Portfóliók
Mindannyian eggyétörve
Nagy Ildikó Noémi: Eggyétörve. Palatinus, 2010.
- Aztán amikor majd negyven leszel, mire fogsz emlékezni húsz éves korodból, ha mindig csak ilyenekkel foglalkozol? – jutott eszembe Nagy Ildikó Noémi Eggyétörve című kötetének olvasása során a régi jelenet: egy ismerősöm éppen ezekkel a szavakkal pirított rám, amikor egy izgalmas péntek esti Bundesliga-mérkőzés eseményeit ecseteltem kis társaságunk többi tagjának. Nem tudom, ismerősöm manapság hogy vélekedik, ám akkor nem hagyott kétséget afelől, hogy szerinte péntek este minden normális ember a helyi diszkóba megy, hogy ott menetrend szerint eszméletlenre részegedjen, s ha valaki nem így cselekszik, nem is létezik, egyszerűen nincs, következésképpen nem is lehetnek majd később az időben egykori önmagáról emlékképei.
Nagy Ildikó Noémi kötetének egyes darabjai éppen ezekről a mások számára helyenként talán lényegtelennek, sőt olykor értelmetlennek tűnő, ám az Én, az adott szövegben megteremtődő Én számára fontos pillanatokról szólnak, azokról, melyek segítségével önmaga definiálására tesz kísérletet. Állni a frissen felmosott lakás közepén, hallgatni a metronóm egyenletes koppanásait, vagy éppen hulló faleveleket bámulni a New England-i őszben. Egy sikítás az éjszakában, lágy bossa nova hangjai fürdés után, egy bögre odakozmált tej, egy mély lélegzet be, „egy ki, két egység be, egy ki, kettő be, egy ki, aztán szün” (Lélegezz velem, 89).
A sallangmentes, letisztult, minimalista nyelvi eszközök segítségével felelevenített pillanatok, a pengelélesen megrajzolt képek a ki vagyok én? kérdését járják körül. Pontosabban a felvillantott jelenetek maguk válnak az ebből az alapvetőből kihajtó újabb kérdésekké és azon nyomban önmaguk válaszává is, mindezt a fogyasztói társadalom hátköznapjainak kontextusába helyezve. Mennyit érek én, ha a táskámban egy ajakbalzsamon kívül nincsen semmi? És ha még ezt is eldobom? Csupán a megfelelő márkájú cipő elég ahhoz, hogy valaki a legnépszerűbb lány legyen az iskolában? Esetleg a különös hangzású név is kell hozzá, de azért ne legyen mégsem olyan különös? A haj hossza meghatározza a matematika érdemjegyeket? És a töredezett végek hogyan befolyásolják ezt? Lehet-e még bármi értelme az életnek, ha valaki nem bírja az alkoholt, s a bulikban, a társaság feloldódott tagjai között mindig csak egy kívülálló marad? Volt kapcsolataink emlékei végképp beivódtak a létezésünkbe? S szüleink hűtlenkedései? Hol van egy anya életének határa, meddig tartanak problémái, és honnan kezdődik az, ami csak az éppen nászúton lévő lányáé? És végül:valóban dönthet-e valaki úgy, hogy holnaptól teljesen más lesz, éppen ellenkezője addigi mibenlétének?
A kötet címe Eggyétörve utalhat egyrészt az egyes írások fiatal női főszereplő-elbeszélőjének kettős, magyar és amerikai identitástudatára, s hogy végeredményben ahogy felnő, ahogy önállósodik, és keresi helyét a többi ember között, eggyé kell ezt gyúrnia, törnie.
Ugyanakkor utalhat arra az egzisztencialista filozófiából visszaköszönő gondolatra is, miszerint az egyén nem lehet más, csak önmaga. Érezheti az olvasó magához közelinek a karaktert a már említett hétköznapiság aspektusának okán, felkiálthat, vagy csendesen bólogathat, igen, igen, ezt ismerem, ilyesmi már történt velem is. Ám ezek a felvillantott képek így, ebben a formában csak ennek az egy Énnek a sajátjai, ha tetszik, (s hogy a bevezetőben felemlegetett jelenethez visszakanyarodjak) ezek lesznek azok a mozzanatok, melyekben képes lesz megragadni negyvenévesen mindazt, mit is jelentett tizenöt, húsz, huszonöt, stb. évesnek lenni, míg másokban nyilvánvalóan majd teljesen más képek, jelenetek teszik meg ugyanezt.
