Portfóliók
(R)evolution Forte módban
Az 1956-os forradalomról annyit, hogy „Éljen, éljen – sajnos leverték”. Nigel Charnock négy hónapos itt-tartózkodása után ezzel a bon-mot-val elég pontosan megragadta a „hazájának rendületlenül híve, ó-magyar”-identitás egyik lényegét. A világhírű fenegyerek úgy találta, hogy az állandó fenyegetettségben élő, folyvást küzdő és elbukó nemzetünk szomorúságára igencsak ráfér egy kis nevetés.
A brit rendező-koreográfus a Forte társulattal forradalmi revüt csinált, „musicalt intelligens embereknek”, hogy őt idézzem. Nem fizikai színházat, ilyen-olyan táncszínházat, koreográfiát, hanem ahogy ő mondta volt: színházat. Simán, jelző nélkül. Munkája során ilyen kertelés és jelzőzés nélkül merített a budapesti utcákról, saját identitásából, a történelemből úgy általában, a klasszikus, a techno, a népi és a (főként magyar) slágerzenéből. A mozgássorok a standard társastánc mozdulatoktól kezdve a folklór és a partikultúra elemein át a fizikai színház terminussal jelölt technikáig értek, miközben nem maradtak el az összes fellépőre komponált, magas fokú összehangoltságot megkövetelő kombinációk sem.
Ez a profizmus majdnem annyira provokálta a közönséget, mint a színpadon elhangzó kiáltványmondatok vagy a közönség két oldalán sorfalat álló táncosok mimikája, akik olykor át is küzdötték magukat az ülők sorain. Megküzdve velünk, nézőkkel, egymással, a hatalmas nemzetiszín lobogókkal, a hajba akadó vörös parókákkal, a halált jelző és testeken szétkenődő homokkal, a szövegekkel.
Volt szó forradalomról, győzelemről és elbukásról, győzőkről és elbukottakról, az elnyomással együtt járó elnyomottságról, nyomorról és elnyomorodásról, szolgálatról és kiszolgáltatottságról, a magányról, a közösségről, a vágyról és a vágy utáni vágyról. Ken és Barbie is megjelent, tündérmeséket játszottak az örök szerelemről, mai hercegekkel. És számos hétköznapi mesét láttunk, töredékeket, veszekedésekkel-kibékülésekkel vegyesen.
Ami 'evolution' volt a Revolutionban, hogy élvezhetően termékeny anyaggá lett a színész, holott Charnock saját bevallása alapján régi rendezői iskolát képvisel, ahol a rendező az előadás alfája és ómegája, a színész apja-anyja-barátja-ellensége egyben. Valóban. Mintha megsejthetnénk mindazt, amit Charnock is figyel munkája során: melyik táncos milyen ruhában mozog kényelmesen, mi a kedvenc színe és a kedvenc József Attila-verssora. Szinte minden új jelentben, új ötletben érezhetően anyagivá vált a mozgás, a kifejezés energiája. Felszabadultsággal párosult a Forte és a közreműködő művészek jó kondíciója és haladó tudása. A Gondolatiság, a Mondanivaló, a Keretek nem szabtak gátat a művészetnek. A művészet nem szabott gátat az élőnek, mert élettel telítetté vált.
Nézőként csak ebben az áramlásban kellett részt venni. Ez pedig a tiszta ajándék. A többi, az értelmezés lehetősége, a saját olvasatomban önmagam sajátos kiteljesítése csak ráadás. Az előadás végén elhangzik, hogy vége a forradalomnak. Fehér leplek alá bújnak a testek, vörös szegfűk hullnak az égből. Ha akarom, gyönyörködöm ebben a képben, ha akarom, gondolkodom rajta. Ha akarom, itt kezdődhet a forradalom. Ebben a szabadságban, ami igazán felszabadító.
