Portfóliók

„Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet.” (Hajnóczy Péter)

A leginkább az árt egy életműnek, ha nem megfelelően foglalkoznak vele, vagy nincsen magas szakmai figyelem kereszttüzében. Amikor az író halálával lezárul egy életmű, fontos, hogy a kutatók szívügyüknek tekintsék, mélységeiben föltárják, publikáljanak róla – fogalmazott Erős Kinga, az Írószövetség munkatársa, amikor bemutatta az est vendégeit: Cserjés Katalin Hajnóczy-kutatót és beszélgetőtársát, Szekeres Szabolcs kritikust, aki maga is a Hajnóczy-műhely tagja.

Cserjés Katalin, aki a „ … a lebegő orgonagyökér …” című könyv szerzője, nyolc éve vezeti Szegeden a Hajnóczy műhelyt. E munka eredményességéről tanúskodik, hogy Hajnóczy Péter életművét újra magas szintű szakmai figyelem kezdi övezni. A kötet alcíme - Egy Hajnóczy próza-kalauz első fejezetei – pedig előrebocsátja, hogy a munkának koránt sincs vége.

Elsőként az 1990-es évek elején megjelent Kulcsár-Szabó Ernő A magyar irodalom története

1945-1991 című könyvére utalt a kérdező, amely egy hosszú bekezdésben, a 70-es évek

átmeneti irodalmának fontos szereplőjeként tárgyalja Hajnóczyt. Az azóta elmúlt  években

számos összefoglaló prózatörténeti munka jelent meg, és Hajnóczy, akit Esterházy, Nádas,

Dobai, Lengyel Péter mellett emlegettek, egyre inkább kifelé szorult ebből a csoportból.

2008-ban, a Szegedi-Maszák Mihály által szerkesztett A magyar irodalom történeteiben már

alig említődik Hajnóczy neve. Mi lehet ennek az oka? Cserjés Katalin előrebocsátotta, hogy

saját személyében nem szívesen gondolkodik ilyenféle kérdéseken; mint irodalmár és olvasó

igyekszik maga tájékozódni, egyedül dönteni a saját magán-kánona felől. Viszont a kérdés

jogos lehet, bár szerinte változóak a kánonok, mivel egy ember ismertsége búvópatakszerűen

bukkanhat fel és tűnhet el, ugyanakkor tapasztalata szerint éppen Hajnóczy nem is tűnt el

sosem az irodalom s az olvasók horizontjáról. Azok a nemzedékek, akik a kötetek

megjelenésével együtt olvasták és szerették meg hajdan a szerzőt, mára nagyapák lehetnek,

ám az új generációknak ismét vezet útja Hajnóczyhoz. A folyamatot csak az szakíthatta meg

átmenetileg, hogy nem voltak a kötetek elérhetőek kellő példányban, s a szövegekről született

szakirodalom sem. A Kulcsár-Szabó-nagybekezdést Cserjés Katalin irányadónak érzi, mivel

Hajnóczyt több módon,  több oldalról is értékeli, például a radikalitását, az előző

generációhoz képest való előrelépését. Szövegműveknek, magas szintű szövegépítményeknek

nevezi a Hajnóczy-féle prózaformálást, és hangsúlyozza, egyszerre képes művelni például a

józan tárgyilagosságot, a salakmentes prózaépítési technikát, a romantikus szenvedélyű

vallomásosságot és az autobiografikusságot.  A Kulcsár-Szabóén kívül figyelemre méltónak

találja Cserjés Katalin Szkárosi Endre Mi az, hogy avantgárd. című könyvében a Hajnóczy

prózáról írt véleményt. Szkárosi szerint Hajnóczy olyan fiatalon eltűnt az irodalmi szcénából

és annyira ösztönös, ráérző tehetség volt, hogy ezt a radikális vonalat utána nem tudta, nem

akarta senki folytatni. De talán jobbnak is tűnt ezt a vérrel írott, nem utánozható vonalat

inkább el- és túl-hallgatni; ezután más irányt vett a („posztmodern”) próza. A Hajnóczy-próza

különleges értéke – Bocaccio metaforáival –, hogy a „bárány-olvasó” és az „elefánt-olvasó”

egyaránt megtalálja benne az örömét. Azonban már az olyan hermetikusan elzárt szövegekről

