Portfóliók
Megjött az égnek
A zsibbadás pánikba csomagolva jelentkezett. Természetellenes izgalom – agyam felajzott reflexíjjá változott. Meghallom Grace hangját pszichedelikus tölcsérből szólni és máris rajtam van a kezelhetetlen kényszerűség. „Etesd a fejed! Etesd a fejed!”
Ha átlódulsz azon a holtponton, mikor már nem érzed végtagjaidat, az bizonyíték arra, hogy a kábulat jó irányzék izmaid számára. Úgy fognak lógni csontvázadról, mint egy ruhatárbeli fogas sorszámmal ellátott példányán – tűdöfésnyi kényelmetlenség a vörös tájjal való kapcsolatfelvétel során. A nappal és éjszaka lazán biztosított demarkációs vonalán vizsgáltam a skarlát színt lövellő naplementét. Megjött az égnek.
Pulzáló erőkifejtés ismerteti a magzatot születése pillanatában – horizontja új határokkal bővül – arctalan emberek maszk-erdejében publikálja őt az anyja. Az én perspektívámat egy vörös kupola kebelezi be – akár az immunrendszernek dolgozó sejt. Hideg van. Havon ülök. Lesújtott a sapka hiánya. Szempilláim megnyúltak és a lencsét kaparászták. Mínusz 1-es dioptria. Hozzá ne érj! Az idő lényegtelen tényezővé korcsosult bennem, rajtam, körülöttem. Állkapcsom kattogása nem javított a helyzeten. Fogaim ismétlésekbe torkolló tempós játéka egy poszt-modern Himnusznak hatott – ahogy valaki Morse-jelekkel fohászkodik Istenhez. Másfelől retinába fúródó orvosi lézer pontosságával zúzta szét a fogzománcot.
A többieket jobban kitörte a frász, mint engem. Csak relaxálni akartam.
- Mikor halt meg Lennon?
- ’80. december 8.
- Jól van, még élsz.
Átmeneti aggodalom. Lennon halálát kihasználva mérik fel létfunkcióimat? Ettől megint hányingerem támadt. Gondoltam, jó lenne teát inni – kiskoromban legtöbbször behugyoztam tőle – a francba! – de kell valami, a rohadt életbe, ami méregtelenít. Savanyú ízt éreztem szájpadlásom bordázatán. Csoda, hogy fogaim hidraulikus mozgásával nem haraptam le a nyelvem. Szuvenír gyanánt a buszmegállóba köpném. Értékeltem volna némi halvány csöndet – amit csak a vacogás ritmusa lepne be – azonban a röhögés nem akart szűnni. Nem hibáztatom őket – mellettem álltak.
Csak érjek haza! Kétségbeesett atomjaim rázkódása kitöltötte a rendelkezésre álló vérvörös teret minden környező jelenéssel együtt. Képtelen voltam eldönteni, kell-e hánynom vagy nem. Pislogni is alig mertem – automatizált módon már a hányás peremére reszkettem magam és féltem a legmásodlagosabb mozdulattól is, nehogy rossz felé terelje a hányingert fékező koncentrációt. Körülményes.
Tojásokon kezdtem tűnődni, amelyeken apró lyukat ütve szépen távozik a masszaszerű sárgás nedv. Vajon képesek lennénk tojásból pálinkát gyártani? Vagy állatok szivárgó félben lévő váladékaiból? Hát persze!
„A gőtepálinka!” – ugrott be.
Tipikusan az az elvadult marha vagyok, aki a delírium totális uralma alatt ilyeneken morfondírozik - miért? És a monopolizált dugás? Az állatoknak egy percükbe se kerül megbaszni társukat. Nincs udvarlás! Nem tudok udvarolni. Leülni a lány mellé és „Helló, szép a dzsekid.” Szarok a dzsekijére. Mindketten tudjuk, hogy a közösülésre megy ki a dolog – de kötelező eljátszani ezt az erőltetett tökölést. Nem értem. Nem értem! Alaposabb elmélkedésre szoruló probléma ez.
