Portfóliók
Két vizsga
Hidvégi Orsolyának
5.
Az éjszakát egy kocsiban kellett töltenem, vacogva a téli hidegtől. Életemben először aludtam ilyen körülmények között. Bármikor rám találhatnak azok, akik mostanában randalíroznak az egész országban. Mikor kinyitottam a szemem, már jól tudtam, hogy az üvöltözés és a bakancsok durva kopogása nem a rémálmom része. Sírásra görbült a szám, annyira belém hasított a félelem.
Láttam mit tettek ezek az emberekkel. Tanúja voltam, amikor a bankárokat, vállalkozókat, meg jó néhány pénzeszsákot végeztek ki a családjukkal együtt. Még a gyerekeket is szitává lőtték a nyílt utcán, vagy a rakparton sorba állítva egyenest bele a Dunába. A főnökömet, aki bár egy rohadt nagy seggfej volt világ életében - de nem ezt érdemelte – kidobták az ablakon a feleségével és a kislányával együtt. Úgy mentek végig a fegyveres bűnösök a folyosókon mintha nem is emberek, hanem állatok lennének. Üvöltöztek, lőttek, szerkesztő és újságíró kollegák repültek ki az emeletről. Az aluljárókban a punkokra, bevándorlókra lőttek, hajléktalanokat gyújtottak fel. Ha jól hallottam a gyilkosok nemzettársnak szólították egymást. Nem elvtársnak, nem bajtársnak, hanem nemzettársnak. Nem nagyon tudtam tájékozódni az utóbbi időben, így csak annyit hallottam innen-onnan, hogy ezek valamiféle neokommunista eszmét vallanak.
Megpróbáltam annyira felemelni a fejem, hogy ne vegyenek észre. Amit láttam, hát azt hittem, szívrohamot kapok.
4.
Lehettek vagy százan. A Hősök terén álltak. Fekete egyenruhát hordtak, nagy fekete sisak volt a fejükön, melynek elejére egy vörös fogaskereket ábrázoló jelképet tüntettek fel. Most vettem csak észre, hogy mindkét karjukon vörös karszalagot viseltek, vagy talán ez az uniformis varrott része lehet, nem tudtam megmondani. A katonák arcáról valami embertelen harag és fanatizmus sugárzott. Ezek megtesznek bármit, amit parancsolnak nekik. És ott vannak a szerencsétlen túszaik: férfiak, nők, gyerekek. Az utóbbiak könnyeznek, és remegő arccal kapaszkodnak a szüleikbe. Az egyik tejfelszőke, kilenc-tíz év körüli kisfiú az előtte elhaladó katonához szaladt és belekapaszkodott a lábába. Könyörgött neki. A fegyvert szorongató lenézett rá, majd megragadta a gyermeket a hajánál fogva, leszedte magáról, utána durván fellökte. Az apa a gyermek segítségére sietett, de őt valaki leszedte egy sorozattal. A katona a gyerek felé állt, szerencsére háttal nekem, eltakarva azt, ahogyan szitává lövi. Az a szemét állat, ha jól hallottam, még kacarászott is egy jó ízűt, ahogy végignézett szörnyű és gyalázatos tettén.
Gyorsan visszahúztam a fejem és bebújtam a takaróm alá. Átkoztam magam, amiért nem pattantam meg idejében a városból. Úgy hírlik, vidéken könnyen ki lehet játszani ezeket a terroristákat, elég csak lemenni a pincékbe, vagy megkenni valakit, hogy bújtasson, amíg vége nem lesz ennek a borzalomnak. Igaz, nemrég volt egy vérfürdő Vác környékén, ahol okkultistákat állítottak sorba, majd géppuskáztak le. A tetemeket később felgyújtották és rájuk hajították a még élő, őket azelőtt bújtatokat. Ezek után, akik lesznek olyan hülyék és vállalják a rizikót, minden bizonnyal csillagászati összeget követelnek majd. Én eddig is megoldottam a bujdosást egyedül, így nekem a legfontosabb az volt, hogy minél előbb eljussak Krisztiért, a barátnőmért Újpestre. Rettentően féltem attól, hogy már nem él. Egyszer azt mondta nekem, bármire képes lenne értem. És most nem kis szégyenérzettel, de tudomásul vettem, hogy én pedig gyáva szar vagyok.
