Portfóliók

Lényegében két téma volt, amely vonzott, az említett triptichon és a Sas-ködben található gáz- ás porfelleg, a csillagszülő Teremtés Oszlopainak elmélete, miszerint azok egy szupernóvarobbanást követően megsemmisültek, egyesek szerint, míg mások szerint sértetlenek. A reneszánsz kor valahogy vonzóbbnak viszonyult az említett triptichon miatt. Bevallom, erős volt a kísértés, hogy párhuzamra találjak a Teremtés Oszlopai és Hieronymus Bosch gótikája között, s voltak sejtések, sugallatok, melyek révén sikerült, de ezek inkább transzcendens megérzések voltak, mint elméletileg megalapozható összefüggések.

Ugyanakkor Bosch művében nem az analógiák, tanulmányok, pszichológiák által követett utat jártam, nem szimbolikájának megfejtési szándéka vezérelt, inkább következtetések, különösen a bal szárny Paradicsomának felső része, a profetikus utalásrendszerének esetleges jegyeinek felkutatása - az ufo-szerű kreációk, amelyek a festő víziójában megelőzték korukat és túlmutatnak korunkon. Persze vannak előzmények- elég megemlíteni Ezékiel próféta látomását - amint az az előrevetített folyamat kibontakozás közben megszakad a Gyönyörök kertjének felső részében. Előrevetített, mivel itt a Paradicsomban vagyunk, tehát voltaképp az isteni Ígéret konceptuális talaján, amely aztán a bibliai Kánaánba kíván testet ölteni. Pár szóban, mire érdemes felfigyelni?

Láthatni az előtérben a világóceánban úszkáló hüllőket, szárnyas kreatúrákat, a szárazföldi madarakat - és itt álljunk meg egy pillanatra, mert a Paradicsom bosch-i koncepciójában jelen van az állati vadászat, a vadászó macska és a zsákmányt ejtett majomszerű hüllő - tehát a darwinizmus elmélete pontosan az első emberpár egymásnak ajándékozása előtt. Följebb pedig, ott a gótikus krisztustövis, az alatta lévő gömb ablakában a bagoly, a tudás szimbóluma. Köztudott, hogy Krisztus koronája e nővény száraiból volt. Nos, elég ennyit a kép alsó részéről, inkább próbáljuk a a felső részek konstrukciós elemeire összpontosítani, és kapcsolatba hozni a Gyönyörök kertjének felső részében található négy, egyedi és összetett funkcionalitásukat igen nehezen feltárható konstrukciókkal. És talán itt az egyik bosch-i csapda, mert a központi rész ezen konstrukciói nem az előzőek feltételezett kiteljesedése, az említett és a feltételezett profetika ezek fölött valósul meg, ám szimbolikájuk megfejtése még így is nagyon nehéz. Ennek egyik útja a boschi keresztény tudatba beépült misztika, mágia, babona természeteinek feltárása. Mert egyértelmű, egy mérnökien tiszta alkotó tudattal állunk szembe, amely a reneszánsz realizmusának tisztaságával teljesedik ki, ám magába zárja szinte mindazt, ami az adott kor kultúrájának, vallásának, civilizációjának elfajulása volt.

Érdemes még megemlíteni, hogy a lényegi tisztaság valahol ott áll még mindig, mint adott lehetőség: a középső kép alsó részén ott az áttetsző burokba zárt emberpár eredeti, tiszta, sugárzó erotikája, kívánás, vágy és kívántatás, a Genézis tisztító ősvillámainak közepette. A bibe mint szabad, a világitól elzárt gyümölcs, csakhogy a bosch-i koncepcióban nincs határ a világi, a vallás, a mítosz és a misztikum között, csak egy cudarul kivetett háló van, amely, ha hihetünk Bosch-nak, az maga - a fügefalevél. Más néven, a ruha - a középső kép alsó sarkában található az egyetlen felöltözött alak- mint az első civilizációs termék, mely megteremtette az erotikus fantáziát, és létrehozott egy civilizációt, mint olyat, amelyben testet öltött. Amelyben a kívánás és a vágy a kívántatás eszközévé, aztán a vallási fanatizmusokban, a később megjelenő filozófiák miatt pedig mindez a tiltás gyümölcseivé teljesedjék ki. Azaz a természeti szépségeket és folyamatokat alárendelni a haszontudat intézményeinek. Aki nem hiszi, keresse meg a tallért a képen, amely abban az időben honosodott meg, s azon állnak a középkori bosch-i dolgok. Vagy nemcsak azon és ott, és lényegében itt az előrevetített középkor?

