Portfóliók

Pollágh Péter legújabb könyve zsebben elfér, és ez a hasznára válik: vihetjük magunkkal, forgathatjuk, és mint gyerekkorunk lapozgatós szerepjátékkönyveiben, számtalan utat bejárhatunk benne. A rövid versek újabb és újabb alakzatokba rendeződnek, minden újraolvasásnál egyre több lesz benne a kaland, a játék, a kockázat.

Ami vitára ingerel, az elgondolkodtat, amiben egyet nem értés van, az többféleképpen értelmezhető, tehát megfelelő komplexitással kell, hogy bírjon. Azt, hogy Pollágh Péter a mögöttünk álló évtized egyik fontos költője, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy újra és újra nekiesnek a költészetének, a kritikusok ismételten hangot adnak értetlenségüknek, gondoljunk akár az azóta megszűnt, de egy-két éve nagy port kavart NapiSzarVers blogra, vagy a közelmúlt egyik, hosszabb komment-vitát kiváltó kritikájára (Kovács Béla Lóránt: A néma I). A szerző az elmúlt két évben két erős kötettel is jelentkezett, és – mint látni fogjuk – a Pollágh-szövegek szinte kikövetelik, hogy együtt olvassuk őket, lévén egymás tükrében szemlélve mutatják meg azt a „térnövelő bűbájt”, amit Kemény István – a Pollágh által rendszeresen játékba hozott Harry Potter-terminológiával élve – A Cigarettás borítószövegén említ.
A szerző eddigi négy versgyűjteményét forgatva az első szembeötlő dolog az egy-egy köteten belül, valamint az egyes versek, illetve a kötetek között is megfigyelhető koherencia. Időről időre visszatérnek motívumok, képek, többször konkrét sorok, versszakaszok is, fellazítva az egyes elemek jelentésrétegeit. Ez különösen érvényes az utolsó három kötet, a Fogalom, a Vörösróka és A Cigarettás esetében, de találunk ilyen meghatározó képeket már az Eleve terpeszben is. Az utóbbi könyv nyitóversében, az Asztalodon üvegrókában például az átlátszó üvegtárgyat megtöltő vér és a tárgyakból megnyíló táj egyszerre két síkon, egy következetes metaforában bontja ki a költői alkotás metodikáját: a vers a többszörös jelentések révén megtölti az üres, átlátszó formát – élettel, de legalábbis testnedvekkel. „Asztalodon üvegróka / azok vérével tele, / kik nem hittek a tárgyak mögötti tájakban.” Pollágh akár egy köznapi asztali díszfigurába is képes monumentális, mesebeli tájakat beleírni. Sugallata szerint valahol ez a költészet lényege. Majd szinte pontosan ugyanez a kép tér vissza két kötettel később, a Vörösróka Járóka című szövegben, egészen más kontextusban, a Dédi-ciklus részeként, ahol a kérdésre adott választ már a monumentalizált-mitologizált Dédi-figura adja: „Miért olyan színű a róka? // Mert vér van benne, / mondja, de ha így folytatja, / nem növök fel soha. / Dédi, ne csináld.”
Másik, Pollágh esetében különösen fontos hozadéka a gyakorta ismétlődő elemeknek, hogy azok így márkanévszerűen sajátjává válnak. „Ha az önismétlő költészet sikerülne, / az jó volna, mert ki tud itt többet, / mint elődökre farkat rázni?” – szól a provokatív hang a programadó Amatőr áron című versben, melyben jelzi, inkább ismétli saját magát, mint bárki mást. „A poétika annak eszköze, hogy lehetőleg ne legyen semmiféle mondatnak vagy elemi kijelentésnek általános formája.” – írja k. kabai lóránt még a Fogalom című kötet kapcsán (Tractatus poetico-philosopficus, Kilincs, 2007, 1-2, web). Pollágh tartja is magát ehhez: menekül a közhelyek elől, szinte programszerűen enigmatikus, akárcsak a nagy előd, Marno János.
