Portfóliók
A mai költészetről
Hol is kezdjem? A ’k’ betűnél vagy a ’t’ betűnél? Vagy az ’sz’ betűnél? Megragadhatom-e ezt a fogalmat egyáltalán, és el is magyarázhatom-e úgy, hogy mindenkinek egyaránt ugyanazt jelentse? Efelől kétségeim vannak. Lesz-e a szó elismert a maga mondanivalójával, képeivel valaha, sokat fognak-e rá áldozni valaha is az emberek? Efelől még nagyobb a kétségem. Mindezek ellenére létezik, ha nem is megfogható, és szerves részét képezi életünknek, bármennyire is idegennek hangzik sokaknak ezt kimondani. Ezért is égető róla beszélni, kiforgatni, mint egy szervet, és jó alaposan megvizsgálni, hol van a baj vele.
Miért elengedhetetlen része az életünknek? Ezt kérdezi minden laikus vagy olyan, aki még ezen soha nem gondolkodott el. Bevallom, nekem is sokat kellett ezen töprengenem, mert nem könnyű erre rájönni, és meggondolatlan választ sem szabad adni rá. Ám ahogy a matematika fontos összefüggéseket határoz meg, ahogy a fizika leírja és megmagyarázza a világ működését, ahogy a kémia feltérképezi a világ születését, úgy a költészet –habár értelmetlen locsogásnak, és a szavak kifürkészhetetlen halmának tűnhet – tanításra, a lélek megsegítésére, és fejlesztésére hivatott. Mert honnan tudnánk, mit jelent a skalp vagy a paksaméta szó, ha nem legfőképpen a könyvekből? Honnan tanultuk el az együttérzést? Kérem, senki ne mondja azt, hogy Juhász Gyula Anna örök című verse elolvasása után nem állt meg egy pillanatra, és merengett el a szegedi költő érzelmein!
Azok is verselnek néhanapján, akiket „egyszerű” embereknek nevezünk. Ez a készség, hogy kiadjuk valamilyen formában vágyainkat, bánatunknak mindenkiben megvan, és aki nem tud festeni, könnyebben talál választ a sorokban, és dobja le magáról a feszültséget üres lapjára. Ezt más is könnyebben megérti, mint egy piros foltot a fehér vászon közepén, és a szavak mindig mélyebb hatást érnek el, mint a csendes megfigyelés egy műteremben.
A költészet történelmébe, híres-hírhedt képviselőibe hagy ne menjek most bele. Aki ezeket a sorokat olvassa, minden bizonnyal épp olyan sokat tud Villonról, vagy Sylvia Plath-ről, mint Kosztolányiról, éppen ezért csak időpazarlás lenne megemlékezni Shelley különös haláláról vagy Ady botrányos életéről, és nem is ezen van a hangsúly. (Félreértés ne essék, én nem sajnálom magamtól az írást, de akinek minél előbb világosságot akarunk mutatni, azt nem szabad visszatartani egy perccel, sőt másodperccel sem tovább, hanem előre kell engedni előtte tartva a lámpást.)
Legszívesebben a költészet egy igaznak mondott állításával kezdeném, amivel egyre többször találkozom, ahogy haladok előre a korral. Eszerint minden történelmi kornak megvan a maga nagy költője –rendszerint állam szerte-, ahogy eszméje is Hegel szerint, és emiatt nincs –vagy nem tudjuk, hogy van- olyan poéta, aki igazán kimagasló lenne manapság. Ha megvizsgáljuk, ez megdöbbentően igaz. Csak a magyar irodalmat nézve, a reneszánsznak ott volt Janus Pannonius, a barokknak Balassi Bálint, a felvilágosodásnak Csokonai, a romantikának Petőfi, a realizmusnak Babits Mihály és a többi, és a többi. És a mi korunknak? Mi milyen kort élünk?