Hisz végeredményben mindenki eggyétörve létezhet csak.
- Aztán amikor majd negyven leszel, mire fogsz emlékezni húsz éves korodból, ha mindig csak ilyenekkel foglalkozol? – jutott eszembe Nagy Ildikó Noémi Eggyétörve című kötetének olvasása során a régi jelenet: egy ismerősöm éppen ezekkel a szavakkal pirított rám, amikor egy izgalmas péntek esti Bundesliga-mérkőzés eseményeit ecseteltem kis társaságunk többi tagjának. Nem tudom, ismerősöm manapság hogy vélekedik, ám akkor nem hagyott kétséget afelől, hogy szerinte péntek este minden normális ember a helyi diszkóba megy, hogy ott menetrend szerint eszméletlenre részegedjen, s ha valaki nem így cselekszik, nem is létezik, egyszerűen nincs, következésképpen nem is lehetnek majd később az időben egykori önmagáról emlékképei.
Nagy Ildikó Noémi kötetének egyes darabjai éppen ezekről a mások számára helyenként talán lényegtelennek, sőt olykor értelmetlennek tűnő, ám az Én, az adott szövegben megteremtődő Én számára fontos pillanatokról szólnak, azokról, melyek segítségével önmaga definiálására tesz kísérletet. Állni a frissen felmosott lakás közepén, hallgatni a metronóm egyenletes koppanásait, vagy éppen hulló faleveleket bámulni a New England-i őszben. Egy sikítás az éjszakában, lágy bossa nova hangjai fürdés után, egy bögre odakozmált tej, egy mély lélegzet be, „egy ki, két egység be, egy ki, kettő be, egy ki, aztán szün” (Lélegezz velem, 89).
A sallangmentes, letisztult, minimalista nyelvi eszközök segítségével felelevenített pillanatok, a pengelélesen megrajzolt képek a ki vagyok én? kérdését járják körül. Pontosabban a felvillantott jelenetek maguk válnak az ebből az alapvetőből kihajtó újabb kérdésekké és azon nyomban önmaguk válaszává is, mindezt a fogyasztói társadalom hátköznapjainak kontextusába helyezve. Mennyit érek én, ha a táskámban egy ajakbalzsamon kívül nincsen semmi? És ha még ezt is eldobom? Csupán a megfelelő márkájú cipő elég ahhoz, hogy valaki a legnépszerűbb lány legyen az iskolában? Esetleg a különös hangzású név is kell hozzá, de azért ne legyen mégsem olyan különös? A haj hossza meghatározza a matematika érdemjegyeket? És a töredezett végek hogyan befolyásolják ezt? Lehet-e még bármi értelme az életnek, ha valaki nem bírja az alkoholt, s a bulikban, a társaság feloldódott tagjai között mindig csak egy kívülálló marad? Volt kapcsolataink emlékei végképp beivódtak a létezésünkbe? S szüleink hűtlenkedései? Hol van egy anya életének határa, meddig tartanak problémái, és honnan kezdődik az, ami csak az éppen nászúton lévő lányáé? És végül:valóban dönthet-e valaki úgy, hogy holnaptól teljesen más lesz, éppen ellenkezője addigi mibenlétének?
A kötet címe Eggyétörve utalhat egyrészt az egyes írások fiatal női főszereplő-elbeszélőjének kettős, magyar és amerikai identitástudatára, s hogy végeredményben ahogy felnő, ahogy önállósodik, és keresi helyét a többi ember között, eggyé kell ezt gyúrnia, törnie.
Ugyanakkor utalhat arra az egzisztencialista filozófiából visszaköszönő gondolatra is, miszerint az egyén nem lehet más, csak önmaga. Érezheti az olvasó magához közelinek a karaktert a már említett hétköznapiság aspektusának okán, felkiálthat, vagy csendesen bólogathat, igen, igen, ezt ismerem, ilyesmi már történt velem is. Ám ezek a felvillantott képek így, ebben a formában csak ennek az egy Énnek a sajátjai, ha tetszik, (s hogy a bevezetőben felemlegetett jelenethez visszakanyarodjak) ezek lesznek azok a mozzanatok, melyekben képes lesz megragadni negyvenévesen mindazt, mit is jelentett tizenöt, húsz, huszonöt, stb. évesnek lenni, míg másokban nyilvánvalóan majd teljesen más képek, jelenetek teszik meg ugyanezt.
Hisz végeredményben mindenki eggyétörve létezhet csak.