Bosch központi ideája a felszabadulás keresése volt, amelyet azonban nem érhetett el, nem valósulhatott meg. Kétségtelen víziók terhelték, de nem lidércnyomások és agyrémek, keresztény érzületei felülemelték ezen, másrészt pedig pont ezek az érzületek mindvégig feszültség alatt tartották, az alkotói extázis pillantai voltak azok, amelyek kiszabadították keresztény koncepcionális rabságából. Hét főbűn, tízparancsolat… a bűn, mint vallási demagógija… ezt mindvégig tudta, nyomasztotta és A gyönyörök kertjében egyrészt ezektől akart szabadulni, levetkezni, oldani a természetes ösztönök vallási dogmák tiltásai alá helyezését. Nem lehet azt modani, hogy szabad ember volt, inkább azt hogy meghasonlott.

Korában egy bizonyos viselkedés lélektant próbáltak ráerőltetni az emberekre, a hivatalos vallási kommünt, és ez nem volt más, mint az elnyomás abszolutizálása. Ebben kora kiegyezett a mai korral, tehát két középkorról beszélhetünk, és egy köztes világról. A mai középkor sokkal sötétebb: a tiltások alól felszabadult az ember, de nem az erkölcs, hanem az újabb viselkedés lélektan rákényszerítése által, amely sötétebb a bosch-i középkornál, mert egy köztes felszabadulás előzte meg: az egyén kiszabadult a tömeg közvetlen ellenőrzés alól, de mint a tömegkultúra részese, nem tudta önerőből áttörni falat. És ez őrli, mert vannak egyedek, akik képesek voltak a szabadság magas fokainak elérésére, le tudták vetni a vallási, filozófia tudás béklyóit, a szeplősítetlen tudás birtokosaivá váltak. Nem lettek szentek, ehhez túlságosan természetközelbe kerültek, mert megértették Bosch alapüzenetét, amelyet a festő maga nem tudott saját számára érthetően megfogalmazni, s ezért nem tudott felszabadulni, hisz élet végső szakaszában a szentség foka felé orientálódott, a vallási közdogma rabja maradt.

Minden hiedelem ellenére, az a középkor tisztább volt a mai romlott középkornál, mert nem ismerte a bűn iskoláját, és ezt maga Bosch se ismerte, ebben középszerű volt. Nem volt zseniális, hisz nem szabadult meg a mágiától, nem is szabadulhatott, hisz nem volt filozófiája, ebben gátolta keresztény tudása. Nem keresztény kultúrája, ez nem volt meg neki, hisz akkor nem festhette volna meg műveit. A keresztény kultúra a mi középkorunkban teljesedik ki, azaz készül kiteljesedni, a mágusok visszanyerték a klérusi erejüket, hisz egy olyan tömegvallás épül ki, amely ott szerepelt Bosch vízióiban, és amelytől hiába menekült.

Nyugodtan lehet korszellemnek nevezni, de a szellemiség minden jegyének hiányában: nem tett egyebet, mint zárta a természet szabadságát, s az uralkodás lehetőségét teremtette meg. Lényegtelen, világi avagy vallási: maga boszorkányüldöztetés volt a propaganda és hatalmának legfőbb eleme, az eretnekséggel történő gyanúsítás csak a másodrangú. Mert egyértelmű, a boszorkányok nem fekete mágusok voltak, hanem természetgyógyászok, akik ismerték a növények az emberben rejlő természeti gyógyerők titkait. Mint például a kézrátétel gyógyerejét, hisz manapság műszerekkel bemérhető, láthatóvá lehet tenni ennek az energiának a fizikai megnyilvánulásait. Az inkvizíció és a boszorkányüldözés nem volt más, mint a természettől történő elszakíttatás. A kiűzetés proféciója… aki akarja, nézze meg azt a festményt.