–        Szigeti Csaba szavaival: az „arisztokratikus regiszterbe” tartozó Hajnóczy-szkázokról,

amilyen az Embólia kisasszony, A kopt nők – illúzió volna azt gondolni, hogy széles befogadóközönséget vonzhatnak, akár Gulácsy Lajos, Ámos Imre, Vajda Lajos vagy Francis Bacon képei (hogy a vizuális művészetek köréből is történjék példa-hozás). A kánonba kerülés bizonytalan lehetőségénél fontosabbnak tartja Cserjés Katalin, hogy olvassák Hajnóczyt a mindenkori betűszeretők. Tapasztalja is ezt a megújuló érdeklődést az új gyűjteményes kiadás megjelenésével az Osirisnál és annak a reménybeli újabb kiadásával, és talán a szegedi Hajnóczy-műhely is ezt segíti elő munkálkodásával.

A következő kérdés az intertextualitásra vonatkozott. A könyv leghosszabb fejezete ezzel foglalkozik, ami a mai irodalomelméleti elgondolások szerint elég ingoványos terület. A könyvíró szándéka, hogy a szegedi egyetem hallgatói a 666 (!) lábjegyzeten, az azok befogta, felkínálta nóvumokon tréningezzenek majd. (Cserjés Katalin itt megjegyezte, hogy néhány hónapja vette észre ez „ördögi” lábjegyzet-számot.) Ezek mentén és a könyv végén lévő hiánylistával továbbdolgozásra szeretne sarkallni a szerző. Az intertextualitás iránti  érdeklődés őt jó 15 éve ragadta meg, amikor elkezdte az elméleti szövegeket alaposabban olvasni. Az intertextualitáson belül elsősorban Julia Kristeva, majd Gérard Genette  kutatásait igyekezett követni, utóbbi szerzőnél hatással volt rá az  erős önirónia és állandó metalepszis, ahogy kikacsint és önmagára pillant szövegeiből; Riffaterre-nél a szubtextus elmélete vagy ugyanott az intertextuális nyom felmutatása ragadta meg, úgyhogy addig kereste, amíg ezeket a megkedvelt fogalmakat Hajnóczynál is megtalálta, és operatívan igyekezte használni őket elemzéseiben. Az egész intertextuális apparátus fölvonultatása után viszont látnia kellett, hogy vizsgált témájára nem húzható rá egyik kategóriarendszer sem, mert valamilyen módon a Hajnóczy-próza kibújik ezek alól: a vizsgált szerző sajátos módon bánik a vendégszövegeivel. Talán a szöveg mélyébe bocsátott háló az, ami kifogná ezt a típusú szövegközöttiséget, ami nyomozással és felfedezéssel érhető csupán utol. Cserjés Katalin utalt rá, hogy Hajnóczy egyetemet nem végzett, de rengeteg jó irodalmat olvasott, egészen mások az olvasmányai, mint egy bölcsésznek, rendkívül ösztönzők, ő maga olyanokat vett kézbe általa, amiket bölcsészként nem biztos hogy a vizsgák olvasási hullámai közt megtalált volna. Hajnóczy mintegy beleolvassa a gondolataiba választott könyveit, egész világában benne mozognak legkedvesebb olvasmányai, melyek szövegükben, képeikben, gondolatmenetükben szétszóródnak, és búvópatakként elöntik a saját életművet. Ennek a szövegtulajdonságnak a felfedezésével talált rá a kutató például Akutagava Rjúnoszuke japán szerző szövegeinek a Hajnóczy-korpuszban való mozgására, s az ilyen típusú nyomolvasás az egyik legnagyobb intellektuális kaland számára.

