Portfóliók
dadogok
miért, hogy mindent újra meg újra el kell ismételnem,
akaratlanul, szándéktalanul, gyanútlanul, bárhogyan?
miért, hogy újra meg újra ugyanazok az utak,
mellékutcák, téveszmék, zsák a foltját, jönnek elő?
s ha épp nem azok, hát honnan veszem, hogy épp nem azok?
ebben a csendben, ebben a tompa, fásult,
voltaképpen béna és giccses csendben
milyen morajt vélek felfedezni?
mi mocorog, mi szólal meg, már ha megszólal?
miféle kurva kalapácsütésre szólalnak meg a vészharangok?
„ki vagyok most?” — kérdezi épp csak kinyílt,
csipás szemmel a kibaszott angyal; nem vár választ.
(húzd meg! — súgná a szeme, van elég vészfék.)
a világrend pedig, legalábbis az egyik változat szerinti,
erősen ragaszkodik önmagához — nemkülönben,
mint a másik változat szerinti tenné — teszi — nyilván.
(mi a szart gecizik ez itt? — kérdezném fejben,
s a szemébe néznék.) „legyen szép — mondom —,
legyen akár erőltetetten is nagyon szép.”
„maga egy hipermoralista — mondja —,
vaksi, mint farkasok a szürkületben,
maga fekete, mint a hó.”
néha a lelkiismeretem
(„magának olyan nincs — riposztolna —,
magának olyan nincs, kabai fiam”)
apám hangján szólal meg.
