Portfóliók

Molnár Krisztina Rita és Simonyi Cecília könyvtervet készített az Aranyvackor pályázatra. Közös munkájuk kiérdemelte a PRAE.HU különdíját, Molnár Krisztina Rita története pedig felkeltette a Naphegy kiadó érdeklődését, ők a mesét önmagában jutalmazták különdíjjal. A PRAE.HU interjút készített kedvenceivel és közzétette a könyvtervet, Füge Maléna történetének első fejezeteit, a szívmelengető illusztrációkkal együtt (Maléna kertje).

Schneider Gabriella

Telkiben szeretettel és kávéval vártak a díjazottak. Telki… a leggazdagabb magyar falu… mondogatom magamban a buszon, kibámulva az ablakon láthatom a teljes keresztmetszetet, az ófalut, a központot és az új építésű sorházakat, mivel a falu túlsó szélén kell leszállnom. Itt él mindkét alkotó, néhány házra egymástól. Az alkotópáros már büszkélkedhet egy közös könyvvel, Molnár Krisztina Rita Különlét című, második verseskötetét is Simonyi Cecília illusztrálta.

PRAE.HU: Mit tudhat rólatok, aki kíváncsi arra, hogy ki rejtőzik a mesekönyv-terv, a mese és a rajzok  mögött?

Cili: A rajz, a grafika mint szakma, számos véletlennek köszönhetően, egy magyar és egy antropológia szakos diploma megszerzése, faműves és szervezetfejlesztő tanulmányok, és más egyéb kalandok után jött.

Egy évet töltöttem a Genti Szépművészeti Egyetem (Hogeschool Gent Koninklijke Academie voor Schone Kunsten) esti tagozatán, majd elvégeztem a képgrafika szakot az Óbudai Képzőben, ami - máig is azt érzem - nagyon jó választás volt. Ez egy nagyon felkészült iskola, igazi műhelylégkörrel, és azon ritka helyek egyike, ahol még lehet mesterséget tanulni. Előtte az alkotás leginkább mint közösségi tevékenység volt jelen. Középiskolás koromtól táboroztattam erdélyi, nevelőotthonban élő, fogyatékkal élő vagy épp egészen átlagos gyerekeket. Ebben a közegben az alkotást mint egy nagyon fontos, inspiráló közösségi élményt éltem meg. Sokszor elég egy darab papír és néhány tubus festék ahhoz, hogy ihletett munkák szülessenek. Persze otthon érzem magam a elmélyült, önálló alkotásban is, de semmi sem hasonlítható össze azzal az inspirációval, amit a közösen vagy közösségben alkotás nyújt.

Most arra törekszem, hogy erre a rajz-szálra fűzzem fel a többi sokmindent is, amit csinálok. Az antropológus, a környezetvédő, a helyi aktivista és az anyuka önmagamat. Hamarosan megalakul például Telkiben a MA:LOM műhely, ami egyszerre alkotás, közösség, hulladék újrahasznosítás... Most a molinója készül, amire a betűket a helyi „női csoportok” varrják: egyet a nyugdíjasok, egyet a cserkészek, egyet a nőikar... ebben szimbolikusan is összeszövődhetnek a helyi kezdeményezések, ennek mindenki része lehet.

