Portfóliók

Volt egy kis repülőnk. Nem mintha azóta nem volna meg. De most arra a bizonyos azutánra gondolok, mikor ezt elmesélhetem neked. Mielőtt elkezdeném, hallgass meg: Ha haza mentek — mint a kis repülőnk, amiben a pilóta, és kifele néz, és állandó készültségben van — nézzetek egymás szemébe. De elég, ha egyedül. Kérd meg a szomszédot, hogy jöjjön át, akit alattomosan magad mellé ültess, hogy lehessen szomszédod. Legyen szóval így, hogy páros a társtalanság és irigy a találkozás, mert kettő már a tekintetet félti.

            Szóval van ez a „Volt egy kis repülőnk.” És azért a miénk, mert egymás szemében fedeztük fel. Nekem van nevem, neki, a nevét nem mondom el. Egy alacsony asztalon állt a gép, ahogy kerekein állni tud egy ilyen, ahogy egymás szemébe hosszan tud nézni két nő, vagy inkább férfi, akik csak úgy, hogy minden elvi lehetőség meg volna rá, de gyakorlatilag megközelíthetetlen távolságra. A férfinek és a nőnek már több lehetősége van a találkozásra, de persze csak lehetőségeik a megértésre.

            Kis repülőnk folyton el akart repülni, de nem tehette, a miénk volt. Az asztal túl rövid kifutónak és a szoba is túl szűk. Kiszaladt alóla minden menekülési lehetőség, persze menekülni így nem akart, de folyton elindult. Mi azért egymás szemében figyeltük őt, ahogy elindul, és látszólag megemelkedik. Mert mereven néztük és figyeltük egymás szemének görbületén, hogy a gép hullámozni kezd az emelkedés milliméter magasságán, de aztán mégis leszáll. Ilyenkor ő, megfogta, és az asztalra tette. De nem csak ő, mert én is lehettem az, aki felveszi és helyére tettem. Eddig tartott utazása. Mindig, de mégis mindig eljátszotta velünk ezt az egészet, még utána is, mikor egyszer megfeledkeztünk róla.

Repültünk. Akkor történt, mikor egyszer óvszerért nyúltam és lábamat le kellett tennem a padlóra, közben egymás szemében voltunk megrekedve. A földre került és én belerúgtam. Akkor megijedtél egy kicsit. Azóta, hogy érezhesd a felhőtlenséget és az egekben lenni, hogy lásd, nem sántikálok semmiben, vagy nem akarlak elhagyni, — de szerencsére nem mondta ki ezt még soha senki — nem használunk semmilyen fogamzásgátlót. Te nem félsz, én meg jobban vigyázok, ne üssem meg a bokám. Máskor, volt hogy felugrottál, és ott hagytál egyedül az ágyban csak, hogy az asztalra visszatehesd. Szárnyaid összezártad. Azt akartad, hogy menjek el, mert megbántottalak, de aztán nem hagytad, mert a repülő indulni akart így meg nem lehetett.

Volt benne egy műanyagpilóta.

Ez először bennünk tájékozódott, ha indulni akart, de mi nem nyitottunk ablakot soha, hátha egyszer sikerül neki, és nem jönne vissza többé soha. A zárt szobában szagokat engedtünk, és a repülő meg fénylett reménnyel teli. Bezárkóztunk. Nem tettük volna meg, ha egymás szemén át eljutunk a fejbe. A fehérjéken át a csillagpályákon a sötét anyagba kívántunk elzárkózni, de csak a felszínen, az írisz pulzáló mozgását figyelhettük, ami sehogysem akart megnyílni, persze nem fontos. Bezárkóztunk, nehogy kiszökjön egy gondolat. Nem tehetett róla, tudom. Én akartam is, hogy így legyen. Az ajtót is bezártuk. A kulcslyukba belülről cigarettát helyeztünk, meggyújtottuk és szájával füstölt, apró huzatot csinált a kis lyukacska, és mohón termelte palástját a küszöb fölé egy növekvő szellemalaknak. Megrémültünk ettől, és éreztük az ág többé nem biztonságos.

Nézz a szemembe, de ne mondd ki, de nézz, és ne mondd ki. Az ágy kemény, a fal puha. A pilóta merev. Egyszer beült a repülőgépbe, egy gyári szalagon feküdt addig, de azóta vigyorog, de inkább örül azóta. És most, hogy volt repülőgépe, volt értelme, volt funkciója annak a száj nélküli fogsornak. Így igazán őszinte és tanult, ez a hideg lakkízű fogsor. De mindkettő a mienk volt, de nem fontos.

Hangosan olvass neki, vagy magadnak egy tükör előtt. Vagy szem előtt, ne legyen egyedül a belső hang, legyen odakint valami, tudjuk, hogy elhagytuk, vagy minket hagyott el az, amit elfelejtünk, és majd az is elfelejt. Ne legyen neked saját csended. Ne legyen a szobáé. El kell, vegyétek azt a hatalmat, hogy bezár, hogy a repülő ezután is indulni akarjon. Távol vagy, hogy közel halljalak. Nézz a szemembe, vagy elég, ha én nézem a tied, azt amúgy is csak mi ketten tudjuk. Szaga van az arcodnak, és az asztallapnak is. A fehér lap, mint a bőröd. És ahogy írok, felhővé gomolyodik.

Sorkarcolás a magasba. Lefele írok és egyre lejjebb. Aláírom, és felépül. Aki olvas, visszaél, felél. Kiszívom szádból az elbeszélhető levegőt, a szagot, hogy nyomod se maradjon, hogy tegyem a dolgom. Elhajolsz, hogy közelhajoljak. Egyre te hozzám: nyakad, mint kígyó teste hajlik vállamra, és tarkómra hajtod fejed. Én is így vagyok veled összecsukódva. Nyelvemmel hátadra írok egy nevet. Csak gondolom én, de te olvasod, de én nevezlek el. Elengedsz, a küszöbre állsz, és a szellem eltakar, hátad közepét legyezi, mire megszárad, de egyedül épp ott nem tudod lemosni: a közepét. Büdös maradsz egy kicsit mindig, de én is odaállok, hogy bőrszagú legyek. Figyelem hasamon ezt a kárpitot, a serkenő pocakot, miközben felduzzad lassan az a sok elfogyasztott év. És furcsa, hogy meghalok, mire kihasadna. De meg sem próbálná egyedül. A pilóta pedig hallgatni fog mindig, fényes de száraz lakkos fogaival. Legbelül műanyag, de nem veszi észre soha. Foga is lakkízű, de nem érzi. De te megnyaltad egyszer — mondtad — de én nem merem: férfire hasonlít.

            A mi szánk is büdös, nem csak a rajtunk kinyújtott bőr. Körmöd belevájod a hátamba, persze neked ez a zongora. Bordapiano-t mondasz és elkezded.

Repülünk.

A körmöd alá vájt bőrdarabkák szürkék. Mikor hasamon fekszek, hátamra szórod. Felhőtlen játszol, közben apró jégesőt képzelek el. Tudom ilyenkor boldog vagy, és szemed a tiszta ég, amit elfelejtettem, akár az esőt odakint. Elfelejtettem mindent, mint téged, akit éppen nem látok, de ennek nincs is nagy jelentősége. Te vagy most itt a legfontosabb, csak olvasd hangosan valakinek, vagy tükör előtt.

Miközben kis repülőgépünk egy milliméterre emelkedik.