Portfóliók

Nem birtokoltuk a dugóhúzó mechanikán alapuló előnyét – fakanállal küzdöttünk meg a bor felnyitásával. Barán whiskyje fölött röhögve konstatálta, miként robban fel előttem az üveg. Szilánkok nem rajzottak ki – csak vörös zuhataggal árasztottam el az arcom, a hajam, a szemüvegem, a konyhapultot és a levegő rándulásait. Az erkélyen folytattuk magunkat.
Tűzijátékot produkáló hordák üvöltöztek négy emelettel alattunk. Alig bírtuk kivenni őket a hajnali sötétségben. De tudtuk, hogy ott vannak. Semmi kétség. Viszonoztuk hangorkánjukat. Ismeretlen eredetű energia hajtott végre puccsot bennünk – a látási viszonyok új távlatait nyitva meg.
Barán gyorsan megtanulta, hogyan tüdőzze le alacsony nikotintartalmú cigarettámat. Büszkeség vigyorgott rajtam. Aztán ez a mocskos kurafi leszámolást rendezett a poharak között. Nem a mieink voltak. Tele piával csapták őket földhöz váratlan erőkarok. Nem értünk rá gyászolni – kizárólag azok a fázisok érdemelték volna meg könnyeinket, amik a változtatás lehetőségét eleve kizárták – nem csókoltuk ajkukon lányok falkáit a megfelelő pillanatra könyökölve – nem éltük át a ’69-es Woodstockot. De a szarrátört poharak elpazarolt tartalma nem tört meg minket. Sétálni mentünk az esőben.

Problémám volt a cipőfűzővel. Nem tudtam megkötni. Elfelejtettem a mozdulatsor lépéseit. Teljesítőképességem odaveszett. De miért?
- Csabuci, ne tökölj már!
- Egy perc.
Igen. Az idő ellenem dolgozott. Hallottam, ahogy belepofázik. Ez biztos. Örökösen ott tengődtem már a célegyenesben, felderengett előttem a kockás zászló – erre elcsesztem. Valami hiányzott még az egyenletből. Mi lehet az? Koncentrálj!
- Öregem, haladj már!
Még egy ilyen verbális töltet végzetes lehet. Kizökkenek a transzból. Gondolkozz a fűző agyával. Elkaplak, te rohadék!
Nem rémlik, hogyan, de fél óra múlva kint lófráltunk már az esőben.

Rendőröket kaptunk rajta a Szilveszter éjjeli igazoltatás folyamatában – ilyenkor legalább büntetlenül ordítozhatunk velük. Legális őrültet prezentáltunk. A szomszédok terrorizálva érezhették magukat, legalábbis ránk parancsoltak minduntalan. Az utcára kitakarodva a téboly ügyvédjeiként szabadlábra helyeztük az elmosott gondolkodást. Most már mi voltunk a földszinten és fölöttünk álltak petárdával megrakodva. Megkíséreltünk primitív kommunikációt kezdeményezni – ők meg kilőni minket. Kifogyott a muníciójuk, nekünk pedig a megértő türelmünk és trágárságokat kiabálva eltámolyogtunk. Az útvonalra precízen figyelve.
- Mi van te szarházi? Impotenciádat palástolod a tűzijátékkal, haver!
- Szentek vagyunk, Barán! Az elmebaj lábjegyzetei! Hallod?
Az alkohol világra-császármetszett bennünket. Barán pólóján a felirat igazolta minden porcikánkat: „Fuck reality!”
- Na, azt javaslom, hogy boldog újévet, ember, hallod?!
Csak kevesen viszonozták jóindulatunk megnyilatkozását.

Szűk járdára értünk, egy fickó gyalogolt szembe. Ki kellett térnünk. Rá a fűre – aminek nedvességtartalmával nem számolva, Barán elvágódott. Víz burjánzott bőrén és ruházatán. Az enyémen is. A táblát sikerült kabátja alatt tartania esés közben.

Itt a flachback ideje.

Egy kihalt gyár üvegfalai mentén szlalomoztunk tócsák és a józanság között. Rozsdával halálra ítélt táblák félig leszakadva vártak ránk. Le akartam tépni az egyiket. Nem ment – túlságosan belevágott a tenyerembe. Barán harmadik nekifutásra szétszedte az egész szart.
„Idegeneknek belépni tilos!” – Na, ez kurva jó lesz a szobám ajtajára – mielőtt besüllyesztette volna kabátjába.
Nehogy ismételten eltaknyáljon, belém karolt – nem voltam maximálisan meggyőzve, hogy ez célravezető lesz – ő vagy 85 kiló én meg 45. Felfogásunk szerint lábnyomainkban Raoul Duke és Doktor Gonzó ideiglenes reinkarnációi álltak. Csak megússzuk így. Csak megúsztuk.

Visszacaplattunk a lakáshoz, valamilyen misztikus hatásnak köszönhetően még részegebben, mint ahogy elindultunk. Felröpített minket a lift – vissza az emeletre, ahol a többieket hagytuk, érvényt szerezve függetlenségünknek.
Ott volt unokabátyám, Attila állandó racionalitásba dőlve, Stom és jövőbeli hippi felesége, Marcsi, akinek két barátnője lakott itt. Dina és Gitta. Egyikőjük vadul ragaszkodott unokabátyám rastáihoz – három napig meg is kapta őket még régen – mikor felértünk, közös ágyban eszmélet nélkül dolgozták fel a magányt.
Mindenki összeroppant lélekfelülettel fetrengett – a szesz kierőszakolta negatív létfelfogásukat és hisztérikusan sírtak, okádtak, vigasztalóan összeborultak a szerelem hiányáról beszélve. Attilát ex-nője miatt kapta el a zokogás egy erős hulláma – Dina meg Attila miatt borult ki. Marcsi meg azért, mert Stom egyik végszavát szerencsétlenül értelmezte – „… ha akartam, meg is tudtam volna ott dugni az összes csajt” – szóval a szemek görcsbe rándultak – egyedül mi menekültünk meg a totális elhülyüléstől, és csak tobzódtunk a megismételhetetlen alkalom inkubátorában. A szoba morális/fizikai rehabilitációnak adott teret – kitágítva érzékeinket, mi új tereket fedeztünk fel. Küszködve a hányingerrel leültünk a konyhában. Megsütöttünk egy mirelitpizzát. Azután gyümölcsök lemeztelenítésén fáradoztam mérhetetlen elánnal. Hajam bal fülem mögé dúrva. Fogaim közé szorult rothadó narancsrost irritáló jelenlétével viaskodtam. Pirkadni kezdett.
- Milyen hangos most ez a kurva falióra – érzékeltük a másodpercmutató lankadatlan munkáját. Tébolyultan twistelt.
- Az idő hangja.
- Folyton belepofázik.

A futurisztikus ég szürkeségébe sikló távoli tévétorony alatt battyogtunk a buszmegállóig. A reggel és az éjszaka határán találtuk magunkat – a hallucináció valósnak tűnő képzetével. A többiek aludtak az alkoholtól és a kárba veszett könnyek áradatától. Mi pedig az új évtized első óráinak kellemetlen arcába toltuk ábrázatunkat. A női nem is képviseltetve volt két általános sulis kislány képében – zavartuk őket összefüggéstelen zagyválásunkkal, elszánt cigarettafüsttel, moderálatlan vihogással. Sokat megkúrtunk volna közülük. Habár mindössze tényleg csak ketten voltak. Jelzésszerű sóhajok hatalmas robbanásait kreálták – míg orvul vihogtunk tovább. Két ronda állat idegesítő túlélési ösztönnel, mint a fogaim közt rothadó narancsrost.