Portfóliók
Fuga dal Bronx - AFMBE
Semmi szédítő magasság - Mathieu Amalric: Turné (2010)
Szélesebb közönség számára Mathieu Amalric neve és arca elsősorban a legutóbbi Bond-film (A Quantum csendje) főgonoszának szerepében való feltűnése kapcsán lehet ismerős, de nem kevésbé emlékezetes alakítást nyújtott a Szkafander és Pillangó főszerepében sem.Feltehetően ezek a sikerek is közrejátszhattak abban, hogy immáron negyedik saját rendezése a 2010-es Turné bemutatásra kerülhet a hazai mozikban is.
A film története dióhéjban annyi, hogy egy veterán párizsi producer Amerikából importált revüműsorral kel útra Franciaországban. Ennél több lényegében valóban nem történik, de a film nem is a csavarosan megírt története miatt lesz szívet melengető, kedves élmény, amire szívesen emlékezünk. A rendező erőssége sokkal inkább abban rejlik, ahogyan képes a semmiségeket megragadni és meglebegtetni, nem az arcunkba tolni, csak láthatóvá tenni. Szereplői nehezen definiálhatóak, revüt adnak elő, melyben hol táncolnak, hol énekelnek, hol vetkőznek egyrészt nagyon szokványosan, tollakkal, csillámporral, vastag sminkkel, másrészt pedig olyan szeretnivaló és sokszor önreflexív humorral, mely csak a legerősebbeknek adatott meg. Olcsó marketingfogás lehetne a filmet azzal reklámozni, hogy sztriptíz táncosnőkről szól, mert ez nem lenne igaz. Ezek a nők valóban vetkőznek olykor, de film által bemutatott, átélhető valóságban a meztelenség teljesen természetes közeg, ha akarom „munkaruha”, s egyben teljesen mellékessé is válik. Ahhoz, hogy mindez a vásznon valóban ilyen hitelesen működjön, remek gondolat volt „eredeti” szereplőket választani, akiknek valóban a filmben bemutatott a kenyérkereső foglalkozásuk. A színésznők nagy részének az arca önmagában megérne egy filmet, párhuzamosan van bennük egy fajta kommersz és valami megejtően egyedi, ami miatt valószínűleg akkor is öntudatlanul bámulnánk őket, ha metrón velünk szemben foglalnának helyet. Mimi Le Meaux karaktere egyszerre juttatja eszünkbe azonnal Marilyn Monroe-t, tetoválásai mesélnek egy el nem mondott történetről, az a mód, ahogyan pedig Amalric ábrázolja (őt és a többi nőt is) egyenesen Fellinit idézi meg (ez pedig nem kis dolog).
Külön említést érdemelnek a lányok börleszk számai is, egyfelől, mert mind a karakterükhöz közelebb visznek, mind a film által bemutatott miliő ábrázolásához hozzásegítenek, másfelől, mert önmagukban is huncutul, összekacsintóan szórakoztatóak. Vastagon feljegyeztem kedvenc jeleneteim közé azt a számot, ahol a Moon Riverre bemutatott vetkőzés egy óriási fehér lufi segítségével történik meg.
Mielőtt az egekig magasztalnám Amalric látás- és fogalamzásmódját (ami miatt számomra kétség kívül az elmúlt idők egyik legszimpatikusabb alkotójává lépett elő), meg kell említeni, hogy ez az erőssége kétség kívül markáns, ám majdhogynem az egyetlen. Ahogy már fentebb is említettem, a történetben semmi forradalmi nincs (bár erre nem is törekszik), sőt a cselekményvezetés is kissé széteső. Egyik szálon fut a társulat mindennapjainak érzékletes bemutatása, a másikon azonban elindít egy személyes próbatételt, nevesül, hogy Amalric karakterének sikerül-e Párizsban fellépő helyet szereznie számukra. Az elsőből nem hiányolható az izgalom, de mivel a másodikból annál inkább, így kissé közhelyszerűvé is válik a bonyodalom, miközben mérsékelten teszi izgalmasabbá a producer karakterét.
