház igazgatóját, a szoborlopásról bejelentést tevő nyugdíjas vénkisasszonyt, a diszkó kidobó embereit, a játékterem tulajdonosát, egy szem helyszínelő technikusát, és lassan kibontakozott az október végi nap története. Leírta egy papírra.
21 óra 10. Játékterem. Madaras Joci a nyerőautomatát rugdossa, amit rongálásnak vesz a tulaj. Jocit, az öccsét Mátét és Pecát szóváltás után kidobják. Ha minden igaz, két pofon is elcsattan.
21 óra 45. Városi Park. Valahonnan bundapálinkát szereznek. Feltehetően a hozzájuk csatlakozó Simahomály és/vagy Fletó révén. Ekkor Máté már nincs velük. Be akarnak menni a diszkóba. Nem engedik be őket. Itt is kapnak pár pofont.
22 óra 17. A művház előtti téren az előző nap felállított Goethe szobrot festékkel megrongálják. Gombos Renáta nyugdíjas bolti eladó térre nyíló ablakából látja a rongálást, ezért felhívja a rendőrséget. A szobor amúgy Pongrácbánya testvérvárosa, a thüringiai Bieberau ajándéka.
22 óra 20. Egy pick up jelenik meg a téren, benne négy-öt idegen férfi, és közel negyven másodperc munkájával lefűrészelik a bronzszobrot. Profik. Szóbeli összetűzés a fiúkkal, amit a riadóautó közeledése szakít meg. Megjegyzés: Erre csak Gombos Renáta, a tanú emlékszik, a fiúk nem akarnak tudni róla.
22 óra 22 perc. A pick up és az öt férfi eltűnik, a fiúk az érkező rendőrjárőrbe szaladnak. Felszólításukra nem állnak meg, hanem a művházban keresnek menedéket. Darvas főtörzs vélelme szerint a fiúknál lőfegyver van, ezért a járőrök erősítést kérnek.
23 óra 14 perc. A művház könyvtárában ismeretlen okból tűz keletkezik. A bűnügyi technikus helyszíneléskor égett cannabis sativa nyomokat talál. Magánvéleménye szerint a fiúknál fű lehetett, ezt akarták eltűntetni. A tűz is ebből keletkezett. Megjegyzés: De akkor miért nem húzták le a vécén? Pánik? Idióták?
23 óra 27 perc. Madaras és a három fiú kijön a művelődési házból. Őrizetbe veszik őket.
Mikor a listával megvolt, a főtörzzsel sorra járta a fogdákat. Az egyesben Rezes Flórián, egy hatvanéves cigányember ült begipszelt lábbal. A törzsőr és Rezes közösen próbálták Ácsnak magyarázni, de a főhadnagy nem értette, miért kellett a fogdában tartani. Rezes nagypapa létére beteges kukkoló volt. Rendszeresen felmászott az egyedül élő orvosnő kétszintes háza mellett álló diófájára, hogy az asszonyt meglesse emeleti fürdőszobájában. Amikor az orvosnő végzett az esti tisztálkodással, Rezes rendszerint lemászott a fáról, valami apróságot lopott a kertből, majd hazament. Erre szükség volt, mert különben felesége nem engedte be házába. Két napja nem ez történt. Hűvösre fordult az idő, és az orvosnő a pára miatt nem a törülközés és a pizsamába bújás után, hanem a zuhanyozás végeztével nyitotta ki a fürdő ablakát. Ez megzavarta Rezest. Sokkolva bámulta egy méterről a asszony meztelen melleit. A doktornő ijedtében sikított, mire a sokunokás nagypapa hat métert esett.
- Ha még egyszer zaklatja a doktornőt, én töröm el mind a két lábát, - közölte Ács, és a sportos nagypapa elbiceghetett. A következő cellában egy asszony ült, aki lepedőt lopott egy szárítókötélről. Semmi különös. Megtetszett, elvitte. Őt is megfenyegette, elengedte. A harmadikban Gabi, a csöves könyörgött, hogy maradhasson, mert szerette volna kipihenni magát. Neki a fogda volt az üdülés. Ács megengedte, azzal a feltétellel, hogy segít a kapitányság kitakarításában.
- Csak lúzerek vannak itt? – kérdezte a következő ajtónál.
- Meg a fiúk, akik miatt Rétváryt lapátra tették.
- Azok is lúzerek.
- Akkor csak lúzerek, - vont vállat a főtörzs.
- Olyan rohadt jó híre van a városnak! Itt, ha kitesznek egy pénztárcát a főtéren, egy hét múlva is ott lesz. Az emberek nem zárják a bejárati ajtókat.
- Hiába gúnyolódik a főhadnagy úr.
- Oké. Hol vannak a fémtolvajok, a betörők, a stricik, a garázdák, a korruptak, az erőszaktevők?
- Hát nem itt.
- De miért nem?
- Így alakult.
- Hát rosszul alakult, - bosszankodott Ács, de a főtörzs csak nem kezdett el mentegetőzni, vagy sajnálkozni. Csak állt, és várta, hogy most mi jön.
– Legalább ne legyen ilyen flegma.
Madaras Joci a csupasz priccsen feküdt, szemöldökét, pólóját megperzselte a tűz, száján lassan gyógyult a seb.
- Szépen nézel ki.
- Köze?
- Ki vágott szájon?
- Anyád!
Ács faarccal válaszolt.
- Anyám? Nem valószínű. Azt eddig csak nekem sikerült kiérdemelni.
Madaras Jocó nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon. Előrehajolt a priccsen, és sziszegett, mert száján megint szétnyílt a seb. Ácsot megcsapta a testszag, ami a fiúból áradt.
- Nem mosakszol?
- Azt mondták, hetente egyszer lehet.
- Kelj fel, és gyere! Az irodámba.
- Ki a fasz maga?
- A városi kapitány. Gyere már!
A folyosón már ott álltak a többiek. Simahomály, Peca és Fletó. Csak Fletón volt tiszta ing, a többieknek nem hozott senki sem frisset a mocskos helyett. Joci a zárkaajtóból kérdezte:
- Bilincset nem rak rám?
- A bilincset ki kell érdemelni.
A kapitányi irodában nagy bőrkanapé, fotelek és kóla várta Jociékat.
- Nem ti loptátok el a szobrot.
- De. Itt van a farzsebemben, - röhögött Peca.
- Épp elég elviselnem háromnapos szagotokat, humorra már nem vagyok vevő, - mondta Ács mosolytalanul.
A fiúk letelepedtek a kanapéra. Ács állva maradt, háttal az íróasztalnak dőlt.
-Kik vagytok?
- Most mutatkozzunk be?
- Nem kell. Te Sima Henrik. Simahomály. Te meg. Lakatos Péter. Peca. Suszter Ferenc: Fletó. Madaras József: Joci. Tudom a nevetek. Sőt még talán többet. De valójában kik vagytok? Szeretném tudni, hogy mit tartotok magatokról.
- Nem kell a lelkifröccs, - szólalt meg Fletó. – Nem az anyám.
- Nem. Az anyád kórházban fekszik. Leukémiás, és ha börtönbe kerülsz, csak a temetésén találkoztok.
- Dögölj meg!
Ács ellökte magát az íróasztaltól. Fletó megijedt, hogy megint pofon jön, védekezésre emelte karját, de nem. A férfiról lepattant minden sértés, mert nem haragudott, hanem érvelt. Nem volt benne semmi fenyegető, csak nyugalom és figyelem. Megállt a szoba közepén.
- Így nem megyünk semmire. Peca, te már voltál intézetben. Jó volt? Élvezted? Várni a kimenőre? Lesni, mit akar valamelyik öreg? Jó dolog csicskának lenni? – Peca gyűlölettel nézett vissza, várta, hogy mikor alázza meg a kapitány, mikor kezdi a köcsögözést, hogy hányan mentek át rajta, és élvezte-e. De nem. A rendőr vagy nem tudott semmit, vagy nem érdekelte. Ács a következő fiúhoz fordult. - Simahomály. Ha most hazaengedlek, véresre ver a mostoha apád. Tele van az irattár látleletekkel. Bordatörés, bevérzések, beszakadt dobhártya. Ha börtönbe mész, már az se tart vissza. Fletó! Öt éven belül megint itt ülsz. És te is, te is!
- Köze?
- Nincs. Nincs közöm hozzá. Hiszed te.
- Van?
- Láttam egy tévériportot. Valami Kovács vagy Takács, vagy milyen Noémi készítette.
- Székács Noémi. Ő csinálja a városi tévét.
- Az. Nos, ebben arról volt szó, hogy négy jobb sorsra érdemes tizenhét éves fiúra akar mindent rákenni egy egész város.
- És mit akar ebből kihozni? – kérdezte gyanakodva Jocó.
- Engem meggyőzött. Nem akarok segíteni nektek, nem vagyok az anyátok. Alkalmat akarok adni nektek, hogy magatokat húzzátok ki a szarból. Annak mégiscsak több értelme van.
Jociban testet öltött a gyanú. Itt van ez a fószer, kólát ad, úgy tesz, mint aki megérti őket. Új fiú. Besúgókat akar. - Mi a fenét akar tőlünk?
- Csak hogy végre mondjátok meg, kik is vagytok? Szánalmas lúzer börtöntöltelékek, vagy emberek, akik birtokolják, ami az övék.
- Mit… akar… tőlünk? – tagolta Joci a mondatot szavanként, mint egy elmefogyatékosnak.
- Nem azt, amit hiszel. Spiclikre nincs szükségem, nyílt kártyákkal játszom. Elegem van a simlis megoldásokból, az ügyeskedésből, a sunyiságból. Csak azt akarom, hogy találjatok magatoknak célt, mert különben mire az élet.
- Célt? Itt? Látta már a várost? – Peca alacsony, feketehajú kamasz volt. Tizenhét éves korára már mindent tudott.
- Pocsék hely, tudom, de a tietek. Nem is nagyon van másotok. Tietek. Felelősséggel tartoztok érte. De jogaitok is vannak. Tanulni, dolgozni, szórakozni, élni. De ezeket a jogokat nem ajándékba kapjátok. Ki kell követelni, meg kell érdemelni, védeni kell.
- Gőzöm sincs, miről beszél.
- Akkor gondolkodj el rajta. Menjetek haza, fürödjetek le, és gondolkozzatok. Használjátok a szürkét, és akkor megértitek, hogy ami a tiétek, azt meg is kell tartani.
Ács kitárta előttük az ajtót.
- Menjünk?- nézett nagyot Peca.
- Miért ne?
- Hatóság elleni erőszak. Gyújtogatás. Erőszakos behatolás, vagy mi, - sorolta Peca kiművelten.
- Hatvan óra közmunka. Holnap az ügyeletes tiszt megmondja, hová menjetek.
- Maga viccel.
- Büdösek vagytok, de szabadok. Elmehettek. Szerencsétek, hogy Jocit szájon vágták. Akárki is tette. Eljáráshiba miatt ejtünk minden vádat. Hívjatok, ha bármiben segíthetek.
- Akkor most…
- Tünés!
Az utcán először Simahomály eszmélt. - Ez tök hülye. Milyen szürkét kell használni?
- Az agyat, ecsém, az agyat, - válaszolt Fletó, - az a szürke.
- A tied szürke, de az enyém nem!
- Szerinted milyen színű?
- Piros. Vagy fehér. Rózsaszín. Fasz tudja!
- Ne gondolkodj rajta, még megerőlteted magad.
Madarasék háza már a lövés előtt elúszott. Utána visszavonhatatlanul emlék maradt. A meglőtt rendőr életben maradt, de mégiscsak rendőr volt, Madaras tíz évet kapott. A ház eladásából maradt egy kis pénz, amiből meg lehetett venni a lakótelepen egy kétszobás lakást. Joci és Máté itt élt elvileg nagyanyjukkal. A nagymama kötelességből kitartott, amíg bírta. De utálta a kanszagot, ami a lakás minden helyiségét átjárta. Utálta a pornográf posztereket a vécén. A rendetlenséget, a fiúk öntelt pimaszságát. Hetente utazott haza Kecskemétre, ott volt lakása. Öntözi a virágokat, mondta. Eleinte egy éjszakát aludt otthon, aztán kettőt, később egy hetet, aztán vissza se jött. Joci tizenhét lett, Máté tizenhat, amikor teljesen magukra maradtak. Kéthetente elutaztak apjukat meglátogatni az országhatár menti börtönbe, mindig vittek valamit. És hazudtak. Azt hazudták, hogy a nagyi gondjukat viseli, hogy a tanulás jól megy, rendszeresen esznek főtt ételt, Joci a suli után egy autómosóban keresi meg a zsebpénzét, Máté pedig a belvárosi csemegében kisegít. Ez részben igaz volt, de az úgynevezett zsebpénzből éltek. De csak éltek, nem megéltek. A villanyt az elektromos szolgáltató lekapcsolta, a fűtést nem lehetett, mert közös rendszeren volt minden lakás. Máté akkoriban kezdett el futni. Előbb a hosszabb távokkal próbálkozott, de Anita, Tibi bá edző tizenhárom éves lánya is lefutotta hatszáz méter után. Sok az izmod, mondta Tibi bá, aki magyar bajnok volt ötezren, és nem nagyon szerette a rövidtávot. De váltottak. Fél év múlva már a megyei versenyen négyszáz méteren második lett. Ennek két éve. Most a százra készült, az Országos Bajnokságra. Talán a döntőt elcsípi.
