Portfóliók

(Egy volt barátnőm emlékére, akinek már nem tudom a nevét.)

A fene gondolta, hogy csontig ható hideg van a Mojave-sivatagban! Természetfilmekben ugyan közölték velem, mint nézővel, hogy nagy a hőingadozás. Köszönöm szépen, a valóság azért mégis más! Legalább felkészülhettem volna rá! Mégiscsak nonszensz, hogy anyaszült meztelenül állok, mint egy cövek egész éjjel egy észak-amerikai sivatagban!... Ráadásul azt sem tudom, hogyan kerültem ide. Utolsó emlékem az, hogy Budapesten barátaim körében Republic-számokat énekelek a Feneketlen-tónál. De az is lehet, hogy álmodok. Vagy azt álmodom, hogy a Feneketlen-tónál énekeltem, vagy azt, hogy a Mojavéban vagyok… De várjunk csak egy kicsit! Honnan a nyavalyából tudom ilyen biztosan, hogy éppen a Mojavéban vagyok?! Á, emlékszem! Egy férfihang közölte velem a sötétben.

Szerencsére pirkad. Csúfondáros vörös-narancssárga vigyorra húzódik az égbolt szája. Ez már nagyon hiányzott! Nevetséges, egy forró sivatagban „sarki hideg”!

Ajaj, egy puma! Lustán lépked. Mereven állok, nem mintha eddig mozdultam volna, de most még a lélegzetem is visszatartom… Phu, nem figyel fel rám, lustán elsétál mellettem. Habár ez különös… Hess! Az anyád, hess! Szemtelen légy! Csak nem repül el! Rám telepszik! Jé, virág! Virágok vesznek körül! Szóval e miatt szállt rám a légy! Habár ez nem légy. Méh vagy mi. Még sötét van és különben sem értek a bogarakhoz.

Jó lenne kinyújtóztatni a tagjaimat. De rejtélyes oknál fogva nem tudok megmozdulni. Nem mozdul semmim.

Mennyi kaktusz! Hogy a pitlibe tudtam befurakodni közéjük? Éppen a kaktuszerdő közepén állok… A kaktuszokon ugyanolyan sárga virág nyílik, mint amilyenek körülvesznek… Bakker! Ez… ez… lehetetlen! Ez… Na, ne! Elment az eszem? Hiszen én gomba vagyok!

A felismerés letaglóz. Kábultan állok (mást nem is tudok csinálni!). Közben feljött a nap. A hideg szinte átmenet nélkül csap át forróságba. Izzadok. A frászt! Gomba nem izzad! De nem is gondolkodik! Anomália! Hogy van ez? Most az abnormális, hogy gondolkodom, vagy az, hogy gomba vagyok? Nem, nem, nem... Biztosan emlékszem, hogy ember vagyok… voltam eredetileg.

- „Szállj el kismadár, / Nézd meg, hogy merre jár, / Mondd el, hogy merre járhat Ő!!” – énekli valaki közvetlenül mellettem.

De nem látok senkit… Látok! Ez sem lehetséges. Gomba nem lát. Gomba nem hallucinál. Mi van itt?! Mindjárt megbolondulok!

- Hé!

„Ki az?” Már megint a hang! Csak kaktuszt látok, igenis látok!, és bogarakat … növekedek (?), de még hogy!, és már a sivatagos tájat is látom… embert nem. „Hol van ön?” De gomba nem beszél! Valóban nem beszélek. Hang nem jön ki a torkomon. De hülyeség: „torkomon”! Ezaz! Megvan! Így tisztult a kép: gomba vagyok, de emberi gondolataim vannak! Gondolkodom, ezen van a hangsúly! Cogito, ergo sum! Descartes is így kezdte.

Miért éppen gomba vagyok? Ennek nincs értelme. A Mojave-sivatagban cholla kaktuszok között gombaként állok emberi gondolatokkal a kalapomban. Egyáltalán milyen gomba vagyok?

- „Megy a gomba, megy a vagonba, / Megy a gomba, megy a vagonba, / Megy a gomba, megy a vagonba, / Jön a bomba, jön a hopp-hopp-hopp...”

Már megint! Ez most férfikórus, tivornyakornyikáló énekkar. De hol danolnak?

A fejemben!

Tök jó, ének a fejben! Az eső itt kizárt. Pedig esküdni mernék, hogy most kívülről jön és ismerős a daloló hang.

- „Aki most lent van. / A föld alatt. / Aki most lent van. / Lent is marad. / Aki most fent jár. / A föld felett. / Örül nagyon, / Hogy ott lehet.”

Mi van akkor, ha meghaltam!? De arra emlékeznék... Hülye vagyok! Hogyan? Habár, ki tudja. Ilyen lehetetlen helyzetben! Bármi megtörténhet.

Sosem voltam vallásos. Nem hiszek semmiben. A halál után semmi nincsen. A test elporlad, a lélek kihuny. Azután nincs tovább. … Mostani létem a reinkarnációhoz áll a legközelebb. Baromság! Biztosan élek, egészen biztos, hogy nem haltam meg és születtem újra egy másik testben... Énekeltem a Hemingway Étteremmel szemben, a tó túlpartján a fűben ülve! Erre biztosan emlékszem. Azután snitt és jött, vagyis van a sivatag és én, mint gomba.

- Baj van! Gyerekek, figyeljetek!

De idegesít ez a hang! Nem tudom, hova tenni. Mint a buszon egy arc, mely ismerős, de nem tudom honnan. Bizsergető, szinte kéjes, lágyékban érződő érzés. Nem hagy nyugodni, még az esti fogmosásnál is ezen gondolkodom, „hol láttam őt?”. Aztán, jön az ágy, az éjjeli lámpa fénye és kézbe Philip K. Dick könyve. Aztán egy mondat elgondolkodtat és a könyv fölött a semmibe révedek. Majd szemem ráfokuszál a könyvespolcon a vízipipára. A pipáról eszembe jut a kamilla illata. Mézes tea, egy lázas megfázás. A körzeti orvos rendelője, várok, elsétál előttem egy lány…

„Rájöttem!”

- Ébredj! Nem hallod! Ébredj fel! Ez teljesen bekattant! Add a mobilod! Mentőt kell hívni!

- Elment az eszed!? Lekapcsolnak minket!

- Nézz rá! Totál betépett! A semmibe réved és vigyorog, mint egy vadalma!

- Kitalálunk valamit!

- De nem érted! Te nagyon hülye! Ide orvos kell!

- Te nem érted! Mindannyiunkat lesittelnek!

- De akkor mi lesz?

- Mi lenne?

Mindannyian a gombára néznek.

- „Süt a nap, nehogy szomorú légy, ez lehetne százszor is rosszabb!”

- Ez az Emberek!

- Nem, a Mojave!