Állítólag Újpest lakosságának ötven százalékát már kivégezték, jelentős többségében bevándorlókat. Az a hír járja, hogy az egész világ forrong. Állítólag az amerikai New York államban már ki is kiáltották a New Yorki Tanácsköztársaságot, de vörösbe borult Franciaország, Németország, Oroszország, a távol keleten pedig Japán és olyat is hallani, hogy végleg egyesült Korea is. A többiről fogalmam sincs, még az se biztos, hogy ezek a hírek valóban igazak.
Igyekeztem nem megmozdulni, halkan venni a levegőt és mindenekelőtt nem sírni, mint valami óvódás. Ha most itt lenne egy korosztályombeli lány, persze azt mondaná, mint minden huszonéves nő ez utóbbira: biztos meleg vagyok.
Mennyire hideg van, sóhajtottam magamban. Borzalmas. Nagyon félek, fázok, hallgatom kinti zajt. Talán itt leszek egész estig, ki tudja, de hát csak itt tudtam magam meghúzni. Tegnap óta nem ettem mást csak egy hot-dogot, amit úgy loptam egy kiürült gyorsbüféből.
- Szálljon ki a kocsiból! –rivallt rám valaki odakintről. Erős, férfias hangja volt, amitől a hideg futkosott végig rajtam. Ez van, itt a vége fuss el véle, ennyi volt és most én is úgy fogom végezni, mint azok odakinn. – Utoljára mondom, szálljon ki a kocsiból, a tanácskormány nevében!
3.
Felnéztem a takaró alól. Nekem szóltak, nem másnak. Egy fiatal, talán velem egykorú katona izzó szemekkel meredt rám, mint valami elmebeteg állat. Tudtam, ez fog megölni, az biztos: itt helyben és nem marad belőlem más, csak egy véres massza, amit eső mos majd el. Szép kis halált ad az ég.
Kiszálltam a kocsiból, letérdeltem, ahogyan azt „kérte”, utána felhúzott, mint valami részeget és megparancsolta, hogy kövessem.
- Ha szökni próbálsz, azonnal szétlövöm a fejed, te mocskos, nemzetpusztító, leprás patkány! Hallottad?
- Igen, uram! – jobbnak láttam, ha nem kötözködöm. Igaz, nem is mertem volna, ki tudja, talán elveszíthetek egy esélyt a szökéstől, de ez az alak elkezdett inzultálni engem, mintha csak ezt akarná kiprovokálni.
- Bűzlesz a nagyképűségtől, bazd meg! Csak nem egy olyan kritikus, firkász féreg vagy te is? Vagy bankár vagy? Fogadjunk neked is van egy fene nagy házad házimozi rendszerrel és egy amerikai konyhával! Igazam van, vagy igazam van?
Ez meg honnan a francból találta ki, hogy kritikus vagyok? Rám van írva, vagy valóban bűzlök?
- Nem vagyok se kritikus, se bankár! – válaszoltam gyorsan. - És nincs házam, uram! Lakásom van!
- És hol? Talán a Rózsadombon?
- Nem, uram! Az Andrássy úton lakok az Oktogon környékén!
- És mivel foglalkozol?
- Pizzasütő vagyok, uram! – hazudtam.
Erre egy kicsit lassított.
- Melyik pizzériában? – kérdezte.
- A Zabagép pizzériában! – válaszoltam gyorsan. - Vicces egy név, nem?
- Nem mondod? Én is oda jártam mindig! – hirtelen felkacagott. – Olcsó és jó hely, a rendelés esti tizenegyig biztosított!
Nahát, ez remek. Most mit mondjak? Csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem és nem lőtt le, mint egy kutyát. Mindenható Istenem, kérlek! Add, hogy ne ismerjen ott egyetlen pizzasütőt sem!
- Ó, de örülök! – próbáltam mosolyogni. – Akkor szívesen látjuk, amint újra kinyitottunk!
- Nemsokára minden helyre áll, barátom!
Azt mondta: barátom. Ezek szerint van remény? Pizzával lekenyereztem? Mindegy, percek kérdése és lebukok.
- Nemsokára vége? – kérdeztem.
- Igen! A nyugatiak elismerték az új kormányt és az államformát!
- Akkor már nem köztársaság van?
- Nem, tanácsköztársaság! A Népvezető már tárgyal egy tanácsunióról a többi felszabadult nemzettel!
- Tanácsunió? - játszottam a hülyét. - Mint a Szovjetunió?
- Látom, azért nem aludtál annyit a töri órákon! Egyébként tegezzél nyugodtan, öregem!
Elhaladtunk a szitává lőtt kisfiú és az apja holtteste mellett. Próbáltam visszatartani a hányást.
