Portfóliók

Mert elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni[1]

(Pasolini halott, de néha kikúr a sírból)[2]

  Hűvös teste engem simogat, átjár minket a pára. Milyen az, tizenhat órán át kúrni kérdezi tőlem, mintha elfelejteném. Pedig, hogyan lehet. Kifelejti belőlünk a szavakat, hogy mocsok, és sárga éden. A testem, drága szerelmem, mikor magamba engedtem a tested izzadt nyarakon belémtépett a szomorúság, ébredés, szomorúság, mégis ragyogott az arca. A lépcsőkön minden lefolyik, a feledés is, a légyott nem jön létre, folyik, folyik kifelé az arcom, akár az orgazmus, akár egy orgazmus, folyik vissza a valóságba, folynak belőlem a percek, a fények, arctalan és világos lesz itt minden, izzadt teteme a hajnalokon megtép megint, nyarakon történik mindez.

  A vér folyik, áramlik bennem, nem is tudom hova menjek, honnan vagyok, az otthon szárnycsapásai is kielégítenek, ilyen hajnalban mindig világítanak a házak. A szabadság angyalai is megítélnek. Mennyit beszél a szél, honnan van ez az áramlás, áradás, a hegyek felől jön talán, mindig elárvult a testem, folyik át belém a hajnal, újabb kövek ragyognak a nyárban, kövek.

  Mindig máshol máskor és mással szeretkezem. Nyomasztó lehetőség, mi?, nincsen meg ugyanannyira az üdvözülés. Dehát egyrésnyire van tőlem a távolság, mégis szenvedek. Nem baj, mert az árulás visszafolyik halkan, óhatatlanul átcsorognak bennem a szavak, visszafolyok halkan, idelenn jó, idebenn nagyon jó, míg odafenn. Hogy pont 467 szó és mégsincs száma, ilyenkor hajnalban a tűző napok kikövezik az üzenetet, meg minden, pont nem ilyen a száma. Háromszázhatvanhét szó és háromezerhuszonhét karakter.

  Nem baj.

 Reggel mindig felébredek. Nyilván az üres árok. A téglaporral együtt belezuhanok az ágyba, megbasz. Nem baj már megszoktam, hogy átcsorognak rajtam a fények, én vagyok a csatorna ága. Úgy zuhannak át, mintha nem lenne semmi sem valóságos. Nem gyújtok gyertyát, egy képcsarnokban élek, mégse tudom elfeledni. Nyílván az üres árok, csorog alá, csorog az üres árok, lezuhannak a fények, a távolságok. Arctalanok bennem a szavak, a reggelek is, nekik mindig van szárnyuk. Nincsenek bennem a kövek, nyilván a nap alatt is lehet fogyatkozni, arctalanul süt szemembe a tévedés, nem létezik a hosszúra nyúló éjszakákban sem a kivilágítás. Elélvezni, aztán beleélvezni több, mint írni, ismételgette. Felkúrni, kikúrni, izzadt nyarakon csak téged kúrni, akkor is, amikor a csöpögő félelem bennem otthonra lel, több mint írni. Nincsen meg a nyár.

  Négyezerhuszonhatezerötszázkilvenvenháromszáz karakter.

  Milyen az, amikor nincsen félelem, és az oldalak száma végtelen.

  Üveges tekintettel néz rám, mintha jelentenék neki valamit. Négyszázhatvankét szó, az üres árok csurog alá halkan, úgy hiányoltam az ébredést.

  Nem mondtad, nem mondtad, hiányoltam a szürkeséget, az üres árok és figyelmeztetések. Pedig ott voltam reggel, kitöröltem az emlékeket, fénylő szemed, minden a szövegben történt meg, minden. Izzadt patákon és hártyás lábakon jár bennem az üzenet. Hogy a nő nem nő, csak látványkurva. Hogy mindig jó kúrni a nőt.