Máté aznap nem tudta eldönteni, ki is látogasson meg. Bátyját a börtönben, vagy apját a börtönben. Feltett egy nagy lábos vizet makaróninak. Apja nem várta őket minden héten, kihagyhatta, de az utóbbi időben mintha fásultabb lett volna az öreg. Szerette apját, hiányzott neki. Anyja kevésbé. Féltette Madarast. Joci egy hülye, gondolta, de franc tudja, mi van vele. A kérdést végül bátyja döntötte el. Megérkezett, és tésztazabálás közben tele szájjal mesélte két éjszakáját a börtönben. - Rezes Flóri szerint a városban a dokinőnek van a legszebb melle. Valamelyik este én is megnézem.
- Hülye vagy. A doki legalább negyven éves.
- Kinek kell fiatal csaj? Az csak nyafog. „Tényleg szeretsz?”, „jaj, most megjött”, „ne, ez fáj”, - bohóckodott. - . Egy harminc-negyven éves nő tudja mitől döglik a légy. – Égnek emelte a villa hegyeit, úgy gesztikulált. - Megbecsüli a friss húst.
- És ez vagy te?
- Friss vagyok, hús vagyok, én vagyok.
Leszaladtak a belvárosi üzletbe, ahol Máté kisegített. A hátsó bejáraton mentek be. Míg Máté a rákövetkező napi műszakot beszélte meg, Joci leakasztott egy rúd szalámit. Senki nem látta, a raktárban nem volt ipari kamera.
Vonattal és busszal utaztak át a börtönig. Apjuk szabadkozott, hogy nem kell ilyen drága szalámit hozni neki, de azért örült neki. A Pongrácbányán történtekről semmit se tudott. Nem akart semmiről se tudni. Tévét nem nézett, nem barátkozott, a külvilág nem érdekelte. Egy könyvet olvasott. A Bűn és bűnhődést, már századszor.
Késő délután, mikor megjött az őrjárat, és az éjszakai szolgálat is, Ács a kapitány irodájában rendkívüli állománygyűlést tartott. Nyolc rendőr, letelepedett a bőrkanapéra, stílszékekre. Egyenruhában vagy civilben, de mindegyik várakozással ült le. Az öregebbek még féltek is, sok új seprűt láttak már itt seperni. Mind azzal kezdte, hogy felemelte a szolgálatban töltendő órák számát, és kereste, hol lehet valami kis mellékes jövedelmet szerezni, és szabadulni akart az öregektől.
- Emberek! Tudom, hogy elég nehéz időszak van maguk mögött. Sok munka – kevés fizetés. A megbecsülésről, gondolom, nem is kell beszélni. Sajnos én nem ígérhetek több illetményt vagy kevesebb szolgálatot. Két dolgot viszont megígérek. Az egyik, hogy lesz eredménye a munkánknak. Rendet teszünk fél éven belül. Ha nem, akkor kiebrudalhatnak innen.
- És mi a másik? – kérdezte Fazekas Marcsi, a miniszoknyás rendőrlány.
- Jutalom, ha sikerül bármit is elérnünk. És ez nem feltételezés, hanem elhatározás. Lesz mivel ünnepelni.
Hogy egyértelművé tegye, rácsapott az italos kartondobozra. Az üvegek megcsörrentek. Ez hatásos volt. A rendőrök tapsoltak, hujjogtak, topogtak. Megvárta, míg elül a zaj. – Még valami. Szájunkig ér a mocsok.
Mohácsi ültéből szólt közbe. - Főnök, kitakarítjuk ezt a szemétdombot.
- Kitakarítjuk.
Ez győzelemnek tűnt. Kicsi győzelemnek, nem túl meggyőzőnek, de győzelemnek.
Este a városi diszkóban egy miskolci dézsé Lou Reedet nyomta saját effektjeivel. Legalábbis a plakáton Lou Reed neve nagybetűkkel szerepelt a dézsé kisbetűs neve fölött. Ha kicsit jobban ment volna neki, akkor Lou Reedet írja ki kisbetűkkel, és nem Pongrácbányán lép fel. Joci és a többiek beálltak a sorba, megvették a belépőt. A biztonsági őr ujjatlan trikóban tornyosult a bejáratnál. Valamiféle kínai istenek küzdöttek két vállán, mellén, az egész jelenetet nem lehetett látni. Joci pár napja vele tűzött össze, tőle kapta azon az estén az első pofont.
- Jocika, nem volt elég? Akarsz a seggedre is?
- Tudod mit? Ne álmodozz a seggemről!
- Én nem is. Bent vannak Csibáék. Szóval csak settenkedve.
A fiúk jókedve elfüstölt. A gorilla még egyet rúgott rajtuk.
- Ja, Pecagyerek, Vladó üzeni, hogy lejön elszámolni, és mindenképp várdd meg.
Bent a pulthoz mentek, Joci a pultos Veca kivágását bámulta, míg sörüket kérte. A nagymellű nő eléjük lökte a hat korsót.
Joci nem vette el, csak a fehér mellek látható tájait bámulta.
- A Holdnak csak egyik felét látni. Megnézném a másikat is.
- Szakadj le róla, kisfiú, mert rosszat álmodsz, - de ezzel nem lehetett Jocit lerázni.
- Veca édes, mi baj lenne, ha kezelésbe venném.
- Lenne egy undi félpercem, míg leráználak, de ez semmi, mert Csiba kimogyorózna.
- Nem is jársz vele. –Veca nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. Összejött volna a pultos lány az újvárosi banda főnökével? Veca telihold mellei elérhetetlen távolságba kerültek. Témát váltott. - Láttál a tévében? – kérdezte büszkén.
- Láttalak, - mondta a nő komoran. - Mi a fenének gyújtottátok fel a művházat?
- Lázadásból.
- Hülye kisfiú, most elmarad a Celebshow, válthatom vissza a jegyeket.
Joci és Máté ügyetlenül egyensúlyozta a korsókat, de eljutottak a terem másik végébe. Peca, Simahomály, Fletó és egy kövérkés cigányfiú ült már asztaluknál. Oszi hozzájuk is tartozott, meg nem is. Tetszett neki Joci vagánysága, kereste kegyeit, de szülei keményen fogták, csak hétvégén lóghatott a többiekkel. Épp beleittak sörükbe, mikor Csiba állt meg előttük.
- Ez az én asztalom.
- Bocs, nem tudtuk.
A fiúk felálltak, és átültek Peca unokatestvérének asztalához. Vladó is megérkezett, Pecát nyakon fogta, és elcipelte a mosdóba. Az unokatestvér tiltakozott, de Vladónak nem is kellett szólni, csak nézett szerb szemeivel. Gabesz visszaült. Joci észrevette, hogy öccse nagyon hallgat. Követte pillantását, és a pultnál egy párt látott. A lány valahonnan ismerős volt. Fekete, hosszú haját copfba fonta és feltűzte. Nyúlánk, aprómellű lány volt, de nagyon szép. Komoly kék szemekkel fürkészte a termet. A fiút ismerte, egy évfolyamra jártak a suliba.
- Ha tetszik a csaj, indulj, mert különben én vadászom le, - cukkolta öccsét.
- Pasival van.
- Gyula nem pasi, hanem pöcs. És olyan részeg, hogy nem lát. Ismered a sunát?
- Nem.
- Na megyek, megdugom.
Máté visszahúzta. - Seggfej, én szúrtam ki.
Vladó, ragyás arcú szerb harmincas évei közepén járt. Ragyáiról azt terjesztette, hogy a délszláv háborúban gránát robbant mellette, az szórta meg, de Joci szerint csak pattanásait nyomkodta, ezért lett sebhelyes. A szerb fűvel, gyorsítókkal üzletelt. Peca időnként beszállt az üzletbe. Csakhogy a húsz deka fű a művházban elégett, Pecának meg honnan lett volna száz ruppója.
- Mogyoró vagy répa? – tette fel a kérdést Vladó.
Pecának egyikhez sem volt kedve. - Nem tehetek róla. El kellett tűntetni.
- Oké, de miért én nyeljem le a veszteséget? Mogyoró vagy répa?
Joci részeg évfolyamtársa jött be a mosdóba, aki a fekete hajú lányt kísérte. Nem sokat teketóriázott, az egyik mosdókagyló fölé hajolt, és belehányt. Peca már ment volna vissza a többiekhez, de Vladó nem engedte. - Én a répát választom.
- Megkapod a pénzt. Csak várj egy kicsit.
- Van egy órád.
- Az kevés.
- Egy óra.
És kiment. Peca még maradt a Gyula nevű fiúval, aki megnyitotta a csapot, és hideg vízzel mosta az arcát.
- Helló, - köszönt Máté a lányra, - Egyedül vagy?
- Fél órája le nem veszed a szemed rólam. Láttad, hogy most ment el az unokatesóm, és most azt kérded, hogy egyedül vagyok-e. – A lány csúfondárosan nevetett, - Máté, te nem vagy százas.
- Te ismersz?
- Máté, megharagszom. - A szürke szemek szikráztak.
- Ha megfeszülök sem…
- Mielőtt elmentem volna Németországba, legyőztelek nyolcszázon.
- Anita.
- Talált, süllyed. Még mindig olyan gyengén futsz?
- Nem az igazi.
- Tényleg nem. A megyein csak második lettél. Győznöd kellett volna.
Sassné Bodor Erzsébet lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. A kapitányság bejáratát nem zárták kulcsra. Micsoda dolog! Innen bárki kisétálhat. Vagy be. Az előcsarnok üres volt. A villanyt égve hagyták. Nyitott ablakokon áradt be az októberesti hűvös levegő. A terem közepére húzták a padokat, asztalokat, és letakarták fóliával. Sassné Bodor Erzsébet kicsit beljebb ment, szolidan magasított sarkú cipői kopogtak a kőpadlón. Szokásos kiskosztümöt vett fel, benne egyszerre érezte magát hivatalnoknak és nőnek. Habfehér blúzát bross helyett a város kicsiny címerével tűzte össze. Ez Fellner Zoltán ékszerész ajándéka volt, aranyból készült. Két csiszolt zöldachát mezőben egyik oldalról egy fiatal fiúfej, Szent Pongrác, a város védőszentje, másik oldalról csákányt tartó kéz csillogott aranyból. Fellner az ifjú szent szemeit két kis gyémántból alakította ki. Sassné Bodor Erzsébet szerette a kitűzőt, hálás volt érte, és mivel a hála csak akkor jó, ha kézzelfogható, a főtéri Fellner-üzlet bérleti díját harmadára csökkentette. Frissen száradó festék szaga csapta meg orrát, bár a földszinti előcsarnokban még nem kezdték el a felújítást.
- Hol van itt mindenki? - tette fel a szélsőséges nőiességgel megfogalmazott kérdést, de mindenki nem válaszolt. Felment a lépcsőn. Halk zenét hallott. Aztán beszédhangokat. Egy oldalfolyosót talált az udvari front felé. Ott voltak a fogdák. Mindegyik fogda ajtaja tárva-nyitva, a folyosóra nylonfóliát terítettek, a nylonon fehér falfestékes vödrök, bakon pallók, festékfoltok. Ócska rendőrzubbonyba öltözött alak lépett ki az egyik cellaajtón. Borostás, elhasznált arca felderült, mikor meglátta a csinos asszonyt.
- Csókolom a kezét, polgármester asszony, a főnök már várja.
- Gabika, rendőr lettél? – kérdezte az asszony. Gabika a város szelíd alkoholista csövese volt. Udvarias, szolgálatkész ember. Mindenki ismerte, mindenki szerette.
- Csak a festék miatt. Nem akarom, hogy a rendes ruhám foltos legyen. – Válasza furcsán hangzott egy csöves szájából.
Ács a zárkában meghallotta az asszony hangját, leugrott a létráról, és kijött a zárkából.
- Sassné Bodor Erzsébet, - mutatkozott be a polgármester.
- Kezét csókolom, Ács János főhadnagy.
Ács nyújtotta festékes kezét, de az asszony egy lépest hátrált. – Ezt majd legközelebb bepótoljuk. – Ács kicsit szabadkozott a rendetlenség, a kosz, festékes keze miatt, de a polgármesternő félbeszakította. – Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? A telefonba ezt mondta.
- Lent vár az étel.