Természetesen vannak olyan elemek, amelyekről akár analitikus jelleggel is lehet beszélni A Cigarettás kapcsán. Ilyen az egymástól távoli, gyakran egészen eltérő érzékszervekhez tartozó és/vagy nagyon más asszociációs bázissal bíró életterületekről hozott elemek összekapcsolása különféle sűrített költői képekben: „Alt a hangja, vagy ét, / az est nyelvét beszéli” (Ét). Ebben a két sorban például már-már pazarló gazdagsággal kötődik egymáshoz szinte minden elem. A mély fekvésű női hang (alt) és az ét(csokoládé) képzetének tömény sűrűsége, illetve a vele referenciális-érzéki kapcsolatba hozható sötétség megnevezése (est) mellett a magas és a mély hangrendű részek arányos váltakozása révén erőteljes vokalitás is működik bennük. Mindeközben a két sor szemantikailag is rezonál egymással: a (kiejtett) hangra mint érzéki benyomásra a nyelv mint jelrendszer szóra bírása, megszólaltatása „felel”; az „est beszéde” azonban éppoly talányos marad, akár különböző képzetek összetartozásának mikéntje.
Ugyanakkor minden konkrétum vissza is vonódik az egymásnak feszülő jelentések által. Pollágh versében (verseiben) nem beszélhetünk egyértelmű morális kategóriákról, jó és rossz folyton egymásba folyik, az ellentétek állandóan örvénylésben vannak, egymásba csapnak át: „lehet, ez is csak hiba / de nekem hiba nélkül / nem kell.” (Ét) A hiba is előjelet vált, az abszolutizált személyiség mindent átértékel: „és látja / a fény bokrát, / csak neki világít, ég a csipke, / mennyes színek mind körötte. / Füstbe megy, mint a szellem, / de nem téved el.” A lángoló csipkebokor kinyilatkoztatás, még ha személyre szabott is, de a szöveg a láng füstjéről sem feledkezik meg: az már gomolygó labirintus, amelyben el is tévedhet, aki belemegy. Így néz vissza az örvény arra, aki belenéz. Így vált előjelet minden sor, hogy aztán a következőben megint előjelet váltson, csak hogy folyton rákérdezhessen az olvasó saját előfeltevéseire is. Legyenek azok bármilyenek, a Pollágh-versek igyekeznek rávenni, hogy megkérdőjelezzük őket, majd magukat a kérdőjeleket is. Tükröt tart az olvasó elé, de elvárja, hogy összetörje azt, és megnézze, mi van mögötte.
Ez a duplafenekűség egészen a kötet végéig kíséri a verseket: „minden szavam vonhatom / vontathatom vissza” (Muszáj vagyok). A költő gyakori megoldása, a mondatrészhalmozás megint (legalább) kétféle irányba vezeti az olvasást. A „vonhatom vissza” a fentebb már említett elbizonytalanítást, önkritikát jelzi, a szövegek érvénytelenítésére, megsemmisítésére utalhat. A „vontathatom” viszont – ugyanazon szótőből képezve – egészen másféle értelmezést kényszerít ki: visszavontatni valamit az eredethez, a kezdethez, a kiindulóponthoz lehet, azaz a sor ilyen értelmű feloldása szerint ahogy a végére értünk, kezdhetjük (a verset, a kötetet) újraolvasni. A vers egyszerre az értelmezés null- és végpontja tehát: a Cigarettás nem alkuszik, nem az arany középút híve.