De most A gyönyörök kertjének üzenetét próbáljuk megfejteni. És ehhez meg kell érteni Bosch lelki,. érzelmi világát és azt a kort. Azt a kort megérteni sokkal egyszerűbb, ezt tudta maga a festő is. Több volt mint kora, de nem volt olyan zseniális, hogy ezt felismerje. Bosch nem ismerte a nemzés, az egyesülés, az apaság gyönyörét, fantasztikumát, mondhatni ehhez már túl mesterkélt volt. Azaz sorsa miatt kizárult a természet egyik legnagyobb fenségének érzékelésének lehetőségéből, s ez vetette aztán a szenti beavatottság kérdései felé, sikertelenül, hisz nem hatolhatott be, alkotásaival történő művészi azonosulása ezt már nem tették lehetővé számára. Pszichológia szerveződését meggátolták festményeiben megvalósult víziói. Persze, e víziók nagy részéhez az alkotói transzban jutott el, akkor váltak élessé. Ott van a képen a két fül közt kés, aki akarja, képzettársíthat, hogy miért a Pokol szárnyban jelent az meg. Nem hihető, hogy használta a szeánszok kellékét, az akkoriban megjelent halogén készítményeket, mert nagy művész volt, kinek erre nem volt szüksége, testében természetesen megteremtek az ihlet és a transzhoz szükséges biokémiai vegyületek. Általában a férfi alkotók adottsága ez, de az igazi művésznők is részesei. Mentális korlát miatt e szelekció, hisz a nő a szülés után nem tehet mást, mint a lehetséges nagy nász felé orientálódik, a fénylénnyel történő egyesülés felé. Persze, ebben a Teremtő és a Megváltó férfinemű tagoltságának filozófiája is közrejátszik. Az pedig percepció kérdése, hogy a Teremtő miért Évát ajándékozza Ádámnak, miért nem történik fordítva. Aki akarja, elmélázhat e megvalósult divinális konceptusról. Csak szembe kell nézni a Paradicsom Teremtőjét ábrázoló alakkal. Ez Bosch lázadása: hisz olyan képet faragott, amelyet a Szentírás tiltott. S akkor a tiltás kapcsán térjünk vissza a mi sötét középkorunkhoz, amely az orgazmus extázisát, az alkotói transzt, a hit bódulatait, a hevesen égő érzelmek tüzeit, minden azon van, hogy elszakítsa az embert a természetétől. És mindaz, ami körülveszi helyette, stresszeli és tudatát, személyiségét megosztva, autentikus, szabad lényének megsemmisítésére tör.

Egyik barátom azt kérdezte, hol van ő az alkotás, az ihlet pillanatában, hisz az írt művet, annak jelentését csak később érti meg. Nos, ott van egy elidegenedett világban, amelyet csak az alkotói extázis pillanataiban vethet le. A többi kényszerű cselekedett, béklyó. Meg lehet keresni a festményen a parabolát: mintegy a virtuális világ előhírnöke. A kezdeti tamáskodás után, a mai középkor (l)inkvizítorai előszeretettel terelik az embereket a virtuális tér felé: a zajló kiűzettetés folyamatának oly hatékony eszköze…


Egyértelmű, e festményről hiányzanak az angyalok. Bosch undorodott az angyaloktól, talán joggal, hisz korában túltengtek a feketemisék és a humanisták, a festészetben pedig az angyalok és a vallási idillek. A humanistáknak nem maradt más, mint visszatérni az ókor kultúrája felé, az egyén méltóságának visszanyerésének szándékától kísértetve. És az is maradt az egyén, szándék és kísértet, a demokratikus feketemisék áldozata, és a következő több mint fél évezred humán szellemi orgiáé, de amely lényegében megtörésére irányult, ha napjainkig végbement ámokfutásokat nézzük, sikerrel.

