Portfóliók
A gondolat tere: álmodozók és áldozatok
(Vers-galéria: Erőltetett menet – 100 éve született Radnóti Miklós…
Kókai János rendezésében, Holdvilág-kamaraszínház)
Egy vallomással tartozom: nem vagyok zsidó. Sajnos. Mert gyakran szeretnék az lenni. Mert tetszik a zsidó identitás. Mert szeretem a zsidókat és Izraelt. Mert olyan országban élünk, ahol és amikor zsidónak lenni ellenszegülés a gonosszal, ellenszegülés a primitív butasággal. Csak úgy önmagában. Vérből. Létezésből. Zsidónak lenni trendi. Zsidónak lenni feka. Menő. Zsidónak lenni raj.
Egy vallomással tartozom: zsidó vagyok. Zsidó vagyok, amikor a focipályákon azt üvöltözik, hogy „Mocskos zsidók!” Zsidó vagyok, amikor az utcákon acélbetétes bakancsban, kopasz barmok tiporják a szabadság, a demokrácia eszméit. Mikor náci jelszavakat skandálva éltetik Hitlert, mikor a gyűlölet és a rasszizmus lángba borítja az elméket, és az elvakult, megvadult tömeg ellenségképet gyárt magának, hogy igazolja önnön nyomorát, alantas gondolkozásmódját. És zsidó vagyok, amikor politikusok csúsztatott megjegyzéseket tesznek a zsidóságra és tudatosan hergelik, irányítják a népet.
És ugyanígy cigány is vagyok. És arab. És afroamerikai. És kínai. És bármilyen ember, akit származása alapján kirekesztenek, megbélyegeznek, gyűlölnek, üldöznek, tönkre akarnak tenni, meg akarnak semmisíteni.
Van egy film. Spielberg: Schindler listája. A moziba kerülés után évekig nem láttam ezt a művet. Nem szeretem tudatosan, „előre eltervezetten” szétcincálni a lelkem. Mert egyértelmű volt, hogy teljesen ki fogok borulni tőle. Több barátom is mesélt belőle egy jelenetről, mikor a zsidókat terelik be a zuhanyzónak álcázott gázkamrába, miközben a kamera bent mozog a tömegben. Csak mi, a nézők tudjuk, hogy mi vár ott ránk. Egyszer csak becsapódnak, bezárulnak az ajtók. Arról beszéltek a barátaim, hogy az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne a helyszínen. A félelem, a borzalom, a megtörtség, a végletek hideg ujjai szorongatják az ember nyakát. Ez a művészet, ez az alkotás csodája: az újra átélhető élet. Ezért írunk, festünk, fotózunk, rendezünk filmet vagy színdarabot, ezért zenélünk, szobrászkodunk mi, művészek és nem művészek egyaránt, hogy át tudjuk adni érzéseinket, gondolatainkat: a tanulságot, a bölcsességet, a tapasztalatot. Az alkotás a kommunikáció csúcsa, a háromdés, ötpontegyes megvalósítása a gondolatnak, a gondolat tere, még ha egy versről vagy egy fotóról is beszélünk. Később, mikor megnéztem a filmet, én is ugyanezt a hideglelős érzést éltem át az említett jelenet alatt és persze teljesen összetörtem a film hatásától. Sírás, zokogás, ki nem mondott fogadalmak és belső megerősödés, hogy amennyire rajtam múlik, soha nem fogom hagyni, hogy megismétlődjön ilyen borzalom a környezetemben.
Spielbergnek ’94-ben, a tehetségén kívül volt egy 22 millió dolláros költségvetése, hogy összehozza ezt a hatást. Sikerült neki.