  Hajnalban elölről kezdem. Megszámolom a pénzt. Nincsen meg végig. Aztán a karaktereket, és közben üvölt. Hogy írókkal fogok kezet, és ezt már kurvára unja. Felveszem a fehér kesztyűt, tévedés, ne hidd, ó ne hidd drágám, hogy mindez hiába volt, mert elélveztetni, aztán beleélvezni, több mint írni. Ilyenkor aztán elgondolkodom, erősen gondolkodom, a láz szétégeti arcom, a napfényes nyár, üveges szemek, drágagyöngykirakás, ki írja helyettem a sorokat.

 Ötvenszer átnézem, de csak előtte jön, jön, jön, hogy ez a szöveg áramlik bennem, mert elélveztetni, aztán beleélvezni több mint írni, a nő csak fantomkurva. Megszámolom a pénzt és háromezerkétszáztizenkettő karakter.

  A nyáron a fények, drága szerelmem, amikor magamba engedtem a tested, nem élveztem el, a magokat kívül hagytam, kívül a fényeket, hadd szeretkezzen egyedül a félhomályban és a tükör előtt maszturbáltam, csak ismételgettem órákon át a gondolatot, hogy elélveztetni, aztán  beleélvezni, több mint írni.

 Beleélvezni több mint írni? Vagy elélveztetni? Elélvezni? Ki élveztet el kit, kérdeztem meg néha, miközben elalél? Mégis izzadt nyarakon, amikor drága szerelmem magamba engedtem a tested, üvegvirágosan száll fel a félelem, a lassú harangok közötti nyárban kinyílik egy újabb virág, világossá válik számomra az üzenet. Mint a halak az áttetsző fényben, úgy vált át. Karikák, fények, hangok, üvegvirágok, mi ez, mi ez, kérdezem, de nem tud válaszolni, bámul halkan, de nagyon kecsesen. Ez a szöveg is csak rólad szól. A falakon hajnalban üveges félelem a tested, átszóródtak rajta a nyomok, a tűk, meg minden, az árva vásznak, nyár, meg hajnal, az üvegvirágos reggel, félelem, döbbenet, és az ébredés.

   Nem féltem tőle, csak egy kicsit, amikor két hús is egymáshoz ér.

Nincs mitől, mondja, nincs mitől félned, nem vagyok ijesztő.

  Ugye nem mondod meg halkan, hogy szeretsz. Nem súgod a fülembe. Mikor két rózsaszín hús is egymáshoz ér. Mindig erre vágytam, hogy egymáshoz érjen, a szövedék. A tükrön át. Ne beszéljen nekem a némaságról, meghogy a lepedő. A nő fantomkurva. Pasolini vagy akárki, én nem akarom. Széplelkek is vannak felfedezve. A téglapor miatt van minden. Van neked kiválasztottság tudatod? Apa villanyborotvája kivájja. Hiába akarsz mélybúvár lenni, mégiscsak nevetséges. Valld be, hogy szeretsz élni. Négyezernyolcszázötven karakter. Semmi pénzért írni. Hogyan van ez.

   Pedig úgy akartam, hogy megtaláljon. Hogy belémvilágítsanak a fények. Világító nyarakon világítson bennem a tévedés. Ez a hang takar. Nincsen szeretőd, az kéne inkább? Mindig hülyeségeket csinálni és írni. Mert elélveztetni, aztán beleélvezni, több mint írni, jó szaftos kis rengeteg, jó ilyenkor hajnalban megbaszni. A lyukban a vízzel nem kell foglalkozni, nem kell hogy nedves legyen.

   Milyen lehet az, ébredezni. Hasonmásokkal alkut kötni. Élni, élni. Írókkal fogni kezet és közben írni. Nyomasztó kép, azaz lehetőség. Mégis van remény a szabadulásra, ilyenkor hajnalban vizes fejjel írni. Nem félni, nem félni sohasem. A nő elektronok kisülése. A papír sehol. Ugye nincsen benned félelem, mert hangtalanul üvöltik az új ébredések ilyenkor mindig, nem, nem. Uszodában nézni őket. Nem feledni, nincsen remény. Ötezerhétszáznegyvenyolc karakter. Vadászni a hibájukra, erre is rájöttem, az új szóra.

