Portfóliók
A rosszhiszemű olvasó csalódása (Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben)
Az emberiség egy egyszerűségében kegyetlen szempont szerint két csoportra osztható: azokra, akiknek még él az édesanyjuk, és azokra, akiknek már nem. Hogy előbbiek milyen kapcsolatban állnak az asszonnyal, akinek életüket köszönhetik, számtalan körülmény függvénye, kár is volna sorolni. Ám utóbbiak, teljesen függetlenül attól, hogy az anya életében milyen viszonyt ápoltak – illetve olykor sajátos fordított arányosságokat produkálva –, egészen biztosan intenzív kapcsolatban állnak szülőanyjukkal, s nem múlik el napjuk anélkül, hogy ne beszélnének vele.
Bizony, már nem kell felemelni a telefonkagylót, de még a mobilba táplált adatok közül sem kell kisilabizálni a szó minden értelmében előkelő helyet elfoglaló „anya” tételt; nem kell buszra-villamosra, pláne vonatra, repülőre szállni; nem kell megfogadni-halogatni, aztán újra megfogadni a levél- vagy legalább képeslap-írást: ha az anya már nincs, akkor van csak igazán, és szüntelenül működik a mennyei interurbán.
„Mennyeinek” nevezni persze többszörös túlzás: hiszen nem mindenkinek adatik meg a hit bizonyossága egy mennybéli viszontlátást illetően; akit pedig a „hol van most ő?” s „hová kerülők én?” kérdései mellett még lelkiismeret-furdalás is gyötör gondolat, szó, cselekedet vagy főként a halál által végérvényesített mulasztás miatt, annak e szüntelen kapcsolattartás olykor pokoli fájdalmakat okozhat.
Vajda Miklós, az Anyakép, amerikai keretben című regény szerzője 1931-ben született. Bár egész életét az irodalom szolgálatában töltötte – elsősorban angol és amerikai regényeket és nagy számban drámákat fordított, több antológiát szerkesztett angolul a magyar, illetve magyarul az angol-amerikai irodalomból, és a The Hungarian Quarterly című angolul megjelenő kulturális folyóirat főszerkesztője volt 2005-ig –, 2009-ben, hetvennyolc évesen első kötetes szerzőként mutatkozott be. Nem is a kései antré, sokkal inkább a témaválasztás teheti kétkedővé az olvasót: vajon fél évszázaddal az anya Amerikába költözése és negyed évszázaddal a halála után nem a tér- és időbeli messzeség megszépítő erejét fogjuk-e érezni a szövegen?
A válasz határozott nem, s a kétely már az első gondolatok elolvasása után puszta rosszhiszeműségnek tűnik. „Telhetetlen vagyok” – írja Vajda, és hömpölygő mondataival sodortatva magunkat mi is átérezzük a mindent tudni akarás vágyát: „a rajtam kívüli, a privát, az előttem és utánam, a nélkülem való léte is érdekel, azt is próbálgatom kirakni az összegyűjtögetett mozaikdarabkákból, de mostanában bármit csinál, az, nem tejetek róla, mind és mindig nekem, miattam, általam, érettem, velem vagy révemen van – persze, pontosabban, volt”. A mozaikdarabkákból pedig egy párhuzamos életrajz bontakozik ki: nemcsak az anyáé, de természetesen a fiúé is, aki kései siratóját nem a vád és önvád szavaiból építi, sokkal inkább válaszokból: hol az anyának, hol önmagának feltett, hol megválaszolt, hol megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre adott válaszokból.