Néhány napja voltam egy színházi előadáson, ahol egy maroknyi csapat, néhány tízezer forintos költségvetésből elérte ugyanezt a hatást, a művészet csodáját. Kókai János rendezésében Erőltetett menet -100 éve született Radnóti Miklós… címmel állították színpadra Radnóti Miklós verseiből szerkesztett darabot a Holdvilág Kamaraszínházban. Félelmetes, megindító, döbbenetes erejű alkotást láthattunk, ahol a kiváló színházi ötletek csak úgy sorjáztak a darab során. 30 összetört ember a nézőtéren 7 színész a „színpadon”. Hogy miért teszem idézőjelbe ezt a szót, hadd maradjon titok. Nem, nem a nézőtéren játszódik a történet, ennél sokkal kifinomultabb csellel „vágják haza” a tisztelt publikum lelkivilágát. És nem, nem vonnak be minket a darabba, mégis ott, akkor, mi is zsidók lettünk. És költők. Művészek. Álmodozók és áldozatok. Én nem tudom, honnan veszi ez a Kókai János haver (héberül azt jelenti: barát) az elképzeléseit a színházművészetről, de hogy ebben a darabban valamit nagyon telibevert, az egyértelmű. Ahogy mondani „szok”: ezt mutogatni kéne. És nagyközönség elé vinni.
Persze vannak a darabnak gyengeségei imitt-amott. És tényleg nem elkenésből fogalmazok ilyen óvatosan, hanem mert olyan nagy élményanyagot, igazságerőt, tisztaságot, tiszteletet, szeretetet közöltek az előadás során, hogy szinte illetlenségnek érzem említeni is ezeket az apróbb hiányosságokat. Persze mégis megteszem: az előadás néha kicsit túlzásba esik, néha kicsit „sok”. Már majdnem leírnám, hogy helyenként hatásvadász, de igazából nem éreztem kényelmetlenül magam egyetlen pontján sem, nem tört meg a lendület és nem pihenhettünk egy pillanatig sem. Katarzis és megrendültség jellemezte végig a darabot. Persze nehéz egy ilyen témát, egy ilyen nehéz ívű munkát végigvinni úgy, hogy a giccs határait ne súroljuk egy-két ponton érintőlegesen, én biztos, hogy visszafogtam volna magam helyenként egy-két perc erejéig, de szerencsére ezt a darabot (se) én rendeztem, találtam ki. Volt lehetőségem beszélgetni Kókai Jánossal a darab után, említettem is neki ezeket a kifogásokat (nyafogásokat), a rendező szerint más helyeken nem „ütne” akkorát a darab, ha nem alkalmazná ezeket az eszközöket.
A színészek munkája is kiváló. Ilyen magától értetődő előadásmódban talán nem is hallottam még verseket. Nincs máz, nincs jelmez, csak az iszonyú szavak egyszerűsége:
„Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.” („Huszonnyolc év”)
- és közben fésülködik a költő.
Mikor elcsendesülnek az indulatok és éppen annak örül az ember, hogy sikerült visszafognia zokogását, akkor újabb és újabb hang szólal meg, felszakítva sebeket, letépve varratokat.
Recenzens meg meri jegyezni, hogy a színészek helyenként keresik a színjátszás eszközeit, eszközöket az eszköztelenségben, emiatt olykor pillanatokra elhalványul, megbicsaklik a szerep, érezni, ahogy a szavak ereje és az előadásmód fojtott visszafogottsága két oldalról próbálják lerángatni őket a lóról. Nem egy könnyű darab, igazi kötéltánc. Szerencsére nem esnek a ló egyik oldalára sem.
Az előadás méltó megemlékezés. Pedig ez a darab nem is Radnótiról szól. Hanem arról, amiről Radnóti Miklós szólt. Egy ember, akinek sorsa az egyik legszebb fricskát és tanulságot hordozza a jelenleg is sötét és súlyos antiszemitizmussal átitatott Magyarország számára: mert bizony egy zsidó - hadd ismételjem meg: egy zsidó származású magyar költő írta kicsiny nemzetünk talán leggyönyörűbb, leginkább szívből jövő, hazafias versét „Nem tudhatom…” címmel. Ajánlom minden szélsőjobb-szimpatizánsnak.
„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,” („Nem tudhatom…”)
Volt egy zsidó férfi a történelemben, akinek bírája ezekkel a szavakkal adta őt hóhérai kezébe: „Ecce homo. Íme az ember.” Ezt a titulust nem könnyen osztogatják, még manapság se, mikor oly kevésre becsülik az emberéletet. Jézuson kívül nekem is egyetlen személy van a történelemből, akiről ilyen szép tanúságtétellel tudnék nyilatkozni: Radnóti Miklós.