- Miért kellett lelőni őket? –kérdeztem.
- Őket? Biztos szökni akartak, vagy ilyesmi! Nem figyeltem, én másutt voltam!
- De hát egy gyereket?
- Nem érdekelnek a gyerekek! – mondta higgadtan. - Engem egy korábbi munkahelyemen a főnököm kicsi fiacskája miatt rúgtak ki! A barátnőm kellett neki, aki szintén ott dolgozott! De Mónit nem kapta meg, mert ő örökre az enyém! De hetekig koplalnom kellett, mert munkát találni piszkosul nehéz! Pláne olyat, amiből meg lehet élni! Ezt te is tudod jól! Gondolom volt úgy, hogy már az ujjad etted volna meg, hogy ezzel is spórolj valamicskét!
- Igen! Az utóbbi időben, igen!
- Ezek pedig odafönn úgy kezelnek, mintha nem is akarnál dolgozni!
- Igazad van! De mit ártott ez a gyerek?
- Te még mindig a gyereknél tartasz? Nyugi, nem fogod úgy végezni! Én majd vigyázok rád, mert te jó munkásember vagy!
Nem tudtam, hogy ennek most örüljek-e, vagy sem. Nem tudhatom biztosra, hogy mi következik. Fura, hogy bevette ilyen gyorsan, mert köztudott, hogy a komcsik inkább a szkeptikus fajtát képviselik, még a saját jó édes anyjuknak se hinnének el akármit. Így hát láthatatlan csapdák mezejére kerültem.
- Köszönöm! – mondtam végül. – Te mivel foglalkoztál?
- Egy gyárba dolgoztam évekig! Az érettségi után nem vettek föl az egyetemre!
- Milyen egyetemre akartál menni?
- Magyar-történelem szakra akartam járni! Az volt az álmom, hogy egy eldugott, erdős kisvárosban tanár leszek! Aztán bejött a törvény erről a bevándorlók jogairól, vagy mi! Egy nigériait vettek fel helyettem!
- Nem azt mondtad, hogy átlagod miatt nem vettek fel?
- Ez volt a fedő sztori! Később tudtam meg az egyik ismerősömtől, hogy ez volt a helyzet! A nigériai fiatal később elhúzott az országból, mert drogozott és körözték nemi erőszak miatt! Nem lett diplomás! De én az lehettem volna!
- Szomorú!
- Nem a bevándorlókkal van bajom, hanem azzal a rendszerrel, mely nem törődött a sajátjával!
- Értelek! – próbáltam helyeselni folyton és felvenni az ő hangnemét, hogy még jobban megpuhítsam.
- A Vörös Osztag, ahol szolgálok három éve befogadott! Akkor már éppen éhen haltam volna! Három műszakban dolgoztam egy másik gyárba, ahol hatvan ezret kerestem! Persze gyakran túlóráztam, amit nem fizettek! Csak megveregették a vállam és azt mondták: örüljek, hogy lyuk van a seggemen!
- Ez valóban szörnyű! És gyakori! Nem tudtad fizetni a számlákat?
- Egyedül nem is tudtam volna. Móni fizette, én a kaját álltam. Felváltva főztünk, de a reggelit mindig én vittem ágyba neki. – kisfiús mosoly jelent meg az arcán. – Egy gyönyörű hölgynek ez jár! Neked van barátnőd?
- Igen!
- És hol van?
- Nem tudom! – nem akartam lelkizni neki, de úgy éreztem, hogy ott helyben elbőgöm magam. Közben odaértünk a foglyokhoz.
Rémült, meggyötört arccal bámultak valahova a semmi felé. Az Isteni jelenlétet keresték valahol, ahogy azt a halálraítéltek szokták. A katona barátom feléjük köpött valami embertelen undorral az arcán.
- Ezt érdemlitek mocskos rohadékok! – kiáltotta. - Én vagyok az, aki a talpatok alatt volt egykoron! Most pedig felettetek!
A tetemeket bámultam, s igyekeztem nem gondolni Krisztire. Aki már valószínűleg… Nem! Nem fogok erre gondolni! Valahogy meg kell próbálnom visszafogni a kételyeim. Az a gyönyörű arc, az a gyönyörű test, és a hihetetlenül nemes lélek. A nő, az az ember, akit szeretek, akit nem tudtam magára hagyni egy percre sem. Már, ha vécére ment ki az órámat bámultam, tisztára, mint egy kiskamasz, aki élete első szerelmét óvja, félti. Úgy féltem, hogy zavarni fogja ez ragaszkodás, aztán elmesélte azon a meghitt szilveszteri éjszakán, hogy biztonságban és nagyon jól érzi magát mellettem. Gyönge, vékony testét óvtam, védtem mindentől, megvártam, míg ő alszik el előbb, figyeltem és megköszöntem Istennek a kegyelmet, az ajándékot. Semmi esetre sem szabad kételkednem abban, ahogy él-e még. Él és virul! Él és kész!