Bosch érdeme, hogy nem lépett visszafelé. Hogy mennyire volt nála ez tudatos, valószínűleg nem lehet megtudni. Egy ami összekötötte korunkkal, a parabolák, amelyek a Paradicsom felső részében vannak. És egy fül a Pokolban. Tehát a látomás és a hallomás. A parabola szimbolikájának megfejtése nem túl bonyolult, egy evolúciós pontra utal és azt fókuszpontba gyűjti: korunkat(is). Látható az első két kép felső részeiben, ahol szükségszerűen az angyaloknak kellett volna lenniük, madarak jelenléte szimbolizálja a szellemi létet. És olyan is van, hogy egy fehér madárrajt fekete vezet. Mondjuk ez lenne a fellázadt angyal boschi szimbolikája. De ehhez nagyon meg kell figyelni a madarak rajzását a képeken. És hogy a szellemiségről van szó, egyértelmű, hisz a madarak nemcsak a felső kép felső részeiben vannak jelen, hanem az alsókban, az emberi fizikai élettérben is.

És nagyon oda kell figyelni arra, ahogy rajzanak a különböző építményekben és körül. A szimbolika döbbenetes: a Város jelenléte a Paradicsomban. És ekkor óvhatatlanul a borghes-i városelméletnél kötünk ki, Város mit a romlás előidézője, fantazmagóriák születése amelyek egy adott civilizáció táptalaján létre kaptak, mint mondjuk játékbarlangok vagy ahogy elburjánzottak: szórakoztató központok.

Azt lassan ki lehet deríteni, hogy Bosch, bár a triptichonnal a szervezettségre - az ösztönlét tiszta fajtalanságát kiemelve - tört, nem egy tudatosan megtervezett alkotás, és ez sok minden alól felszabadít. Felszabadít a pontosság lidércnyomása alól, hogy kiszorítsa a tiszta humanizmust, és elnyerje méltó helyét a természet, mint aktmágiák és feketemisék sorozata, tehát végső soron az ösztön felszabadulása. Ámbár: a bűn koncepcionális, a bűnhődés csupán reflexió.

E mű nem szürrealista alkotás, hanem a virtuális világ előhírnöke, netán megjósolása. Mi állításunk bizonyítéka? A képen látható parabolák! Kétségtelen korunkat szimbolizáló idom és egyben: hatalmi felségjele. A parabolaantennák világa ez, ahol eszméletlen kísérlet zajlik egy életmód megőrzéséért, ahol a körív a mindenható, a fotocella, mint térsík, már másodlagos. Mert a fotocella konkrét és egy az egyhez. A parabola összevon. Összegyűjti ás egy fókuszpontra irányítja az elektromos jelet, az energiát a hordózóvá silányítja a hordozó. A hordozót nem érdekelheti a tartalom és az információ minősége: szolgáltatás. A szolgáltatót sem érdekli a tartalom. A célszemélyt se, hisz a humanisták már ezelőtt ötszáz évvel is az ókorba merültek, hogy ideát találjanak. Az ókor és a humanizmus csak egy látomás volt, ellenben a világgal, amely realista, ahol látomások sugárívei szabdalják szét a közpályát, a kezdet pedig mindig visszatér önmagába, a végzetébe.

Boschnak, akár azoknak a művészek, akik eleve tudnak és látnak, önmagán kívül nemigen volt már szüksége másra. Elég ha magába fordult, képes volt és megtanult magába fordulni. Ott bent eleve adottak az ismeretek, mint sejtés, megérzés, a tudatalatti, a tudatfeletti. Nem él tudatosan, csak az alkotás pillanataiban, hogy felszabadítson. Akkor a tudat nem létezik, és nem a világ se, csak képek, hangok, szubképek és metahangok, ahogy megjelennek a tudat szuburbiáiban. És indokolt, mert maga a világ se létezik, az emberi, mint az olyan.

Csak fókuszpont. A civilizáció mindig is az volt, ahogy az embereket az irányíthatóság fennhatósága alatt próbálták tartani, s így a valóság valószerűtlen rémkép lett, az ösztön győzelme, hisz maga a szervezettség nem instinktuális, hanem konceptuális, amelyből száműzött a paradigma. Az élet.