A kötetcím eredetéről is szó került, és ez az életmű, s általa a kötet egyik vezérfonalához kapcsolódik: ez az irodalomból való kilépés a szóbeliség felé, a művészeten túlra, e határátlépések tettenérése a Hajnóczy-prózában. Ez a típusú irányultság nyert mintegy bizonyítást a Herceg című monodráma kézirata végére beragasztott orgonagyökérrel. A Szerdahelyi Zoltánnak adott Szkárosi-interjúban olvasott erről először a tanulmánykötet szerzője. Megragadta a fantáziáját, és mintegy végpontként jelölte ki kutatómunkája során. Az orgonagyökér ott volt a kéziratban, és utána a szerzői utasítás szerint kivetítődött volna, belebegett volna valamilyen mód’ a dráma előadásán a színpadra! A kérdezett izgalmasnak találta ezt a szimbolikus gesztust, végpontnak, határnak. A szerző itt tért rá az esten jelen lévő Mátis Lilla Hajnóczy-filmjére, mely szerinte minden Hajnóczy-szeretőnek különleges jutalma lehet. A Zsámbéki úti lakásban vette föl a rendezőnő, Melis László zenéjét később alátéve. A filmet a szegedi országos Hajnóczy-konferencián, két évvel ezelőtt levetítették, és amikor előzőleg többször is megnézték közvetlen munkatársával – mesélte Cserjés Katalin, egyszer csak ott, az elhagyott lakás káoszában, az utolsó mozdulatok emlékei között megpillantotta az asztal szélén az orgonagyökeret. Ez az orgonagyökér eltűnt örökre, valóságos mivoltában nincs meg. Ám hogy a meglepetéseknek és a jutalmaknak ne legyen vége, a hagyatékban, amit Reményi József Tamás Cserjés Katalinra és szegedi műhelyére bízott, az egyik füzetben megtalálta a Herceg kéziratában azt a lapot, ahová e csekély és kedves valóságtárgy be volt eredetileg ragasztva, rossz ragasztószalaggal, rendetlenül, mégis alaposan. Ez nem anekdota, jelentette ki Cserjés Katalin, hanem egy életmű haladási irányának szimbolikus határpontja.

Krasznahorkai László Háború és háborújával is kapcsolatba hozatott az irodalomból való kihátrálás gondolata, s itt a szerző arról beszélt, hogy Krasznahorkai is, a schaffhauseni múzeum falára tétetett Bukta Imre-féle emléktáblával kilép az irodalomból, s ez egyfajta radikális irányú és módú kilépés. Hajnóczy mindennek egy másik típusát valósítja meg munkái szélső pontjain. Szkárosi Endre is több helyen használja a radikalitás kifejezést, és ez kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, amiről a „legendán” kívül szintén sokat szoktak Hajnóczy-kutatók vitatkozni: hogy töredékben maradt torzó vagy befejezett teljesség volna a Hajnóczy-mű. Disszonáns váltások jellemzik a Hajnóczy-prózát Szkárosi és Cserjés szerint; az, hogy minden egyes munkájában újat próbál, kétszer nem csinálja ugyanazt, mintha ismerné és öntudatlanul vagy tudatosan követné a kassáki „Mindig tovább!” jelszavát. Nagy erejű kísérletezőnek érzékeli a Hajnóczy-prózát, mely áthágja a műfajok, a művészeti ágak közti határokat, sőt akár az irodalom, a művészet határát is –, hogy az „élet” felé hajoljon, valamiféle egyéb, köztes utakra. Vakmerősége, radikalitása az avantgárdra emlékeztet. Úgy tűnik, fittyet hány az olvasói ízlésnek és elvárásnak, mikor a repetitív szövegekben bánik oly kegyetlenül olvasójával; vagy ahogyan az M című elbeszélést kiadja a kezéből, „mit sem törődve” azzal, hogy az, a Malcolm Lowry-előszöveg nélkü, egyáltalán nem is érthető.