De fejtsük csak tovább. Meg tudnánk-e pontosan mondani, József Attila vagy Tóth Árpád milyen stílusirányzathoz tartozik? Pedig bátran állíthatom –és ebben ki cáfolna meg-, hogy József Attila ugyanolyan magaslatokban van a magyar költészetet tekintve, mint Csokonai vagy akár Petőfi. Aztán honnan tudom én azt, hogy most nem él- e valahol az országnak egy eldugott szegletében a jövő nagy költője? Honnan tudom, hogy ő nem lesz-e korszakalkotó azzal, hogy bekapcsolódik a mai eszmeáramlatokba?
Hogy honnan? Mi sem egyszerűbb: nincsenek stílusirányzatok, nincs korstílus. Azazhogy vannak, mint az abszurd áramlatok, amiket borzasztó nehéz szerethető és könnyen emészthető formába öntenünk. Amit a festők elvonttá tesznek egy groteszk testtel és egy emberfejjel, azt a költő kifejheti szavakkal, de abból nem lesz érdemleges mű, azt nem lehetne olyan egyszerűen megemészteni, mint néhány vonalat, és az olvasók laza mozdulattal a szemetesbe dobnák.
Sajnos nem tudjuk pontosan, mi jellemző a jelenre, nincs mire támaszkodnunk, nincs miből kiindulnunk. Petőfi Sándor pontosan tudta, mi az a romantika, pontosan tudta, mi az a ’spleen’, ezt a kifejezést nem az utókor adta neki, mint ahogy felosztotta a történelmet ókorra, középkorra vagy újkorra. Ő tisztán látta, milyen elveket követ, tisztán látta példaképeit, mikor forradalmat és rousseau-i kommunákat akart, és ezért nem inogott meg. De mivel fogalmunk sincs, pontosan mit szeressünk vagy tegyünk elfogadhatóvá, ezért a tehetségesebbek is csak úsznak az árral és középszerű, feledhető, nem ritkán régies verseket írnak, lehetőségük sincsen kiemelkedni, megragadni az alkalmat, hogy igazi képviselőivé váljanak egy-egy korszaknak. Kell tehát egy ember –ha már irányzat nincsen-, aki van annyira zseni, mint amennyire szerencsés, és képes pont olyan időben születni és élni, képes éppen olyan műveket alkotni, ami ínyére van az embereknek. Képes feláldozni fiatalságát a kevés pénzért és a nyomorúságért. Ennek az embernek olyan verseket kell írnia, amelyek semmihez nem hasonlíthatók, az ízük némelyeknek keserű, de összességében kifejezetten édes és újszerű. Mert ha nincs követhető eszme, az embernek kell az eszmévé válnia, és elindítania a kultúra újfajta hullámát.
Persze, én könnyen beszélek, hogy kell valaki. Olyan embert találni, akinek személyisége pont eléggé szerény vagy pont eléggé magabiztos, és épp eléggé újító, százévente csoda, ha születik. Nem kell olyanra gondolni, aki világmegváltó, és percek alatt tanul meg egy eclogát. Az a valaki lehet teljesen átlagos is ahhoz, hogy a jövő majd felemelje, és isteni magaslatokba vigye. Nem tudom, megszületett- e már egy ilyen, vagy hogy épp most hunyt volna el, hiszen a kortársak mindig nehezen látnak el a horizontig, amikor annyi sötét felhő veszi körül őket. Ezt csak a jövő tudja majd megmondani, a jósolgatás pedig nem kenyerem. Szavaim talán hasonlíthatnak a messiás várásához, teljességgel romantikusak, de ha mások hisznek az apokalipszisben, úgy van jogom reménykedni nekem is abban, hogy vannak még kitalálásra váró eszmék, és nem kell folyton a múltból táplálkoznunk.