Mondjuk.

Bosch nem játszott, amikor egy az egyhez nevezte meg az ösztönt, hanem élt. Nem az életét élte, de ezt csak az alábbiakban lehet megérteni.

Hogy mit tett korában az élő hatalom, a klérus? A korrupciót művelve élt, tehát messze nem akarta felszabadítani az életet. És nem is lehet. Az életet felszabadítani nem lehet. Csak pillanatok vannak, amelyekben az ember felszabadulhat, attól független, hogy művész vagy nem. Amikor egy-egy pillanatra megérzi a világ visszásságait. A zsenialitás pillanatai ezek, és az érzékenységtől függ, hogy az emberben hagynak nyomot vagy nem. Vannak akiben nem, és vannak akiket egy-egy ilyen pillanat egész életére elkötelez. Az iránt, amit abban az egy pillanatban érzett. Abban az egy pillanatban sűrűsödött az életen túllátó, a lét igaz voltát feltáró és megvilágosító értelem. De az ilyen pillanatnak alárendelni a létét az élet fölött, csak nagyon kevésnek sikerül. Több mint beavatottság, több mint szentség.

Feltehetően, Bosch egy ilyen pillanat miatt száműzte az angyalokat. Túllátott az angyalokon, az angyali, mennyei hierarchián. Tehette, hisz ember volt. Hogy milyen ember volt? A gyönyörök kertje egyrészt profetikus, másrészt az elszabadult, féktelen ösztönök, kora elfajulásainak, eltévelygéseinek hedonikus ábrázolása. Nem vita, korunk morálja, az emberi érzések és érzelmek szecessziós trendje ezek közül néhányat felment a bűn kötelékéből, és a közerkölcs számára elfogadhatónak ítéli meg. Bosch nemigen törődött a magasabb érzelmekkel, az emberi kapcsolatok finomabb megnyilvánulásaival, mélyebb rezgéseivel. A csalárd, a gonosz, a bujaság, romlottság szimbolikus ábrázolásaiban aktszerű volt, nála nincs helye az erotikának, sokkal közelebb áll a pornográfiához.

A gyönyörök kertjének túlhaladása könnyű a spirituális lelkületű ember számára. Ez a művészet ereje a profetikusságával, az ész berkeiben hat, az érzések közül elsősorban félelmet és rettegést vált ki, aztán következik a menekülési kísérlet, a tagadás, tehát az üzenet elvetésére tett próbálkozás. Az ember megpróbál elzárkózni az elől, amit lát. Azért mert nem érti, és ami még fontosabb, lénye legmélyén tisztának érzi magát, akire nem vonatkozhat. Tehát az értelem instinktuálisan menekül attól, amit lát, nem fogadja el azt az ösztönvilágot, amely benne él, s amely a festményen jut kifejezésre. Az ösztön, tehát a tudatalatti magára ismer, és ezért támadja az értelmet, menekülésre kényszeríti, önmaga megtagadására. És nem kétséges, erősebb az értelemnél. A vágy diabolikusra süllyesztett volta miatt, amely hihetetlen agressziók felszabadítására képes. Az ajzás jelenetről-aktra ott a festményen.

A prebiblikus időkben a diabolikusnak nem létezett ilyen szinten. Ki kellett fejlődnie a keresztény moralitásnak, hogy a diabolikus iskolába szerveződjék. Freud előtt a lélek tisztább volt, az ismeret penetrációja szinte végzetessé vált számára. Azzal, hogy a tudat és az ösztön közötti kéreg módosult a tudat, a megismerés által, amely ellen védtelen volt. Mondjuk, A gyönyörök kertje a Biblia és a az emberi lét közötti kéreg, ahol a kapcsolatok, viszonyok szimbiózisok, átütések olyanok, amilyenek. Azaz profán biblia. És mégsem az, mert ott van a harmadik képen a krisztustövisek helyén a gótikus tűznyelvek, amelyeknek hinni lehet. Nem bennük, hanem ahogyan és amiért égnek és égetnek bennünk.