Barátkozni kezdtem a táj hipnotikusan vörösödő személyiségével. Bebábozódott szőke hernyóra eszméltem, amint a következő fejlődési szakasz hálózsákjában vonaglott. És várt.
Aztán elmúlt a THC hatása.
Ha átlódulsz azon a holtponton, mikor már nem érzed végtagjaidat, az bizonyíték arra, hogy a kábulat jó irányzék izmaid számára. Úgy fognak lógni csontvázadról, mint egy ruhatárbeli fogas sorszámmal ellátott példányán – tűdöfésnyi kényelmetlenség a vörös tájjal való kapcsolatfelvétel során. A nappal és éjszaka lazán biztosított demarkációs vonalán vizsgáltam a skarlát színt lövellő naplementét. Megjött az égnek.
Pulzáló erőkifejtés ismerteti a magzatot születése pillanatában – horizontja új határokkal bővül – arctalan emberek maszk-erdejében publikálja őt az anyja. Az én perspektívámat egy vörös kupola kebelezi be – akár az immunrendszernek dolgozó sejt. Hideg van. Havon ülök. Lesújtott a sapka hiánya. Szempilláim megnyúltak és a lencsét kaparászták. Mínusz 1-es dioptria. Hozzá ne érj! Az idő lényegtelen tényezővé korcsosult bennem, rajtam, körülöttem. Állkapcsom kattogása nem javított a helyzeten. Fogaim ismétlésekbe torkolló tempós játéka egy poszt-modern Himnusznak hatott – ahogy valaki Morse-jelekkel fohászkodik Istenhez. Másfelől retinába fúródó orvosi lézer pontosságával zúzta szét a fogzománcot.
A többieket jobban kitörte a frász, mint engem. Csak relaxálni akartam.
- Mikor halt meg Lennon?
- ’80. december 8.
- Jól van, még élsz.
Átmeneti aggodalom. Lennon halálát kihasználva mérik fel létfunkcióimat? Ettől megint hányingerem támadt. Gondoltam, jó lenne teát inni – kiskoromban legtöbbször behugyoztam tőle – a francba! – de kell valami, a rohadt életbe, ami méregtelenít. Savanyú ízt éreztem szájpadlásom bordázatán. Csoda, hogy fogaim hidraulikus mozgásával nem haraptam le a nyelvem. Szuvenír gyanánt a buszmegállóba köpném. Értékeltem volna némi halvány csöndet – amit csak a vacogás ritmusa lepne be – azonban a röhögés nem akart szűnni. Nem hibáztatom őket – mellettem álltak.
Csak érjek haza! Kétségbeesett atomjaim rázkódása kitöltötte a rendelkezésre álló vérvörös teret minden környező jelenéssel együtt. Képtelen voltam eldönteni, kell-e hánynom vagy nem. Pislogni is alig mertem – automatizált módon már a hányás peremére reszkettem magam és féltem a legmásodlagosabb mozdulattól is, nehogy rossz felé terelje a hányingert fékező koncentrációt. Körülményes.
Tojásokon kezdtem tűnődni, amelyeken apró lyukat ütve szépen távozik a masszaszerű sárgás nedv. Vajon képesek lennénk tojásból pálinkát gyártani? Vagy állatok szivárgó félben lévő váladékaiból? Hát persze!
„A gőtepálinka!” – ugrott be.
Tipikusan az az elvadult marha vagyok, aki a delírium totális uralma alatt ilyeneken morfondírozik - miért? És a monopolizált dugás? Az állatoknak egy percükbe se kerül megbaszni társukat. Nincs udvarlás! Nem tudok udvarolni. Leülni a lány mellé és „Helló, szép a dzsekid.” Szarok a dzsekijére. Mindketten tudjuk, hogy a közösülésre megy ki a dolog – de kötelező eljátszani ezt az erőltetett tökölést. Nem értem. Nem értem! Alaposabb elmélkedésre szoruló probléma ez.
Barátkozni kezdtem a táj hipnotikusan vörösödő személyiségével. Bebábozódott szőke hernyóra eszméltem, amint a következő fejlődési szakasz hálózsákjában vonaglott. És várt.
Aztán elmúlt a THC hatása.