  Vadászni egyetlenegyre, ami megment. Nincsen ötezer hajnal, mert nincsenek bennem szavak. Vékony fűszálon lógok, a vizes tej kiáztat, húsomba fagyott leletek is szétáztatták már napjaimat. A fény az üvegbolygón minden hajnalban világít.

  A félreivódott hízó szív. Elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni. Nem érted? Így szól az üzenet, nincsen több hallgatás. Összekulcsolódó kezek játéka, az áramvonalak sérthetetlensége, hatezerháromszáznegyenegy karakter, meghogy az óceánban minden nap megtörténik. Nem baj, nem baj. Háromszor élveztem el. Egy nő mégiscsak nő és fantomkurva. Milyen ez, tizenhat órán át kúrni, kikúrni a sírból és belelőni. Egy nő mégiscsak nő és fantomkurva is egyben, egy rendes nő az kurva. Hiszen a kurva pénzért adja a testét, legalább haszna is van belőle és férfiak veszik meg a női testeket, hát persze, hogy a nő minimum élvezi, ha beleélveznek és ezért pénzt is adnak. A nő mégiscsak fantomkurva és nem nő. Ha van egy kurva, aki pénzért adja a testét, ez szabadon választott joga, mondják majd róla és nem azért van, mert az apja már jó sokszor beleélvezett kiskorában, esetleg meg is verte. Mert az apja ötször erőszakolta meg kiskorában, nyilván egy nő az kurva. Minden hajnalban ő nem tudott védekezni, hát persze, hát persze.

  Nincsen több lélegzés. Már elvesznek a tetemek is. Beleélvezni, aztán elélvezni több, mint írni. A lámpa már jó, de nem lát. Nem kell, hogy nedves legyen, megtörölni sem kell, csak elélvezni újra és újra. Az uszodákban nézni őket, apa villanyborotvájával írni. Miről is szólna másról. Valami lámpa, szétfolyik a fény a gyógyszertárban újra.

  Csorog alá az üres árok, a feketeségben, a fekete fényben, mindig. Az elbeszélés ambíciója nélkül nincsen hatalom. Hogy semmi pénzért írni, mikor írhatnék pénzért is.

  Elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni, ilyenkor szétragyognak bennünk a fények, lágyan elevenen, akár az unokák. Hétezernyolcszázöt karakter. 7834. Nem jön át mindig az üzenet.

  Az elektromos hús a kórházban beszél hozzám.

  Néhány képzet, elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni. Pont én ne boldogulnék pár képzettel, két pár kesztyűvel: egyikben írok, másikban írókkal fogok kezet. Író kezek. Nyomasztó kép, azaz lehetőség. Eltörni valakit, mint egy kezet, aztán elásni (a kezet), beleásni a partba, hátha át- és elmos mindent a víz. Hiszen beleélveztem, vízből, vérből és higanyból van minden. Az izzadtság csurog alá, nyilván az üres árok. Mindig lefekszem és mindig idegenekkel. Megbasznak, szétbasznak, mindig olyan érzés, mintha kurva lennék. Pénzt nem kapok érte, ahogyan ezért sem. Miért csinálom mégis, miért csinálom mégis.

  Aztán átjön az üzenet. Nyolcezerötszázharminckettő üzenet. A rángás a szájon belémvonaglotta jeleket, hogy drága szerelmem, amikor magamba engedtem a tested, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a próza nem vers és sosem lehet az. Egy darabig mindegy, hogy próza-e vagy vers, de azután már nem mindegy. Nyolcezerhétszázkilencvenhat karakter.