Összességében, ha már adunk egyet az intellektusnak, és a havi kultúra-penzumunkat egy art moziban kívánjuk leróni, akkor semmiképp sem lesz csalódás ez a jó értelemben vett európai és jó értelemben vett művészfilm, bátran ajánlom mindenkinek!Semmi szédítő magasság - Mathieu Amalric: Turné (2010)
Szélesebb közönség számára Mathieu Amalric neve és arca elsősorban a legutóbbi Bond-film (A Quantum csendje) főgonoszának szerepében való feltűnése kapcsán lehet ismerős, de nem kevésbé emlékezetes alakítást nyújtott a Szkafander és Pillangó főszerepében sem.Feltehetően ezek a sikerek is közrejátszhattak abban, hogy immáron negyedik saját rendezése a 2010-es Turné bemutatásra kerülhet a hazai mozikban is.
A film története dióhéjban annyi, hogy egy veterán párizsi producer Amerikából importált revüműsorral kel útra Franciaországban. Ennél több lényegében valóban nem történik, de a film nem is a csavarosan megírt története miatt lesz szívet melengető, kedves élmény, amire szívesen emlékezünk. A rendező erőssége sokkal inkább abban rejlik, ahogyan képes a semmiségeket megragadni és meglebegtetni, nem az arcunkba tolni, csak láthatóvá tenni. Szereplői nehezen definiálhatóak, revüt adnak elő, melyben hol táncolnak, hol énekelnek, hol vetkőznek egyrészt nagyon szokványosan, tollakkal, csillámporral, vastag sminkkel, másrészt pedig olyan szeretnivaló és sokszor önreflexív humorral, mely csak a legerősebbeknek adatott meg. Olcsó marketingfogás lehetne a filmet azzal reklámozni, hogy sztriptíz táncosnőkről szól, mert ez nem lenne igaz. Ezek a nők valóban vetkőznek olykor, de film által bemutatott, átélhető valóságban a meztelenség teljesen természetes közeg, ha akarom „munkaruha”, s egyben teljesen mellékessé is válik. Ahhoz, hogy mindez a vásznon valóban ilyen hitelesen működjön, remek gondolat volt „eredeti” szereplőket választani, akiknek valóban a filmben bemutatott a kenyérkereső foglalkozásuk. A színésznők nagy részének az arca önmagában megérne egy filmet, párhuzamosan van bennük egy fajta kommersz és valami megejtően egyedi, ami miatt valószínűleg akkor is öntudatlanul bámulnánk őket, ha metrón velünk szemben foglalnának helyet. Mimi Le Meaux karaktere egyszerre juttatja eszünkbe azonnal Marilyn Monroe-t, tetoválásai mesélnek egy el nem mondott történetről, az a mód, ahogyan pedig Amalric ábrázolja (őt és a többi nőt is) egyenesen Fellinit idézi meg (ez pedig nem kis dolog).
Külön említést érdemelnek a lányok börleszk számai is, egyfelől, mert mind a karakterükhöz közelebb visznek, mind a film által bemutatott miliő ábrázolásához hozzásegítenek, másfelől, mert önmagukban is huncutul, összekacsintóan szórakoztatóak. Vastagon feljegyeztem kedvenc jeleneteim közé azt a számot, ahol a Moon Riverre bemutatott vetkőzés egy óriási fehér lufi segítségével történik meg.
Mielőtt az egekig magasztalnám Amalric látás- és fogalamzásmódját (ami miatt számomra kétség kívül az elmúlt idők egyik legszimpatikusabb alkotójává lépett elő), meg kell említeni, hogy ez az erőssége kétség kívül markáns, ám majdhogynem az egyetlen. Ahogy már fentebb is említettem, a történetben semmi forradalmi nincs (bár erre nem is törekszik), sőt a cselekményvezetés is kissé széteső. Egyik szálon fut a társulat mindennapjainak érzékletes bemutatása, a másikon azonban elindít egy személyes próbatételt, nevesül, hogy Amalric karakterének sikerül-e Párizsban fellépő helyet szereznie számukra. Az elsőből nem hiányolható az izgalom, de mivel a másodikból annál inkább, így kissé közhelyszerűvé is válik a bonyodalom, miközben mérsékelten teszi izgalmasabbá a producer karakterét.
Összességében, ha már adunk egyet az intellektusnak, és a havi kultúra-penzumunkat egy art moziban kívánjuk leróni, akkor semmiképp sem lesz csalódás ez a jó értelemben vett európai és jó értelemben vett művészfilm, bátran ajánlom mindenkinek!