Ez némi gyanakvással töltötte el az asszonyt, de Ács kedvesen mosolygott, tehát csak nem valami zsíros-rántásos börtönkosztot kap. A férfi egy perc türelmet kért, míg megmossa kezét, arcát. Lementek a földszintre. A főhadnagy eltűnt a legénységi zuhanyozóban. Az asszony hogy elüsse az időt, sorra nyitott be az irodákba. Ott már kifestettek. Az ablakok mindenütt nyitva, akták, dossziék az asztalokon, de kép, plakát, dísz sehol. Mint szerzetesi cellák egy kolostorban.
Ács tisztán, vizes hajjal került elő. Az előcsarnok bútorhalmáról lehúzta a nylont. Két széket és egy asztalt halászott ki a zűrzavarból, a kapitány régi irodájába vitte. Az asszony követte. Az irodából már kihordták a kapitány bútorait, de a páncélszekrényt leszámítva, teljesen üres volt. A rendőr kinyitotta a páncélszekrényt, a polcokon műanyag ételtároló dobozok sorakoztak.
- Mit kér? Van kétféle leves. A gulyás zseniális, bár kicsit kihűlt, a gyümölcsleves mértéktartó, ajánlhatom. Fasírt krumplifőzelékkel, ezt Mohácsi mamája főzte, és rakott kel a titkárnőtől. Végül Darvas főtörzs feleségének mesés rizskochja. Az öntet valódi házi málnaszörp.
- Máris kényeztetik?
- Inkább csak hálásak, hogy hazaengedtem őket, mielőtt kész lennénk a festéssel.
- Mit követett el, hogy idehelyezték? – vágta el a témát a polgármesternő.
- Semmit – mosolygott barátságosan Ács.
A földön asztali lámpa világított, a szórt fény jól állt a negyvenes éveit lassan elhagyó asszonynak. Sassné Bodor Erzsébet egész nap panaszokat hallgatott, utasításokat adott, lebeszélt és rábeszélt. Ma megszervezte, hogy a városi beruházásokra négy különböző vállalkozó kevésbé semmitmondó pályázatot nyújtson be, és ne lógjon ki a lóláb, hogy a pályázat kamu. El kellett intéznie egy kölcsönt, amivel beindulhatott végre unokatestvérének veszélyes hulladék megsemmisítő vállalkozása, ami történetesen szintén az önkormányzat költségvetését terhelte. Amikor ezzel megvolt, az ellenzék szarvát kellett letörni némi aprópénzzel, aztán férje ügyében az orvosokat rávenni, hogy találják már meg azt az istenverte donort, közben interneten nevelte négyszáz kilométerre tanuló egyetemista lányát. Mindig előre kellett gondolkodni, mindig valamit el kellett érni. Ezt lehet élvezni is, de nem huszonnégy órában, amikor minden, de minden az összeomlással fenyeget Így már nem olyan mulatságos. Azzal jött a rendőrségre, hogy egy jött-ment idegennek most jól megmagyarázza, mit jelent Pongrácbányán élni, de másként alakult. Ács figyelt rá. Kedves volt, sőt vonzó. Szavai simogattak. Észrevétlen vette át a beszélgetés irányítását, és csak akkor szólt közbe, amikor érezte, hogy az asszony megerősítésre vár, vagy túlságosan is elkalandozott. Erzsébet végre kibeszélhette gondjait, bajait.
- Már az apám is polgármester volt, csak akkor tanácselnöknek hívták. Persze akkor még más volt a város súlya. Pongrácbánya ipari város. Bányászok, vasmunkások lakják, nem könnyű emberek. Mikor rosszra fordultak a dolgok, Kádár jött le beszédet tartani. Semmi se lett jobb, de a melósok elcsendesedtek. Hol van az már! A városban egyetlen üzem működik, a német testvérváros egyik gyárának beszállítója. Harminc munkás. És ha minden jól megy, ideköltözik egy vegyipari multi is. Persze ehhez le kellene szerelni a környezetvédőket.
Beszélt házasságáról, korábban vezetőbíróként dolgozó férjéről, aki két éve várja új veséjét, miközben naponta jár dialízisre. A vacsora meglepően jó volt.
- Maga honnan jött?
- Mindenhonnan. Ott élek, ahová vezényelnek.
A főhadnagy összeszedte az üres tányérokat, kidobta egy szemeteszsákba. Egy pezsgősüveget vett ki a páncélszekrényből. Rétváry készletéből egyedül a francia pezsgőt tartotta meg.
- Kér pezsgőt?
- Kocsival vagyok.
- Én vagyok a főrendőr, - bíztatta Ács. – Kockázatmentesen ihat.
- És ha elgázolok egy biciklistát?
- Nem iszik annyit, csak ez az egy üveg van.
- Kérek, - nyújtotta poharát az asszony.
A langyos pezsgő műanyagpohárból nem volt olyan jó, de csúszott a házi kosztra.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Mit követett el, hogy Pongrácra helyezték?
- Már mondtam. Semmit. Nekem ez előléptetés.
- Na. Legyen már őszinte! – az asszony hátrasimította haját.
- Szeretem a kihívásokat, - mondta Ács.
- Olyannak is néz ki, - válaszolta Sassné Bodor Erzsébet.
Gabika jelent meg az ajtóban. – Főnök úr, a cb-n beszóltak, hogy verekedés van a dizsi előtt.
- Mennem kell.
- Majd folytatjuk. Jöjjön el hozzánk, hétvégén fogadás lesz a szennyvízüzem megnyitása miatt. Küldök meghívót.
Peca megpróbálta összetarhálni ott helyben a pénzt, de még húszezret se sikerült, nemhogy százat. Szólt a fiúknak, hogy menjenek, de Joci nem találta Mátét, ezért késlekedtek. Aztán hagyták Mátét, és Gabesszal kiegészülve meglógtak. Csiba bandája kint várta őket. A verekedés egyoldalú volt, pedig Jociék többen voltak. Csiba bandája csupa nehézfiúkból állt, a fiúk tizenhét-tizennyolc éve ehhez kevés. Joci még bírta volna, ha nem Csibát kapja, de Csiba akkora volt, mint egy kétajtós szekrény. Az öreg vagányok ökle rendíthetetlen csépelte a kicsiket. Vladó kijött az épületből, és a biztonsági őrrel nézte, hogy törik be az orr, csattan az ököl, feszül az izom. A fiúk most még nem éreztek fájdalmat, az később jön. A riadó kocsi érkezése vetett véget a szégyenletes megveretésnek. Csibáék a diszkóba menekültek, őket beengedte a biztonsági őr, Jociékat nem. Az őr vigyorogva nézte, hogy szedik össze a fiúkat a rendőrök. A rendőrautók elmentek, Ács még ott maradt. A nála fejjel magasabb biztonsági őr elé állt.
- Fogsz még sírni, fakutya, úgyhogy azt ajánlom, húzd meg magad.
- A kapitány úr szolgálatban mondja ezt?
- Nem vagyok szolgálatban.
- Akkor mész a picsába, - és ütött. Ács ellépett az ütés elől, aztán a következő elöl is. Az őr a levegőt csépelte. Ács játszott vele egy darabig, majd két ütést vitt be az őr arcába. Az nem értette, mi történt. Még kapott kettőt, amitől a falnak esett, és lassan lecsúszott. Ült a fal mellett, és bambán nézett maga elé.
- Máskor ne kezdj a nagyobbal, - búcsúzott Ács.
Az eligazítóban még érezni lehetett a polgármester asszony parfümjét. Darvas az ajtóból nem ment beljebb, csak a fiúkat engedte be.
- Üljetek le! Mindjárt jön a főhadnagy. Biztos megdicsér benneteket, hogy a kis védencei megint itt vannak, - és magukra hagyta őket. Peca beleszippantott a levegőbe.
- Zsivanzsi. Itt egy nő volt.
- Winetou vagy, hogy kiszagolod?
Peca szemöldökéről csendesen csepegett a vér. Simahomály inge szakadt, végig. Fletó szeme vérzett be. Oszi orra elé maroknyi összegyűrt zsebkendőt tartott. Joci öklein nem volt bőr. Aztán nyílt az ajtó. Ács és Marcsi őrmester lépett be. A rendőrlány kötszereket is hozott. Ács megállt a fiúk előtt. Karba fonta kezét.
- Ez gyorsan ment. Gratulálok. Fél napig voltatok kint.
- Nem mi kezdtük.
- Baromira nem érdekel. Így nem mehettek ki az utcára. Rendbe szeditek magatok. Aztán mindenki haza. Holnap találkozunk. Edzőcipő, tréningnadrág, mackó felső. Mindenki hozzon törülközőt. Fél ötkor várlak benneteket.
- Mit csinálunk? Kiseperjük a főteret?
- Azt délután. Futni fogunk. Rátok fér egy kis erősítés.
- Várjon! A fél öt nekem nem jó. Akkor hozom el a húgomat a suliból, - szólalt meg Fletó.
- Nem délután fél ötkor. Reggel.
Máté a korzó egyik padjának támláján ült. Anita felnézett rá, hallgatta a fiú sportkarrier történetét. Az idősebb Madaras már börtönben ült, amikor csokit loptak a boltból. A lány apja, Tibi bá látta, hogy menekülnek, és hiába volt negyed századdal idősebb, simán elkapta őket. Hogyne kapta volna, mikor az ország egyik legjobb távfutója. Joci nem akart edzeni, Máté vállalta. Vacak futócipője alkalmatlan volt versenyre, de mibe kerül egy igazi cipő. Persze, hogy emlékezett az edző nagy szemű lányára, de a mostani Anita nem volt ugyanaz. A csontosan sovány, csúnyácska kislány két év alatt húsz centit nőt, már nemcsak szögletei, hanem domborulatai is voltak. Határozottan nő lett.
Anita két éve ösztöndíjat kapott Németországba. A testvérvárostól. Jó volt Thüringia, nagyon jó, de idegen. Ha Magyarországon akart érettségizni, haza kellett jönnie. Hazajött. Itthon sem volt otthonosabb. Anita nézte Mátét, aki talán még pasisabb, még izmosabb lett, mint amire emlékezett. Tizenhárom évesen szerelmes volt belé. Kékszemű, szőke nagyfiú. Biberauban minden második ilyen, de egyik sem nevetett ilyen szépen. Akkor, régen felkapta vállára a kislány mind a harminc kilóját, és a többieknek teli szájjal bömbölte, hogy ez az edző lánya, feleségül akarja venni, de az edző olyan nagy ember, hogy nem adja. Mindenki nevetett. Az ő árnyékában biztonságban volt. Akár hozzá is bújhatott volna, mint régen. Bár a fiú nem tartotta többre, mint egy sovány kismacskát. Megcirógatta, eldobta.
Hallották a rendőrautók szirénáját, tudták, hogy a diszkóban lehetett a balhé, de nem igazán érdekelte őket, ki került bajba.
A betonúton még könnyű volt. A fiúk libasorban, leszegett fejjel futottak, mindegyik az előtte lévő sarkát nézte. Próbáltak erővel-levegővel takarékoskodni, mert Ács előre megmondta, hogy a Tarhegy teteje a cél. Összesen hat kilométer, ami nem sok, de végig bírni kell. Szedett-vedett ruháikban, ócska edzőcipőikben egyenletesen trappoltak. Elöl Ács, utána Peca, Simahomály, Juhi, Joci, Gabesz és Fletó. Elfogadták, hogy teljesíteni kell, lehetőleg minél jobban, lemaradni nem szabad. Aki gyenge vesztes, és a vesztes gyenge. Elérték az erdő szélét. Még nem kelt fel a nap, mégsem volt teljesen sötét. Valami mélyszürke derengés világított, a köd csillogó nyálkával vont be mindent. A tető nem volt messze, de innen már kegyetlen emelkedőn kellett felkapaszkodni. Tócsákat kerülgettek, óvatosan keresték a köves, vízmosta ösvényen a biztos lábnyomot. Az ócska tornacipők meg-megcsúsztak, a lapos kövek alattomos csapdaként billentek, mikor ráléptek. Először Juhi esett el. Lomha, nagydarab fiú. Gurulással tompított, tréning felsője barnás sarat, fonnyadt leveleket, vizet szedett fel. Rögtön felpattant, mintha semmi sem történt volna. A büszkeség hajtotta, mint a többieket. A márgás, mészköves talajt pocsolyás, nyálkás sárga agyag váltotta. Gabesz az agyagon csúszott meg. Tíz körömmel kapaszkodott a kavicsos, csúszós földbe, mégis öt métert szánkázott lefelé. Joci az ösvény mellett próbálkozott, de az elfeküdt, nedves fű sem volt jobb. Simahomály egy tócsába lépett, de a gödör mélyebb volt, mint amire számítani lehetett. Mire kikapaszkodott, a tócsa sárga vizes agyaggal itatta át ruháját. Cuppogó cipőben futott tovább, de hideget nem érzett. Egy szélesebb vízmosáshoz értek, ami már egyenesen a tető felé vezetett. Nagy kövek, sziklák nehezítették útjukat, futásuk lelassult. A szabályos oszlop megbomlott, mindenki külön küzdött a vízmosás gödreivel, köveivel. A hidegben izzadtságuk a melegítőn keresztül is párolgott, már nemcsak leheletük gőzölt, hanem hátuk, karjuk, fejük. A vízmosás után könnyebb lett. Az agyag eltűnt, köves, keskeny ösvény vezetett tovább a tüskés bozótban. Az élen haladók gyorsabb tempót diktáltak. Hátul már nem Fletó futott, hanem Peca, akinek bokáján a valaha fehér zoknin vér szivárgott át. A bozót után ligetes legelő jött. A hegytetőre érve már nem érdekelte a fiúkat, hogy nedves az avar, hideg a föld, széttárt karral rogytak a fűre. Mindegy volt, hiszen sárosak, mocskosak voltak. Ács még csak meg sem izzadt. Rendőrségi dzsoggingján egy pötty sarat sem lehetett látni.
