Portfóliók
Eszkimó
Kassai megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Megigazította a nyakkendőjét, majd belépett az ajtón. Az üvegablak mögött gubbasztó hivatalnoknő alaposan végigmérte, amitől visztketni kezdett a nyaka.
Biztosan látszik rajtam, hogy elmúltam harmincöt, vörösödött el a férfi. Ennek ellenére megpróbált mosolyogni.
- Az alkalmassági igazolványomat szeretném meghosszabbítani. Még egy hónapig érvényes, de gondoltam, jobb ha hamarabb eljövök – köszörülte a torkát Kassai, hogy ezzel leplezze hangja remegését.
- Az orvosi igazolásokat – vakkantotta a kontyos tisztviselőnő, fel sem emelve tekintetét a gép mellől. Kassai idegesen kotorészott a mappájában, majd becsúsztatta a papírokat az üvegablak aljára vágott nyíláson.
- Itt az áll, hogy maga rövidlátó – szögezte le a hivatalnoknő, mintha Kassai valami szabálysértést követett volna el.
- Már kitűzték a lézeres korrekció időpontját – védekezett a férfi. – Néhány hét és ismét tökéletes lesz a szemem.
- Meglehet. A csigolyakopása miatt viszont nem végezhet nehéz fizikai munkát.
- Eddig inkább az eszemet próbáltam használni – élénkült meg Kassai. 125-ös az intelligenciahányadosom. Csak akad valami ezentúl is.
- Hát ebben alaposan téved. Január óta új kvóták léptek életbe. A túlnépesedés miatt már csak a lakosság legintelligensebb két és fél százaléka folytathat szellemi tevékenységet. Fél éve még én is asztrofizikusként dolgoztam, most pedig a magafélékre kell az időmet pocsékolnom – mondta a tisztviselőnő dühösen csillogó szemmel.
- Túl sok az eszkimó, itt az ideje megritkítani az állományt – tette hozzá vészjóslóan.
- A genetikai teszteredményei sem mutatnak semmi különöset. Olyan maga, mit egy szürke egér – folytatta. – Gyereke van?
- Még nincs. Nem volt rá idő... de tervezzük – rebegte Kassai.
- Jobb, ha elfelejti! – ikszelt ki egy rubrikát a hivatalnoknő. – Maga kémiai kasztráción fog átesni. Nem érdemes szaporítani az ilyeneket.
- De nekem azt mondták, 125-tel korlátozás nélkül át kell, hogy menjek – próbálkozott a férfi.
- Ne vitatkozzon velem, mert mindjárt feldühödök. – Örüljön a szerencséjének, hogy nem altatják el. Tett bármi említésre méltót valaha életében?
Kassai a marketingosztályon eltöltött évekre gondolt. A legnagyobb elismerést egy szintetikus húspótló szlogenjéért kapta. Azt is évekkel azelőtt.
- Nem nagyon – felelte megtörten.
- Na látja – mondta a tisztviselőnő. – Nem érdemes játszania a nagyokost.
- De mihez kezdhetek egyáltalán?
- Az biztos, hogy ezekkel az adottságokkal nincs sok lehetősége. Javaslom esetleg a gyógyszerkísérleteket, és mostanában a tehetősebbek egyre több emberi házi kedvencet vesznek magukhoz. Ha kibírja egész nap négykézláb, egész jól megélhet belőle. És természetesen választhatja az altatást is. Garantáltan fájdalommentes, ráadásul állami pénzen hamvasztják el.
A férfi nem válaszolt. Habár eddig sem voltak túlzott elvárásai, arra azért mégiscsak számított, hogy az alkalmassági igazolványát meghosszabbítják. A tisztviselőnő szórakozottan kopogott tollával a pulton. A lehorgasztott fejű férfit méricskélte.
- Van egy ajánlatom – szólalt meg végül. Az Űrhivatalban önkénteseket keresnek a Reménysugár nevű bolygón létesítendő kolóniába. Három fényévnyire van innen, és mellesleg ez az égitest volt az utolsó felfedezésem – jegyezte meg némi melankóliával.
– A legfőbb szempont, hogy a kolóniában teljes legyen a genetikai lefedettség. Ha vállalja, a kasztrációtól is eltekintünk. Azért az tudnia kell, arrafelé folyton dögmeleg van, és meglehetősen kénes a levegő. Ezzel együtt valószínű, hogy tíz-tizenöt évet simán lehúzhat. Addigra meg már úgyis ötven körül fog járni. Mindenesetre odaát semmi más dolga nem lesz, minthogy életben maradjon. Nem rossz perspektíva, igaz? – mosolyodott el először a tisztviselőnő. - Na mit szól hozzá? Ha érdekli, itt írja alá.
Kassai nem sokáig gondolkodott. Miközben a jelentkezési lap aljára kanyarította a nevét, megszűnt a kézremegése. Még az sem jutott eszébe, mit mond majd otthon.
