Portfóliók

Tépte a szívét, de valami olyan erővel, aminek a létezését sem feltételezte. Elöntötte, átjárta mindenét a félelem. Remény vesztve csak néma ordító szavakkal várta, hogy elmúljon. Hogy kiáramoljon belőle bármi áron. Kezét ökölbe szorítva minden pillanatban remegett a megváltás után. Eközben végig tisztában volt vele, hogy mindez benne zajlik, belőle fakad. A lelke része már. A lényét uralja. Kétségek közt cikáztak a gondolatai, mi van, ha vége lesz és ő is megszűnik létezni. Mi van, ha már nem tudja uralni hű társát, a Magányt. Régóta éltek már együtt csak ők ketten. Vele volt már évek óta, emlékezett az első találkozásukra, emlékezett, hogy már akkor tudta, hogy egy egész életet meghatározó ismeretség lesz ez köztük. Mostanában már ritkábban járt nála. Néha már azt járt az eszében, hogy talán elválnak útjaik. A magány viszont ennél önzőbb. Elhiteti veled, hogy már nem érdekled, aztán egy várt, váratlan pillanatban újra megjelenik nálad. Nem szól előre, nem is kopog, mert tudja tőled, hogy mikor zárod be az ajtót, bátran jön hát, mert tudja, hogy nyitva találja. Halkan oson be a szobába így is köszön, nem ijeszt meg. Egyszerűen ott van. Suttogva beszél a titkaitokról. Hanglejtése mélyen beivódik az elméd legmélyebb zugaiba, bárhogy próbálod nem vagy képes kiűzni. Néhány szó csak, de képtelen vagy elhallgattatni őket. Tegnap újra nála járt. Szembejött vele délután az utcán és tudta, hogy este ismét meglátogatja majd. Csak pár percet volt nála, de nagyobb erővel lökte mélyre mint bármikor ezelőtt. A földön ült, hátát a falnak vetve nézett ki az üvegajtón. Rögtön beleszeretett a lakásba, mikor meglátta a faltól falig terjedő üvegablakot. Látta az egész várost. Most sötétbe burkolózott az egész lakás, csak az ébresztőóra kijelzőjén villogtak a számok. 3:07. most nem kötötték le a város fényei sem. Lábát mellkasához felhúzva várt. A szobát uraló csend minden másodperccel súlyos nehezékeket hagyott a lelkén. Gondolatait már régen nem uralta.