Portfóliók

Anya kendője, sejtjei, illata, a mozdulata, ahogy megigazítja a kendőjét és kiteszi az erkélyre, az nagyon jellemző rá. Aztán sétálni indul a kiúttalan levegőben, és én tudom, hogy Anya mindig tovább megy az idővel, hogy olyan Anya, mintha az időtlenségben élne, mert Anya, ahogy megigazítja elől a kötényét, azt mindig hibátlan precízséggel teszi, nem lehet a ruhának kára és nem lehet véletlen az sem, hogy nyomorék lett.

Bemegyek a szobába reggel és elkezdek önfeledten kacagni. A sárga betonokkal, amik eszembe jutottak, mennyire szerettem játszani nyáron a betonokkal vagy a szürke reménytelenséggel, ami ilyenkor teljesen elönt, együtt kacagok, tudom minden éjjel történt. A sima fák közötti télben Anya simogatni kezdte a szívét és azt gondolta, ez is megtörténhet. A fehér kövek melletti fényes házakban az ép elméjűek szoktak beszélgetni, ehhez hasonlítom magunkat is, vágyom rá, de nem világos milyen fényben képzelem el. Egyszer elhatározom, hogy senkinek sem mondom el a titkát. A nővéremet minden nap ápolom, megbeszéltem vele. Ezentúl így lesz, suttogom a fülébe, furcsán néz rám, ezentúl mindig így lesz, mondom nyomatékosan, mert furcsa gondolatok ébrednek bennem tavasszal, nem örül neki, akkor jut eszembe, hogy lehet megölöm. Egy tálca a bűntudattól nem árulta el, mi lesz vele, pedig nagyon durva, mégis vagy minden rendbe jön és játszunk naphosszat, vagy kibeszéljük a felnőtteket. Elfelejtette már a szakadékokat és azt, hogy a medve nem fázik télen, jó meleg bundába bújik és melege lesz. Anya beszélget velem a tájon és nem fér kétség hozzá, sikeres volt a mondandója, nem fogom megölni a nővéremet, pedig pár pillanatra azt hittem, közben pedig hozzá kellene fognom a krumpli pucoláshoz, hogy hasznomat vegyék a konyhában. Most már biztos vagyok benne, hogy túl kevés az önbizalmam. A szobában fényes órák tátognak és bár a könyvpiacot tönkretette a két konkurens, én hiszek a feltámadásban, nem panaszkodom. Nem árulom el Anya titkát sem.

Nincsen összefüggés Anya és a kockaszínű ház között, ahol lakunk, erre már régen rájöttem, csak más a fény és más a levegő. De bezárt gömb vagy fedő nélküli lét. Teljesen mindegy. Úgyis szépen mosolyog.


Néha nézegetem a régi fényképeket, nézegetem őket, aztán sétálgatok a hatalmas nagy városokban, nem érdekel, mi van velem. Nem írom le, fölösleges, tudom, most már biztos vagyok benne, hogy Anya nem vicces, pedig áramlik benne valami, gyönyörködni is lehet a kalapjában. Az idő elsodor mindent, de én már feladtam. Az idő áramlása, a falak, feledhetetlen fény az arcokon, kigyógyulni ebből, világosan érzem, most újra itt vagyok, ebben a városban, gyönyörködöm a kapcsolatokban és Anya vidámságot kényszerít rám. Ezért már érdemes élni, mondja, ugye?, mondja, de én nem hiszem el neki. A harctereken semmi félelem, nem akarok beszélgetni vele, erőlteti, játszani akarok, végül elsuttogom neki, hogy mindenkinek olyan furcsa a ragyogása, suta és a nővérem nagyon beteg, de ez nem hat meg. Anya megvonja a vállát és arról kezd beszélni, hogy jobb lenne megölni a gyerekeket, nem érti minek van neki kettő. Én könyörögni kezdek, mondja azt, hogy ez csak vicc volt és tegyen tisztába, mint régen, etessen meg és mondja azt, megint, megint, ez nem igaz.

Azt mondom a nővéremnek, lássa be, hogy Anya nincs is velünk, és hármunk közül egyszer valakinek meg kell halnia.

Mert teljesen mindegy, kivel beszélget aznap Anya.

Kivel beszélgethetne aznap, kérdezi meg a sárból és fényből összegyűrt holnapokban, Anya, és én kacagok, senkivel, senkivel sem beszélgettem én sem, nem tudok beszélgetni, nem jön ki hang a torkomon, mondom, nem érted, de ekkor már üvöltök, nem tudom, hogyan.

Ki lehetne Anya és milyen a nevetése. Nem tudom, mi marad meg belőlem, ha mindenkit megölök, akinek olyan elképesztően arctalan a nevetése.