Szélesebb közönség számára Mathieu Amalric neve és arca elsősorban a legutóbbi Bond-film (A Quantum csendje) főgonoszának szerepében való feltűnése kapcsán lehet ismerős, de nem kevésbé emlékezetes alakítást nyújtott a Szkafander és Pillangó főszerepében sem.Feltehetően ezek a sikerek is közrejátszhattak abban, hogy immáron negyedik saját rendezése a 2010-es Turné bemutatásra kerülhet a hazai mozikban is.
A film története dióhéjban annyi, hogy egy veterán párizsi producer Amerikából importált revüműsorral kel útra Franciaországban. Ennél több lényegében valóban nem történik, de a film nem is a csavarosan megírt története miatt lesz szívet melengető, kedves élmény, amire szívesen emlékezünk. A rendező erőssége sokkal inkább abban rejlik, ahogyan képes a semmiségeket megragadni és meglebegtetni, nem az arcunkba tolni, csak láthatóvá tenni. Szereplői nehezen definiálhatóak, revüt adnak elő, melyben hol táncolnak, hol énekelnek, hol vetkőznek egyrészt nagyon szokványosan, tollakkal, csillámporral, vastag sminkkel, másrészt pedig olyan szeretnivaló és sokszor önreflexív humorral, mely csak a legerősebbeknek adatott meg. Olcsó marketingfogás lehetne a filmet azzal reklámozni, hogy sztriptíz táncosnőkről szól, mert ez nem lenne igaz. Ezek a nők valóban vetkőznek olykor, de film által bemutatott, átélhető valóságban a meztelenség teljesen természetes közeg, ha akarom „munkaruha”, s egyben teljesen mellékessé is válik. Ahhoz, hogy mindez a vásznon valóban ilyen hitelesen működjön, remek gondolat volt „eredeti” szereplőket választani, akiknek valóban a filmben bemutatott a kenyérkereső foglalkozásuk. A színésznők nagy részének az arca önmagában megérne egy filmet, párhuzamosan van bennük egy fajta kommersz és valami megejtően egyedi, ami miatt valószínűleg akkor is öntudatlanul bámulnánk őket, ha metrón velünk szemben foglalnának helyet. Mimi Le Meaux karaktere egyszerre juttatja eszünkbe azonnal Marilyn Monroe-t, tetoválásai mesélnek egy el nem mondott történetről, az a mód, ahogyan pedig Amalric ábrázolja (őt és a többi nőt is) egyenesen Fellinit idézi meg (ez pedig nem kis dolog).
Külön említést érdemelnek a lányok börleszk számai is, egyfelől, mert mind a karakterükhöz közelebb visznek, mind a film által bemutatott miliő ábrázolásához hozzásegítenek, másfelől, mert önmagukban is huncutul, összekacsintóan szórakoztatóak. Vastagon feljegyeztem kedvenc jeleneteim közé azt a számot, ahol a Moon Riverre bemutatott vetkőzés egy óriási fehér lufi segítségével történik meg.
Mielőtt az egekig magasztalnám Amalric látás- és fogalamzásmódját (ami miatt számomra kétség kívül az elmúlt idők egyik legszimpatikusabb alkotójává lépett elő), meg kell említeni, hogy ez az erőssége kétség kívül markáns, ám majdhogynem az egyetlen. Ahogy már fentebb is említettem, a történetben semmi forradalmi nincs (bár erre nem is törekszik), sőt a cselekményvezetés is kissé széteső. Egyik szálon fut a társulat mindennapjainak érzékletes bemutatása, a másikon azonban elindít egy személyes próbatételt, nevesül, hogy Amalric karakterének sikerül-e Párizsban fellépő helyet szereznie számukra. Az elsőből nem hiányolható az izgalom, de mivel a másodikból annál inkább, így kissé közhelyszerűvé is válik a bonyodalom, miközben mérsékelten teszi izgalmasabbá a producer karakterét.
