Portfóliók

 Sose élj kettős életet, ha a kettő közül az egyiknek a természetéből adódik, hogy időnként és esetleg teljesen háttérbe szorítja, lenullázza a másikat.
Vagy még inkább, amikor egy ilyen időszakban odahullik eléd öt nap, szabad felhasználásra, tessék, éld egy kicsit most a másikat. Mert mit teszel ilyenkor, megpróbálsz minél több programot belezsúfolni, egy hét lenne ez igazából, de mivel a műveleti területről az oda és a visszaút is egy-egy nap, így marad öt, amivel gazdálkodni lehet, vagyis öt napig nem alszol, legfeljebb egy kicsit, jelképesen, ha már nagyon muszáj, döntöd el, a pihenés ráér utána, most élni kell, mert kétséged nincs, hogy az igazi élet az ez, a másik, az csak egy egzisztenciális nyomás irányába tett kényszerű engedmény, habár, az ember, amilyen hisztérikus, az is lehet, hogy hajlamos a két élete közül mindig azt tekinteni igazinak, amelyikből kevesebbet osztottak, mindegy is, hogy épp melyik az.
Szervező zseninek éppen nem vagy mondható, de öt napig hajlandó vagy tőled szokatlan erőfeszítéseket tenni, hogy minden flottul menjen. Telefonszámla, benzin nem számít ilyenkor. Jó is, hogy nem számít, arra hamar rájössz, hogy a túl szűk időkeretek közé zsúfolt események számával és fontosságával egyenes arányban nő a dolgok hajlandósága a káoszra, vagyis amikor egy elsőre jelentéktelennek tetsző, apró változás is képes mindent borítani. Elsőre jelentéktelennek tetsző, apró változások pedig mindig vannak, ha az események sikeres lefolyása mások döntéseitől vagy ha úgy tetszik, szeszélyeitől is függ, sajnos senkitől nem várhatod, hogy pontosan tisztában legyen a te helyzeteddel, átérezze, mi is ez, hogy kettős élet, öt napra szabott időkeret, azon belül a megnövekedett káosz-hajlam, stb, ellenben, ha ezeket a keserves tapasztalatokat már a második nap délutánján képes vagy összegezni, akkor elmondhatod, hogy még jól is jártál: maradt még három napod olyan programokat kitalálni, amelyek sikeres bonyolítása nem függ mástól, csak és kizárólag tőled.
Az első nap nagyrészt elmegy a többi négy szervezésével, ilyenformán nem is öt, hanem négy nap, amiről valójában beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy gondtalan élet, szabadság, hawaii. A ruháid hónapokig álltak a szekrényben, át kell tehát őket mosni. Természetesen csak miután megszáradtak, derül ki, hogy ki is híztad őket. Így hát a nap mérethelyes ruhák beszerzésével folytatódik. Továbbá autókölcsönzéssel, ami szintén kicsit elhúzódik, mert, mint a kölcsönzős gyerek méltatlankodásából is kiderül, jó lett volna, ha már egy héttel hamarabb szólsz, nem egyszerű ugyanis nagy hirtelen olyan autót elővarázsolni, ami megfelel a te igényeidnek. Pedig az igényed nem bonyolult, csak szeretnél kényelmesen beleférni. Igaz, azt se mondta senki, hogy legyél kétméteres hústorony. Hogy hogy lehettél volna képes egy héttel hamarabb szólni, onnan, kintről? Hát, oldd meg! Találkád csak egy van megbeszélve, délután ötkor, egy közös majdani projekt részleteinek a megtárgyalása, négy óra körül rád is telefonál a nő, na, hogy állsz? Hááát, mondod neki, még csak most mész felvenni az autót, ötre semmiképpen nem tudsz felérni Pestre, fél hét. Az talán tartható. Ez a dolog úgyis csak nyáron lesz esedékes, nem aggódsz, még csak április van, ezt korábban tisztáztátok, hogy most tulajdonképpen csak azért találkoztok, hogy ne legyen az, hogy nyárig egyáltalán nem ültök össze egyszer se, de nem kell ezt túlproblémázni. Gondolod most még.