- Felállni, különben lemerevedtek. Lefelé öröm lesz a futás, de észnél kell lenni.
- Miért mondja mindig ezt? – kérdezte Joci.
- Hogy észnél kell lenni? Mert csak ezzel lehet győzni.
- Magának könnyű, ilyen cipővel!
- Számít a cipő? Nem. Az agy számít. Hogy érezd, mi van körülötted.
- Hegy, - bökte ki Peca.
- A hegyed. A te hegyed, Peca. A te barátaid. A város. A tied. Az ország. A haza.
Lefelé tényleg öröm volt. Nem volt kínos emelkedő, csak boldogság. Agyuk kitisztult, öröm töltötte el, szárnyakat kaptak, és hujjogva, nevetve szökkentek át köveken, bokrokon, gödrökön.
Őszi eső szemerkélt. Kék és piros cseppek az éjszakában. Az aszfalton megült tócsa, a nedves kövezet színes fényeket vert vissza. Bezárt üzletek kirakataiból próbababák bámulták a művelődési ház főbejáratát. Kék arc, piros arc. Kék, piros, piros, kék. Sztroboszkóp, mozgás nélkül. A tér közepén Johann Wolfgang Goethe, német költő szobrának talpazata. Körülötte gusztusos terméskő burkolat, a fehér mészkő talapzatra a költő nevét vésték. Fehér mészkő, piros mészkő, kék mészkő. Arany betűk. A talapzaton teljes alak helyett két cipő.
A művelődési ház előtti téren álló hat rendőrautó tetején fények villóztak. Az autók mögött egyenruhás rendőrök kuporogtak a földön. Cipőjük lassan átázott, gémberedő kezükben a pisztolyokon esőcseppek ültek meg. A megafonnal hangosított városi rendőrkapitány már vagy húszadszor kántálta utolsó fenyegetését: „Azonnal hagyják el az épületet! A rendőrség körülvette magukat. Fegyver nélkül, felemelt kézzel jöjjenek elő! A rendőrség körülvette az épületet. Azonnal hagyják el…” A figyelmeztetés kásásan visszhangzott a házak falairól. „Azoazonnal hagyhagyják elel az épüazépületet tet…”
Kék fény, piros fény. A művelődési ház bejáratának két oldalán egész emeletes plakátokról valóságshow-sztárok mosolyogtak szeplőtlenül. Bágyadt, narancsszín fény világította meg a művelődési ház előcsarnokát. Valahol bent tűz lobogott. Az emeleten üvegtábla robbant, cserepei pengve hullottak az aszfaltra. Láng csapott ki az ablakon. Egy rendőr a kapitány háta mögé óvakodott. - Ez kifüstöli őket. - A bekapcsolt megafont a házak falai visszhangozták. „Eez kifüstöli őket-ket-ket.”
A házak ablakaiban és a házak előtt a kapukban pizsamás, hálóinges emberek álltak, némelyiken télikabát, máson pokróc, hirtelenjében magára kapott pulóver. Dideregtek, de kitartottak. Az egyik pizsamás ember videó kamerával dokumentálta az eseményeket. A tömegben magasra nőtt szőke kamasz figyelte az eseményeket. Hiába húzkodta lefelé nadrágját, bokái fölött értek véget a szárak. Derekán, agyonmosott kapucnis melegítője alól kilátszott a szürke alsónadrágba gyűrt póló. Nem azért, mert így akarta. Egy kövérkés fiú állt mellé. Megbökte. A szőke csak legyintett.
Egyre hangosabb szirénázással érkezett a térre a tűzoltóság felvezető autója, mögötte egy még zajosabb tűzoltóautó, majd egy annál is zajosabb harmadik. A tűzoltóparancsnok kikászálódott a felvezető autóból, és a rendőrkapitányhoz cammogott. Vadonatúj, betöretlen védőfelszerelésében bár nagyon igyekezett, mégis esetlenül mozgott. Mint Neil Armstrong és Edwin Aldrin, amikor még nem ugrálva közlekedtek a Holdon. Ha nem nyomott volna el minden hangot a szirénák, berregő motorok zaja, hallani lehetett volna csillogó, csengő-bongó szerelvényei csilingelését. – Mi történt, Tomikám? – kiáltotta.
A rendőr süket-bután nézett a kollégára. – Mi van?! Nem hallom!
- Mi történt?! – kérdezte ordítva a másik.
- Nem hallom, de húzódj hátra. Fegyveresek, - mutatta is, hogy menjen.
- Mit mondasz?!
- A rohadt életbe! Csend legyen már! Hallja valaki? – És mert más sem hallotta, két kézzel integetett a tűzoltóknak, hogy csend legyen. A tűzoltóparancsnok is. A tűzoltók látták a két parancsnok hadonászását, de buzdításnak vették, és munkához láttak. Tömlőket húztak ki a kocsiból, és beindítottak egy aggregátort. A tűzoltóparancsnok cammogva, dülöngélve szaladt a rohamkocsikhoz, és maga kapcsolta ki a szirénákat. Valamivel kisebb lett a lárma. Közben a rendőrparancsnok visszafordult a művelődési ház bejárata felé, és újra kezdte a kántálást. „Azonnal hagyják el az épületet. Körül vannak véve. Felemelt kézzel, fegyver nélkül jöjjene… khkr…” A megafon köhögött és elhallgatott, a rendőrkapitány idegesen babrálni kezdte. Recsegés hallatszott, majd teljes némaság. Az autók motorjait leállították. Hirtelen olyan csend lett, hogy még az ereszekben folyó víz tompa csobogását is hallani lehetett.
- Kontakthiba, vagy beázott, - okoskodott az egyik fiatal rendőr, - vagy mindkettő.
A kapitány megrázta a készüléket. Ez használt, halkan búgott a műszer. Szájához emelte. „Körülvettük az épületet…”
A tűzoltóparancsnok visszaért a rendőrkapitányhoz. - Tomi. Ezek azok? – kérdezte a tűzoltó a rendőrt.
-„Toomi, ezeek azook?” –visszhangozták a tér falai.
- Kik? – értetlenkedett a rendőr. „Kik kik kik?”
- Hát ezek, - mutatott előre a tűzoltó.
A művelődési ház személyzeti kijárójában, a főbejárat mellett, négy megperzselt hajú, kormos arcú, rémült kamasz állt.
Meghúzatta a Hondát. Tizenhat szelep spriccelte a benzint, felbőgött a négy hengerben az erő. Hétszáz kiló lendült a hegynek. Ha nem a zárt sisakot veszi fel, ezer muslica vág sebet arcába. Már ha október végén lenne muslica. Fák, út, árok, erdő, legelő. Felért a hegyre, és ott volt előtte a város. Megállt. Fészkelődött kicsit a nyeregben, hosszú volt az út, csak most vette észre, hogy combja elzsibbadt. Levette sisakját. Sarkával kitámasztotta a hatalmas motort, leszállt róla. Nyújtózott. Néhány karate rúgással ébresztette izmait. A dombokon csupasz fák, a város fölött ólom ég, és szürkeség, szürkeség, szürkeség. Az út mellett az árokban az eldobott pillepalackok és sörös dobozok között döglött kutya feküdt, a férgek, madarak már kikezdték. Nem sokat bajlódott, lehúzta a bőrnadrág zipzárját, és a dög mellé, az árokba vizelt. Nézte a kutya nyitott barna szemét, cserepesre száradt orrát. Végzett. Csend, madárcsicsergés, alig halható morgás a város felől. Az állomásra érkező vonat kürtjének elmosódott hangja. A völgybe telepedett város felé fordult. Balra a lakótelep, középen a gyár, mögötte a régi telep, az alsóváros, azon túl lehet a Szabadságtelep, a gettó. Térkép a fejében. Le a városba, végig a lakótelep mellett, a gyár előtt a hosszú Széchenyi úton a Martinista térig. Öt perc. Milyen szép innen ez a város! Játékházak, játékautók, a vasúti síneken játékvasút mellett az emberek bolháknak látszottak. Bolháknak vagy hangyáknak. Ugrálnak vagy dolgoznak. Autó húzott el mellette. Mire leér a városba, ez is játékautó lesz, amit egy bolha vezet. Vagy hangya. Valahonnan fentről nézve a Hondája is csak egy játékmotor, és ő is csak bolha. Nem. Bolha semmiképp sem. Ránézett a döglött kutyára. A bolha csak ugrál, míg egy kutya fogai között végzi. A hangya épít. Bolyt, társadalmat, jövőt. A hangya becsületes, hűséges, a bolha csak élősködik. A hangya életének távolról is van értelme. Ha távlatot kapnak a dolgok, minden kitisztul. Szemével követte az idegen autót. Amikor a kocsi beért a városba, lelassított, majd megállt. Két bolha állt az út mentén. A sofőr bolha kiszállt a kocsiból. Aztán visszaszállt, és indított. A két bolha visszament az út menti fák közé. A motoros az órájára nézett, ideje indulni. Visszaszállt a motorra, és gázt adott. A hátsó kerék csíkot húzott az aszfalton, a nehéz túramotor eleje kicsit megemelkedett, nekiindult a lejtőnek. Ács élvezte az erőt, amit a rohadt sok ezernyolcszáz köbcenti adott, élvezte, hogy a stabil, súlyos gép önálló életre akar kelni, és mégis ő uralja mind a százhúsz lóerejét. Jó dolog kézben tartani a dolgokat. Ettől férfi a férfi.
Az utolsó kanyar előtt mintha látott volna valamit. Sejtette, hogy micsoda, de nem törődött vele. Figyelnek. Rákanyarodott a város előtti utolsó egyenesre. Ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer meghúzza a motort, így lassított, és alig ötvennel ment el a város határát jelző tábla mellett. Csak innen lehetett látni a bekötőúton lesben álló két rendőrt és a rendőrautót. Az egyik kilépett az útra. Lemeszelte a motort.
- Jogosítványt, forgalmi engedélyt, személyigazolványt kérem, - mondta az öregebb rendőr, akinek három ezüst csillag volt a vállapján. A másik körbejárta a motort.
- Valami probléma? – vette le a sisakot.
- A traffipax szerint száznegyvennel jött a lejtőn. A hetvenes táblához képest kicsit sok.
- Bocs, néha elfelejtkezem magamról.
- Sokba tud kerülni az ilyesmi…
Ács elővette bőrdzsekijéből tárcáját. Sorra vette ki a papírokat. A fiatalabb rendőr rá se nézett, elbűvölte a motor.
- Shadow? – kérdezte, és leguggolt, hogy közelről láthassa a csodát.
- Még hogy Shadow! Gold Wings. Jogosítvány… személyi… forgalmi… - adta a törzsőrmester kezébe.
- Most mit csináljak magával? – nézett Ács szemébe az öreg. Erre a kérdésre az országúti illem szerint kérdéssel kell felelni: „Mennyibe fájna ez nekem biztos úr?” És akkor lehet alkudni.
- Lehet benne száz ló, - találgatott a fiatal.
- Még több is, - mosolygott Ács. Az öreg rendőrt ez zavarba hozta. Miért nem fél? Legalább izzadhatna.
- Vízhűtéses? – firtatta a fiatal őrmester, és ujjával halvány csíkot húzott a krómozott lengéscsillapítóra.
- Az.
- Látszik rajta, hogy törődik vele.
- Szeretem.
Az öreg rendőr belenézett papírokba, és kiment fejéből a vér. Ez maga a lidércnyomás.
- Mibe volt? Négymillió? – a fiatal őrmester megpiszkálta a gyertya gumikupakját.
- Ha Shadow-t vettem volna. De ez Gold Wings. Zsír újan bő hatba van.
- És az extra…
Az öreg nem bírta tovább.
- Kussoljál már!
- Mi van?
A fiatal rendőr sértődötten állt fel, már azon volt, hogy visszavágjon, de a két férfi arcát látva, megértette, hogy ez a helyzet nem az a helyzet. A motoros magabiztosan vigyorgott, az őrmester arcán táncot járt a rémület. Ács elővette jelvényét.
- Mutatkozzunk be egymásnak. Ács János főhadnagy, a maguk új főnöke.
- Darvas Csaba főtörzsőrmester, – tisztelgett az öreg.
- Mohácsi Róbert őrmester.
- Szeretném, ha most bemennénk a kapitányságra.