Krisztina: Hogy ki vagyok én, a meseíró? A legtöbb kortárs író és költő közül, akik gyerekeknek is ír, én kivételesen nem azért kezdtem el gyerekverseket, illetve mesét írni, mert gyerekeim vannak. Ha ez így lenne, akkor nem most kezdtem volna el, hanem sokkal korábban, hiszem az én gyerekeim már valamivel nagyobbak. Egyfelől a válasz az, hogy azért írok, írtam mesét, mert Cili megkért, hogy írjak erre a pályázatra, adjunk be együtt könyvtervet. De azért ő nem szorított pisztolyt a fejemhez. Valószínűleg Cili – aki mint költőt meglehetősen megismert engem, amikor illusztrálta a második verseskötetemet –, tudta, hogy én tudok mesét írni, hogy vannak bennem mesék, pedig még egy mesém sem volt leírva. Hiszen az ember nem kér meg akárkit, hogy írjon neki mesét. Az Aranysityakban megjelent verseim is azért születhettek meg, mert Lackfi János megkeresett, hogy írjak gyerekverseket, mert szerinte én tudnék… talán a verseim zeneisége, játékossága miatt. Az a fajta mese, meseszövedék, a nyelvezet, ami meg is született végül, nincs távol a lírától. Engem mindig a mesék líraisága ragadott meg, már hétéves gyerekként is, a klasszikus Andersen vagy Grimm mesékben éppúgy, mint amikor Pilinszky Kalandozás a tükörben, vagy Mándy Arnold Bálnavadászat című művét vagy Nemes Nagy Ágnes meséit olvastam. Még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit is jelent a líraiság. Nagyon szerettem Lorca verseit, amelyekben pedig nagyon erős epikusság jelent meg, még akkor is, ha nincs bennük történet, de van egy erős helyszínrajz: szinte ma is látom az andalúz lovasokat, a narancsligeteket és fel tudom idézni, hogy mit éreztem akkor. Olyan gyönyörűséget, ami egyértelművé tette számomra azt, hogy én semmi mást nem akarok, csak ezt a gyönyörűséget érezni, akár úgy hogy megteremetem, akár úgy, hogy „csak” átadom, befogadom. Az a vágy, hogy megteremtsek egy olyan világot, ami erős vonzással bír, ez tényleg gyerekkorom óta meghatározó élményem. Ennek nincs köze ahhoz, hogy közben anya lettem. Valószínűleg alapattitűd ez. Az, hogy átadjak valamit, ami fontos. Szép és igaz legyen, és szinte mindegy, hogy ezt én hoztam-e létre.

Van egy nagyon kedves művészbarátnőm, aki mindig azt mondja a szövegeimre, hogy hazugság, amit írok, ilyen világ nincsen, ez a világ, amelyben élünk, nem ilyen. Vele vérre menő vitáink vannak. Amit írok, az nem fikció, hiszen létezik ez a világ, és nem csak mi gyerekkorunkban létezett, hanem létezik most is. Én nem azt akarom mondani, hogy az emberek élete nem nehéz, hanem azt, hogy létezik rend és szépség. Azért kell ezt megírni, hogy az is tudomást szerezhessen ennek a világnak létezéséről, akinek ilyen tapasztalat nem jutott, aki ezt a világot még hírből sem ismeri.  Nagyon fontos megmutatni, hogy van egy ilyen világ is, s ugyanez igaz a mesére, az én mesémre, a Maléna kertjére is… létezik ez a világ, még akkor is meg kell ezt mutatni, ha tudjuk, hogy nem általános az idill, akkor is ha tudjuk, hogy romák, szegénynek tömegei élnek számunkra elképzelhetetlen nyomorban egyes vidékeken. Ez a világ, amit megteremtettem, nem egy hazug illúzió, hanem bepillantás egy olyan emberhez méltó életbe, amilyenre sokan vágyunk. 

Nagyon hiszek a mesélésben, az élő szóban, a beszélgetésben, a felolvasásban, az együtt szerzett olvasmányélményben. Évekkel ezelőtt férjemnek volt egy szemműtéte, ami után sokáig kímélni kellett a szemét. Ekkor olvastam fel neki esténként Karinthy Ferenc Napló-ját, ami három kötet. Nagyon meghitt és maradandó élmény volt a közös befogadás. Ezt manapság elfelejtettük, pedig ez a fajta olvasás-, befogadásközösség nagyon fontos lenne.

PRAE.HU: Hogyan születnek meg a közös munkáitok? Ez egy oda-visszaható folyamat, vagy mindig a kész szöveg van előbb? Előfordul, hogy a kép is visszahat a szövegre?

