Portfóliók

Mi minden fér el bennem, ház alatt alszom, ha fent vagyok és világot égetnek bennem, akkor pakolnak új árnyékokat üregemben. Kinyitják az ajtómat, huzatot lel így a szám, megfordul bennem a levegő és üldögélő por száll fel székéről. De csak pakoltak idáig és én már plafonig rakva vagyok, bírnám még, de a szám tele, most akkor a fogaimat üssem ki - hogyan legyen így újabb kacatoknak helye? Jó lenne, ha a régi, szakadt képeket, legalább azokat kitennék, mert helyük úgy látom a legtöbb. Összenyomni magam nem tudom őket, pedig bennem lassan már a hánytató gondolat is egyre mélyebb éket kap. Jó, jó, hát hova is lehetne őket rakni, ha már a gazdájuk sem nézi. Én persze csak titokban, piros betűs ünnepek éjjelén, amikor hajnalig tart a háznál egy nap. Akkor én is pihenést lopok a vigasztaló sötétbe, kerítem hát a legbelső sarokból azt a tudod melyik széket. Kicsit, finoman megrázom magam, senki se hallja. Ilyenkor szülök egy téglákból rakott kölyköt. Ez csak belülről lyukas és nem úgy, mint én, aki csak lyukból fakad. Gyermekem így ül a sötétben és meséli mit is lát a képen.