Portfóliók
AMÍG TENGER LESZ
kidobni mindent, mint
ahogy elkezdted, eltörölni,
ne ismerhessél magadra. ne tudd,
hogy ki vagy. ne emlékezz.
kimondani, hogy meghaljon.
csöpögjön, amíg valami lesz,
test amíg cseppfolyós lesz.
kezd a verklivel, ahogy tekert,
például a vasárnapi,
de lehet a domb is, a kert,
a sípoló mozdony árnyéka,
lehetnek a meanderek,
azok az álmok, amikben
hol marilyn monroe-t
takartad ki, hol mások barátnőit,
ahogyan ilyen epizódok
jöttek is később, valóban (csúnya dolog volt,
mondogattad később, megdugni
mások nőjét, többet
ilyet nem, de igazából jólesett).
aztán a tévedések ahogyan
történetté váltak, a ruhadarabok
szobáról szobára, ahogy
végiglapoztad magadban minden
reggel az elmúlt éjszakákat,
a lerajzollak, csak a csiklódat
körei. hogyan lettél semmirekellő disznó,
ha farkas harapott meg, hogyan
lettél érzéketlen, komédiás,
és hogyan nem merted bevallani,
hogy valójában élvezted.
daráld le őket mind. egyveleg
péppé a kávét, az újrakezdéseidet,
a nyikorgó ágyakat, a tükröt
bármely fürdőszobában,
azt, ahogyan mindig valaki helyett
tudtál csak szeretni, ahogyan
hitelesítetted magadban és annyi nőben
perverzióid szentesítését. nem mintha
bánnád, de más idők következnek,
erről szól a só a gyomrodban.
lehet, hogy még perverzebbek,
de másak. rombold le athént,
thébát, lesbost, füstölj ki mindent,
isten istenen ne maradjon. a zaccot
a szívben, a gödröket legbelül, játékszabályaid
korinthoszi oszlopát cseréld kariatidára,
és állj a tető alá. aztán várj, amíg
megtörik a gyenge nőtest és te
is por leszel. felejtsd el a féktelen
potyázásokat, a zsandárokat,
cseplin sírrablását, a némafilmes
ablakokat. ne legyen konszenzus,
se kontraszt. zárd be a fényrekeszt.
folytasd a fényképekkel, a félretett sorokkal,
de a székeket és a szekrényeket is,
az almafáidat, a zongorát és a mozit,
a renoir-festményeket amikre tízévesen
izgultál, a pornófilmeket, amikre már alig,
a sörcsöndet, az utcát, a kaszkádok villanásait,
csinálhatsz egy tábortüzet a feldúlt kert
végében, és úgy, hogy három napig égjen
és utána kioltódjon minden. se hang,
se hamu. ne szólítson senki,
egyetlen női mell, vagy láb se,
egy harisnya, vagy náladmaradt rúzsos
cigarettacsikk, egy véres lepedő se.
egy beszélgetés, egy hasra kent hold se.
ahogy a füst is elhal, eleredhet
az eső. szórd ki minden dobozod
az utolsó cseppedig, aztán hadd
rajzolják a csiklót vagy a renoirt
a földre amíg tenger lesz.
így akárki lehetsz. az első,
amit meglátsz, a kert. ültetni
nem neked kell, de nézzél,
aztán valamit találj ki.
ahogy elkezdted, eltörölni,
ne ismerhessél magadra. ne tudd,
hogy ki vagy. ne emlékezz.
kimondani, hogy meghaljon.
csöpögjön, amíg valami lesz,
test amíg cseppfolyós lesz.
kezd a verklivel, ahogy tekert,
például a vasárnapi,
de lehet a domb is, a kert,
a sípoló mozdony árnyéka,
lehetnek a meanderek,
azok az álmok, amikben
hol marilyn monroe-t
takartad ki, hol mások barátnőit,
ahogyan ilyen epizódok
jöttek is később, valóban (csúnya dolog volt,
mondogattad később, megdugni
mások nőjét, többet
ilyet nem, de igazából jólesett).
aztán a tévedések ahogyan
történetté váltak, a ruhadarabok
szobáról szobára, ahogy
végiglapoztad magadban minden
reggel az elmúlt éjszakákat,
a lerajzollak, csak a csiklódat
körei. hogyan lettél semmirekellő disznó,
ha farkas harapott meg, hogyan
lettél érzéketlen, komédiás,
és hogyan nem merted bevallani,
hogy valójában élvezted.
daráld le őket mind. egyveleg
péppé a kávét, az újrakezdéseidet,
a nyikorgó ágyakat, a tükröt
bármely fürdőszobában,
azt, ahogyan mindig valaki helyett
tudtál csak szeretni, ahogyan
hitelesítetted magadban és annyi nőben
perverzióid szentesítését. nem mintha
bánnád, de más idők következnek,
erről szól a só a gyomrodban.
lehet, hogy még perverzebbek,
de másak. rombold le athént,
thébát, lesbost, füstölj ki mindent,
isten istenen ne maradjon. a zaccot
a szívben, a gödröket legbelül, játékszabályaid
korinthoszi oszlopát cseréld kariatidára,
és állj a tető alá. aztán várj, amíg
megtörik a gyenge nőtest és te
is por leszel. felejtsd el a féktelen
potyázásokat, a zsandárokat,
cseplin sírrablását, a némafilmes
ablakokat. ne legyen konszenzus,
se kontraszt. zárd be a fényrekeszt.
folytasd a fényképekkel, a félretett sorokkal,
de a székeket és a szekrényeket is,
az almafáidat, a zongorát és a mozit,
a renoir-festményeket amikre tízévesen
izgultál, a pornófilmeket, amikre már alig,
a sörcsöndet, az utcát, a kaszkádok villanásait,
csinálhatsz egy tábortüzet a feldúlt kert
végében, és úgy, hogy három napig égjen
és utána kioltódjon minden. se hang,
se hamu. ne szólítson senki,
egyetlen női mell, vagy láb se,
egy harisnya, vagy náladmaradt rúzsos
cigarettacsikk, egy véres lepedő se.
egy beszélgetés, egy hasra kent hold se.
ahogy a füst is elhal, eleredhet
az eső. szórd ki minden dobozod
az utolsó cseppedig, aztán hadd
rajzolják a csiklót vagy a renoirt
a földre amíg tenger lesz.
így akárki lehetsz. az első,
amit meglátsz, a kert. ültetni
nem neked kell, de nézzél,
aztán valamit találj ki.