Már indulnál fel Pestre, de az autóban az elektronika valamit letiltott, a slusszkulcsot se bírod elfordítani. Nem értesz ehhez a típushoz, nem tudod, mi a trükkje, persze nem először történik veled ilyesmi, úgyhogy a fogad közt már morzsolod is az ismerős átkozódást, hogy meg a rohadt ku… de szépek is voltak azok az idők, amikor az autóban még csak a gyújtás volt elektromos. Meg a világítás. Felhívod a kölcsönzős gyereket, mondjon valami okosat, de azonnal. A te hülyeséged miatt azonban, hogy nem szóltál neki hamarabb, és úgy kellett egy távolabbi másik kölcsönzőből tarhálnia ezt a kocsit, neki is ugyanolyan kínai, mint neked. Nagy nehezen ketten megfejtitek mégis, egyszerre kell a kormányt rángatni meg a slusszkulcsot fordítani, és akkor lesz jó. Rendben. Felhívod az újságíró csajt, ez és ez történt, sajna még csak most indulsz. Azt mondja erre a nő, ne is indulj már el akkor, neki már késő van, épp fekteti a gyereket. Erre csak nézel bután, nem is tudtam, hogy van gyereked, mondod neki. Tessék, első nap egy példa arra, hogy az ember hülye döntést hoz, mert nincs ellátva a megfelelő információkkal. Ha ezt tudod, nem kínlódsz annyit a rohadék autóval, sőt az egész kölcsönzősdi ráért volna a következő nap, legfeljebb felmentél volna vonattal Pestre, ez nem olyan bonyolult út, hogy csak autóval lehet megoldani, olcsóbb is lett volna, mint fizetni az autóbérlést, egy olyan napra, amikor végül is, mint kiderült, nem is mész vele sehová, ráadásul egész héten csak ez az egy nap volt, amikor a csaj ráért. Ja nem, mégsem, mert épp mondja, hogy az ő programja is változott, tulajdonképpen holnap is jó neki, legyen mondjuk délután három. Kicsit szívod a fogad, a holnapi napot másvalamire, másvalakire szántad már, de ám legyen, belemész, aztán a csaj még előrevetíti, hogy kilenckor felhív, mert akkor derül ki ténylegesen, milyen feladata lesz holnap, és akkor mondja meg végleg, jó-e a három vagy más legyen helyette, bár valószínűleg jó lesz. Este szabnak feladatot?, csodálkozol, na ez a nem semmi munkahely, itt ezután következik némi oda-vissza értetlenkedés, mire nagy nehezen kiderül, hogy a csaj holnap délelőtt kilencre gondolt, hogy akkor hív, eleve a módosítás miatt ideges vagy, és a csaj mintha összevissza beszélne, nehéz érteni, mit hogy gondol, ez is, hogy váratlanul kiderül, hogy ja, gyereke is van, jó, ezek apróságok, a másik meg, hogy ha véletlenül nem teszed szóvá, hogy esti feladatszabás vagy mi, akkor tulajdonképppen ki se derül, hogy ja, ő a holnap délelőtt kilencre gondolt? A magyar ember, ha azt mondja, kilenc, akkor az az időben legközelebbi kilencet jelenti, nem? Ellenkező esetben kibontja részletesen, hogy ez és ez a kilenc, a sok kilenc közül, ami a jövőben még hátravan, melyik istenverte kilenc. Na, nem baj. Elköszöntök, aztán felhívod a másik nőt, figyelj, beugrott holnapra egy kis pluszprogram, neem, ez egy újságíró, lemegy délre anyagot gyűjteni, én lennék mellette a gorilla vagy mi, mert nekem van helyismeretem meg tapasztalatom arrafelé, szóval ezt beszéljük meg, hogy mi merre hogy, szerintem nem hinném, hogy megharagudna, ha eközben te is ott ülsz és hallgatsz, nem ilyen nagy titkos üzelmekről fogunk mi ott beszélgetni, szóval ez lemegy, és utána újra egymáséi lehetünk, na, ennyi lenne. Nem baj, mondja erre, részéről is van módosulás, kilenc helyett csak dél körül ér fel Pestre, de utána egész nap ráér, két barátnője van estére, de azokat gyorsan letudja. Még egy mozi is szóba kerül, afféle netes randi lenne ez egyébként, képen láttátok még csak egymást, de ezt te eldöntötted, hogy az öt nap közül egyet beáldozol ilyen fajta célra, hátha hátha, nagy benned a várakozás, mégiscsak az első alkalom lesz ez 3 és fél hónap után, hogy olyan nőt láthatsz közelről, akinek nincs tetőtől talpig burkába csavarva a teste; nem lesz semmi hiba, véled, olvastad a csaj blogját és megőrülsz érte és láttad őt képen és azt mondod, hogy minden oké lesz, perfekt és flott.