- Azonnal, - mondta a főtörzs, és elindult a bekötőúton álló rendőrautó felé. A motoros nem mozdult.
- Várjon! A büntetés? Az el van felejtve? – bökött egyet az öreg rendőrön.
- Vicces a főhadnagy úr, - fordult vissza savanyúan a főtörzs.
- Na ja! Őrmester, tud motort vezetni?
- Igen.
- Jogsi is van? Mert ha nem, az szívás lenne.
- Van egy Yamahám. De csak krossz.
Ács kivette a kulcsot a motorból, odadobta az őrmesternek. Aztán a sisakot. Mohácsi az üléshez szíjazott sportzsákot nézte.
- És a cuccal mi legyen?
-Ha megérkezik, hozza be maga. Főnök vagyok, én csak nem cipekedhetek.
-Okés.
- Vigyázzon, mert hét másodperc alatt már száz fölött van. – és beült a rendőrautóba.
A házakat felváltották a lakótelep kocka épületei. A széles sugárút beért a belvárosba és minden átmenet nélkül négyről kétsávosra szűkült.
- Szóval, mi volt ez?
- Főhadnagy úr, jelentem, mire gondol?
- „Most mit csináljak magával?” – idézte gúnyosan az öreg rendőrt. – Klasszikus. Nem akarom, hogy korrupt zsaruk szolgáljanak alattam. Ha megtudom, hogy bárki, érti, bárki pénzt fogad el a kapitányságon, maga is repül. De előtte leüli.
Az öreg rendőr pontosan tudta miről van szó. Régi katonai trükk, amivel a legénységet egymás ellen fordították. A büntetés közös, bárki követi el a vétket. A katonák egymásban keresik az ellenséget, nem az elöljáróban. Maguk hozzák meg az ítéletet, hajtják végre a büntetést. A jutalmazás viszont egyéni, mert motiválni tudni kell, a fókának hal kell, az állománynak pénzjutalom.
- Főhadnagy úr…
- Nem érdekel, és nem is akarok tudni róla. Tényleg nem.– Ács már járt Pongrácbányán, de az régen volt. Még a katonai középsulival kirándultak ide. A Főtér mellett haladtak el. A Főtér közepén szobor talpazat állt, rajta a két bronzcipő. - Ezt még megúszta. Most még csak egy stoppos vagyok, akit felszedett az út mentén. Attól a pillanattól vagyok a parancsnoka, hogy beléptem a kapitányság épületébe. Persze véleményem van.
Ács halkan beszélt, egy pillanatra sem emelte fel hangját. Aztán a szoborlopásról, a művelődési ház felgyújtásáról kérdezett. Nem érdekelte a botrány, azt öt tévécsatornán az egész ország láthatta. Csak a tényeket firtatta.
- De mit látott maga?
- Állampolgári bejelentés érkezett, hogy…
- Amit már olvastam. Telefonált egy öregasszony, hogy bontják a szobrot. Nem érdekel a kamu. Azt akarom tudni, hogy mi történt.
Rétváry Tamás százados, Ács rövid úton távozott elődje, hiú volt és buta. Interjút adott a helyi tévének, amit átvettek az országos csatornák is. Az újtelepi fiúkra akarta kenni az egészet, de mielőtt bármit tehetett volna, repült. Kínos a megyének, kínos a testületnek. Az öreg alkoholista kapitány nyilatkozata hemzsegett a feltételezésektől, előítéletes gyanúsításoktól. A Madaras-fiút egy odavetett mondattal elítélte, mert apja börtönben ült. Lakatos Pecát, mert félig cigány. Simahomályt, mert családi viszonyai rendezetlenek. Amikor végzett az interjúval, odavetette a riporternőnek: „Ha valami olyat mondtam, ami kiveri a biztosítékot, vágja ki!” Tulajdonképp ez a mondat verte ki a biztosítékot, mert a riporternő egyben, csorbítatlanul adta le az anyagot.
Zavaros, kellemetlen ügy. Miért volt felrepedve Madaras Joci szája? Ezt egyébként kiválóan lehetett látni az eredeti anyagban, az egyik kereskedelmi csatorna még le is lassította a felvételt, hogy a vak is észrevegye. Hová tűnt az ellopott szobor? Hová a feltételezett fegyverek? És főleg. Miért tagadták a fiúk a nyilvánvalót? Ami talán másképp lehetett nyilvánvaló és igaz, de arról senki nem beszélt. Hazugságok, kötelességmulasztások sora. Az egész kapitányság bűzlött és rohadt.
- Csak a tényeket. Feltételezésekre nem vagyok kíváncsi.
- Két kocsival érkeztünk a Főtérre. A csibészek bemenekültek a művházba. Erősítést kértem, mert fegyvert feltételeztem. – Mohácsi rájött, mit is mondott. – Mit csináljak?! Ezt tény. Tény, hogy feltételeztem. Akkor még nem tudtuk, hogy csak néhány taknyos.
- Lapozzon már!
- Húsz perc múlva megjött a kislétai és a boroshutai csapat, meg a kapitány úr. Akkor már lángolt a művház.
- Még szerencse, hogy nem lőtték le a kölyköket.
- Erről azért nem volt szó.
- Azért biztonság kedvéért leesett pár pofon.
- Nem vertük meg őket. Egy pofon se volt.
- Viszket a hátam a tollak miatt.
- Esküszöm. Végig ott voltam, senki nem ütött, - bár ez őszintén hangzott, mindketten ismerték az életet. Ha ilyen helyzetben őrizetbe vesznek egy kamaszt, azt mindig felpofozzák. Négyet még inkább.
- Mitől is repedt fel a Madaras-fiú szája?
Jó megjegyezte meg a fiú nevét. Nem csoda, az idősebb Madaras József esete volt Pongrácbánya első országos botránya. Madaras mérnök volt az acél-konverterben. Szépséges feleségével és két fiával élt a kertváros egyik családi házában. A gyárbezárás után nem talált munkát. Végkielégítéséből felvásárolta a város kisüzleteit, vegyesbolt hálózatot nyitott, ami egy ideig szép megélhetést hozott, de a terjeszkedő szegénységgel és szupermarketekkel nem tudott versenyezni. Madaras okos ember volt, időben kiszállt, eladta az üzleteket alkalmazottainak. Vadászboltot nyitott, de az valahogy nem akart beindulni. A vadászok továbbra is Pesten vettek puskát, Pozsonyban lőszert és Bécsben terepszínű ruhát. Egy norvég bérvadász, aki maga is vállalkozó volt, rábeszélte, hogy szálljon be ipari nyílászáró franchise-ába. Műanyag lamellák és alumínium kapu társítása, magyarázta egy norvég lelkesedésével, huszonegyedik századi technológia, tuti üzlet. Ez se jött be. Elvitte a boltot, az autót, a tartalékokat. Szomorú napok jöttek. Felesége egy reggel taxiba ült, kiment az állomásra, ahol a franchise-os norvég várta. Ferihegyen repülőjegyet vettek, azóta Bergenben élnek. Madaras nehezen vette az akadályt, megbízott feleségében, így még nagyobb volt a pofon. Egy hónapig ivott. Többnyire eszméletlen részegen feküdt otthon, esetleg hányt, vagy ivott. Mikor kijózanodott, körülnézett, és látta, hogy fiai az iskola helyett a belvárosi játékterembe járnak, senki sem mos, takarít, és könyvtárának fele az antikváriumban, a képek, porcelánok a zálogházban várják új tulajdonosukat. Uzsorakölcsönt vett fel házára. Aztán jött a mobil állványzat. Mindössze negyven kiló, öt perc alatt lehet a második emelet szintjéig összeszerelni, és azt kell róla még tudni, hogy senkinek se kell. Végleges lett a csőd. Amikor házából el akarták költöztetni, sörétes puskával lőtt a kihívott rendőrre. Talált.
A rendőrség az öreg szocreál épület földszintjét és első emeletét foglalta el. A bejárat a sarokról nyílt, rövid szoknyás rendőrlány állt kapujában. Megkapó lábai fölött már nem volt említésre méltó. A főtörzs beállt az udvarról nyíló hátsó bejárathoz, de Ács a főbejáraton akart érkezni, kiszállt az utcán. A rendőrlány rámosolygott, kérdezte, miért jött. Ács megmondta.
Mohácsi az előcsarnokban várt, lábánál az új kapitány zsákja hevert.
- Hol az irodám? – vette vállára Ács a pakkot.
A kapitány a folyosó végén székelt, Mohácsi a hozzávezető úton mindenhová benyitott.
– Ügyeleti szoba. – Itt egy kockás pokróccal letakart heverő, íróasztal, két szék, hűtőszekrény volt.
- Kihallgató szoba. – asztal, két szék, csupasz falak.
- Darvas, Schulcz és az én szobám. - A legfeljebb hat négyzetméteren három íróasztal, három szék osztozott, a falakon körözési felhívások, családi képek. Ekkor már az öreg főtörzs is csatlakozott hozzájuk. Az eligazítóba nyolc széket zsúfoltak, ennyi volt a kapitányság állománya. A táblát az iskolától kapták, rá rajzszögekkel tűzték a körözvényeket, hivatalos papírokat. A székek furnérja hámlott.
- A többiek?
- Hárman otthon, ketten járőrben, meg mi négyen itt.
- Undorító, - finnyogott Ács, kezét nadrágjába törülte, mert kosz vonta be a kilincset, az ajtót, egyáltalán mindent. Ragadott, amihez csak hozzáért.
- Mikor szellőztettek itt utoljára?
- Rendszerváltáskor, - mondta az őrmester.
- Á, korábban, akkor én már itt voltam, - így a főtörzs, - Ez a főhadnagy úr irodája.
A főnök birodalma ragyogott a tisztaságtól. - Kétszer akkora, mint az eligazító, - békétlenkedett Ács, mikor beléptek.
- Ja, - válaszolta a főtörzs mértéktartóan.
Ács körülnézett, és magában megállapította, hogy elődje egy valakit biztosan szeretett, önmagát. A falon a rendőrség angol nyelvtanfolyamának bekeretezett bizonyítványa Rétváry nevére kiállítva. A kanadai lovasrendőrség emléklapja, Rétváry ott töltött kéthetes kiképzésről. Néhány fénykép, amin Rétváry volt látható, amint kezet ráz egy rendőrtábornokkal, méteres harcsát emel magasba horgászruhában, és két piros ruhás kanadai lovas rendőrrel ölelik át egymás vállát. Valamint a köztársaság és a város címere, Rétváry nélkül. Bőrgarnitúra, üveges szekrény, benne kubai rum, francia konyak, háromféle viszki és tekila.
- Ez mi? – bökött Ács az íróasztalra. A koloniál íróasztalon iratok, fényképek, írószerek hevertek.
- A százados úr még nem költözött ki. Mikor megkapta a nyugdíjazási parancsot, betegszabadságra ment. Azt hittük az átadásra visszajön.
- Miféle átadásra?
- Hát, hogy ő átad itt mindent, a főhadnagy úr meg átveszi - nézett tanácstalanul társára az őrmester. – Ezt mondta.
Ács felkapta a szemetes kosarat, és karjának egy mozdulatával belesöpört mindent, ami az asztalon volt.
- Átvettem, dobja ki! - Mohácsi kezébe nyomta a papírkosarat. - Az italhoz pedig kerítsen egy kartondobozt.
A két rendőr vigyorgott.
Messziről egyszerű ügy volt, csak össze kellett rakni a részleteket. Mindenekelőtt behozatta a művelődési ház igazgatóját, a szoborlopásról bejelentést tevő nyugdíjas vénkisasszonyt, a diszkó kidobó embereit, a játékterem tulajdonosát, egy szem helyszínelő technikusát, és lassan kibontakozott az október végi nap története. Leírta egy papírra.
21 óra 10. Játékterem. Madaras Joci a nyerőautomatát rugdossa, amit rongálásnak vesz a tulaj. Jocit, az öccsét Mátét és Pecát szóváltás után kidobják. Ha minden igaz, két pofon is elcsattan.
21 óra 45. Városi Park. Valahonnan bundapálinkát szereznek. Feltehetően a hozzájuk csatlakozó Simahomály és/vagy Fletó révén. Ekkor Máté már nincs velük. Be akarnak menni a diszkóba. Nem engedik be őket. Itt is kapnak pár pofont.
22 óra 17. A művház előtti téren az előző nap felállított Goethe szobrot festékkel megrongálják. Gombos Renáta nyugdíjas bolti eladó térre nyíló ablakából látja a rongálást, ezért felhívja a rendőrséget. A szobor amúgy Pongrácbánya testvérvárosa, a thüringiai Bieberau ajándéka.
22 óra 20. Egy pick up jelenik meg a téren, benne négy-öt idegen férfi, és közel negyven másodperc munkájával lefűrészelik a bronzszobrot. Profik. Szóbeli összetűzés a fiúkkal, amit a riadóautó közeledése szakít meg. Megjegyzés: Erre csak Gombos Renáta, a tanú emlékszik, a fiúk nem akarnak tudni róla.
