Portfóliók
Művészet, irodalom, társadalom
Művészet, irodalom, társadalom
avagy a boldogság keresése (I. rész)
(bevezető)
Nem az a kérdés, hogy ez vagy az irodalom, hogy mi a művészet, miért ilyen vagy olyan a társadalom. Ha csupán láttatni engedjük magunkat, olyannak, akik lenni szeretnénk, nem olyannak mutatjuk, ahogy és amilyenek vagyunk, a legtöbb esetben magunkban, az azt jelenthetné, hogyan nem juthatunk túl önmagunkon. A legtöbb esetben ez jelenti a szubkultúrát, a következményt, a társadalmat. Namost ebben korban a kultúra nem az, hogy milyen művelt egy társadalom, mondjuk a nyugati, hogy milyen a technikai expanziós ereje, polgárai milyen szinten tudnak államformában gondolkodni, hanem az, mennyire lehetnek boldogok. Ha a cím sorrendjében gondolkodunk, mert ha a társadalom, irodalom, művészet lenne a cím, akkor a szubkultúra súlypontja nem így sorvasztana, azaz hogyan és miért maradunk magunkra. Nem a magányról beszélek, a magány más, elérhető az a szintje, amikor az ember már nem lehet magányos. Nem mert megbékélt önmagával, hanem mert irodalom, művészet, társadalom, és akkor az ember elért a műveltség azon fokára, amit már nem ért meg a köz, mert az elfoglalja és kitölti a hely amelyben és amelyet él, ott és amelyet annak élve kitölti. A közhely lehet az én művészete, irodalma. Képben, versben, szoborban megnyilvánulva közhely. De ez nem irodalom és nem művészet, hanem egy technikailag megszervezett vagy ellenkezőleg, egy technikailag megszervezetlen állam polgára. A modern és posztmodern állam alapkoncepciója. Létezik egy nagy-nagy zavarkeltés, a mai posztmodern állam (amely több mint a modern állam), és a feudális államforma között légyegében nincs nagy különbség, amennyiben a technikai expanzió és a tulajdonjogot nézzük, az emberi jogokat, amelyek egyre inkább nem esnek egybe az azt megvalósító lehetőségekkel. A boldogságra törés lehetőségére gondolok. Mondjuk az egyik technikailag legexpanzívabb szövetségeben, az Egyesül Államokban törvénycikk garantálja, hogy az embernek jogába áll boldogsága keresése. Természetesen, mivel a mai jogrendszer a kétezer éves római jogrendszeren alapul, csak arra kell rákérdezni, miért hullott szét a római birodalom, és megértjük ennek a jogrendszernek az avittságát, abban a korlátjában, ahogyan nem képes biztosítani a boldogság keresését.
Hogy ezt mennyire biztosította a feudális rendszer burzsoáziája, a modern állam, a posztmodern, a kapitalizmus, a kommunizmus, a piacgazdaság, arról sokat lehetne beszélni, de nem érdemes. Beszélnek a művészet- és irodalomtörténeti korszakkategóriák. De nem elég. És az sem elég már, ha az intellektuális elit és a szellemi arisztokrácia beszél. Korunk intellektuális elitje és szellemi arisztokráciája nem beszél a humanizmus összeomlásáról, mint ahogy annak idején is azt tette, ötszáz évvel ezelőtt, amikor a reneszánsz árnyékában összeomlott a humanizmus. Mint a korlátlan tudás és a tökéletes szépség elérése. Persze, azóta részben megtudtuk, miért nem lehetséges ez. Tudjuk, de ki gondolta volna, hogy akkor a manierizmus miatt nem sikerült, mert művészi rangra emelkedhetett. És most ötszáz év elteltével a neomanierizmus próbál művészi rangra emelkedni, de már nem sikerülhet. Nem azért, mert annak idején előtag nélkül sem sikerült, hanem mert újra azok az feudális jellegű erőcsoportosulások zajlanak, csak most multinacionális cégeknek nevezik őket. A reneszánszt követő politikai, vallási háborúk, amíg az európát elárasztó barbár idegen hódítók ellen fel nem kellett egységesen lépni. És sikerült, mert következtek az újabb politikai, de már világháborús szinteken. És a köztudattal ellentétben, nem a világ újrafelosztása volt a cél, hanem az egyes államok technikai expanziós térnyerése.