Igazából örülsz is, hogy nem kell holnap olyan korán kelni, bele is mész rendesen az éjszakába, meghajtod a verdát, ha már úgy alakult, hogy erre a napra is befizettél rá, végül is van a maga módján ebben is extázis, ilyen hosszú kihagyás után, üvöltő metálzenére tépni a kocsival csak úgy sehová, világosodik már, amikor ágyba kerülsz, de még eszedbe jut, hogy hoppá, téged kilenckor hívni fognak, ezért kivételesen nem halkítod le a telefont, úgy fekszel le, az ébresztést viszont némi osztás és szorzás után fél tizenegyre állítod be.
Kilenc óra tizenegy perckor valóban jön is a hívás, mély álomból ver fel, a kijelzőn annyit látsz, hogy Magántelefonszám, az ilyet nem szoktad felvenni, szerencsére most, bármilyen lassan is áll fel a rendszer az agyadban, eszedbe jut, ki hív és miért, felveszed tehát, és belenyögöd, hogy: „Igen?”
Ezzel a belenyögött igennel veszi kezdetét az a beszélgetés, amire később, túllépve a történteken, úgy emlékszel majd vissza, hogy miért is nem készült róla hangfelvétel, mert mint esettanulmány kész aranybánya lehetett volna. „Ööö… zavarlak?”, jön a válasz a belenyögött igenre. „Nem, nem, dehogy”, mondod te. Erre bemondja a nevét, ez és ez vagyok, de mint aki él a gyanúperrel, hogy te, vagyis akivel éppen beszél, mintha nem maradéktalanul venné az adást. Megnyugtatod. „Igen, tudom, hogy te vagy, csak a telefon nem írta ki.” „De biztos hogy nem zavarlak? Olyan furcsán szóltál bele.” Sajnos, ekkor naivnak bizonyulsz és őszintén feltárod neki, mi a helyzet: „Mert most ébredtem fel, a csörgésre.” „Óóó… hát akkor bocsi… hívlak majd később inkább.” „Ne, már úgyis fel vagyok ébredve.” „De én tényleg nem akarok zavarni, ha még aludni akarsz.” „Figyelj, szándékosan nem némítottam le a telefont. Tudtam, hogy hívni fogsz, megbeszéltük, nem?” „De ha aludni akarsz…” „Nem, beszéljük meg most”, szakítod félbe, kicsit már erélyesebben. Persze, hogy akarsz még hunyni egy kicsit utána, de ha ez az ostoba nő képes és tényleg leteszi, de csak hogy egy félóra múlva megint hívjon és felébresszen azzal, hogy még mindig alszol-e, és mivel ő igazán nem akar zavarni, esetleg harmadszor is megkockáztassa, hogy rád csörög, nem alszol-e, de… hálistennek ezt mondja: „Jó, akkor beszéljük meg most. Tehát, mi legyen akkor?”
Tehát mi legyen akkor? Hát erre most mit kéne lépni? Nem tehetsz mást, ismét csak értetlenkedsz. „Mi legyen? Ezt most te kérdezed, tőlem?” Ő erre, mintha mi se lenne természetesebb: „Persze. Én kérdezem tőled. Miért?”