Revolution
Forte Társulat
Andrássy Máté
Arany Virág
Blaskó Borbála
Gracsó Zoltán
Juhász Kata
Kádas József
Krisztik Csaba
Sinkó Beatrix
Sipos Vera
Újvári Milán
Rendező-koreográfus: Nigel CHARNOCK
Bemutató: 2011. február 18-20.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Temps d'Images Fesztivál
A brit rendező-koreográfus a Forte társulattal forradalmi revüt csinált, „musicalt intelligens embereknek”, hogy őt idézzem. Nem fizikai színházat, ilyen-olyan táncszínházat, koreográfiát, hanem ahogy ő mondta volt: színházat. Simán, jelző nélkül. Munkája során ilyen kertelés és jelzőzés nélkül merített a budapesti utcákról, saját identitásából, a történelemből úgy általában, a klasszikus, a techno, a népi és a (főként magyar) slágerzenéből. A mozgássorok a standard társastánc mozdulatoktól kezdve a folklór és a partikultúra elemein át a fizikai színház terminussal jelölt technikáig értek, miközben nem maradtak el az összes fellépőre komponált, magas fokú összehangoltságot megkövetelő kombinációk sem.
Ez a profizmus majdnem annyira provokálta a közönséget, mint a színpadon elhangzó kiáltványmondatok vagy a közönség két oldalán sorfalat álló táncosok mimikája, akik olykor át is küzdötték magukat az ülők sorain. Megküzdve velünk, nézőkkel, egymással, a hatalmas nemzetiszín lobogókkal, a hajba akadó vörös parókákkal, a halált jelző és testeken szétkenődő homokkal, a szövegekkel.
Volt szó forradalomról, győzelemről és elbukásról, győzőkről és elbukottakról, az elnyomással együtt járó elnyomottságról, nyomorról és elnyomorodásról, szolgálatról és kiszolgáltatottságról, a magányról, a közösségről, a vágyról és a vágy utáni vágyról. Ken és Barbie is megjelent, tündérmeséket játszottak az örök szerelemről, mai hercegekkel. És számos hétköznapi mesét láttunk, töredékeket, veszekedésekkel-kibékülésekkel vegyesen.
Ami 'evolution' volt a Revolutionban, hogy élvezhetően termékeny anyaggá lett a színész, holott Charnock saját bevallása alapján régi rendezői iskolát képvisel, ahol a rendező az előadás alfája és ómegája, a színész apja-anyja-barátja-ellensége egyben. Valóban. Mintha megsejthetnénk mindazt, amit Charnock is figyel munkája során: melyik táncos milyen ruhában mozog kényelmesen, mi a kedvenc színe és a kedvenc József Attila-verssora. Szinte minden új jelentben, új ötletben érezhetően anyagivá vált a mozgás, a kifejezés energiája. Felszabadultsággal párosult a Forte és a közreműködő művészek jó kondíciója és haladó tudása. A Gondolatiság, a Mondanivaló, a Keretek nem szabtak gátat a művészetnek. A művészet nem szabott gátat az élőnek, mert élettel telítetté vált.
Nézőként csak ebben az áramlásban kellett részt venni. Ez pedig a tiszta ajándék. A többi, az értelmezés lehetősége, a saját olvasatomban önmagam sajátos kiteljesítése csak ráadás. Az előadás végén elhangzik, hogy vége a forradalomnak. Fehér leplek alá bújnak a testek, vörös szegfűk hullnak az égből. Ha akarom, gyönyörködöm ebben a képben, ha akarom, gondolkodom rajta. Ha akarom, itt kezdődhet a forradalom. Ebben a szabadságban, ami igazán felszabadító.
Revolution
Forte Társulat
Andrássy Máté
Arany Virág
Blaskó Borbála
Gracsó Zoltán
Juhász Kata
Kádas József
Krisztik Csaba
Sinkó Beatrix
Sipos Vera
Újvári Milán
Rendező-koreográfus: Nigel CHARNOCK
Bemutató: 2011. február 18-20.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza
Temps d'Images Fesztivál