A középkor végén a felhalmozott tőkét nem a termelés érdekében kamatoztatták, hanem egy része a luxust szolgálta és a háborúkat pénzelte, a mai felhalmozott tőke a piacszerzési háborút, a luxust és a fogyasztás növelését, a termelés másodlagos értékűvé vált. Társadalmi, tudományos, kulturális tapasztalatok, tehát a szerzett ismeretek integrálása csak azért nem vezetett káoszhoz, mert megjelent maroktelefon és a számítógép, és az előbbit a tudomány nem volt képes előre látni. A számítógép pedig a virtuális világot hozta el. A reneszánsz kor idején az ember belátta, nem a világegyetem korlátlan ura, s e felfedezés a manierizmus egyik hajtóerője volt, hisz sorra összeomlottak az ember világmindenség központjába vettetésének ókori filozófiai elméletei, s vele egy történelem. A soros új történelem, az idealizmus és realizmus ellentmondásának időszaka a manierizmus bukása után következett. S csak azért nem következett az apokaliptikus világégés, mert mindkettő filozófia maradt, hisz egyértelmű, a filozófia nem boldogít, és nem az egyetemes megismerés kulcsa.
A virtuális világ magával hozta azt, ami lényegében a manierizmus társadalmát szétzilálta, annak idején, a mesterséges memória tudománya, mely különféle mnemotechnikai trükkökkel lehetővé próbálta tenni az egyre nagyobb ismeretanyagnak az emberi agyban való elraktározását; és az úgynevezett lullizmus pedig a tudományoknak és fogalmaknak sajátos elrendezési módszere, kombinációs technikája.
A virtuális világban ez a folyamat sajátosan zajlik, és feltevődött a régi új kérdés: a boldogság vagy hatalom, azaz mi is okozza az újra világjelenségé váló válságot? És egyáltalán, válság van-e? Vagy csak a boldogság hatalmának és a hatalom boldogságának ellentmondásai az, ami okozta és okozza a harmóniától való immár válságos eltávolodást, és hogyan, milyen eszközökkel lehet harmóniára törni, és a harmónia mennyire hozza meg vagy jelenti az ember számára a lehetséges elérhető boldogságot.
Újfent rá lehetne kérdezni cím sorrendjére, művészet, irodalom, társadalom… de ha a harmóniára gondolunk, akkor következik az újabb fogalom, a kultúra, amely immár inkább csak arra jó, hogy ráébresszen kulturális valóságunk tragikus bonyolultságára, amelyet a harmónia ötszáz év óta zajló és egyre fokozódó megbomlása okoz. És ilyen szemszögből szemlélve, az elidegenedés már mást jelent, mint aminek magyarázzák, mert elsősorban még nem született meg filozófiája. Ez okozza térnyerését…
avagy a boldogság keresése (I. rész)
(bevezető)
Nem az a kérdés, hogy ez vagy az irodalom, hogy mi a művészet, miért ilyen vagy olyan a társadalom. Ha csupán láttatni engedjük magunkat, olyannak, akik lenni szeretnénk, nem olyannak mutatjuk, ahogy és amilyenek vagyunk, a legtöbb esetben magunkban, az azt jelenthetné, hogyan nem juthatunk túl önmagunkon. A legtöbb esetben ez jelenti a szubkultúrát, a következményt, a társadalmat. Namost ebben korban a kultúra nem az, hogy milyen művelt egy társadalom, mondjuk a nyugati, hogy milyen a technikai expanziós ereje, polgárai milyen szinten tudnak államformában gondolkodni, hanem az, mennyire lehetnek boldogok. Ha a cím sorrendjében gondolkodunk, mert ha a társadalom, irodalom, művészet lenne a cím, akkor a szubkultúra súlypontja nem így sorvasztana, azaz hogyan és miért maradunk magunkra. Nem a magányról beszélek, a magány más, elérhető az a szintje, amikor az ember már nem lehet magányos. Nem mert megbékélt önmagával, hanem mert irodalom, művészet, társadalom, és akkor az ember elért a műveltség azon fokára, amit már nem ért meg a köz, mert az elfoglalja és kitölti a hely amelyben és amelyet él, ott és amelyet annak élve kitölti. A közhely lehet az én művészete, irodalma. Képben, versben, szoborban megnyilvánulva közhely. De ez nem irodalom és nem művészet, hanem egy technikailag megszervezett vagy ellenkezőleg, egy technikailag megszervezetlen állam polgára. A modern és posztmodern állam alapkoncepciója. Létezik egy nagy-nagy zavarkeltés, a mai posztmodern állam (amely több mint a modern állam), és a feudális államforma között légyegében nincs nagy különbség, amennyiben a technikai expanzió és a tulajdonjogot nézzük, az emberi jogokat, amelyek egyre inkább nem esnek egybe az azt megvalósító lehetőségekkel. A boldogságra törés lehetőségére gondolok. Mondjuk az egyik technikailag legexpanzívabb szövetségeben, az Egyesül Államokban törvénycikk garantálja, hogy az embernek jogába áll boldogsága keresése. Természetesen, mivel a mai jogrendszer a kétezer éves római jogrendszeren alapul, csak arra kell rákérdezni, miért hullott szét a római birodalom, és megértjük ennek a jogrendszernek az avittságát, abban a korlátjában, ahogyan nem képes biztosítani a boldogság keresését.