- Amúgy a nevem Levente! – mondta a barátom.
- Én Sándor vagyok! – levette a fekete bőrkesztyűjét, kezet ráztunk. Nagyon kemény marka volt. Milyen piszkosul mázlista vagyok, gondoltam, itt van egy fickó a Vörös Osztagból, abból a csapatból, akiktől rettegtem az utóbbi napokban, míg bujkálnom kellett, s kezet fog velem. Tarkólövésre, vagy még rosszabbra számítottam. Erre az egyik terrorista lekezelt velem. Az hittem, kedvelnek az égiek. Akkor még.
- Kedves, Sándor, nyilvántartásba veszlek téged! Vörös pecsétet kapsz!
- Az mit jelent?
- Hogy közénk tartozol és nem vagy ellenség!
- Be kell állnom a Vörös Osztagba?
- Igen! Ha akarod! Ha nem, akkor csak az úgynevezett vörös pecsét! Kapsz egy pecsétet a személyidbe, miszerint az újszocialista rendszer híve vagy! Ez megment a köztünk megbújt pszichopatáktól is! Azok a seggfejek imádnak gyilkolni, kivéve a híveket!
- És ha beállnék közétek?
- Rengeteg jogot kapsz! Megmenthetsz valakit, akit szeretsz!
Kriszti! Kriszti! Remélem, élsz! Megyek érted! Hirtelen feltámadt bennem a remény, a kételyek ereje eltűnt valahol a saját mocskos világában.
2.
Átöltöztem. A Vörös Osztag egyenruháját viseltem, ami végül is egész jól passzolt rám, de ezt a sisakot még meg kell szokni. A karszalag valóban jelképes, oda van varrva az egyenruhához, így nem kell aggódnom, hogy lejjebb csúszik. Mondjuk, úgy sem fogok sokáig a vörösök közt maradni, mert amint megtalálom Krisztit, olyan gyorsan elhúzok innen, amilyen gyorsan és fürgén csak lehet.
A drogdílereket és az állítólagosan kétes hírű vállalkozókat egymás mellé állították a jégpályánál és sortűzzel kivégezték őket. A tetemeket egy kupacba dobálták, utána benzinnel meglocsolták. Egy katona ünnepélyesen feltartott egy fáklyát, dicsőséges mosollyal a többiek felé fordult, azután néhány lépést hátrált és a hullahegyre hajította. Valósággal izzott a szeme gyönyörtől.
Ahogy láttam, Levente is könnyeket hullajtott a boldogságtól. Én egyszerre éreztem szánalmat és elégtételt. Akiket most megöltek, azok nem voltak ártatlan bárányok. Egy bíróság bűnösként ítélte volna el őket, míg a Vörös Osztag éppen az előbb tette őket mártírrá, akiket aztán agyon fognak sajnálni az idióta, pénzeszsák zöldlibsik, meg a drogos, semmirekellő, szemtelen hippik, amint vége lesz ennek a horrornak. Pedig ugyanolyan szemetek voltak, mint Levente és a társai. Majd pólók készülnek róluk, talán R.I.P. Keresztapák felirattal, vagy más egyéb vérlázító ökörséggel.
Levente eltűnt egy kis időre, addig én a fegyveremet bámultam. Megtanítottak a kezelésére, gyerekjáték volt. A súlya meglepően nagy, de szerintem csak nekem tűnik nehéznek, mivel amatőr vagyok. A balsejtelem azonban nem hagyott nyugodni, mert feltűnően gyorsan bekerültem közéjük, mi több, olyan ezáltal olyan kegyelmet kaptam, amit egy órával ezelőtt még nevetségesnek gondoltam volna.
Körbenéztem a Hősök terén, ahol tavaly nyáron még Krisztit ölelgettem és megbabonázva figyeltem, mennyire kiemeli a szemének szépségét a napfény. Munka után mindig sétáltunk, a hétvége a bulikról és felhőtlen boldogságokról szólt. Ha akkor tudtam volna, hogy nem telik el egy év és én zokogó túszok mögött állok egyenruhában és várok egy parancsra, hát lehet kinyírtam volna magam előre. De akkor mi lett volna Krisztivel? Ki vigyázott volna rá? Fülemben felcsendült egy dalocska, ami pont ebbe borzalomba illett. Morandi Angels című száma szinte térden állva könyörög a szebb világért, ahogyan én is. Persze ebben a vágyakozásban csupán az az ironikus, hogy mindezt egy rohadt fegyverrel a kezemben teszem, ráadásul a rossz oldalon.