A mai kultúra katasztrófa, unalom. Egysíkúság, középszintűség jellemzi, ezt valljuk be. A könyvespolcokon szinte kivétel nélkül szabad vers kötetek sorakoznak idétlen címekkel, ami önmagában nem is lenne szemet szúró, ha mellette találnánk néha szonett gyűjteményeket, új pásztorénekeket, vagy akár modern eposzokat. Most meg lehet mindenkinek a véleménye rólam, hogy régimódi vagyok, nem támogatom a kortárs költészetet és a divatos a versformákat. Aki ezt gondolja, nem lát a dolgok mögé, és itt megint csak példákat kell felhoznom saját testi épségem megóvása céljából, mielőtt még máglyán elégetik ezt a cikket itt velem együtt.
A szabad vers szabad is, meg vers is, aki írja a szabad verseket, azzal sincs gond. De miért tanácsolják az idősebbek a fiataloknak, hogy vagy csak szonetteket vagy csak szabad verseket írjanak? Csak mert azok egész eladhatóak, és csak mert legtöbbje olyan ócska, mint a mai költészet? Ismernénk ma Berzsenyit, ha hallgat Kölcsey recenziójára és a kibontakozó romantika helyett visszatér a klasszicizmushoz? Radnóti az a bizonyos Radnóti lenne-e, ha a szabad versek elhatalmasodásának korában a bukolikáit időmérték nélkül veti le? Nincs bajom a szabad versekkel, sem a szabadverselőkkel, de helyet kell biztosítani azoknak is, akik bár látszatra agyoncsépelt, lerágott rímeket használnak, mégis gondosan megszerkesztik és mondanivalóval látják el alkotásiakat. Sőt, én modern eposzokat, verses regényeket is szívesen látnék! Miért is ne? Átgondolandó dolgok ezek, ebben biztos vagyok, rengeteg sok tehetség tűnne fel, és sok „Ilyen a belem” szerű cím párologna el a könyvkiadók ajánlataiból.
Mondhatja persze valaki, hogy a romantikusok sem tértek vissza a klasszicizmushoz, vagy a naturalisták a romantikához, akkor miért kéne a kortárs művészetnek visszakanyarodnia a bokor- és keresztrímekhez? A válasz erre egyszerű: a rímek és a megszerkesztettség soha nem képviseltek korstílust, soha nem avultak el az évek folyamán, tehát visszatérni a szabad versekről a „hagyományos” verselésre korántsem lenne visszalépés, inkább csak egy másik úton járás. A költészet soha nem a divatból áll össze, hanem a minél egyedibb és színesebb költők, és a mellettük eltörpülő divatos költők halmazából.
A második gondolat –ami közvetlenül következik az elsőből- szerint politikai csendben nem szól a lant.
Politikai csend. Ez alatt nem a pártok boldog együttműködését kell érteni, ez hiú ábránd. Nem is gazdag családokat vagy a korrupció nemlétét. Egy olyan időszakot a történelemben, amikor diktatúrák, elnyomások, háborúk, járványok nem léteznek vagy, ha igen, hát elenyészően, nem meghatározóan. Ez az, ami pillanatnyilag beköszöntött, ha nem is a világban, de Magyarországon mindenképpen. Nincsen forradalom, amiből kinőhetné magát egy Petőfi. Nincsen világháború, ami mögött meghúzódhat egy Kosztolányi. Lényegében nincs olyan közéleti tényező az országban, ami ellen lázadni kéne, nincsen diktatúra, ami felhozza az elfojtott érzelmeket az értelmiségben.
Akkor mégis, honnan várjuk azt, hogy feltűnjön egy igazi zseni? Mi indokolja azt, hogy az ’56-os forradalom után vagy a kommunizmus alatt nem nőtte ki magát a sokaságból egy valamirevaló, újító figura? Úgy hiszem, ez leginkább a magyarság öntudatának csökkenése miatt van. Vegyük a török elnyomást: a közel másfél évszázad alatt, amikor az Alföld tág rónáin trónoltak az oszmánok, a nemzeti érzés mindenkiben megerősödött, és ez egészen 1686-ig, a törökök kiűzésének évéig kitartott, nem veszett el a generációkban. Aztán itt a ’48-as forradalom: mi sem ékesebb bizonyítéka ez a hazaszeretetnek. Gondoljunk csak bele: Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany mind a nemzetért alkottak, mindegyikükre az összetartó erő hatott, a nép szabadságvágyának hevében éltek. Azonban az azóta eltelt időben, a magyarok mintha egyre vesztenék el lelkesedésüket, és megállíthatatlanul süllyednének az össznépiség felé, pedig mindennek a gyökere az ország, amelyben élünk, még azoknak is, akik nem szeretnek itt élni vagy külföldre költöztek. Innen merítjük értékeinket.