Cili: Az első komoly munkám Krisztina verseskötetének illusztrálása volt, ez volt az első tapasztalatszerzésem az ilyesfajta alkotói folyamatról. Azóta is úgy dolgoztam, hogy megvolt, legalább részben a szöveg és ezt olvasva született meg bennem a képi világ. Krisztina szövegei alapján nagyon könnyű egy egész világot létrehozni. Az már csak a ráadás, hogy ez a mese, Maléna kertje, nekem egy az egyben itt játszódik, az ő kertjükben. Épp mostanában beszéltünk arról, hogy ezt az alkotói folyamatot meg lehetne próbálni megfordítani, illetve folyamatos egymásra-hatásban engedni megszületni a könyvtervet. A két évvel ezelőtti Aranyvackorra, a város témában például így született a pályamunkám. Akkor Ásmány Gabival, a Fehérvári Mesék írójával együtt jártuk Székesfehérvár utcáit, és együtt kerestük, hogy miből legyen kép, miből, milyen legyen hozzá a történet. Ez egy nagyon érdekes folyamat volt.

PRAE.HU: A PRAE.HU különdíját mindketten, a közös könyvtervvel kaptátok, azonban a Naphegy kiadó a szöveget önmagában jutalmazta különdíjával. Emlékeztek-e az indoklásra, hogy miért a Maléna kertje kapta ezt a különdíját? Balázs Eszter a következőket mondta: Egyszerre lírai és modern, komplex mesevilágot teremtettetek meg, finom humorral, valamint képben és szövegben egyaránt ígéretes műgonddal, részletgazdagon. Mit gondoltok arról, hogy a Naphegy kiadó elválasztotta a szöveget, a mesét és a Cili által teremtett képi világot? 

Cili: Még a díjkiosztó előtt megbeszéltük, hogy akármi történik, mi ezt megcsináljuk, együtt befejezzük. Ez arra esetre szólt, ha nem kapunk díjat. Erre az esetre nem készültünk fel.

Krisztina: Én aznap reggel arra gondoltam, hogy mi lesz, ha csak az illusztráció kap díjat. Akár ez is előfordulhatott volna…

A Naphegy kiadónál az már többször előfordult, hogy csak a szöveget díjazták, és a könyv már egy másik illusztrátor képeivel jelent meg. Amikor a helyemre mentem a Naphegy kiadó különdíjával, és leültem Cili mellé, az nagyon furcsa helyzet volt. Ezzel nem számoltunk, erről nem beszélgettünk, mi lesz akkor, ha…  Amikor a kiadó megkeresett egy rövid beszélgetésre, erre én finoman rákérdeztem. Az az igazság, hogy minden kérdés egyenlőre költői, mert még csak ismerkednek a szöveggel, mivel a pályázatra csak 7 oldalt lehetett beküldeni, a kiadó csak a díjátadó után kaphatta kézhez a teljes mesét, illetve az eddig elkészült szövegrészeket. Tehát a mese kiadása sem biztos még, nagyon sok a nyitott kérdés. Hamarosan majd többet tudunk… remélem. A kiadó döntése, bár meglepett minket, mégis érthető, hisz minden kiadónak van stratégiája, arculata, ami a Naphegy Kiadó esetében egy valamivel puritánabb grafikai megjelenés, nem olyan részletgazdag, mint a mi könyvtervünkhöz megteremtett képi világ.  De akár még ez is beleilleszkedhet ebbe a kiadói koncepcióba. Azt is tudni kell azonban, hogy ez a világ azért lett ilyen, mert ez a történet olyan, amilyen… Cili mást is tud, de ehhez a történethez egy ilyen képi világnak kellett megszületnie, okkal. Alázattal, tisztelettel közelített a szöveghez, pont úgy, ahogy már a verseskötetemhez készült munkáiban is. Szavakkal, a fontos, egy-egy verset meghatározó szavakkal kelt és feküdt, amíg meg nem születtek benne a képek. Ez a Malénával is így volt. Például a katalógusban és a kiállításon is szereplő illusztráció, a három boltívben megjelenő hármas kép, három idősíkot jelenít meg. A képkeretet létrehozó Ovidius szövegek pedig nem esetleges újságkivágások, hanem Ovidius: Átváltozások  (amelynek címe azonos az Aranyvackor pályázat idei témájával) című művének veretes sorai. Ezek a részletek a szöveget szolgálják, a mese közléseit erősítik fel, annak rétegzettségét hivatottak megjeleníteni.