Ekkor megláttam közeledni Leventét egy fogollyal. Amint tisztán kivettem a szerencsétlen lány arcát, ledöbbentem. Ne! Kriszti! Arca csupa vér, gyönyörű szemei feldagadtak a veréstől. Mélyről jövő, fájdalommal teli üvöltés akart feltörni belőlem. Az egész Vörös Osztag állományt egyszerre darabokra tudtam volna szedni haragomban! Kriszti felismert engem. Csodálkozva bámult rám, talán el sem hitte, hogy én vagyok az. Kriszti! Édesem! Mit tettek veled ezek a szemetek?
Kibiztosítottam a fegyveremet és reszkető kézzel vártam, hogy közelebb érjenek. Piszkosul nagy vérfürdő lesz.
- Elfelejtettem a Vizsgát, Sanyi! – kiáltotta felém Levente, még mosolygott is hozzá a rohadék. – És ő lesz a vizsga tárgya!
1.
Hogy hihettem el, hogy ilyen könnyen befogadtak? Levente biztos tudta mindvégig, hogy blöffölök.
- Ereszd el! – kiáltottam neki, aztán becéloztam a fejét.
- Nem vagy túlerőben, kedves Sándor! – kacagott Levente. - Nézz csak magad mögé!
- Igen, tudom! De attól még szétlövöm a fejed!
- Nem érdekel! Én csak egy porszem vagyok, cimbora!
- Akkor most egy porszemmel kevesebb lesz! Cimbora!
Erre megállt. Kriszti értetlenül nézett hol rám, hol pedig Leventére. A katonát pedig látszólag megfogtam, bár mindketten tudjuk, hogy hamarosan golyót kapok a hátamba. Minek hősködtem? Miért nem vártam? A vizsga biztosan a kivégzés lett volna, de elhúzhattam volna egy darabig. Akár meg is tudtunk volna szökni! Mi a francért nem tudok sosem uralkodni magamon?
- Meg ne próbáljatok hátba lőni! – kiáltom a mögöttem állóknak címezve, miközben továbbra is Leventére célzok. – Az ujjam már rátapadt a ravaszra! Elég egy apró lökés és elsül ez a szar a kezemben! Akkor, pedig viszlát, Levente elvtárs, vagy nemzettárs! És nem örülnétek, ha kiderülne, hogy áruló van köztetek, ugye? Mekkorát nézne egy ezredes, ha tudná, hogy egyenruhás nemzettársat lőttetek le! Nem? Akkor aztán lenne itt vizsgálat, nem igaz? Jó kis koncepciós perek, ahogy az lenni szokott! Mert hát, ki tudja, talán nem én vagyok az egyetlen áruló!
- Álomvilágban élsz, öcskös! – mondta valaki közvetlenül mögöttem.
0.
Sötétség.
Ahogyan a szemem szép lassan hozzászokik a feketeséghez, megjelennek a szobám körvonalai. A mennyezet négyzet alakja, a polc, a poszterek és a kezem, amint magam elé tartom. Álmodtam! Csak egy rohadt álom volt az egész! Jobbra fordulok, és ott találom Krisztit. Halkan szuszog, békésen alussza álmát. Úgy érzem, mintha az életemet kaptam volna vissza. Aztán megragad a kétely, mint valami bűzlő leheletű ragadozó. Biztos csak álmodtam? Egészen biztos, hogy itt vagyok? Nem lehet, hogy még mindig abban a kocsiban fekszem hátul és hamarosan ismét felébredek? Nem. Hihetetlen, de tényleg itt vagyok, és Kriszti itt fekszik mellettem sértetlenül, mélyen alszik, fel sem ébred a mocorgásomra.
Hozzábújok, óvom gyönge testét és bárki, vagy bármi is fenyegesse, az még a holttestemen át sem árthat neki.
– Szeretlek, drágám! – súgom neki. – És életemben először büszke vagyok rá, hogy megbuktam egy vizsgán!
Viszont az igazat megvallva egy másik vizsgán is megbuktam. Nem tudtam megmenteni.
2010-2011.
Dunakeszi