22 óra 22 perc. A pick up és az öt férfi eltűnik, a fiúk az érkező rendőrjárőrbe szaladnak. Felszólításukra nem állnak meg, hanem a művházban keresnek menedéket. Darvas főtörzs vélelme szerint a fiúknál lőfegyver van, ezért a járőrök erősítést kérnek.
23 óra 14 perc. A művház könyvtárában ismeretlen okból tűz keletkezik. A bűnügyi technikus helyszíneléskor égett cannabis sativa nyomokat talál. Magánvéleménye szerint a fiúknál fű lehetett, ezt akarták eltűntetni. A tűz is ebből keletkezett. Megjegyzés: De akkor miért nem húzták le a vécén? Pánik? Idióták?
23 óra 27 perc. Madaras és a három fiú kijön a művelődési házból. Őrizetbe veszik őket.
Mikor a listával megvolt, a főtörzzsel sorra járta a fogdákat. Az egyesben Rezes Flórián, egy hatvanéves cigányember ült begipszelt lábbal. A törzsőr és Rezes közösen próbálták Ácsnak magyarázni, de a főhadnagy nem értette, miért kellett a fogdában tartani. Rezes nagypapa létére beteges kukkoló volt. Rendszeresen felmászott az egyedül élő orvosnő kétszintes háza mellett álló diófájára, hogy az asszonyt meglesse emeleti fürdőszobájában. Amikor az orvosnő végzett az esti tisztálkodással, Rezes rendszerint lemászott a fáról, valami apróságot lopott a kertből, majd hazament. Erre szükség volt, mert különben felesége nem engedte be házába. Két napja nem ez történt. Hűvösre fordult az idő, és az orvosnő a pára miatt nem a törülközés és a pizsamába bújás után, hanem a zuhanyozás végeztével nyitotta ki a fürdő ablakát. Ez megzavarta Rezest. Sokkolva bámulta egy méterről a asszony meztelen melleit. A doktornő ijedtében sikított, mire a sokunokás nagypapa hat métert esett.
- Ha még egyszer zaklatja a doktornőt, én töröm el mind a két lábát, - közölte Ács, és a sportos nagypapa elbiceghetett. A következő cellában egy asszony ült, aki lepedőt lopott egy szárítókötélről. Semmi különös. Megtetszett, elvitte. Őt is megfenyegette, elengedte. A harmadikban Gabi, a csöves könyörgött, hogy maradhasson, mert szerette volna kipihenni magát. Neki a fogda volt az üdülés. Ács megengedte, azzal a feltétellel, hogy segít a kapitányság kitakarításában.
- Csak lúzerek vannak itt? – kérdezte a következő ajtónál.
- Meg a fiúk, akik miatt Rétváryt lapátra tették.
- Azok is lúzerek.
- Akkor csak lúzerek, - vont vállat a főtörzs.
- Olyan rohadt jó híre van a városnak! Itt, ha kitesznek egy pénztárcát a főtéren, egy hét múlva is ott lesz. Az emberek nem zárják a bejárati ajtókat.
- Hiába gúnyolódik a főhadnagy úr.
- Oké. Hol vannak a fémtolvajok, a betörők, a stricik, a garázdák, a korruptak, az erőszaktevők?
- Hát nem itt.
- De miért nem?
- Így alakult.
- Hát rosszul alakult, - bosszankodott Ács, de a főtörzs csak nem kezdett el mentegetőzni, vagy sajnálkozni. Csak állt, és várta, hogy most mi jön.
– Legalább ne legyen ilyen flegma.
Madaras Joci a csupasz priccsen feküdt, szemöldökét, pólóját megperzselte a tűz, száján lassan gyógyult a seb.
- Szépen nézel ki.
- Köze?
- Ki vágott szájon?
- Anyád!
Ács faarccal válaszolt.
- Anyám? Nem valószínű. Azt eddig csak nekem sikerült kiérdemelni.
Madaras Jocó nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon. Előrehajolt a priccsen, és sziszegett, mert száján megint szétnyílt a seb. Ácsot megcsapta a testszag, ami a fiúból áradt.
- Nem mosakszol?
- Azt mondták, hetente egyszer lehet.
- Kelj fel, és gyere! Az irodámba.
- Ki a fasz maga?
- A városi kapitány. Gyere már!
A folyosón már ott álltak a többiek. Simahomály, Peca és Fletó. Csak Fletón volt tiszta ing, a többieknek nem hozott senki sem frisset a mocskos helyett. Joci a zárkaajtóból kérdezte:
- Bilincset nem rak rám?
- A bilincset ki kell érdemelni.
A kapitányi irodában nagy bőrkanapé, fotelek és kóla várta Jociékat.
- Nem ti loptátok el a szobrot.
- De. Itt van a farzsebemben, - röhögött Peca.
- Épp elég elviselnem háromnapos szagotokat, humorra már nem vagyok vevő, - mondta Ács mosolytalanul.
A fiúk letelepedtek a kanapéra. Ács állva maradt, háttal az íróasztalnak dőlt.
-Kik vagytok?
- Most mutatkozzunk be?
- Nem kell. Te Sima Henrik. Simahomály. Te meg. Lakatos Péter. Peca. Suszter Ferenc: Fletó. Madaras József: Joci. Tudom a nevetek. Sőt még talán többet. De valójában kik vagytok? Szeretném tudni, hogy mit tartotok magatokról.
- Nem kell a lelkifröccs, - szólalt meg Fletó. – Nem az anyám.
- Nem. Az anyád kórházban fekszik. Leukémiás, és ha börtönbe kerülsz, csak a temetésén találkoztok.
- Dögölj meg!
Ács ellökte magát az íróasztaltól. Fletó megijedt, hogy megint pofon jön, védekezésre emelte karját, de nem. A férfiról lepattant minden sértés, mert nem haragudott, hanem érvelt. Nem volt benne semmi fenyegető, csak nyugalom és figyelem. Megállt a szoba közepén.
- Így nem megyünk semmire. Peca, te már voltál intézetben. Jó volt? Élvezted? Várni a kimenőre? Lesni, mit akar valamelyik öreg? Jó dolog csicskának lenni? – Peca gyűlölettel nézett vissza, várta, hogy mikor alázza meg a kapitány, mikor kezdi a köcsögözést, hogy hányan mentek át rajta, és élvezte-e. De nem. A rendőr vagy nem tudott semmit, vagy nem érdekelte. Ács a következő fiúhoz fordult. - Simahomály. Ha most hazaengedlek, véresre ver a mostoha apád. Tele van az irattár látleletekkel. Bordatörés, bevérzések, beszakadt dobhártya. Ha börtönbe mész, már az se tart vissza. Fletó! Öt éven belül megint itt ülsz. És te is, te is!
- Köze?
- Nincs. Nincs közöm hozzá. Hiszed te.
- Van?
- Láttam egy tévériportot. Valami Kovács vagy Takács, vagy milyen Noémi készítette.
- Székács Noémi. Ő csinálja a városi tévét.
- Az. Nos, ebben arról volt szó, hogy négy jobb sorsra érdemes tizenhét éves fiúra akar mindent rákenni egy egész város.
- És mit akar ebből kihozni? – kérdezte gyanakodva Jocó.
- Engem meggyőzött. Nem akarok segíteni nektek, nem vagyok az anyátok. Alkalmat akarok adni nektek, hogy magatokat húzzátok ki a szarból. Annak mégiscsak több értelme van.
Jociban testet öltött a gyanú. Itt van ez a fószer, kólát ad, úgy tesz, mint aki megérti őket. Új fiú. Besúgókat akar. - Mi a fenét akar tőlünk?
- Csak hogy végre mondjátok meg, kik is vagytok? Szánalmas lúzer börtöntöltelékek, vagy emberek, akik birtokolják, ami az övék.
- Mit… akar… tőlünk? – tagolta Joci a mondatot szavanként, mint egy elmefogyatékosnak.
- Nem azt, amit hiszel. Spiclikre nincs szükségem, nyílt kártyákkal játszom. Elegem van a simlis megoldásokból, az ügyeskedésből, a sunyiságból. Csak azt akarom, hogy találjatok magatoknak célt, mert különben mire az élet.
- Célt? Itt? Látta már a várost? – Peca alacsony, feketehajú kamasz volt. Tizenhét éves korára már mindent tudott.
- Pocsék hely, tudom, de a tietek. Nem is nagyon van másotok. Tietek. Felelősséggel tartoztok érte. De jogaitok is vannak. Tanulni, dolgozni, szórakozni, élni. De ezeket a jogokat nem ajándékba kapjátok. Ki kell követelni, meg kell érdemelni, védeni kell.
- Gőzöm sincs, miről beszél.
- Akkor gondolkodj el rajta. Menjetek haza, fürödjetek le, és gondolkozzatok. Használjátok a szürkét, és akkor megértitek, hogy ami a tiétek, azt meg is kell tartani.
Ács kitárta előttük az ajtót.
- Menjünk?- nézett nagyot Peca.
- Miért ne?
- Hatóság elleni erőszak. Gyújtogatás. Erőszakos behatolás, vagy mi, - sorolta Peca kiművelten.
- Hatvan óra közmunka. Holnap az ügyeletes tiszt megmondja, hová menjetek.
- Maga viccel.
- Büdösek vagytok, de szabadok. Elmehettek. Szerencsétek, hogy Jocit szájon vágták. Akárki is tette. Eljáráshiba miatt ejtünk minden vádat. Hívjatok, ha bármiben segíthetek.
- Akkor most…
- Tünés!
Az utcán először Simahomály eszmélt. - Ez tök hülye. Milyen szürkét kell használni?
- Az agyat, ecsém, az agyat, - válaszolt Fletó, - az a szürke.
- A tied szürke, de az enyém nem!
- Szerinted milyen színű?
- Piros. Vagy fehér. Rózsaszín. Fasz tudja!
- Ne gondolkodj rajta, még megerőlteted magad.
Madarasék háza már a lövés előtt elúszott. Utána visszavonhatatlanul emlék maradt. A meglőtt rendőr életben maradt, de mégiscsak rendőr volt, Madaras tíz évet kapott. A ház eladásából maradt egy kis pénz, amiből meg lehetett venni a lakótelepen egy kétszobás lakást. Joci és Máté itt élt elvileg nagyanyjukkal. A nagymama kötelességből kitartott, amíg bírta. De utálta a kanszagot, ami a lakás minden helyiségét átjárta. Utálta a pornográf posztereket a vécén. A rendetlenséget, a fiúk öntelt pimaszságát. Hetente utazott haza Kecskemétre, ott volt lakása. Öntözi a virágokat, mondta. Eleinte egy éjszakát aludt otthon, aztán kettőt, később egy hetet, aztán vissza se jött. Joci tizenhét lett, Máté tizenhat, amikor teljesen magukra maradtak. Kéthetente elutaztak apjukat meglátogatni az országhatár menti börtönbe, mindig vittek valamit. És hazudtak. Azt hazudták, hogy a nagyi gondjukat viseli, hogy a tanulás jól megy, rendszeresen esznek főtt ételt, Joci a suli után egy autómosóban keresi meg a zsebpénzét, Máté pedig a belvárosi csemegében kisegít. Ez részben igaz volt, de az úgynevezett zsebpénzből éltek. De csak éltek, nem megéltek. A villanyt az elektromos szolgáltató lekapcsolta, a fűtést nem lehetett, mert közös rendszeren volt minden lakás. Máté akkoriban kezdett el futni. Előbb a hosszabb távokkal próbálkozott, de Anita, Tibi bá edző tizenhárom éves lánya is lefutotta hatszáz méter után. Sok az izmod, mondta Tibi bá, aki magyar bajnok volt ötezren, és nem nagyon szerette a rövidtávot. De váltottak. Fél év múlva már a megyei versenyen négyszáz méteren második lett. Ennek két éve. Most a százra készült, az Országos Bajnokságra. Talán a döntőt elcsípi.
Máté aznap nem tudta eldönteni, ki is látogasson meg. Bátyját a börtönben, vagy apját a börtönben. Feltett egy nagy lábos vizet makaróninak. Apja nem várta őket minden héten, kihagyhatta, de az utóbbi időben mintha fásultabb lett volna az öreg. Szerette apját, hiányzott neki. Anyja kevésbé. Féltette Madarast. Joci egy hülye, gondolta, de franc tudja, mi van vele. A kérdést végül bátyja döntötte el. Megérkezett, és tésztazabálás közben tele szájjal mesélte két éjszakáját a börtönben. - Rezes Flóri szerint a városban a dokinőnek van a legszebb melle. Valamelyik este én is megnézem.
- Hülye vagy. A doki legalább negyven éves.
- Kinek kell fiatal csaj? Az csak nyafog. „Tényleg szeretsz?”, „jaj, most megjött”, „ne, ez fáj”, - bohóckodott. - . Egy harminc-negyven éves nő tudja mitől döglik a légy. – Égnek emelte a villa hegyeit, úgy gesztikulált. - Megbecsüli a friss húst.