És erre a fogalomra is térjünk ki: össznépiség. Nincsen ezzel sem gond, szép dolog a határok eltüntetése, meg a közös pénzhasználat, nem lesz egyhamar háború az európai államok között, és minden ország segíti egymást. Kitárul előttünk a kontinens, a világ, fejlődésnek indul az infrastruktúra. Ám ezzel nem ássák alá lassan a nemezetekből az öntudatot? Olyan, mintha egy modern középkorba haladnánk, ahol nem számít, hol élsz, kik a felmenőid, mert lényegében nemzetállamok sem léteznek, és ezért nem is érezzük szükségét a hazafias gondolatoknak.
Most megint álljunk meg egy szóra: nem ellenezni jöttem ide az uniót, nem forradalmat kirobbantani akarok, nem kívánok bujtogatni. Egyszerűen csak rá próbálok jönni a költészetnek nevezett dolog ilyen szintű rémisztő semlegességére. Mert valljuk be, de őszintén: miből induljon ki egy ember, ha nem a nemzeti gyökereiből? Próbálok válaszokat találni, miközben magamat is rávezetem a titok nyitjára.
Szóval erre a gondolatra –mindent latba véve- választ nem adhatok, mivel felkelést sem szíthatok -nem mintha ezért írnám ezt is itt-, ezért marad a megfigyelés és a nagy kérdőjel a fejemben, a többit meg eldönti majd a jövő.
Egy valamit még megjegyeznék így utószónak, vacsorául, hogy mindenkinek ez az íz maradjon a szájában és sokáig érezze. A költészet olyannyira sötétkorát éli, hogy a fiatalok képtelenek betörni a köztudatba, akiknek meg sikerül, rá sem hederítenek társaikra. Folyóiratok természetesen vannak, de úgy érzem, egy Auróra vagy Nyugat színtű sincs a piacon, amely egybesűrítené a különböző műfajokat képviselő alakokat, és népszerűsítené a költőpalántákat. (Jó, értem én: ehhez megfelelő tőke is kell, de mindenhez kiskaput én sem találhatok. Nyitott kérdéseket is muszáj hagyni néha.)
Olyan költők, szakértők kellenének, akik képesek rászánni az időt a feltörekvőkre, és támogatni őket. Rengeteg pályázatot kéne kiírni, és a nyerteseket támogatni. Sőt, tovább megyek: lehetne egy irodalmi honlapon kutatásokat tartani olyanok iránt, akiknek nincs felmutatható eredménye –mert még be sem töltötték a húszat-, de elhivatottak, kitartóak és legfőképpen tehetségesek. Kellenek színvonalas találkozóhelyek, irodalmi klubok, írókörök nemcsak több Budapesten, de a kultúra más hazai és erdélyi gócpontjaiban is (Szeged, Pécs, Gyulafehérvár). Kellene olvasóközönség, kellene ifjúság, kellene motiváció, kellene újítás. Sok minden kellene, sok mindenről álmodozik az ember nap, nap után, de nem mindent kaphat meg. Elég lenne, ha látnék egy tehetséges réteget, amiből előléphetnének a jövő nagy költői, amiből irodalmi szerveződések alakulnának, amitől a költészet kiteljesedhetne, és végre jó nagyra hízhatna.