Cili: Még lehet benne reménykedni… Ilyen helyzet még nem volt, egyenlőre várunk. Ha a kiadó úgy dönt, hogy másnak adja az illusztrálás lehetőséget, abban az lesz a nehéz, hogy el kell engednem ezt a mesét, hiszen valamennyire már összetartozunk. De majd mindent a maga idejében…

PRAE.HU: Ha már az illusztrációkhoz érkeztünk, szeretném megkérdezni, hogy miért a – ma igencsak széles körben elterjedt, alkalmazott - kollázs technikát választottad? A régi tárgyak, már kinyomtatott szövegek új szerepet, jelentést kapnak a képben, egyfajta „recycling”, újrahasznosítás történik. Van ebben szerepe annak, hogy mindketten tudatos, felelős környezetvédők, a széles értelemben vett „zöld” gondolat, a fenntartható életmód hívei és gyakorlói vagytok?

Cili: Vannak ebben tudatos tényezők is, de ez egy szerves folyamat, amiből nehéz lenne ezt az egy elemet kiragadni. Úgy működöm, hogy az alkotási folyamat kezdetén szükségem van egy hosszabb időszakra, amikor egy vonást sem vetek papírra, hanem a fejemben jönnek, mennek a képek. Olvasgatom a szöveget és várok. Egy idő után elkezdenek jönni képek, elkezdek vázlatokat készíteni, és egyszer csak valami összeáll. Ebben az esetben például az, hogy ez egy keretes dolog lesz, vagy kollázs. Csak ez után jönnek a tudatos dolgok, a részletek kimunkálása közben. Azon például sokat gondolkodtam, hogy Ovidius-t hogyan emeljem be az illusztrációkba. Rézkarcot, metszetkészítést tanultam, ami nagyon jó lett volna ide, de nagyon időigényes munkafolyamat, ezért le kellett mondanom róla. A mesének ezt az „antik” rétegét a karcon túl még a kollázzsal tudtam elképzelni. Emellett nagyon nagy szabadságot ad.

PRAE.HU: Civil énetek mennyire, a helyi civil, a tágabb zöld gondolat, a felelősség a jövőért – hogyan jelenik meg a művészetetekben? Van-e erre sürgető érzés bennetek, hogy a művészetetek eszközeivel is ezt az üzenetet próbáljátok meg felhangosítani?

Krisztina: Szerintem ez másképp működik a gyakorlatban. A sürgető kérdésekre nem lehet gyors válaszokat adni. Nem hiszem, hogy bármelyik minőségemben, akár mint költő, tanár vagy anya megmenthetem a világot. Az egyes emberekre lehet hatni, ez a legtöbb, amit az ember tehet és ez is a dolga. Fel kell, fel lehet mutatni, hogy hogyan érdemes élni. A Maléna kertjében sem úgy él a hősnő, ahogy kellene, de a végére megtörténik az átváltozás… Csak indirekt módon szabad és lehet hatni, de ez feladat is. Vannak didaktikusabb meseírói irányzatok is, de ezekkel nem tudok azonosulni, és szerintem nem is gyerekhez szólnak.

Van alkotói felelősség, de egy vers vagy mese hatása nem mérhető direkt módon. A direkt hatás szerintem semmiképp nem lehet cél. Biztosan vannak nagyon apró változások, amik egy mű befogadása kapcsán létrejönnek, ezeknek persze lehet örülni, ha kiderülnek egyáltalán.

PRAE.HU: Felmerült a Kortárs Gyerekirodalmi Napokon, a kiadói kerekasztal beszélgetésen, hogy kiadók keresnek bizonyos témákban könyvterveket, amelyek hiányoznak a magyar könyvpiacról. Válás, egyszülős család, fogyatékosság, halál, testvérféltékenység. Ezekkel a témákkal meg lehet benneteket szólítani?