Hadd álljon itt néhány sor az életművéből, amiket talán fél éve olvastam a metrókocsi falán, a „Radnóti 100” emlékév alkalmából volt kirakva a reklámok helyén. „Bizony mondom néktek”, nem bírtam visszatartani könnyeimet a Deák téren, a metrón, a tömegben.
„A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, - ítélni így tanít.
S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.”
(„Ó, régi börtönök”, 1944. március 27.)
Mikor Radnóti Miklós megszületett, a szülésbe belehalt édesanyja és ikertestvére is. 35 év múlva, miközben végelgyengüléssel küzdött a munkatáborból való hazaúton, Marányi Ede honvéd alezredes parancsára Tálas András hadapródőrmester ötfős kerete élén Radnóti Miklóst 21 társával együtt agyonlőtte. Tömegsírba temették. Másfél év múlva exhumálták, utolsó verseit akkor találták meg zakója zsebében.
Bárcsak ne lenne ennyire aktuális ez a darab! Ady Endre intő szavait kell idecitálnom:
„Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.”
Bárcsak ne lenne ennyire aktuális Radnóti Miklós „Töredék” című verse:
„…mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.”
Mit mondjak még? Hogy nincs más megoldás: a Hitlereket egyszerűen fejbe kell lőni, mielőtt még ők lövik fejbe a Radnótikat?
Az igazság ünnepe néhány négyzetméteren.
10 perc busszal, az Örs vezér tértől. Menjenek el, nézzék meg.
Holdvilág Kamaraszínház
(1161 XVI. kerület Rákosszentmihály, Ságvári utca 3.,
Jegyrendelés: a 405-8759-es telefonszámon vagy faxon: 401-0070)
http://www.holdvilag.hu/
144, 174, 244-es buszok az Örs vezér térről, a Sugár mellett
(mindháromról a „József utca” buszmegállónál kell leszállni)
Kb. 70 perc. Felnőtt jegyár: 1350 forint
Előadások:
február 23.
március 16.
Az előadás plakátja (Bojer Tibor munkája):
http://href.hu/x/biwh
http://href.hu/x/bix4
(az írás megjelent az irodalmijelen.hu-n)
Kókai János rendezésében, Holdvilág-kamaraszínház)
Egy vallomással tartozom: nem vagyok zsidó. Sajnos. Mert gyakran szeretnék az lenni. Mert tetszik a zsidó identitás. Mert szeretem a zsidókat és Izraelt. Mert olyan országban élünk, ahol és amikor zsidónak lenni ellenszegülés a gonosszal, ellenszegülés a primitív butasággal. Csak úgy önmagában. Vérből. Létezésből. Zsidónak lenni trendi. Zsidónak lenni feka. Menő. Zsidónak lenni raj.
Egy vallomással tartozom: zsidó vagyok. Zsidó vagyok, amikor a focipályákon azt üvöltözik, hogy „Mocskos zsidók!” Zsidó vagyok, amikor az utcákon acélbetétes bakancsban, kopasz barmok tiporják a szabadság, a demokrácia eszméit. Mikor náci jelszavakat skandálva éltetik Hitlert, mikor a gyűlölet és a rasszizmus lángba borítja az elméket, és az elvakult, megvadult tömeg ellenségképet gyárt magának, hogy igazolja önnön nyomorát, alantas gondolkozásmódját. És zsidó vagyok, amikor politikusok csúsztatott megjegyzéseket tesznek a zsidóságra és tudatosan hergelik, irányítják a népet.
És ugyanígy cigány is vagyok. És arab. És afroamerikai. És kínai. És bármilyen ember, akit származása alapján kirekesztenek, megbélyegeznek, gyűlölnek, üldöznek, tönkre akarnak tenni, meg akarnak semmisíteni.