Összességében, ha már adunk egyet az intellektusnak, és a havi kultúra-penzumunkat egy art moziban kívánjuk leróni, akkor semmiképp sem lesz csalódás ez a jó értelemben vett európai és jó értelemben vett művészfilm, bátran ajánlom mindenkinek!Semmi szédítő magasság - Mathieu Amalric: Turné (2010)
Szélesebb közönség számára Mathieu Amalric neve és arca elsősorban a legutóbbi Bond-film (A Quantum csendje) főgonoszának szerepében való feltűnése kapcsán lehet ismerős, de nem kevésbé emlékezetes alakítást nyújtott a Szkafander és Pillangó főszerepében sem.Feltehetően ezek a sikerek is közrejátszhattak abban, hogy immáron negyedik saját rendezése a 2010-es Turné bemutatásra kerülhet a hazai mozikban is.
A film története dióhéjban annyi, hogy egy veterán párizsi producer Amerikából importált revüműsorral kel útra Franciaországban. Ennél több lényegében valóban nem történik, de a film nem is a csavarosan megírt története miatt lesz szívet melengető, kedves élmény, amire szívesen emlékezünk. A rendező erőssége sokkal inkább abban rejlik, ahogyan képes a semmiségeket megragadni és meglebegtetni, nem az arcunkba tolni, csak láthatóvá tenni. Szereplői nehezen definiálhatóak, revüt adnak elő, melyben hol táncolnak, hol énekelnek, hol vetkőznek egyrészt nagyon szokványosan, tollakkal, csillámporral, vastag sminkkel, másrészt pedig olyan szeretnivaló és sokszor önreflexív humorral, mely csak a legerősebbeknek adatott meg. Olcsó marketingfogás lehetne a filmet azzal reklámozni, hogy sztriptíz táncosnőkről szól, mert ez nem lenne igaz. Ezek a nők valóban vetkőznek olykor, de film által bemutatott, átélhető valóságban a meztelenség teljesen természetes közeg, ha akarom „munkaruha”, s egyben teljesen mellékessé is válik. Ahhoz, hogy mindez a vásznon valóban ilyen hitelesen működjön, remek gondolat volt „eredeti” szereplőket választani, akiknek valóban a filmben bemutatott a kenyérkereső foglalkozásuk. A színésznők nagy részének az arca önmagában megérne egy filmet, párhuzamosan van bennük egy fajta kommersz és valami megejtően egyedi, ami miatt valószínűleg akkor is öntudatlanul bámulnánk őket, ha metrón velünk szemben foglalnának helyet. Mimi Le Meaux karaktere egyszerre juttatja eszünkbe azonnal Marilyn Monroe-t, tetoválásai mesélnek egy el nem mondott történetről, az a mód, ahogyan pedig Amalric ábrázolja (őt és a többi nőt is) egyenesen Fellinit idézi meg (ez pedig nem kis dolog).
Külön említést érdemelnek a lányok börleszk számai is, egyfelől, mert mind a karakterükhöz közelebb visznek, mind a film által bemutatott miliő ábrázolásához hozzásegítenek, másfelől, mert önmagukban is huncutul, összekacsintóan szórakoztatóak. Vastagon feljegyeztem kedvenc jeleneteim közé azt a számot, ahol a Moon Riverre bemutatott vetkőzés egy óriási fehér lufi segítségével történik meg.
Mielőtt az egekig magasztalnám Amalric látás- és fogalamzásmódját (ami miatt számomra kétség kívül az elmúlt idők egyik legszimpatikusabb alkotójává lépett elő), meg kell említeni, hogy ez az erőssége kétség kívül markáns, ám majdhogynem az egyetlen. Ahogy már fentebb is említettem, a történetben semmi forradalmi nincs (bár erre nem is törekszik), sőt a cselekményvezetés is kissé széteső. Egyik szálon fut a társulat mindennapjainak érzékletes bemutatása, a másikon azonban elindít egy személyes próbatételt, nevesül, hogy Amalric karakterének sikerül-e Párizsban fellépő helyet szereznie számukra. Az elsőből nem hiányolható az izgalom, de mivel a másodikból annál inkább, így kissé közhelyszerűvé is válik a bonyodalom, miközben mérsékelten teszi izgalmasabbá a producer karakterét.
Összességében, ha már adunk egyet az intellektusnak, és a havi kultúra-penzumunkat egy art moziban kívánjuk leróni, akkor semmiképp sem lesz csalódás ez a jó értelemben vett európai és jó értelemben vett művészfilm, bátran ajánlom mindenkinek!