Az így létrejövő szöveg bölcsessége az anya-fiú összetartozást „biológia sorsnak” nevezi; nem titkolja a keserűséget, amely a nörszökkel és kisasszonyokkal töltött gyerekévekből s az anya tulajdonképpeni hiányából fakad; beszél az anya anyai teendőkben mutatott gyakorlatlanságáról – másutt azonban elismerősen szól az anya „ösztönös pedagógia remekléséről”; mesél a tizenhárom éves kisfiú „mindentől védett életéről”, amely „tompítja a valóság durva éleit” (holott épp halálos veszély fenyegeti származása miatt); és megejtő pontossággal, szépséggel meséli el az öleléseknek, érintéseknek azokat a ritka pillanatait, amelyek ígéretek a legnehezebb pillanatokban: soha, semmilyen körülmények közt nem foglak elhagyni. Ezt az ígéretet teszi az anya, szavak nélkül, a Városmajor utcai nyilasházban; de jelentése van annak az ölelésnek is – több is, szomorúbb is –, amellyel a fiú (addigra kétgyerekes apa) öleli át halálosan beteg édesanyját.
A nyilasháztól az édesanya utolsó hazalátogatásáig évtizedek telnek el, s mi képet kapunk e két ember sorsán keresztül magukról az évtizedekről is: a történelem eseményeiről, korokról s e korok híres-hírhedt személyiségeiről – mint a barátnőként és keresztanyaként is csodálatos Bajor Giziről vagy a rövidke ismeretség során is félelmet keltő Kún páterről – is, illetve e korok kisembereiről: Kisiről, aki nyolc évig szolgált a családnál kisasszonyként, vagy arról a kistanítóbácsiról, aki „vidám kacsintással” segítette volna föl hajdani tanítványát a marhavagonba.
Mégsem ezek a „jó” és „rossz” szereplők adják meg az elbeszélés hitelét, illetve nem csupán ezek: az afféle apró megfigyelések, amelyek mindegyike az anya szokásait írja le, egyszerre jellemzik az anyát, egy neveltetést, egy letűnt kort és mindennek gyöngéd szemlélőjét. Az akkurátus villahasználat (melynek mozdulatát a könyv borítója is megörökíteni hivatott), egyes „szószörnyek” természetes használata (melyektől az „undok irodalmár” viszolyog), a zoknistoppolás vagy a pasziánszozás jellemző mozdulatai úgy állítanak emléket egy embernek, hogy a könyv elolvasása után már ismerősként tekint ránk amerikai keretéből.
Magvető Kiadó, Budapest, 2009. 207 oldal (2490 Ft)
(A recenzió megjelent a Csillagszálló 2010/2. számában)
Bizony, már nem kell felemelni a telefonkagylót, de még a mobilba táplált adatok közül sem kell kisilabizálni a szó minden értelmében előkelő helyet elfoglaló „anya” tételt; nem kell buszra-villamosra, pláne vonatra, repülőre szállni; nem kell megfogadni-halogatni, aztán újra megfogadni a levél- vagy legalább képeslap-írást: ha az anya már nincs, akkor van csak igazán, és szüntelenül működik a mennyei interurbán.
„Mennyeinek” nevezni persze többszörös túlzás: hiszen nem mindenkinek adatik meg a hit bizonyossága egy mennybéli viszontlátást illetően; akit pedig a „hol van most ő?” s „hová kerülők én?” kérdései mellett még lelkiismeret-furdalás is gyötör gondolat, szó, cselekedet vagy főként a halál által végérvényesített mulasztás miatt, annak e szüntelen kapcsolattartás olykor pokoli fájdalmakat okozhat.
Vajda Miklós, az Anyakép, amerikai keretben című regény szerzője 1931-ben született. Bár egész életét az irodalom szolgálatában töltötte – elsősorban angol és amerikai regényeket és nagy számban drámákat fordított, több antológiát szerkesztett angolul a magyar, illetve magyarul az angol-amerikai irodalomból, és a The Hungarian Quarterly című angolul megjelenő kulturális folyóirat főszerkesztője volt 2005-ig –, 2009-ben, hetvennyolc évesen első kötetes szerzőként mutatkozott be. Nem is a kései antré, sokkal inkább a témaválasztás teheti kétkedővé az olvasót: vajon fél évszázaddal az anya Amerikába költözése és negyed évszázaddal a halála után nem a tér- és időbeli messzeség megszépítő erejét fogjuk-e érezni a szövegen?