A Hajnóczy-műhely előtörténetéhez tartozik egy személyes kérdés és döntés: úgy tíz esztendővel ezelőtt kezdett el Cserjés Katalin töprengeni, milyen témát válasszon egy újabb nagyobb dolgozatához. Mednyánszky László Naplójára gondolt sokáig, mert ő egy életen át volt kísérője a gondolkodásának. De mivel csak „autodidakta” művészettörténész, és bár hosszú évek óta foglalkozik Mednyánszky munkásságával és írásművészetével, róla nem írhatott. Végül Hajnóczyra esett a választása, a fiatalkori végtelen olvasói izgalom, az újraolvasás által igazolt kvalitások miatt, és mivel nem szeret „rengeteget” olvasni, inkább elmélyülni, azt gondolta, ennyit, ekkora életművet még egyben tud tartani, benne tud élni. Ekkor azt tanácsolták kollégái és a diákok is, hogy hirdessen Hajnóczy-szemináriumokat, a hetenkénti állandó konzultáció és gondolatcsere végett. Minden szemeszterben van azóta egy-egy ilyen kurzus, s ezeken elkezdtek kinevelődni a fiatal Hajnóczy-kutatók. Fokozatosan olyan eredmények születtek a szemináriumi dolgozatokból, amik már túllépték a keretet, ahol lezárul a félév egy záródolgozattal.  Akkor gondolta a Tanárnő, hogy állítsanak össze és jelentessenek meg együtt köteteket. Tanulmánykötetből eddig három született, de lesz folytatás is. Az első, a Hoválettem 2006-ban, a szegedi Lectum Kiadó gondozásában jelent meg, a második, a Da capo al fine, 2008-ban és a konferencia-kötet (2009), amelyben a műhelytagok és országos hírű kutatók publikálnak. Nemrég a Spanyolnátha internetes folyóirat egy blokkot szentelt a tavalyi konferenciának. A közös munkálkodásra a koronát Reményi József Tamás tette föl idén, aki a hagyaték eddigi gondozója volt. Végh Ágnesnek, az író özvegyének a beleegyezésével Reményi a szegedi műhelynek adta a kilenc nagy doboznyi írást, dokumentumot. A műhelytagok meggyőzték arról tanárnőjüket, hogy kellő szakértelemmel és figyelemmel fognak segíteni az anyag feldolgozásában. Folyik a szkennelés, fényképezés, két publikációt már leadtak, melyek a Forrásban novemberben, a Tiszatájban pedig decemberben jelennek meg, s a műhelytagok is részt vesznek bennük az eddig ismeretlen Hajnóczy szövegekhez fűzött kommentárokkal. Mindkét publikáció Dobai Péter közreműködésével, segítő jegyzeteivel lát napvilágot. Tavaszra terveznek egy közös komplexebb publikációt a Műhely tagjai.

Az est fordulataként a kérdező, Szekeres Szabolcs mint a műhely tagja saját kutatásairól is beszámolt. A kilenc doboz közül az egyik az Elkülönítő jelzést viseli. 1975-ben jelent meg ezen a címen rövidített változatban egy szociográfia a Valóságban. Ez a Szentgotthárdi Ideg- és Elmegyógyintézetben tapasztalt visszásságokról, verésekről, atrocitásokról szól. Hajnóczy szinte mániákusan gyűjtött mindenféle híradást a zárt intézetekben történt visszaélésekről. Azt gondoljuk ma, hogy ami megjelent a Valóságban, az nem a teljes Elkülönítő, maga Hajnóczy húzta meg az írást, vagy megrövidíttették vele, nem lehet eldönteni. Reményi József Tamás szerint a szakirodalom egyik problémája Hajnóczyval kapcsolatban, hogy nincsen regénye. Regény méretű elbeszélésről beszélhetünk A halál kilovagolt Perzsiából esetében, de a szerzőnek valóban nincs regénynek nevezhető prózája. Ha leveleit olvassuk, szintén a dobozból, kiderül, hogy A szenvedés díszletei lehetett egy olyan regényterv, aminek része lett volna az Elkülönítő, A fűtő, az ügy körüli levelezés, más dokumentumok egybegyúrása. Hajnóczyt nem elsősorban a „valóság” visszás kórházi helyzetei érdekelték, hanem egy kafkai kanosszajárás, hogy az igazát kereső ember mi módon kénytelen visszakozni, és hogyan bánnak el vele a hatalmak. Szó esett itt arról, hogy három műhelytag, pályájuk kezdetén álló, intenzíven gondolkodó fiatal lányok kezdték ösztönösen kitapogatni egy lehetséges Hajnóczy-regény nyomait. A hagyatékban arra is találtatott  jelzés, hogy az író Martinovicsról regényt készült írni. Van szinopszis-lap egy Martinovicsról készülő monológszerű regényhez, ami a kivégzettek utolsó gondolataiban és vízióiban játszódott volna. Úgy tűnik, Kossuthról és Széchenyiről is szándékozott Hajnóczy írni.