Egy triptichonra irányította amit addig a pillanatig tudott a világról és az életről, a léte nevében, hogy megtalálja, amit keres. Nem találta meg.

Valószínűleg, lesznek még korok, amelyek felfedezik koruk szimbolikáját Bosch művében. Ameddig az élet szimbolikus, addig ilyenek történnek. Az ember megpróbálja összevonni a világegyetem energiaforrásaiból érkező energiát, hogy egy fókuszpontra irányítsa: önmagára. Persze sokká válik, válhat így, másnak és önmaga számára is. A más és önmaga elviseléséhez óriási pszichikai energiák és magas szintű szerveződési képesség szükséges. Ha ez nincs meg és mégis képes tudatosan szinkronba kerülni az élettel, és ha megérti mi teheti tönkre őt, majd pedig életét, egyetlen óhaja marad: megszabadulni végzetes energiájának erejétől. És nem fog sikerülni. Mert ehhez már nem marad energiája, ehhez túlontúl erőssé vált, már magát se képes legyőzni. Csak a világot. És lehet hogy ilyen erősnek született, nem tanulhatott meg bánni energiájával, ehhez túl világi lett.

Az energiával bánni tanulni kell. Az az egyetlen pillanat megmutatja az élet visszásságait, hogy mire használta fel létező erejét. Az emberben létező erő erősebb mint a kozmosz energiája. Mert akinek voltak ilyen pillanatai, amelyben fölvilágosult, feleszmélt, beavatottságot nyert vagy nevezzük bárhogy, megértheti annak a pillanatnak az iszonyatos energiáját. Több mint egy élet. Mert egy másik alternatívája. Persze, hogy az ember megértse ezt, meg kell szereznie, el kell nyernie az energiagazdálkodás képességét. Az a pillanat a pszichikai energia elnyerése felé vezető út, és nem lehet tudni, honnan eredt. Ha csak egy-két ember érezné, akkor azt lehetne mondani, hogy az emberben van, ott él. De ha nagyon-nagyon sokan érzik, akkor feltehetően emberen túli fókuszpontból jött.
Tehát egyrészt ezért szimbolikus, másrészt kreatív. A kreativitás azt jelentheti, ahogy az ember bánni tud energiáival, megszerzi erőforrásait, megszervezi energiagazdálkodását.

Bosch nem engedhette meg magának, hogy realista legyen, hisz kora miatt nem érthette vízióit és hallomásait, de mégis megmutatta korunkat. A virtuális világ jövendölése pontosan kimutatható az első két kép felső részén, különösen a Paradicsomban. Ott pontosan megnevezhetőek a madárrajok körforgása, szellemutak összefonódása. Alant, mondhatni, a fajtiszta fajtalan természet, és ez betör a szellemi világba, mi több, annak alapját képezi, de nem egységét. Az egység konceptusa csupán ösztönszinten valósul meg. A szellemiség az egységre tör, de nem ismeri az ehhez szükséges spirituális energiát, amelyek a Pillanatokban jelentkeznek. A Pillanatok folyamatos áramlása valószínűleg a történelemmel párhuzamosan zajlik, s csak keresztezheti. Ahol egy-egy Pillanat keresztezi a történelmet, ott már nem kell visszanyúlni a múltba mintáért.

Bosch kreatív pillanatai valószínűleg egy ilyen pillanata volt, több mint önmaga, és másokat boldogtalanná tesz, mert nem értik. Valószínű, maga Bosch is boldogtalan volt, több mint önmaga. Ezt a többletet nagyon nehéz megérteni, valószínű, több ilyen pillanat kell az ember életében, hogy tisztán láthasson, észrevehesse az élet visszásságait. És az a művészet és az élet konfliktusa, hogy az ilyen pillanatok nem haladnak egymással párhuzamosan. A világegyetem nem körforgás elve szerint működik, hanem a spirális elvén. A spirituális a spirális átlója, hisz egyetlen gondolat képes áthatolni ezen a rendszeren egy pillanat alatt. És ahol a spirituális gondolatként metszi egy pillanat alatt a spirális világegyetemet, ezen a metszésponton születik ami halhatatlan…