Portfóliók

Nem tetszik nekem ez a 161-es. Más rég könyörgésre fogta volna, neki pedig a szeme sem rebbent, amikor meghallotta, újabb öt csapást kap. Az első hármat nyikkanás nélkül tűrte, csak a fogai csikorogtak a görcstől. Persze a végére elájult, mint minden alkalommal. Ebben nem különbözött másoktól, dehát öt csapást nem is lehet eszmélettel végigbírni. Megfelelő szakértelemmel, az alanyból minden emberit, még az életösztönt is kiszorítja a fájdalom, míg végül nem marad más, csupán a vacogtató, csontokat átjáró félelem.

Én csak egyetlen csapást kaptam a kiképzés során, hiszen tudni kell mivel dolgozik az ember, de ahhoz fogható rettegést még sohasem éltem át. Mintha egyszerre szűnt volna meg működni minden érzékszervem.

Miközben a 161-est felmosták, a szemét figyeltem. A gyűlölet szikráját sem fedeztem fel benne. Egyszerűen átnézett rajtam, mintha semmiféle jelentőséget sem tulajdonítana nekem. Valójában nem is tehetné, hiszen kapcsolatunk pusztán szakmai jellegű. A munkám végzem, mégis jónéhányan akadnak, akik valamiféle nemlétező személyes kapcsolatot feltételeznek. Megszoktam, hogy irtózni kezdenek tőlem, vagy a gyűlöletük tárgyává tesznek.

Azonban ez itt jóval intelligensebbnek tűnik az átlagnál. A már-már érzéketlenségbe forduló közömbösségét látva az is felmerült bennem, teljesen kikészült, mert lehetetlen, hogy előbb-utóbb ne darálja le a halálfélelem. Ezzel együtt úgy vettem észre, a tekintetében csillog az értelem.

A sovány, szakállas férfit három napja kotorták elő valami sikátorból, miután a legutóbbi húzáson őt dobta ki a csak Kártyásként emlegetett szoftver. A szombat esti sorsjáték mellesleg a hét legnézettebb eseménye, az egyórás műsort lélegzetvisszafojtva figyeli az egész ország, akár valaha az akasztásra összesereglett tömeg, azzal a különbséggel, hogy itt bárkiből válhat elítélt. Zsigeri hatása egyszerre elrettentő és vonzó, amit csak tovább erősít a szóbeszéd, miszerint érvényesül valamiféle igazságosság, és a súlyosabb bűnök elkövetőit nagyobb eséllyel választják ki. Persze az egész show felvételről megy, szemernyi esélyt sem hagyva a menekülésre. Csak azt mutatják élőben, amint a kommandósok előállítják az aznapra kisorsolt alanyt. A következő alkalommal pedig közzéteszik a beismerő vallomását.

Nekem az a feladatom, hogy kiszedjem a titkaikat, a kisebb-nagyobb elhalgatott bűneiket, s akárkit biztosíthatok, kiválóan értem a dolgom. Rendszerint már az első csapástól teljesen összeomlanak és megoldódik a nyelvük. A szoftver még sohasem tévedett, így mindig nyugodtan és tiszta lelkismerettel láthatok munkához, annak tudatában, hogy mindenkinek vaj van a füle mögött. Egyfajta büszkeséggel gondolok arra, milyen tökéletes rendszert alkotunk Kártyással. A munkámért cserébe nem veszek részt a sorsjátékon, ezáltal magam is a feddhetetlenek egy alacsonyabb kasztjához tartozva.

De ez itt már három napja bírja szótlanul, pedig lassan elszenesednek az idegrostjai. Gyenge testalkatával eleinte egyáltalán nem tűnt ellenfélnek, ám szelíd, hajlíthatatlan kívülmaradása mostanra zavarni kezdett.

Felmossák, én meg újrakezdem. Azon tanakodtam, az idegkorbács talán elpusztította a képzelőerejét, másként már rég ki kellett volna találnia valamit, csakhogy véget vessen a gyötrelemnek. Az sem kizárt, hogy gyengeelméjű vagy valami ritka rendellenesség miatt nem érez fájdalmat. Olvastam ilyesmiről. De mindközül a legriasztóbb lehetőség, amit magamnak sem merek kimondani, a 161-est nem tudom megtörni. Ártatlan, így egyáltalán nincs titkolnivalója, s minderre kitartó halgatása szolgál bizonyítékul. Ha ez igaz, egyszerre értelmét veszíti a gondosan felépített szisztéma. Mennyi lehet ennek az esélye? Egy a százmillióhoz, vagy még kevesebb. Ennek ellenére, minden újabb csapás után erősödik bennem az érzés.

Néhány perce észrevettem, az idegkorbács hangológombját csavargatva remegni kezdett a kezem. Ideje erőt venni magamon, hiszen biztosan tudom, az ember nem képes bűntelenül élni. Mégis, mióta a kétkedés szikrát vetett bennem, nehezebben állom a férfi tekintetét. Holott nem is rám néz, csak át rajtam, mintha nem is léteznék, minthacsak valamiféle átmeneti interferenciaként jelennék meg előtte a térben.

Elhatároztam, az ajánlás ellenére teszek egy utolsó kísérletet, és egyszerre mérek csapást az összes létfontosságú agyterületre. Csupán egyet, de ha nem tudnám milyen kemény fickó ez itt, isten bizony nem merném megpróbálni, mert ha nem éli túl a sokkot, magyarázkodnom kell és végül meg is üthetem a bokám. De látszik, bírja a szervezete és elég fiatal, a harmincas évei elején járhat. Azért megnyugtatóbb lenne, ha legalább evett volna valamit.

Pár percig babráltam a hangolással, az elektródákat is kissé át kellett rendeznem. Amint a fémbúra alatt matattam, a szemhéja megrándult. Mindössze a másodperc törtrészéig tartott, mégis észrevettem. Valószínűleg megérezte, hogy készülök valamire. Tehát te sem vagy kőből, gondoltam, és ettől visszanyertem a munkakedvem. Határozott mozdulattal csavartam ütközésig a gombot, majd ráadtam az áramot.

A 161-es feje előrebukott, szeme kifordult, bőre egészen lilássá színeződött, mint egy fuldoklóé. Tüdejéből sípolva szakadt ki a levegő. Közel tíz percig kellett élesztgetni, mire magához tért.

- Beszélj – fenyegettem meg – vagy kapsz még egyet az előzőből. De a férfi szótlan maradt. Egyenesen ült a székhez kötözve. Belém hasított, nincs tovább. Kudarcot valottunk, a tökéletes rendszerbe az ember minden gyengesége és kiszámíthatósága ellenére mégiscsak hiba csúszott, én pedig már-már szégyent éreztem. Eltávolítottam az elektródákat és leoldottam róla a szíjakat.

– Elmehetsz – mormogtam neki. – Szabad vagy.

A férfi nem mozdult, rezzenéstelen ült tovább, talán nem is hallotta a szavaimat. Karja a combján nyugodott, egyenletesen légzett. Lopva az arcára néztem, mely üres volt, akár egy kiégett templom.