Van egy film. Spielberg: Schindler listája. A moziba kerülés után évekig nem láttam ezt a művet. Nem szeretem tudatosan, „előre eltervezetten” szétcincálni a lelkem. Mert egyértelmű volt, hogy teljesen ki fogok borulni tőle. Több barátom is mesélt belőle egy jelenetről, mikor a zsidókat terelik be a zuhanyzónak álcázott gázkamrába, miközben a kamera bent mozog a tömegben. Csak mi, a nézők tudjuk, hogy mi vár ott ránk. Egyszer csak becsapódnak, bezárulnak az ajtók. Arról beszéltek a barátaim, hogy az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne a helyszínen. A félelem, a borzalom, a megtörtség, a végletek hideg ujjai szorongatják az ember nyakát. Ez a művészet, ez az alkotás csodája: az újra átélhető élet. Ezért írunk, festünk, fotózunk, rendezünk filmet vagy színdarabot, ezért zenélünk, szobrászkodunk mi, művészek és nem művészek egyaránt, hogy át tudjuk adni érzéseinket, gondolatainkat: a tanulságot, a bölcsességet, a tapasztalatot. Az alkotás a kommunikáció csúcsa, a háromdés, ötpontegyes megvalósítása a gondolatnak, a gondolat tere, még ha egy versről vagy egy fotóról is beszélünk. Később, mikor megnéztem a filmet, én is ugyanezt a hideglelős érzést éltem át az említett jelenet alatt és persze teljesen összetörtem a film hatásától. Sírás, zokogás, ki nem mondott fogadalmak és belső megerősödés, hogy amennyire rajtam múlik, soha nem fogom hagyni, hogy megismétlődjön ilyen borzalom a környezetemben.
Spielbergnek ’94-ben, a tehetségén kívül volt egy 22 millió dolláros költségvetése, hogy összehozza ezt a hatást. Sikerült neki.
Néhány napja voltam egy színházi előadáson, ahol egy maroknyi csapat, néhány tízezer forintos költségvetésből elérte ugyanezt a hatást, a művészet csodáját. Kókai János rendezésében Erőltetett menet -100 éve született Radnóti Miklós… címmel állították színpadra Radnóti Miklós verseiből szerkesztett darabot a Holdvilág Kamaraszínházban. Félelmetes, megindító, döbbenetes erejű alkotást láthattunk, ahol a kiváló színházi ötletek csak úgy sorjáztak a darab során. 30 összetört ember a nézőtéren 7 színész a „színpadon”. Hogy miért teszem idézőjelbe ezt a szót, hadd maradjon titok. Nem, nem a nézőtéren játszódik a történet, ennél sokkal kifinomultabb csellel „vágják haza” a tisztelt publikum lelkivilágát. És nem, nem vonnak be minket a darabba, mégis ott, akkor, mi is zsidók lettünk. És költők. Művészek. Álmodozók és áldozatok. Én nem tudom, honnan veszi ez a Kókai János haver (héberül azt jelenti: barát) az elképzeléseit a színházművészetről, de hogy ebben a darabban valamit nagyon telibevert, az egyértelmű. Ahogy mondani „szok”: ezt mutogatni kéne. És nagyközönség elé vinni.
Persze vannak a darabnak gyengeségei imitt-amott. És tényleg nem elkenésből fogalmazok ilyen óvatosan, hanem mert olyan nagy élményanyagot, igazságerőt, tisztaságot, tiszteletet, szeretetet közöltek az előadás során, hogy szinte illetlenségnek érzem említeni is ezeket az apróbb hiányosságokat. Persze mégis megteszem: az előadás néha kicsit túlzásba esik, néha kicsit „sok”. Már majdnem leírnám, hogy helyenként hatásvadász, de igazából nem éreztem kényelmetlenül magam egyetlen pontján sem, nem tört meg a lendület és nem pihenhettünk egy pillanatig sem. Katarzis és megrendültség jellemezte végig a darabot. Persze nehéz egy ilyen témát, egy ilyen nehéz ívű munkát végigvinni úgy, hogy a giccs határait ne súroljuk egy-két ponton érintőlegesen, én biztos, hogy visszafogtam volna magam helyenként egy-két perc erejéig, de szerencsére ezt a darabot (se) én rendeztem, találtam ki. Volt lehetőségem beszélgetni Kókai Jánossal a darab után, említettem is neki ezeket a kifogásokat (nyafogásokat), a rendező szerint más helyeken nem „ütne” akkorát a darab, ha nem alkalmazná ezeket az eszközöket.