   Mindegy. De asszem a semmi kódexmásolói gőgjéből is elegem lett. Bőrbúvár. A fehér villanyborotva hangja. Átfolyik a fény, szétfolyik az üvegen. Kilencezerkilencszáz karakter. Mindjárt eljutok a születési éveimhez. Nem baj, hogy nincs ruhád és tündökölsz a fényben, meghogy az arcod is, olyan aranyos és kedves ütemekkel néz rám, mindig. A vízzel nem lehet foglalkozni, csak annyi kell, hogy nedves legyen. Nyomasztó kép. Uszodákban nézni őket. Nem aludni, nem aludni, tizenhat órán át kúrni. Drága szerelmem, amikor magamba engedtem tested, még nyár volt, vizesek voltak az arcok, drága képmások keringtek a levegőben, hatalmas üveges vattacukrok, mindig, mindig, mindegy volt minden. Semmi pénzért, mint egy buzi. Nemes Z Máriónak is van véleménye a dologról. A nevek. A nevekkel mindig bajban vagyok, miközben írókkal fogok kezet, sosem tudom meg, ki az illető, mert fehér kesztyű van rajtam, nem érdekelnek a bőrdarabkák se, hogy a testemet vásárra vigyem, hiszen tizenhat órán át kúrni több, mint írni, hidd el.

  A nő csak fantom kurva, jó beleélvezni. Elélveztetni még jobb, aztán beleélvezni, ezt már nem lehet mihez hasonlítani. Sírok, sikítok ilyenkor mindig.

 Életre kel, azt mondja vizes és nincsenek meg benne a szavak. A karakterek is mindig felébrednek. Megdöbbentő, szétkenhető apa villanyborotvája. Aztán átjön az üzenet. Nem is tudom, mindig kivájja. Szétkenhető, meghurcolható, feltekerhető. Nincs is baj. Apa villanyborotvája kivájja bennem a csöndet, még mielőtt simán szétkenhető és kitekerhető lenne a bőrrel kapcsolatban, apa villanyborotvája édesdeden vájja ki bennem a fényeket, üveges és arctalan itt minden, fáj ez a nagy lihegés. Milyen az, amikor nem vagy. Mintha óvódás lennék. Biztos, hogy az uszodákban nézni kell őket, a lábukat, a testüket is, mindig rá kell jönni, kicsavarni. Ez a hang kell, hogy nedves legyen. Higgyék azt, ők vadásznak. A vízzel nem lehet foglalkozni, csak nézni őket, üvegszerűen, hogy gyógyszeres legyen a testük. Mindkettőnket kitörölhet a fény, nem baj, a gyógyszerfényben túlélek mindent. Nem mondod meg, mi az igazság. Mondja, mondja, hogy arctalan és üveges a teste, már mindegy lesz minden. A lámpa is, nem kell hogy nedves legyen, anélkül is meg lehet dugni. Legyen eltörhető valami benne, az a valami, ami sosincs itt. Szét kell törni és taposni rajta a fényeket, a gyógyszeres fényben az üveges megvilágítás is hangos, világossá váljon a betegsége. Én mindig írókkal fogok kezet. Nem építésszel. Nem baj, nem baj, megint a vízzel kell foglalkozni. Eltörni valakit, még mielőtt apa villanyborotvája, nem baj, aztán elásni, megint elásni a fényeket, (a kezet), beásni a partba, hátha elmos mindent a víz. Hiszen elélveztetni, aztán beleélvezni mindig több, mint írni.