- És ez vagy te?
- Friss vagyok, hús vagyok, én vagyok.
Leszaladtak a belvárosi üzletbe, ahol Máté kisegített. A hátsó bejáraton mentek be. Míg Máté a rákövetkező napi műszakot beszélte meg, Joci leakasztott egy rúd szalámit. Senki nem látta, a raktárban nem volt ipari kamera.
Vonattal és busszal utaztak át a börtönig. Apjuk szabadkozott, hogy nem kell ilyen drága szalámit hozni neki, de azért örült neki. A Pongrácbányán történtekről semmit se tudott. Nem akart semmiről se tudni. Tévét nem nézett, nem barátkozott, a külvilág nem érdekelte. Egy könyvet olvasott. A Bűn és bűnhődést, már századszor.
Késő délután, mikor megjött az őrjárat, és az éjszakai szolgálat is, Ács a kapitány irodájában rendkívüli állománygyűlést tartott. Nyolc rendőr, letelepedett a bőrkanapéra, stílszékekre. Egyenruhában vagy civilben, de mindegyik várakozással ült le. Az öregebbek még féltek is, sok új seprűt láttak már itt seperni. Mind azzal kezdte, hogy felemelte a szolgálatban töltendő órák számát, és kereste, hol lehet valami kis mellékes jövedelmet szerezni, és szabadulni akart az öregektől.
- Emberek! Tudom, hogy elég nehéz időszak van maguk mögött. Sok munka – kevés fizetés. A megbecsülésről, gondolom, nem is kell beszélni. Sajnos én nem ígérhetek több illetményt vagy kevesebb szolgálatot. Két dolgot viszont megígérek. Az egyik, hogy lesz eredménye a munkánknak. Rendet teszünk fél éven belül. Ha nem, akkor kiebrudalhatnak innen.
- És mi a másik? – kérdezte Fazekas Marcsi, a miniszoknyás rendőrlány.
- Jutalom, ha sikerül bármit is elérnünk. És ez nem feltételezés, hanem elhatározás. Lesz mivel ünnepelni.
Hogy egyértelművé tegye, rácsapott az italos kartondobozra. Az üvegek megcsörrentek. Ez hatásos volt. A rendőrök tapsoltak, hujjogtak, topogtak. Megvárta, míg elül a zaj. – Még valami. Szájunkig ér a mocsok.
Mohácsi ültéből szólt közbe. - Főnök, kitakarítjuk ezt a szemétdombot.
- Kitakarítjuk.
Ez győzelemnek tűnt. Kicsi győzelemnek, nem túl meggyőzőnek, de győzelemnek.
Este a városi diszkóban egy miskolci dézsé Lou Reedet nyomta saját effektjeivel. Legalábbis a plakáton Lou Reed neve nagybetűkkel szerepelt a dézsé kisbetűs neve fölött. Ha kicsit jobban ment volna neki, akkor Lou Reedet írja ki kisbetűkkel, és nem Pongrácbányán lép fel. Joci és a többiek beálltak a sorba, megvették a belépőt. A biztonsági őr ujjatlan trikóban tornyosult a bejáratnál. Valamiféle kínai istenek küzdöttek két vállán, mellén, az egész jelenetet nem lehetett látni. Joci pár napja vele tűzött össze, tőle kapta azon az estén az első pofont.
- Jocika, nem volt elég? Akarsz a seggedre is?
- Tudod mit? Ne álmodozz a seggemről!
- Én nem is. Bent vannak Csibáék. Szóval csak settenkedve.
A fiúk jókedve elfüstölt. A gorilla még egyet rúgott rajtuk.
- Ja, Pecagyerek, Vladó üzeni, hogy lejön elszámolni, és mindenképp várdd meg.
Bent a pulthoz mentek, Joci a pultos Veca kivágását bámulta, míg sörüket kérte. A nagymellű nő eléjük lökte a hat korsót.
Joci nem vette el, csak a fehér mellek látható tájait bámulta.
- A Holdnak csak egyik felét látni. Megnézném a másikat is.
- Szakadj le róla, kisfiú, mert rosszat álmodsz, - de ezzel nem lehetett Jocit lerázni.
- Veca édes, mi baj lenne, ha kezelésbe venném.
- Lenne egy undi félpercem, míg leráználak, de ez semmi, mert Csiba kimogyorózna.
- Nem is jársz vele. –Veca nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. Összejött volna a pultos lány az újvárosi banda főnökével? Veca telihold mellei elérhetetlen távolságba kerültek. Témát váltott. - Láttál a tévében? – kérdezte büszkén.
- Láttalak, - mondta a nő komoran. - Mi a fenének gyújtottátok fel a művházat?
- Lázadásból.
- Hülye kisfiú, most elmarad a Celebshow, válthatom vissza a jegyeket.
Joci és Máté ügyetlenül egyensúlyozta a korsókat, de eljutottak a terem másik végébe. Peca, Simahomály, Fletó és egy kövérkés cigányfiú ült már asztaluknál. Oszi hozzájuk is tartozott, meg nem is. Tetszett neki Joci vagánysága, kereste kegyeit, de szülei keményen fogták, csak hétvégén lóghatott a többiekkel. Épp beleittak sörükbe, mikor Csiba állt meg előttük.
- Ez az én asztalom.
- Bocs, nem tudtuk.
A fiúk felálltak, és átültek Peca unokatestvérének asztalához. Vladó is megérkezett, Pecát nyakon fogta, és elcipelte a mosdóba. Az unokatestvér tiltakozott, de Vladónak nem is kellett szólni, csak nézett szerb szemeivel. Gabesz visszaült. Joci észrevette, hogy öccse nagyon hallgat. Követte pillantását, és a pultnál egy párt látott. A lány valahonnan ismerős volt. Fekete, hosszú haját copfba fonta és feltűzte. Nyúlánk, aprómellű lány volt, de nagyon szép. Komoly kék szemekkel fürkészte a termet. A fiút ismerte, egy évfolyamra jártak a suliba.
- Ha tetszik a csaj, indulj, mert különben én vadászom le, - cukkolta öccsét.
- Pasival van.
- Gyula nem pasi, hanem pöcs. És olyan részeg, hogy nem lát. Ismered a sunát?
- Nem.
- Na megyek, megdugom.
Máté visszahúzta. - Seggfej, én szúrtam ki.
Vladó, ragyás arcú szerb harmincas évei közepén járt. Ragyáiról azt terjesztette, hogy a délszláv háborúban gránát robbant mellette, az szórta meg, de Joci szerint csak pattanásait nyomkodta, ezért lett sebhelyes. A szerb fűvel, gyorsítókkal üzletelt. Peca időnként beszállt az üzletbe. Csakhogy a húsz deka fű a művházban elégett, Pecának meg honnan lett volna száz ruppója.
- Mogyoró vagy répa? – tette fel a kérdést Vladó.
Pecának egyikhez sem volt kedve. - Nem tehetek róla. El kellett tűntetni.
- Oké, de miért én nyeljem le a veszteséget? Mogyoró vagy répa?
Joci részeg évfolyamtársa jött be a mosdóba, aki a fekete hajú lányt kísérte. Nem sokat teketóriázott, az egyik mosdókagyló fölé hajolt, és belehányt. Peca már ment volna vissza a többiekhez, de Vladó nem engedte. - Én a répát választom.
- Megkapod a pénzt. Csak várj egy kicsit.
- Van egy órád.
- Az kevés.
- Egy óra.
És kiment. Peca még maradt a Gyula nevű fiúval, aki megnyitotta a csapot, és hideg vízzel mosta az arcát.
- Helló, - köszönt Máté a lányra, - Egyedül vagy?
- Fél órája le nem veszed a szemed rólam. Láttad, hogy most ment el az unokatesóm, és most azt kérded, hogy egyedül vagyok-e. – A lány csúfondárosan nevetett, - Máté, te nem vagy százas.
- Te ismersz?
- Máté, megharagszom. - A szürke szemek szikráztak.
- Ha megfeszülök sem…
- Mielőtt elmentem volna Németországba, legyőztelek nyolcszázon.
- Anita.
- Talált, süllyed. Még mindig olyan gyengén futsz?
- Nem az igazi.
- Tényleg nem. A megyein csak második lettél. Győznöd kellett volna.
Sassné Bodor Erzsébet lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. A kapitányság bejáratát nem zárták kulcsra. Micsoda dolog! Innen bárki kisétálhat. Vagy be. Az előcsarnok üres volt. A villanyt égve hagyták. Nyitott ablakokon áradt be az októberesti hűvös levegő. A terem közepére húzták a padokat, asztalokat, és letakarták fóliával. Sassné Bodor Erzsébet kicsit beljebb ment, szolidan magasított sarkú cipői kopogtak a kőpadlón. Szokásos kiskosztümöt vett fel, benne egyszerre érezte magát hivatalnoknak és nőnek. Habfehér blúzát bross helyett a város kicsiny címerével tűzte össze. Ez Fellner Zoltán ékszerész ajándéka volt, aranyból készült. Két csiszolt zöldachát mezőben egyik oldalról egy fiatal fiúfej, Szent Pongrác, a város védőszentje, másik oldalról csákányt tartó kéz csillogott aranyból. Fellner az ifjú szent szemeit két kis gyémántból alakította ki. Sassné Bodor Erzsébet szerette a kitűzőt, hálás volt érte, és mivel a hála csak akkor jó, ha kézzelfogható, a főtéri Fellner-üzlet bérleti díját harmadára csökkentette. Frissen száradó festék szaga csapta meg orrát, bár a földszinti előcsarnokban még nem kezdték el a felújítást.
- Hol van itt mindenki? - tette fel a szélsőséges nőiességgel megfogalmazott kérdést, de mindenki nem válaszolt. Felment a lépcsőn. Halk zenét hallott. Aztán beszédhangokat. Egy oldalfolyosót talált az udvari front felé. Ott voltak a fogdák. Mindegyik fogda ajtaja tárva-nyitva, a folyosóra nylonfóliát terítettek, a nylonon fehér falfestékes vödrök, bakon pallók, festékfoltok. Ócska rendőrzubbonyba öltözött alak lépett ki az egyik cellaajtón. Borostás, elhasznált arca felderült, mikor meglátta a csinos asszonyt.
- Csókolom a kezét, polgármester asszony, a főnök már várja.
- Gabika, rendőr lettél? – kérdezte az asszony. Gabika a város szelíd alkoholista csövese volt. Udvarias, szolgálatkész ember. Mindenki ismerte, mindenki szerette.
- Csak a festék miatt. Nem akarom, hogy a rendes ruhám foltos legyen. – Válasza furcsán hangzott egy csöves szájából.
Ács a zárkában meghallotta az asszony hangját, leugrott a létráról, és kijött a zárkából.
- Sassné Bodor Erzsébet, - mutatkozott be a polgármester.
- Kezét csókolom, Ács János főhadnagy.
Ács nyújtotta festékes kezét, de az asszony egy lépest hátrált. – Ezt majd legközelebb bepótoljuk. – Ács kicsit szabadkozott a rendetlenség, a kosz, festékes keze miatt, de a polgármesternő félbeszakította. – Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? A telefonba ezt mondta.
- Lent vár az étel.
Ez némi gyanakvással töltötte el az asszonyt, de Ács kedvesen mosolygott, tehát csak nem valami zsíros-rántásos börtönkosztot kap. A férfi egy perc türelmet kért, míg megmossa kezét, arcát. Lementek a földszintre. A főhadnagy eltűnt a legénységi zuhanyozóban. Az asszony hogy elüsse az időt, sorra nyitott be az irodákba. Ott már kifestettek. Az ablakok mindenütt nyitva, akták, dossziék az asztalokon, de kép, plakát, dísz sehol. Mint szerzetesi cellák egy kolostorban.
Ács tisztán, vizes hajjal került elő. Az előcsarnok bútorhalmáról lehúzta a nylont. Két széket és egy asztalt halászott ki a zűrzavarból, a kapitány régi irodájába vitte. Az asszony követte. Az irodából már kihordták a kapitány bútorait, de a páncélszekrényt leszámítva, teljesen üres volt. A rendőr kinyitotta a páncélszekrényt, a polcokon műanyag ételtároló dobozok sorakoztak.
- Mit kér? Van kétféle leves. A gulyás zseniális, bár kicsit kihűlt, a gyümölcsleves mértéktartó, ajánlhatom. Fasírt krumplifőzelékkel, ezt Mohácsi mamája főzte, és rakott kel a titkárnőtől. Végül Darvas főtörzs feleségének mesés rizskochja. Az öntet valódi házi málnaszörp.
- Máris kényeztetik?
- Inkább csak hálásak, hogy hazaengedtem őket, mielőtt kész lennénk a festéssel.
- Mit követett el, hogy idehelyezték? – vágta el a témát a polgármesternő.
- Semmit – mosolygott barátságosan Ács.