Krisztina: Az is korprobléma, hogy a gyerekek magányosak, nem érnek rá a szüleik, és más, gyerekeket érintő problémákkal is találkozom a mindennapok során. Igen, fontos, hogy semmi ne legyen tabu, de felelősséggel kell kimondanom, amit mondok. Nem tematikusan kell újat alkotni, talán elég megkeresni azt, ami már megszületett. A Malénában például benne van a magány kérdésköre, de ennél didaktikusabban szerintem nem szerencsés fogalmazni. Kell írni a gyerekhalálról is, de nagyon nem mindegy, hogy hogyan. Ebben a témában is született olyan írás, ami tabut próbál megtörni, de mégsem való gyerekeknek. Jó példa azonban számomra Nemes Nagy Ágnes Aranyecset című meséje. Itt Majomka barátja, a párduc például szintén a halállal küzd, a gyerekek meg is értik, pedig egyetlen egyszer sem szerepel a halál szó a mesében. Ez is azt mutatja, hogy finom eszközökkel sokkal erősebb hatást lehet elérni.

PRAE.HU: Volna még valami, amit szeretnétek elmondani?

Krisztina: Jó lenne tudni, hogy a Maléna kertje mitológiai utalásai átjöttek-e szövegen, felismerik-e a felnőtt olvasók ezeket a párhuzamokat? Füge Maléna neve Pigmailon nevéből született. Ő az, akinek a kezében van a megoldás kulcsa, hogy ebből a családból igazi család lesz-e, mert hiszen nem az a baj, hogy igazán szeretik-e egymást, hanem hogy folyton elrohannak egymás mellett a hétköznapokban. Szibill, a tücsök neve is egy beszédes név, egy kicsit átírva: ebben a történetben nem jósnő, hanem egy férfitücsök. A szülők neve – Nárciusz és Hanga – Nárcisz és Ekho történetére, a nagyszülők, Filemon és Borbála, a kertben álló hársfa és tölgyfa  Philemon és Baucis mítoszára utalnak. Persze az sem baj, ha nem ezekre asszociálnak az olvasók, hiszen Ovidius akkor is benne van, ha ez nem mindenki számára  derül ki. Például egy kisgyerek számára biztosan nem fog.

Szeretnénk még elmondani, hogy nagyon örülünk a két különdíjnak, nem beszélve a hozzá járó marcipán-vackorról Reméljük, hogy a Maléna kertjéből tényleg mesekönyv lesz. Munka közben ez a történet mindkettőnknek fontossá vált, ezért szerettünk volna valamit nyerni, de leginkább arra vágytunk, hogy egy kiadó megszeresse ezt a mesét. Idén így indultunk el ezen a pályázaton. Jó volt látni, hogy mennyi tehetséges alkotónak fontos ez az esemény, jó volt köztük lenni.

Cili: Ez a díj nagyon fontos pillanatban született, azonnal helye, rangja lett ebben a szakmában, hatalmas igény volt rá a kortárs gyerekirodalom házatáján. Pár év alatt a nívós gyerekkönyvkiadók megteremtették ezt az érdeklődést a grafikusok, illusztrátorok körében. Azzal, hogy bekerültünk a katalógusba, én teljesen elégedett vagyok. A többi, ha lesz, már csak ráadás.

Így a végén eszembe jutott egy történet a kezdetekről: egy karácsonyon – jóval a rajztanulás kezdetei előtt – a férjem meglepett két képpel, amelyeket akkori és azóta is legkedvesebb magyar illusztrátorom festett. A legnagyobb titokban elment hozzá, és elmondta neki, hogy az ő felesége milyen álmokat dédelget: rajzolni szeretne, gyerekkönyveket készíteni. A két kép mellé egy különleges ajándék is érkezett: egy ecset, mellé egy levél, amiben az állt, hogy ez egy majdani illusztrátor ecsete, és ha gondolom, szedjem össze a munkáimat és látogassam meg, szívesen lát. És sok sikert kívánt. Két év alatt szedtem össze a bátorságomat és annyi munkát, amit már meg mertem neki mutatni. Azt az ecsetet azonban még nem vettem elő. Mérföldkő volt az utamon ez a találkozás, a kedves, szívből jövő biztatás, amelynek néhány mondata mindig a fülemben cseng. Például az, hogy a dolgok, feladatok mindig akkor érkeznek, amikor már készen vagyok rá.

Köszönöm!