Hogy ezt mennyire biztosította a feudális rendszer burzsoáziája, a modern állam, a posztmodern, a kapitalizmus, a kommunizmus, a piacgazdaság, arról sokat lehetne beszélni, de nem érdemes. Beszélnek a művészet- és irodalomtörténeti korszakkategóriák. De nem elég. És az sem elég már, ha az intellektuális elit és a szellemi arisztokrácia beszél. Korunk intellektuális elitje és szellemi arisztokráciája nem beszél a humanizmus összeomlásáról, mint ahogy annak idején is azt tette, ötszáz évvel ezelőtt, amikor a reneszánsz árnyékában összeomlott a humanizmus. Mint a korlátlan tudás és a tökéletes szépség elérése. Persze, azóta részben megtudtuk, miért nem lehetséges ez. Tudjuk, de ki gondolta volna, hogy akkor a manierizmus miatt nem sikerült, mert művészi rangra emelkedhetett. És most ötszáz év elteltével a neomanierizmus próbál művészi rangra emelkedni, de már nem sikerülhet. Nem azért, mert annak idején előtag nélkül sem sikerült, hanem mert újra azok az feudális jellegű erőcsoportosulások zajlanak, csak most multinacionális cégeknek nevezik őket. A reneszánszt követő politikai, vallási háborúk, amíg az európát elárasztó barbár idegen hódítók ellen fel nem kellett egységesen lépni. És sikerült, mert következtek az újabb politikai, de már világháborús szinteken. És a köztudattal ellentétben, nem a világ újrafelosztása volt a cél, hanem az egyes államok technikai expanziós térnyerése.
A középkor végén a felhalmozott tőkét nem a termelés érdekében kamatoztatták, hanem egy része a luxust szolgálta és a háborúkat pénzelte, a mai felhalmozott tőke a piacszerzési háborút, a luxust és a fogyasztás növelését, a termelés másodlagos értékűvé vált. Társadalmi, tudományos, kulturális tapasztalatok, tehát a szerzett ismeretek integrálása csak azért nem vezetett káoszhoz, mert megjelent maroktelefon és a számítógép, és az előbbit a tudomány nem volt képes előre látni. A számítógép pedig a virtuális világot hozta el. A reneszánsz kor idején az ember belátta, nem a világegyetem korlátlan ura, s e felfedezés a manierizmus egyik hajtóerője volt, hisz sorra összeomlottak az ember világmindenség központjába vettetésének ókori filozófiai elméletei, s vele egy történelem. A soros új történelem, az idealizmus és realizmus ellentmondásának időszaka a manierizmus bukása után következett. S csak azért nem következett az apokaliptikus világégés, mert mindkettő filozófia maradt, hisz egyértelmű, a filozófia nem boldogít, és nem az egyetemes megismerés kulcsa.
A virtuális világ magával hozta azt, ami lényegében a manierizmus társadalmát szétzilálta, annak idején, a mesterséges memória tudománya, mely különféle mnemotechnikai trükkökkel lehetővé próbálta tenni az egyre nagyobb ismeretanyagnak az emberi agyban való elraktározását; és az úgynevezett lullizmus pedig a tudományoknak és fogalmaknak sajátos elrendezési módszere, kombinációs technikája.
A virtuális világban ez a folyamat sajátosan zajlik, és feltevődött a régi új kérdés: a boldogság vagy hatalom, azaz mi is okozza az újra világjelenségé váló válságot? És egyáltalán, válság van-e? Vagy csak a boldogság hatalmának és a hatalom boldogságának ellentmondásai az, ami okozta és okozza a harmóniától való immár válságos eltávolodást, és hogyan, milyen eszközökkel lehet harmóniára törni, és a harmónia mennyire hozza meg vagy jelenti az ember számára a lehetséges elérhető boldogságot.
Újfent rá lehetne kérdezni cím sorrendjére, művészet, irodalom, társadalom… de ha a harmóniára gondolunk, akkor következik az újabb fogalom, a kultúra, amely immár inkább csak arra jó, hogy ráébresszen kulturális valóságunk tragikus bonyolultságára, amelyet a harmónia ötszáz év óta zajló és egyre fokozódó megbomlása okoz. És ilyen szemszögből szemlélve, az elidegenedés már mást jelent, mint aminek magyarázzák, mert elsősorban még nem született meg filozófiája. Ez okozza térnyerését…
