Portfóliók
Az utolsó emlék
A hívó szóra a játéktól felhevült kisfiú piszkosan és megéhezve, kettesével szedte a lépcsőt. A harmadikon a futástól lihegve lökte be a résnyire nyitott ajtót. Azonnal megcsapta a húsleves és az olajon sistergő krumpli illata. Anyja a tűzhelytől visszafordulva egy pillanatra rámosolygott. A könnyű, kék ruháját viselte. A kisfiú legszívesebben kézmosás nélkül, egyenesen az ebédlőasztalhoz szaladt volna.
Karsai Istvánnak egyre jobban ment az emlékezés. Lassan élete minden fontos vagy akár kevésbé jelentős epizódját képes volt plasztikus részletességgel felidézni.
A nyugdíjas könyvelő évek óta kitartóan dolgozott mindezen. Mindenre kiterjedő, a számítógépén rendszerezett jegyzetek ezreit készítette el, majd az így összeállított emlékkönyvet szívós igyekezettel szóról-szóra bevéste a memóriájába.
Karsai István egyszer azt olvasta, az ember élete végső gondolatában összegződik, és az idős férfi azt akarta, hogy a tudatában felvillanó utolsó kép egy tartalmas és boldog élet reflexiója legyen.
Ezért gyakorolt vasakarattal minden nap, és ezért írta át múltját olyanná, melyben nem volt bor és cigarettaszag, nem voltak elrontott döntések és elszalasztott lehetőségek. Ebben a lassan új valósággá váló életben egy hollywoodi forgatókönyv szerint peregtek az események.
A könyvelőből tekintélyes gazdasági igazgató lett, színházba járt, előadásokat tartott, s napbarnítottan gázolt távoli tengerekbe. Még egy gyereke is született. Egy fiú.
Mire utolérte a betegség, Karsai István készen állt. Valódi emlékei megfakultak, helyettük egy majdnem minden elemében megkonstruált, ám százszor boldogabb és színesebb élet pillanatait idézte fel teljes természetességgel, a legkisebb erőfeszítés nélkül. Nem kellett többé gyakorolnia, szinte eggyé vált a fikcióval.
Az öregember a kórházban nyugodtan várta a véget. Érezte, legfeljebb órái maradtak.
A kisfiú kettesével szedte a lépcsőt. Tudta, hogy elkésett. A játék hevében éhségéről és az időről is megfeledkezett. A harmadikon zihálva lökte be a nyitva maradt ajtót. Azonnal megcsapta az égettolaj szaga. Anyja a könnyű, kék ruhájában borult a konyhaasztalra. Előtte borosüveg. Fia jöttére megmozdult, aztán merev arccal a gyerek felé fordította tekintetét. Lassan, akadozva, tagolatlanul motyogta:
- Hol a picsában voltál?