A költészet nem létfontosságú „tudományág”, nem fejti fel egy betegség okát, nem jósolja meg az árvizeket. Puszta szavakból áll, amiket lustán átfuthatunk, majd elfeledhetünk, mert a szavak csupán érzelmeket bolygatnak meg, nem pedig sorsokat. De ne feledjük: a kultúra alapját képezi, és mint ilyen, erkölcsi mondanivalóval bír. Szükséges. Szavak nélkül, szép szavak nélkül pedig képtelenség túlélni a világot.
A válaszok pedig még váratnak magukra…
Miért elengedhetetlen része az életünknek? Ezt kérdezi minden laikus vagy olyan, aki még ezen soha nem gondolkodott el. Bevallom, nekem is sokat kellett ezen töprengenem, mert nem könnyű erre rájönni, és meggondolatlan választ sem szabad adni rá. Ám ahogy a matematika fontos összefüggéseket határoz meg, ahogy a fizika leírja és megmagyarázza a világ működését, ahogy a kémia feltérképezi a világ születését, úgy a költészet –habár értelmetlen locsogásnak, és a szavak kifürkészhetetlen halmának tűnhet – tanításra, a lélek megsegítésére, és fejlesztésére hivatott. Mert honnan tudnánk, mit jelent a skalp vagy a paksaméta szó, ha nem legfőképpen a könyvekből? Honnan tanultuk el az együttérzést? Kérem, senki ne mondja azt, hogy Juhász Gyula Anna örök című verse elolvasása után nem állt meg egy pillanatra, és merengett el a szegedi költő érzelmein!
Azok is verselnek néhanapján, akiket „egyszerű” embereknek nevezünk. Ez a készség, hogy kiadjuk valamilyen formában vágyainkat, bánatunknak mindenkiben megvan, és aki nem tud festeni, könnyebben talál választ a sorokban, és dobja le magáról a feszültséget üres lapjára. Ezt más is könnyebben megérti, mint egy piros foltot a fehér vászon közepén, és a szavak mindig mélyebb hatást érnek el, mint a csendes megfigyelés egy műteremben.
A költészet történelmébe, híres-hírhedt képviselőibe hagy ne menjek most bele. Aki ezeket a sorokat olvassa, minden bizonnyal épp olyan sokat tud Villonról, vagy Sylvia Plath-ről, mint Kosztolányiról, éppen ezért csak időpazarlás lenne megemlékezni Shelley különös haláláról vagy Ady botrányos életéről, és nem is ezen van a hangsúly. (Félreértés ne essék, én nem sajnálom magamtól az írást, de akinek minél előbb világosságot akarunk mutatni, azt nem szabad visszatartani egy perccel, sőt másodperccel sem tovább, hanem előre kell engedni előtte tartva a lámpást.)
Legszívesebben a költészet egy igaznak mondott állításával kezdeném, amivel egyre többször találkozom, ahogy haladok előre a korral. Eszerint minden történelmi kornak megvan a maga nagy költője –rendszerint állam szerte-, ahogy eszméje is Hegel szerint, és emiatt nincs –vagy nem tudjuk, hogy van- olyan poéta, aki igazán kimagasló lenne manapság. Ha megvizsgáljuk, ez megdöbbentően igaz. Csak a magyar irodalmat nézve, a reneszánsznak ott volt Janus Pannonius, a barokknak Balassi Bálint, a felvilágosodásnak Csokonai, a romantikának Petőfi, a realizmusnak Babits Mihály és a többi, és a többi. És a mi korunknak? Mi milyen kort élünk?
De fejtsük csak tovább. Meg tudnánk-e pontosan mondani, József Attila vagy Tóth Árpád milyen stílusirányzathoz tartozik? Pedig bátran állíthatom –és ebben ki cáfolna meg-, hogy József Attila ugyanolyan magaslatokban van a magyar költészetet tekintve, mint Csokonai vagy akár Petőfi. Aztán honnan tudom én azt, hogy most nem él- e valahol az országnak egy eldugott szegletében a jövő nagy költője? Honnan tudom, hogy ő nem lesz-e korszakalkotó azzal, hogy bekapcsolódik a mai eszmeáramlatokba?