Pár pillanatig csak nézel bambán. Most mi van, mit akar ez? Hát nem arról volt szó, hogy… nade még ez is sok, ez az egy másodperc, amíg ezt végiggondolja az agyad, mert már nyomja is, hogy „na jó, látom, kicsit lassan megy még neked a beszéd, …” Közbevágsz. „Figyelj csak, ez most komoly, hogy most meg a beszédgyorsaságommal van bajod?” „Nem, nem, csak…” „Oké, rendben! csak mert tudod, ha egyszer most ébredtem, akkor sajnos nemigen tudok máshogy beszélni, csak mint egy most ébredt ember, de ezt még nem kéne úgy értelmezni, hogy esetleg nem vagyok alkalmas arra a (bonyolult szellemi feladatra)...” „Jaj, jaj, én nem értelmezek semmit sehogy…” „Hát persze hogy nem.” „Valami baj van? Rosszat mondtam?” „Hát nem tudom. Arról volt szó, hogy kilenckor felhívsz és megmondod, jó-e a három, vagy nem. Felhívtál, én fel is vettem a telefont, nem értem, mi a probléma, igaz, aludtam!, ez szentigaz!, de azért én vártam a hívást, amit az is bizonyít, hogy direkt felhangosítva hagytam a telefont, mert tudtam, hogy hívni fogsz, mert információd van a számomra, amit most valamiért nem vagy hajlandó elmondani, helyette inkább mellébeszélsz, meg a beszédtempómat elemezgeted, kétségbevonod, hogy tárgyalóképes vagyok-e –” „Én nem vonom kétségbe…” „Jó, akkor elmondod végre, hogy munkát, gyereket, mindent figyelembe véve, mi az információ lényege? Három vagy nem három?…” „Három!, marad a délután három!”, vágja rá (eléggé kétségbeesetten). Na, ezzel igazából meg is oldódott volna minden, de sajnos nem az van, hogy az emberben a probléma elhárulásának pillanatában hipp-hopp, már le is apadt a feszültség, „tehát”, mondod, „akkor marad a délután három. Álomszép. Megbeszéltük ezt a rendkívül bonyolult dolgot.” „Most akkor még mindig mi a baj?” „Bocsánat, semmi. Kicsit még ingerült a hangom, ennyi.” „De miért ingerült a hangod? Rosszat mondtam?” „Nem, már nincs baj, az előbb lettem ingerült, csak még nem múlt el teljesen, de már nincs baj, és majd lenyugszom.” „De mitől lettél ingerült? Rosszat mondtam?”
Amikor harmadszor is belenyafogja a telefonba ugyanazt, elszakad a cérnád. Bántani akarod most már. Megalázni. Szembesíteni azzal, hogy cseppnyi agya van, de úgy, hogy ez fájjon is neki.
„Attól lettem az előbb ingerült”, magyarázod neki lassan, „hogy egy eldöntendő kérdésből, valamint részemről egy igenre szorítkozó válaszból álló igen bonyolult beszélgetést nem voltunk képesek két másodperc alatt abszolválni, mert először a túl álmos hangom nem tetszik, érted, azzal csesztetsz, hogy tudunk-e beszélni, aminek semmi értelme, mert arról nem kell külön megbeszélést folytatni, hogy tudunk-e beszélni, ha egyszer már eleve beszélünk, érted, ilyen önmagukat sokszorozó hurkokat csinálsz a beszélgetésbe, ami így ahelyett, hogy haladna előre, egy helyben toporogva csakis önmagáról, vagyis a nagy semmiről szól.” Elpityeredik. „Én… én nem csinálok hurkokat…” „Nem csinálsz?!?” (förmedek rá). „A beszélgetésről beszélgetek veled, álmomból ébresztve! Érted ezt? Amíg megbeszéljük, hogy beszéljünk-e, addig miért nem beszéljük meg a dolgot magát?, a lényeget, egymás felidegesítése nélkül? Sőt, ebben a pillanatban meg már azt beszéljük meg, hogy hogy is kellett volna máshogy beszélni miközben arról beszélünk hogy beszéljünk-e! És így tovább, ez fokozható a végtelenségig.” „De most is te jössz megint ezzel! Miért nem lehet egyszerűen csak túllépni rajta?”