A színészek munkája is kiváló. Ilyen magától értetődő előadásmódban talán nem is hallottam még verseket. Nincs máz, nincs jelmez, csak az iszonyú szavak egyszerűsége:
„Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.” („Huszonnyolc év”)
- és közben fésülködik a költő.
Mikor elcsendesülnek az indulatok és éppen annak örül az ember, hogy sikerült visszafognia zokogását, akkor újabb és újabb hang szólal meg, felszakítva sebeket, letépve varratokat.
Recenzens meg meri jegyezni, hogy a színészek helyenként keresik a színjátszás eszközeit, eszközöket az eszköztelenségben, emiatt olykor pillanatokra elhalványul, megbicsaklik a szerep, érezni, ahogy a szavak ereje és az előadásmód fojtott visszafogottsága két oldalról próbálják lerángatni őket a lóról. Nem egy könnyű darab, igazi kötéltánc. Szerencsére nem esnek a ló egyik oldalára sem.
Az előadás méltó megemlékezés. Pedig ez a darab nem is Radnótiról szól. Hanem arról, amiről Radnóti Miklós szólt. Egy ember, akinek sorsa az egyik legszebb fricskát és tanulságot hordozza a jelenleg is sötét és súlyos antiszemitizmussal átitatott Magyarország számára: mert bizony egy zsidó - hadd ismételjem meg: egy zsidó származású magyar költő írta kicsiny nemzetünk talán leggyönyörűbb, leginkább szívből jövő, hazafias versét „Nem tudhatom…” címmel. Ajánlom minden szélsőjobb-szimpatizánsnak.
„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,” („Nem tudhatom…”)
Volt egy zsidó férfi a történelemben, akinek bírája ezekkel a szavakkal adta őt hóhérai kezébe: „Ecce homo. Íme az ember.” Ezt a titulust nem könnyen osztogatják, még manapság se, mikor oly kevésre becsülik az emberéletet. Jézuson kívül nekem is egyetlen személy van a történelemből, akiről ilyen szép tanúságtétellel tudnék nyilatkozni: Radnóti Miklós.
Hadd álljon itt néhány sor az életművéből, amiket talán fél éve olvastam a metrókocsi falán, a „Radnóti 100” emlékév alkalmából volt kirakva a reklámok helyén. „Bizony mondom néktek”, nem bírtam visszatartani könnyeimet a Deák téren, a metrón, a tömegben.
„A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, - ítélni így tanít.
S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.”
(„Ó, régi börtönök”, 1944. március 27.)
Mikor Radnóti Miklós megszületett, a szülésbe belehalt édesanyja és ikertestvére is. 35 év múlva, miközben végelgyengüléssel küzdött a munkatáborból való hazaúton, Marányi Ede honvéd alezredes parancsára Tálas András hadapródőrmester ötfős kerete élén Radnóti Miklóst 21 társával együtt agyonlőtte. Tömegsírba temették. Másfél év múlva exhumálták, utolsó verseit akkor találták meg zakója zsebében.
Bárcsak ne lenne ennyire aktuális ez a darab! Ady Endre intő szavait kell idecitálnom:
„Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.”
Bárcsak ne lenne ennyire aktuális Radnóti Miklós „Töredék” című verse:
„…mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.”
Mit mondjak még? Hogy nincs más megoldás: a Hitlereket egyszerűen fejbe kell lőni, mielőtt még ők lövik fejbe a Radnótikat?
Az igazság ünnepe néhány négyzetméteren.
10 perc busszal, az Örs vezér tértől. Menjenek el, nézzék meg.
Holdvilág Kamaraszínház
(1161 XVI. kerület Rákosszentmihály, Ságvári utca 3.,
Jegyrendelés: a 405-8759-es telefonszámon vagy faxon: 401-0070)
http://www.holdvilag.hu/
144, 174, 244-es buszok az Örs vezér térről, a Sugár mellett
(mindháromról a „József utca” buszmegállónál kell leszállni)
Kb. 70 perc. Felnőtt jegyár: 1350 forint
Előadások:
február 23.
március 16.
Az előadás plakátja (Bojer Tibor munkája):
http://href.hu/x/biwh
http://href.hu/x/bix4
(az írás megjelent az irodalmijelen.hu-n)