Hogy honnan? Mi sem egyszerűbb: nincsenek stílusirányzatok, nincs korstílus. Azazhogy vannak, mint az abszurd áramlatok, amiket borzasztó nehéz szerethető és könnyen emészthető formába öntenünk. Amit a festők elvonttá tesznek egy groteszk testtel és egy emberfejjel, azt a költő kifejheti szavakkal, de abból nem lesz érdemleges mű, azt nem lehetne olyan egyszerűen megemészteni, mint néhány vonalat, és az olvasók laza mozdulattal a szemetesbe dobnák.
Sajnos nem tudjuk pontosan, mi jellemző a jelenre, nincs mire támaszkodnunk, nincs miből kiindulnunk. Petőfi Sándor pontosan tudta, mi az a romantika, pontosan tudta, mi az a ’spleen’, ezt a kifejezést nem az utókor adta neki, mint ahogy felosztotta a történelmet ókorra, középkorra vagy újkorra. Ő tisztán látta, milyen elveket követ, tisztán látta példaképeit, mikor forradalmat és rousseau-i kommunákat akart, és ezért nem inogott meg. De mivel fogalmunk sincs, pontosan mit szeressünk vagy tegyünk elfogadhatóvá, ezért a tehetségesebbek is csak úsznak az árral és középszerű, feledhető, nem ritkán régies verseket írnak, lehetőségük sincsen kiemelkedni, megragadni az alkalmat, hogy igazi képviselőivé váljanak egy-egy korszaknak. Kell tehát egy ember –ha már irányzat nincsen-, aki van annyira zseni, mint amennyire szerencsés, és képes pont olyan időben születni és élni, képes éppen olyan műveket alkotni, ami ínyére van az embereknek. Képes feláldozni fiatalságát a kevés pénzért és a nyomorúságért. Ennek az embernek olyan verseket kell írnia, amelyek semmihez nem hasonlíthatók, az ízük némelyeknek keserű, de összességében kifejezetten édes és újszerű. Mert ha nincs követhető eszme, az embernek kell az eszmévé válnia, és elindítania a kultúra újfajta hullámát.
Persze, én könnyen beszélek, hogy kell valaki. Olyan embert találni, akinek személyisége pont eléggé szerény vagy pont eléggé magabiztos, és épp eléggé újító, százévente csoda, ha születik. Nem kell olyanra gondolni, aki világmegváltó, és percek alatt tanul meg egy eclogát. Az a valaki lehet teljesen átlagos is ahhoz, hogy a jövő majd felemelje, és isteni magaslatokba vigye. Nem tudom, megszületett- e már egy ilyen, vagy hogy épp most hunyt volna el, hiszen a kortársak mindig nehezen látnak el a horizontig, amikor annyi sötét felhő veszi körül őket. Ezt csak a jövő tudja majd megmondani, a jósolgatás pedig nem kenyerem. Szavaim talán hasonlíthatnak a messiás várásához, teljességgel romantikusak, de ha mások hisznek az apokalipszisben, úgy van jogom reménykedni nekem is abban, hogy vannak még kitalálásra váró eszmék, és nem kell folyton a múltból táplálkoznunk.
A mai kultúra katasztrófa, unalom. Egysíkúság, középszintűség jellemzi, ezt valljuk be. A könyvespolcokon szinte kivétel nélkül szabad vers kötetek sorakoznak idétlen címekkel, ami önmagában nem is lenne szemet szúró, ha mellette találnánk néha szonett gyűjteményeket, új pásztorénekeket, vagy akár modern eposzokat. Most meg lehet mindenkinek a véleménye rólam, hogy régimódi vagyok, nem támogatom a kortárs költészetet és a divatos a versformákat. Aki ezt gondolja, nem lát a dolgok mögé, és itt megint csak példákat kell felhoznom saját testi épségem megóvása céljából, mielőtt még máglyán elégetik ezt a cikket itt velem együtt.