 Az üveges félelemben fehér tejpor hull az égből. A kódexmásológép gőgjéből nincsen velem a félelem. A semmiért írni. Semmi pénzért írni. Eltörni és széttörni kis testét, takarni gyolcsruhába, minden nyilvánvalóvá legyen, az unalomig ismételgetett fénykép, piros és sárga szín keveréke, eltörhető legyen üveges teste, mint a félelem, hogy az inak és vékony rudak a testen, a vízből kiaszott bőr tompa ragyogása, az inak, kék erek, inak. Betörni, és kitörni több, mint írni. Mindig bele akarok élvezni, minden reggel. Előbb jobb lenne, ha elélvezne olyankor nincs lelkiismeretfurdalásom. Lehetnél pohár is, de lyuk vagy. Több, mint írni, több mint írni. A kódexmásológép gőgjéből nincsen velem semmi, a nő mégiscsak nő, meg persze fantomkurva, Kati, Ági, Zsuzsi, Judit, mindegy is a neve, a lényeg, hogy van neki lyuka. Ahogy Nemes Z. Márió, ismert Pasolini-szakértő szokta volt mondani, mindig minden simán szétkenhető. Annyira fel, hogy onnan már látni róla a tájat. Ők vadásznak, életre halálra, pedig a vízzel kellene foglalkozni, mert az üveges félelemben fehér tejpor hull az égből. Simán szétkenhető, feltekerhető, összetéphető. Összekenem gecivel a ruhád. Aztán átjön az üzenet. Nem baj, nem baj. Tudom, mit akarsz.

  Drága szerelmem, amikor magamba engedtem a tested, nyár volt, forrón izzottak a betonok alattunk és én dugtam veled. Már akkor is azon gondolkodtam, milyen az tizenhat órán át kúrni. Mindig is ambíció nélkül írtam, ezt mindenki tudja rólam, ártatlan vagyok. Csak egy a baj, mindig írókkal fogok kezet, az egyikkel a másikkal írok, nincs mivel kiverni. De nem baj, mindig beszélget velem a hatalomról. Sőt az ambíció fénye hull rám, nem hagyom magam megalázni. Fő témám a fogalom, hogy míg írókkal fogok kezet, minek írni. Én mindig írok kérlek, mert fehér kezemmel fehér kezeket fogdosok és a papír is fehér. A nő fantomkurva, de én fehér gecimmel elélvezek.

  Mert elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni, írni, írni, minek is ezt a foglalkozást választottam. Csatakos vékony bőrömhöz képest, ahhoz a bőrhöz, amin látszódnak az inak. Kesztyűben természetesen több írni. Nem baj, ez a vér nem áramlik bennem, a halvérűeknek is élni kell. A nő mégiscsak fantomkurva, ahogyan Nemes Z Márió kedves barátom szokta mondani, nem fantomkurva. És mellesleg fantomkurva, de ez nem baj.

  Elektromos már a hús. Mégis, én még mindig túlélem. Bár trancsíroztam volna szét az agyát. Kis kezek, fogak húzódnak meg rajta, otthon van. Az üzenet, mint átvilágított fal, ébreszt fel, hogy a nő mégiscsak fantomkurva. Mert beleélvezni, aztán elélveztetni több mint írni, mindegy a sorrend. Semmi baj. Bőrt fűzni a gépbe, újracsinálni, egyáltalán. Mert elélveztetni, aztán beleélvezni több, mint írni. Húsa a porladó fényben, okosan kell kúrni.

  Nem baj, hogy a szerpentines nyár szétáztatja arcom, és a villanófények is mind kihunynak.

  Átjön az üzenet. Mi is? Fehér kézben, fehér gecivel csupa íróval fogok kezet. Mivel is? Hát íróval. Fehér papíron fehér gecis íróval, a nő mégiscsak fantomkurva, minek neki kesztyű. Megint itt maradok egyedül, ahol megőrülnek az álmok. Tizenkettőezerkilencszázharmincnégy karakter.

Az üzenet.

Én mindig ki-be járok benned.

  Idegen szavakkal jutok el az agyába. Arról kéne inkább beszélni, milyen az tizenhat órán át kúrni; csak kúrni, kúrni és kúrni, szép ruganyos tested megint magamra húzni, téged akarni, csak téged szeretni, Judit, Kati, vagy Ági legyen is a neved, milyen az, tizenhat órán át élvezni az etika, a hatalom és az elbeszélés ambíciója nélkül.