Óriási segítség a Műhely munkájában Mátis Lilla, Dobai Péter, Reményi József Tamás, Szkárosi Endre segítsége, akik ismerték az írót, adatok, információk sorával szolgálhatnak

Szekeres Szabolcs számára úgy tűnt a könyv alapján, hogy a szerzőt Hajnóczy rövidebb prózái izgatják leginkább. Cserjés Katalin válasza: bár nem szeretné ezt állítani, de az igaznak tartja, hogy többet gondolkozott, írt eddig e rövidszövegekről. Mi lehet ennek az oka? A hozzá legközelebb álló szövegekről, a Jézus menyasszonyáról meg a Gyűrűkről – nem tudott eddig írni, ezzel más szerzők esetén is így áll. Első tanulmánykötetük lektorát, Ötvös Pétert idézve,  ő is „kétségbeesett olvasónak” tartja magát. Ahányszor belép egy szövegbe, elfogja a szorongató érzés, vajon képes lesz-e a megértésre, vagy eléri a „hermeneutika tébolya” (Rényi András), és akkor fennáll a túlértelmezés veszélye. Mivel vonzódik a „grammatikai aprómunkához” (Alexa Károly), meg a szoros olvasásához, a rövidszövegek szolgálatkészebb terepet kínálnak ezekhez a vizsgálati módszerekhez, de egyként becsüli és szereti az egész életművet. A decemberre tervezett tanszéki kis-konferencián például a Parancsot veszik majd górcső alá.

A közönség soraiból egy grafikus-illusztrátor művész, Miklosovits László a Hajnóczy-művek képi világáról kérdezett. A szerző elmondta, hogy könyvének utolsó fejezete foglalkozik az irodalomból való legszélső kilépéssel a vizualitás, a képek, kollázsok, montázsok, a pop art darabjai, vagy akár az írott performanszok felé. Fölvonultatva a kortárs képzőművészet jellegzetes műfajait, rengeteg képre, de akár szoborra, szövegépítményre, kitárgyiasulásokra lelt az életműben. Képiesség terén legkézenfekvőbb és legismertebb a Perzsia 17 rémképe, amelyek pszichedélikus fényű, látványvilágú látomásoknak mutatkoznak. Utalt itt Cserjés Katalin Diószegi Olgára, az egyik legkiválóbb Hajnóczy-tanulmány íróra, aki szintén foglalkozott ezekkel a képekkel.

Utoljára maradt egy kérdés, amit, mint kiderült, a beszélgetőtársak korábban megbeszéltek, de idő fogytán nem kérdezte már meg Szabolcs, Cserjés Katalin azonban írásban készült válasszal. A romantikus és utópisztikus kérdésre, hogy ha íródik száz év múlva még irodalomtörténet, abban Hajnóczy hogyan szerepel majd, az est befejezéseként ezt a választ olvasta fel a Tanárnő: „Az az irodalomtörténet, ha megíródik, ha lesz még irodalom, ha lesz még Föld, Hajnóczyt két idézettel aposztrofálja majd. Brasch Izidor halhatatlan, elpusztíthatatlan cipőkanalával metaforizálja önmagát, és beidézi még ez az irodalomtörténet a Meghalt a trikóm mottóját a föld alatt mozdulatlanul őrt álló kínai agyagkatonákról, a túlélés néma művészeiről. És végül ugyanez az irodalomtörténet beragasztja majd utolsó lapjára a lebegő orgonagyökeret, mely aztán olvasói kezében halkan leválik anyalapjáról, és ellebeg a belső gyűrű középpontja felé – ezt a Gyűrűkből idézem -, hát ez, hát ez az, bólint akkor – szintén idézet – a tudós irodalomtörténet olvasója… De az is lehet, hogy abban a fekete városban száz esztendő múlva az embervadászok puskaropogása közben keletkeznek ugyan még újabb irodalomtörténetek névtelen, kétes tollakból, de a recsegő hangszóró s a szirénák zúgása – most a Parancsot, illetve a Jézus menyasszonyát idézem -, az új Megváltó hörgése elnyomja ama rövid bekezdést Hajnóczy Péterről.”