A szabad vers szabad is, meg vers is, aki írja a szabad verseket, azzal sincs gond. De miért tanácsolják az idősebbek a fiataloknak, hogy vagy csak szonetteket vagy csak szabad verseket írjanak? Csak mert azok egész eladhatóak, és csak mert legtöbbje olyan ócska, mint a mai költészet? Ismernénk ma Berzsenyit, ha hallgat Kölcsey recenziójára és a kibontakozó romantika helyett visszatér a klasszicizmushoz? Radnóti az a bizonyos Radnóti lenne-e, ha a szabad versek elhatalmasodásának korában a bukolikáit időmérték nélkül veti le? Nincs bajom a szabad versekkel, sem a szabadverselőkkel, de helyet kell biztosítani azoknak is, akik bár látszatra agyoncsépelt, lerágott rímeket használnak, mégis gondosan megszerkesztik és mondanivalóval látják el alkotásiakat. Sőt, én modern eposzokat, verses regényeket is szívesen látnék! Miért is ne? Átgondolandó dolgok ezek, ebben biztos vagyok, rengeteg sok tehetség tűnne fel, és sok „Ilyen a belem” szerű cím párologna el a könyvkiadók ajánlataiból.
Mondhatja persze valaki, hogy a romantikusok sem tértek vissza a klasszicizmushoz, vagy a naturalisták a romantikához, akkor miért kéne a kortárs művészetnek visszakanyarodnia a bokor- és keresztrímekhez? A válasz erre egyszerű: a rímek és a megszerkesztettség soha nem képviseltek korstílust, soha nem avultak el az évek folyamán, tehát visszatérni a szabad versekről a „hagyományos” verselésre korántsem lenne visszalépés, inkább csak egy másik úton járás. A költészet soha nem a divatból áll össze, hanem a minél egyedibb és színesebb költők, és a mellettük eltörpülő divatos költők halmazából.
A második gondolat –ami közvetlenül következik az elsőből- szerint politikai csendben nem szól a lant.
Politikai csend. Ez alatt nem a pártok boldog együttműködését kell érteni, ez hiú ábránd. Nem is gazdag családokat vagy a korrupció nemlétét. Egy olyan időszakot a történelemben, amikor diktatúrák, elnyomások, háborúk, járványok nem léteznek vagy, ha igen, hát elenyészően, nem meghatározóan. Ez az, ami pillanatnyilag beköszöntött, ha nem is a világban, de Magyarországon mindenképpen. Nincsen forradalom, amiből kinőhetné magát egy Petőfi. Nincsen világháború, ami mögött meghúzódhat egy Kosztolányi. Lényegében nincs olyan közéleti tényező az országban, ami ellen lázadni kéne, nincsen diktatúra, ami felhozza az elfojtott érzelmeket az értelmiségben.
Akkor mégis, honnan várjuk azt, hogy feltűnjön egy igazi zseni? Mi indokolja azt, hogy az ’56-os forradalom után vagy a kommunizmus alatt nem nőtte ki magát a sokaságból egy valamirevaló, újító figura? Úgy hiszem, ez leginkább a magyarság öntudatának csökkenése miatt van. Vegyük a török elnyomást: a közel másfél évszázad alatt, amikor az Alföld tág rónáin trónoltak az oszmánok, a nemzeti érzés mindenkiben megerősödött, és ez egészen 1686-ig, a törökök kiűzésének évéig kitartott, nem veszett el a generációkban. Aztán itt a ’48-as forradalom: mi sem ékesebb bizonyítéka ez a hazaszeretetnek. Gondoljunk csak bele: Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany mind a nemzetért alkottak, mindegyikükre az összetartó erő hatott, a nép szabadságvágyának hevében éltek. Azonban az azóta eltelt időben, a magyarok mintha egyre vesztenék el lelkesedésüket, és megállíthatatlanul süllyednének az össznépiség felé, pedig mindennek a gyökere az ország, amelyben élünk, még azoknak is, akik nem szeretnek itt élni vagy külföldre költöztek. Innen merítjük értékeinket.