A földön asztali lámpa világított, a szórt fény jól állt a negyvenes éveit lassan elhagyó asszonynak. Sassné Bodor Erzsébet egész nap panaszokat hallgatott, utasításokat adott, lebeszélt és rábeszélt. Ma megszervezte, hogy a városi beruházásokra négy különböző vállalkozó kevésbé semmitmondó pályázatot nyújtson be, és ne lógjon ki a lóláb, hogy a pályázat kamu. El kellett intéznie egy kölcsönt, amivel beindulhatott végre unokatestvérének veszélyes hulladék megsemmisítő vállalkozása, ami történetesen szintén az önkormányzat költségvetését terhelte. Amikor ezzel megvolt, az ellenzék szarvát kellett letörni némi aprópénzzel, aztán férje ügyében az orvosokat rávenni, hogy találják már meg azt az istenverte donort, közben interneten nevelte négyszáz kilométerre tanuló egyetemista lányát. Mindig előre kellett gondolkodni, mindig valamit el kellett érni. Ezt lehet élvezni is, de nem huszonnégy órában, amikor minden, de minden az összeomlással fenyeget Így már nem olyan mulatságos. Azzal jött a rendőrségre, hogy egy jött-ment idegennek most jól megmagyarázza, mit jelent Pongrácbányán élni, de másként alakult. Ács figyelt rá. Kedves volt, sőt vonzó. Szavai simogattak. Észrevétlen vette át a beszélgetés irányítását, és csak akkor szólt közbe, amikor érezte, hogy az asszony megerősítésre vár, vagy túlságosan is elkalandozott. Erzsébet végre kibeszélhette gondjait, bajait.
- Már az apám is polgármester volt, csak akkor tanácselnöknek hívták. Persze akkor még más volt a város súlya. Pongrácbánya ipari város. Bányászok, vasmunkások lakják, nem könnyű emberek. Mikor rosszra fordultak a dolgok, Kádár jött le beszédet tartani. Semmi se lett jobb, de a melósok elcsendesedtek. Hol van az már! A városban egyetlen üzem működik, a német testvérváros egyik gyárának beszállítója. Harminc munkás. És ha minden jól megy, ideköltözik egy vegyipari multi is. Persze ehhez le kellene szerelni a környezetvédőket.
Beszélt házasságáról, korábban vezetőbíróként dolgozó férjéről, aki két éve várja új veséjét, miközben naponta jár dialízisre. A vacsora meglepően jó volt.
- Maga honnan jött?
- Mindenhonnan. Ott élek, ahová vezényelnek.
A főhadnagy összeszedte az üres tányérokat, kidobta egy szemeteszsákba. Egy pezsgősüveget vett ki a páncélszekrényből. Rétváry készletéből egyedül a francia pezsgőt tartotta meg.
- Kér pezsgőt?
- Kocsival vagyok.
- Én vagyok a főrendőr, - bíztatta Ács. – Kockázatmentesen ihat.
- És ha elgázolok egy biciklistát?
- Nem iszik annyit, csak ez az egy üveg van.
- Kérek, - nyújtotta poharát az asszony.
A langyos pezsgő műanyagpohárból nem volt olyan jó, de csúszott a házi kosztra.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Mit követett el, hogy Pongrácra helyezték?
- Már mondtam. Semmit. Nekem ez előléptetés.
- Na. Legyen már őszinte! – az asszony hátrasimította haját.
- Szeretem a kihívásokat, - mondta Ács.
- Olyannak is néz ki, - válaszolta Sassné Bodor Erzsébet.
Gabika jelent meg az ajtóban. – Főnök úr, a cb-n beszóltak, hogy verekedés van a dizsi előtt.
- Mennem kell.
- Majd folytatjuk. Jöjjön el hozzánk, hétvégén fogadás lesz a szennyvízüzem megnyitása miatt. Küldök meghívót.
Peca megpróbálta összetarhálni ott helyben a pénzt, de még húszezret se sikerült, nemhogy százat. Szólt a fiúknak, hogy menjenek, de Joci nem találta Mátét, ezért késlekedtek. Aztán hagyták Mátét, és Gabesszal kiegészülve meglógtak. Csiba bandája kint várta őket. A verekedés egyoldalú volt, pedig Jociék többen voltak. Csiba bandája csupa nehézfiúkból állt, a fiúk tizenhét-tizennyolc éve ehhez kevés. Joci még bírta volna, ha nem Csibát kapja, de Csiba akkora volt, mint egy kétajtós szekrény. Az öreg vagányok ökle rendíthetetlen csépelte a kicsiket. Vladó kijött az épületből, és a biztonsági őrrel nézte, hogy törik be az orr, csattan az ököl, feszül az izom. A fiúk most még nem éreztek fájdalmat, az később jön. A riadó kocsi érkezése vetett véget a szégyenletes megveretésnek. Csibáék a diszkóba menekültek, őket beengedte a biztonsági őr, Jociékat nem. Az őr vigyorogva nézte, hogy szedik össze a fiúkat a rendőrök. A rendőrautók elmentek, Ács még ott maradt. A nála fejjel magasabb biztonsági őr elé állt.
- Fogsz még sírni, fakutya, úgyhogy azt ajánlom, húzd meg magad.
- A kapitány úr szolgálatban mondja ezt?
- Nem vagyok szolgálatban.
- Akkor mész a picsába, - és ütött. Ács ellépett az ütés elől, aztán a következő elöl is. Az őr a levegőt csépelte. Ács játszott vele egy darabig, majd két ütést vitt be az őr arcába. Az nem értette, mi történt. Még kapott kettőt, amitől a falnak esett, és lassan lecsúszott. Ült a fal mellett, és bambán nézett maga elé.
- Máskor ne kezdj a nagyobbal, - búcsúzott Ács.
Az eligazítóban még érezni lehetett a polgármester asszony parfümjét. Darvas az ajtóból nem ment beljebb, csak a fiúkat engedte be.
- Üljetek le! Mindjárt jön a főhadnagy. Biztos megdicsér benneteket, hogy a kis védencei megint itt vannak, - és magukra hagyta őket. Peca beleszippantott a levegőbe.
- Zsivanzsi. Itt egy nő volt.
- Winetou vagy, hogy kiszagolod?
Peca szemöldökéről csendesen csepegett a vér. Simahomály inge szakadt, végig. Fletó szeme vérzett be. Oszi orra elé maroknyi összegyűrt zsebkendőt tartott. Joci öklein nem volt bőr. Aztán nyílt az ajtó. Ács és Marcsi őrmester lépett be. A rendőrlány kötszereket is hozott. Ács megállt a fiúk előtt. Karba fonta kezét.
- Ez gyorsan ment. Gratulálok. Fél napig voltatok kint.
- Nem mi kezdtük.
- Baromira nem érdekel. Így nem mehettek ki az utcára. Rendbe szeditek magatok. Aztán mindenki haza. Holnap találkozunk. Edzőcipő, tréningnadrág, mackó felső. Mindenki hozzon törülközőt. Fél ötkor várlak benneteket.
- Mit csinálunk? Kiseperjük a főteret?
- Azt délután. Futni fogunk. Rátok fér egy kis erősítés.
- Várjon! A fél öt nekem nem jó. Akkor hozom el a húgomat a suliból, - szólalt meg Fletó.
- Nem délután fél ötkor. Reggel.
Máté a korzó egyik padjának támláján ült. Anita felnézett rá, hallgatta a fiú sportkarrier történetét. Az idősebb Madaras már börtönben ült, amikor csokit loptak a boltból. A lány apja, Tibi bá látta, hogy menekülnek, és hiába volt negyed századdal idősebb, simán elkapta őket. Hogyne kapta volna, mikor az ország egyik legjobb távfutója. Joci nem akart edzeni, Máté vállalta. Vacak futócipője alkalmatlan volt versenyre, de mibe kerül egy igazi cipő. Persze, hogy emlékezett az edző nagy szemű lányára, de a mostani Anita nem volt ugyanaz. A csontosan sovány, csúnyácska kislány két év alatt húsz centit nőt, már nemcsak szögletei, hanem domborulatai is voltak. Határozottan nő lett.
Anita két éve ösztöndíjat kapott Németországba. A testvérvárostól. Jó volt Thüringia, nagyon jó, de idegen. Ha Magyarországon akart érettségizni, haza kellett jönnie. Hazajött. Itthon sem volt otthonosabb. Anita nézte Mátét, aki talán még pasisabb, még izmosabb lett, mint amire emlékezett. Tizenhárom évesen szerelmes volt belé. Kékszemű, szőke nagyfiú. Biberauban minden második ilyen, de egyik sem nevetett ilyen szépen. Akkor, régen felkapta vállára a kislány mind a harminc kilóját, és a többieknek teli szájjal bömbölte, hogy ez az edző lánya, feleségül akarja venni, de az edző olyan nagy ember, hogy nem adja. Mindenki nevetett. Az ő árnyékában biztonságban volt. Akár hozzá is bújhatott volna, mint régen. Bár a fiú nem tartotta többre, mint egy sovány kismacskát. Megcirógatta, eldobta.
Hallották a rendőrautók szirénáját, tudták, hogy a diszkóban lehetett a balhé, de nem igazán érdekelte őket, ki került bajba.
A betonúton még könnyű volt. A fiúk libasorban, leszegett fejjel futottak, mindegyik az előtte lévő sarkát nézte. Próbáltak erővel-levegővel takarékoskodni, mert Ács előre megmondta, hogy a Tarhegy teteje a cél. Összesen hat kilométer, ami nem sok, de végig bírni kell. Szedett-vedett ruháikban, ócska edzőcipőikben egyenletesen trappoltak. Elöl Ács, utána Peca, Simahomály, Juhi, Joci, Gabesz és Fletó. Elfogadták, hogy teljesíteni kell, lehetőleg minél jobban, lemaradni nem szabad. Aki gyenge vesztes, és a vesztes gyenge. Elérték az erdő szélét. Még nem kelt fel a nap, mégsem volt teljesen sötét. Valami mélyszürke derengés világított, a köd csillogó nyálkával vont be mindent. A tető nem volt messze, de innen már kegyetlen emelkedőn kellett felkapaszkodni. Tócsákat kerülgettek, óvatosan keresték a köves, vízmosta ösvényen a biztos lábnyomot. Az ócska tornacipők meg-megcsúsztak, a lapos kövek alattomos csapdaként billentek, mikor ráléptek. Először Juhi esett el. Lomha, nagydarab fiú. Gurulással tompított, tréning felsője barnás sarat, fonnyadt leveleket, vizet szedett fel. Rögtön felpattant, mintha semmi sem történt volna. A büszkeség hajtotta, mint a többieket. A márgás, mészköves talajt pocsolyás, nyálkás sárga agyag váltotta. Gabesz az agyagon csúszott meg. Tíz körömmel kapaszkodott a kavicsos, csúszós földbe, mégis öt métert szánkázott lefelé. Joci az ösvény mellett próbálkozott, de az elfeküdt, nedves fű sem volt jobb. Simahomály egy tócsába lépett, de a gödör mélyebb volt, mint amire számítani lehetett. Mire kikapaszkodott, a tócsa sárga vizes agyaggal itatta át ruháját. Cuppogó cipőben futott tovább, de hideget nem érzett. Egy szélesebb vízmosáshoz értek, ami már egyenesen a tető felé vezetett. Nagy kövek, sziklák nehezítették útjukat, futásuk lelassult. A szabályos oszlop megbomlott, mindenki külön küzdött a vízmosás gödreivel, köveivel. A hidegben izzadtságuk a melegítőn keresztül is párolgott, már nemcsak leheletük gőzölt, hanem hátuk, karjuk, fejük. A vízmosás után könnyebb lett. Az agyag eltűnt, köves, keskeny ösvény vezetett tovább a tüskés bozótban. Az élen haladók gyorsabb tempót diktáltak. Hátul már nem Fletó futott, hanem Peca, akinek bokáján a valaha fehér zoknin vér szivárgott át. A bozót után ligetes legelő jött. A hegytetőre érve már nem érdekelte a fiúkat, hogy nedves az avar, hideg a föld, széttárt karral rogytak a fűre. Mindegy volt, hiszen sárosak, mocskosak voltak. Ács még csak meg sem izzadt. Rendőrségi dzsoggingján egy pötty sarat sem lehetett látni.
- Felállni, különben lemerevedtek. Lefelé öröm lesz a futás, de észnél kell lenni.
- Miért mondja mindig ezt? – kérdezte Joci.
- Hogy észnél kell lenni? Mert csak ezzel lehet győzni.
- Magának könnyű, ilyen cipővel!
- Számít a cipő? Nem. Az agy számít. Hogy érezd, mi van körülötted.
- Hegy, - bökte ki Peca.
- A hegyed. A te hegyed, Peca. A te barátaid. A város. A tied. Az ország. A haza.
Lefelé tényleg öröm volt. Nem volt kínos emelkedő, csak boldogság. Agyuk kitisztult, öröm töltötte el, szárnyakat kaptak, és hujjogva, nevetve szökkentek át köveken, bokrokon, gödrökön.
