Portfóliók
Elégtétel
Halmosi, a volt humánerőforrás igazgató, vagy negyed órája figyelte a kövezetre boruló koldust. A karjait előrenyújtó, tenyereiből kelyhet formáló mozdulatlan asszony a járókelők többségéből szánalmat, másokból viszolygást váltott ki.
Halmosi nem dőlt be a póznak, sőt egyre fokozódó ellenszenvet érzett. Hiszen ő maga is nehéz helyzetbe került, amikor néhány hónapja váratlanul megváltak tőle.
Több mint nyolc együtt végigdolgozott év után mindössze annyit mondott neki a cég vezetője, hogy racionalizálni kell a költségeket. Halmosi heteken keresztül hívogatta az ismerőseit, mire ráébredt, esélye sincs. Akár az eredeti szakmájába is visszament volna, de mindenütt elutasították. A volt igazgató rohamosan veszített az önbecsüléséből. Többniyre csak céltalanul lődörgött a városban.
De a koldulás az más, ahhoz mindent fel kell adni. Vagy az is lehet, csak hatásvadász színházi produkció az egész. Mint ezé is itt.
Halmosi nem bírta tovább, a télikabátja alá beszivárgó jeges levegőtől amúgyis fázni kezdett. A földön térdeplő asszonyhoz lépett.
- Jól figyelj – mondta a rongycsomónak. Megpróbált uralkodni magán, hogy ne remegjen a hangja.
- Kapsz tőlem egy tízezrest, ha megnyalod a kezem. Ahogy elnézem, két nap alatt sem jön össze ennyi. Egy perced van rá, hogy megcsináld. Hallod? – fejezte be a kesztyűjét lehúzva. Gyomra összeszorult az izgalomtól. A kolduson nem látszott, hogy megértette.
- Harminc, harmincöt, negyven, negyvenöt... – tagolta a férfi, aztán egyszerre érezte, az asszony megragadja a kézfejét, majd lassan végignyalja.
- Rendben – húzta el a karját Halmosi. Nem bírt a lábánál térdeplő náre nézni. – Megkapod a pénzed.
Miközben a koldus tenyerébe gyűrte a tízezrest, hetek óta először ismét embernek érezte magát.