A válasz határozott nem, s a kétely már az első gondolatok elolvasása után puszta rosszhiszeműségnek tűnik. „Telhetetlen vagyok” – írja Vajda, és hömpölygő mondataival sodortatva magunkat mi is átérezzük a mindent tudni akarás vágyát: „a rajtam kívüli, a privát, az előttem és utánam, a nélkülem való léte is érdekel, azt is próbálgatom kirakni az összegyűjtögetett mozaikdarabkákból, de mostanában bármit csinál, az, nem tejetek róla, mind és mindig nekem, miattam, általam, érettem, velem vagy révemen van – persze, pontosabban, volt”. A mozaikdarabkákból pedig egy párhuzamos életrajz bontakozik ki: nemcsak az anyáé, de természetesen a fiúé is, aki kései siratóját nem a vád és önvád szavaiból építi, sokkal inkább válaszokból: hol az anyának, hol önmagának feltett, hol megválaszolt, hol megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre adott válaszokból.
Az így létrejövő szöveg bölcsessége az anya-fiú összetartozást „biológia sorsnak” nevezi; nem titkolja a keserűséget, amely a nörszökkel és kisasszonyokkal töltött gyerekévekből s az anya tulajdonképpeni hiányából fakad; beszél az anya anyai teendőkben mutatott gyakorlatlanságáról – másutt azonban elismerősen szól az anya „ösztönös pedagógia remekléséről”; mesél a tizenhárom éves kisfiú „mindentől védett életéről”, amely „tompítja a valóság durva éleit” (holott épp halálos veszély fenyegeti származása miatt); és megejtő pontossággal, szépséggel meséli el az öleléseknek, érintéseknek azokat a ritka pillanatait, amelyek ígéretek a legnehezebb pillanatokban: soha, semmilyen körülmények közt nem foglak elhagyni. Ezt az ígéretet teszi az anya, szavak nélkül, a Városmajor utcai nyilasházban; de jelentése van annak az ölelésnek is – több is, szomorúbb is –, amellyel a fiú (addigra kétgyerekes apa) öleli át halálosan beteg édesanyját.
A nyilasháztól az édesanya utolsó hazalátogatásáig évtizedek telnek el, s mi képet kapunk e két ember sorsán keresztül magukról az évtizedekről is: a történelem eseményeiről, korokról s e korok híres-hírhedt személyiségeiről – mint a barátnőként és keresztanyaként is csodálatos Bajor Giziről vagy a rövidke ismeretség során is félelmet keltő Kún páterről – is, illetve e korok kisembereiről: Kisiről, aki nyolc évig szolgált a családnál kisasszonyként, vagy arról a kistanítóbácsiról, aki „vidám kacsintással” segítette volna föl hajdani tanítványát a marhavagonba.
Mégsem ezek a „jó” és „rossz” szereplők adják meg az elbeszélés hitelét, illetve nem csupán ezek: az afféle apró megfigyelések, amelyek mindegyike az anya szokásait írja le, egyszerre jellemzik az anyát, egy neveltetést, egy letűnt kort és mindennek gyöngéd szemlélőjét. Az akkurátus villahasználat (melynek mozdulatát a könyv borítója is megörökíteni hivatott), egyes „szószörnyek” természetes használata (melyektől az „undok irodalmár” viszolyog), a zoknistoppolás vagy a pasziánszozás jellemző mozdulatai úgy állítanak emléket egy embernek, hogy a könyv elolvasása után már ismerősként tekint ránk amerikai keretéből.
Magvető Kiadó, Budapest, 2009. 207 oldal (2490 Ft)
(A recenzió megjelent a Csillagszálló 2010/2. számában)