De ki is a címszereplő, ez az első látásra film noirokból, hard-boiled krimikből és Fehér László vásznáról előlépett figura? Mit tudunk meg róla a szövegekből? „Az arca szürkület… a haja hajnal” – hangzik az első két állítás (A legjobb szó). Tudjuk, hogy van benne valami extatikus, amitől szinte csak a látomás vagy inkább az elragadtatás nyelvén lehet róla szólni, legalábbis a versek ezt teszik: szinte minden versben érezni egyfajta felfokozottságot, ami minden körülménynek jelentőséget biztosít: „Csak őt nézem. / Közöm van hozzá. / Mindeggyé tette a többit, / nem mássá.” (A legjobb szó) Az utolsó két sor egyébként jellemzően kicsavart vagy inkább megfordított, előjelet váltott Pollágh-önparafrázis a Vörösrókában helyet kapó Elbocsátó, szép című versből („Mindeggyé tettelek, / nem mássá.”). A Cigarettásban a versek tárgyának hangsúlyos, kizárólagosságot követelő jelenléte mellett mindig ott érződik valami bizonytalanság is, mintha a versek beszélője nem találná a megfelelő szavakat: „mégis szürke / (rá a legjobb szó)” (A legjobb szó), „Azt hiszem, halott / a parfüm rajta” (Hiszem), „nem tudom, / mit rejt” (Nem is ér), „narancssárga autóval, vagy anélkül” (Ki vagy te?), „Köd van, alig látom” (Kékraktár), „Sem megerősíteni, / sem megcáfolni / nem tudták még az arcát”. A(z el)beszélő bizonytalansága a megtapasztalás elmondhatatlanságából fakad, amit folyamatosan tematizálnia kell annak súlya miatt: „A látvány nem fér el / a kékraktárban: kicsordul, / nem bírja ki a szemem.” (Kékraktár).
A Cigarettás a vers beszélőjével együtt ‘79-be készül: ‘79 a szerző születési éve, a kötet magánmitológiája tehát az eredethez, a születéshez, a fikció és életrajziság határmezsgyéjére vezet bennünket. Van két sor, ami két egymást követő versben ismétlődik meg, az Ő a gazda záró- és a Volt jó nyitósoraiként: „Övé 79, az édes / romok mind alatta.” Az eredet és romlás/pusztulás ilyen jellegű, szinte könnyed és természetes összekapcsolása adja meg a Pollágh-szövegek sajátos emelkedettségét, egyszersmind az olvasás élményét. A versek fogalmi hálója olyan sajátos szabályrendszert alkot, ami nem teljesen független a köznapi világtól, de körülbelül olyan mértékben különbözik is tőle, miként az álom és a valóság: az adott inerciarendszerben normálisnak tűnő elemek az álomból/szövegből kikerülve már nem azok, ilyen értelemben – jobb híján – akár fantasy- vagy még inkább „urban fantasy”-lírának is hívhatnánk a kötet verseit. A Cigarettás saját, öntörvényű univerzumot kreál, és következetesen abban játssza le a szövegek történéseit, amelyek nem mentesek a vallási-mitológiai párhuzamoktól, sőt gyakran konkrét (fiktív) univerzumok (Gyűrűk ura, Harry Potter) is megidéződnek az ismerős városi közeg elemei között. Mondhatni, jól megfér egymás mellett varázsló és kukásautó, (a 79-es) villamos és varázstükör.
Ugyanakkor nem tét nélküli játszadozás, kalandozás élményét közvetítik ezek a versek. Hiszen mi másért keveredne a versek beszélője állandóan viharos héjanászba a tükörrel, miért igyekezne annyira ‘79-be, és miért követne megszállottan én-desztillált Vörösrókákat és Cigarettásokat, ha nem valami heroikus identitáskeresés- vagy inkább kapirgálás, még inkább: összekaparás végett? Épp ennek a heroizmusát emeli ki maga a médium – a nyelv – deheroizáltsága. Csak épp a rettegett főellenség itt nem Tudodki, hanem NemTudodKi. Azaz én.

(Pollágh Péter: A Cigarettás, Budapest, PRAE.HU–Palimpszeszt, 2010.)

(Kulter.hu, 2011. március)