És erre a fogalomra is térjünk ki: össznépiség. Nincsen ezzel sem gond, szép dolog a határok eltüntetése, meg a közös pénzhasználat, nem lesz egyhamar háború az európai államok között, és minden ország segíti egymást. Kitárul előttünk a kontinens, a világ, fejlődésnek indul az infrastruktúra. Ám ezzel nem ássák alá lassan a nemezetekből az öntudatot? Olyan, mintha egy modern középkorba haladnánk, ahol nem számít, hol élsz, kik a felmenőid, mert lényegében nemzetállamok sem léteznek, és ezért nem is érezzük szükségét a hazafias gondolatoknak.
Most megint álljunk meg egy szóra: nem ellenezni jöttem ide az uniót, nem forradalmat kirobbantani akarok, nem kívánok bujtogatni. Egyszerűen csak rá próbálok jönni a költészetnek nevezett dolog ilyen szintű rémisztő semlegességére. Mert valljuk be, de őszintén: miből induljon ki egy ember, ha nem a nemzeti gyökereiből? Próbálok válaszokat találni, miközben magamat is rávezetem a titok nyitjára.
Szóval erre a gondolatra –mindent latba véve- választ nem adhatok, mivel felkelést sem szíthatok -nem mintha ezért írnám ezt is itt-, ezért marad a megfigyelés és a nagy kérdőjel a fejemben, a többit meg eldönti majd a jövő.
Egy valamit még megjegyeznék így utószónak, vacsorául, hogy mindenkinek ez az íz maradjon a szájában és sokáig érezze. A költészet olyannyira sötétkorát éli, hogy a fiatalok képtelenek betörni a köztudatba, akiknek meg sikerül, rá sem hederítenek társaikra. Folyóiratok természetesen vannak, de úgy érzem, egy Auróra vagy Nyugat színtű sincs a piacon, amely egybesűrítené a különböző műfajokat képviselő alakokat, és népszerűsítené a költőpalántákat. (Jó, értem én: ehhez megfelelő tőke is kell, de mindenhez kiskaput én sem találhatok. Nyitott kérdéseket is muszáj hagyni néha.)
Olyan költők, szakértők kellenének, akik képesek rászánni az időt a feltörekvőkre, és támogatni őket. Rengeteg pályázatot kéne kiírni, és a nyerteseket támogatni. Sőt, tovább megyek: lehetne egy irodalmi honlapon kutatásokat tartani olyanok iránt, akiknek nincs felmutatható eredménye –mert még be sem töltötték a húszat-, de elhivatottak, kitartóak és legfőképpen tehetségesek. Kellenek színvonalas találkozóhelyek, irodalmi klubok, írókörök nemcsak több Budapesten, de a kultúra más hazai és erdélyi gócpontjaiban is (Szeged, Pécs, Gyulafehérvár). Kellene olvasóközönség, kellene ifjúság, kellene motiváció, kellene újítás. Sok minden kellene, sok mindenről álmodozik az ember nap, nap után, de nem mindent kaphat meg. Elég lenne, ha látnék egy tehetséges réteget, amiből előléphetnének a jövő nagy költői, amiből irodalmi szerveződések alakulnának, amitől a költészet kiteljesedhetne, és végre jó nagyra hízhatna.
A költészet nem létfontosságú „tudományág”, nem fejti fel egy betegség okát, nem jósolja meg az árvizeket. Puszta szavakból áll, amiket lustán átfuthatunk, majd elfeledhetünk, mert a szavak csupán érzelmeket bolygatnak meg, nem pedig sorsokat. De ne feledjük: a kultúra alapját képezi, és mint ilyen, erkölcsi mondanivalóval bír. Szükséges. Szavak nélkül, szép szavak nélkül pedig képtelenség túlélni a világot.
A válaszok pedig még váratnak magukra…