Hát ennek hallatán egy pillanatig nem kapsz szikrát. Te akartad tudni, hogy mért lettem ingerült!, ordítanád, ha nem levegő után kapkodnál épp. Ráadásul még ezt is odacsapja: „akkor maradjon a három?” Ez a végén még kihozza, hogy te vagy a hibás, hát ilyen nincs. „Maradjon, maradjon!”, vágod rá, nem érdekel, egyet szeretnél már csak, letudottnak ezt a sehová nem vezető beszélgetést, de, sajnos, ezt a végszót sem sikerült olyan hangsúllyal és úgy odatenni, hogy neki is tetsszen, így hát, megint megkérdezi, hogy „de most még mindig mi a baj?”, de még a nyafogás dallamlejtése is, minden ugyanaz, mintha magnó játszaná le. Ekkor felismered, rájössz, hogy mit akar, hát azt, hogy legyél vele kedves, mindegy, ha nem igaz, legyél vele decens, mielőtt letennéd, addig úgyse száll le rólad, amíg hallja a hangodban a feszültséget, az, hogy most már leginkább azért vagy feszült, mert nem száll le rólad, őt nem érdekli, pontosabban ennek a lehetőségnek a számbavétele a női egó teljes megsemmisülését implikálná: ez a teória a maga kompaktságával csodásan nyugtató hatással van rád, úgyhogy teljesen higgadtan, de azért pengeélesen tudsz visszakérdezni: „Figyelj csak, olvastad te a csinovnyik halálát?” Eléggé képben lehet a kérdezett olvasmányt illetően, mert megint elkezd szipogni. „Ennek az egésznek így talán már nincs is értelme”, azt mondja. Jaj, jaj, jaj, hogy oda ne rohanjak!, szeretnéd ordítani. Tényleg nincs már értelme talán, ezt te mondhatnád teljes joggal, és el is döntöd, ebben a szent pillanatban, hogy du. 3-kor azt az ún. munkamegbeszélést nem mással, hanem azzal fogod kezdeni, hogy a te álláspontod most már az, hogy nem vállalod be vele ezt az utazást, hogyne, két hét a Balkánon?, ahol az egyetlen magyarul beszélő társaságod ő lenne, aki épp most mutatta meg, mit képes kihozni egy kétmondatos időpont-egyeztetésből? Igen, ott leszel 3-kor, és bejelented neki, hogy nem mész vele sehova. Ő meg majd mond erre valamit, baszol rá onnantól kezdve. Vagy azt mondja, hogy oké, rendben, ő is így gondolja most már a lelke mélyén, csak ő természetesen téged okol majd a kudarcért, vagy előjön valami olyan számodra most még elképzelhetetlen könnyfakasztó indokkal, aminek a hatására te mégis megszánod és vele mész… ha meg azt kérdezné, miért nem jutott eszedbe ez már reggel a telefonba, ehhez, hogy ezt közöld vele, kellett Pesten összeülni egy kávéra?, arra jó válasz lesz majd az, hogy azért babám, mert nem akartam, hogy az a vád érjen, hogy hirtelen álmomból ébresztve, érzelmi alapon, inkompetens állapotban hoztam meg a döntést, azért.
Egy szunyát meg lehet szakítani egy telefonnal, ami tényleg csak tíz másodperc, egy kérdés, egy válasz, eredetileg ez is volt a terv. De ez a nő most úgy felbaszta benned az ideget, hogy esélytelen már a továbbszundizás. Mindegy. Felhívod a másikat. Elmeséled neki, hosszan, plasztikusan, mi történt, hogy jártál. „Jó, és mennyiben érint engem mindez?”, kérdezi, miután türelmesen végighallgatta. „Hát, annyiban”, mondod neki, „hogy inkább mégse kéne, hogy ott legyél, mert ez most már borítékolhatóan nem lesz egy kellemes beszélgetés.” Érti, mondja. Akkor ne is találkozzatok, először tudjad le a csajt, és akkor csörögjél, ha végeztél. Belemész, de később megbánod. Ha ez vigasztal, ő is. Délben kapsz egy sms-t, hogy éppen ebédel, ha esetleg már a közelben vagy, csatlakozhatnál. De te nem vagy még a kanyarba se, mert csak kettőkor, amikor indulsz fel Pestre, veszed észre, hogy van ez az sms. Kicsit megborulsz tőle: semmi akadálya nem lett volna, hogy felmenj hamarabb, mert du. 2-ig nem csináltál semmit azon kívül, hogy ültél és sajnáltad magadat. De ekkor még nem érzed, hogy veszett fejsze nyele, mert a java még csak ezután jön, amivel nem számoltál, pedig alap: elkapod a délutáni dugót. Vagy az kap el téged. Három óra előtt már bent vagy a Budaörsin. Ami probléma, hogy még fél ötkor is. Öt órakor pedig, egyre szűkülő tudattal, már úgy vagy, hogy amiket elképzeltél, mint a napnak értelmet adó mindenféle szépség és jóság, azok mostanra valahogy a formájukat vesztették, egyetlen dologra vágysz és egyetlen dologra vársz már csak, hogy alászedhesd, és mindegy merre, csak kiszabadulj a dugóból és elpucolj onnan jó messzire. De a BAH csomóponti felüljáró tetején, centiméterről centiméterre araszolva, erre még akkor sem lenne esély, ha mindenféle közlekedési szabályt és morált hajlandó volnál felrúgni az ügy érdekében. És ekkor feladod agyban. Öt napot kaptál, így megy belőle pocsékba a második.