Portfóliók
éjfél
[kemény istván: célszerű romok]
egy szép napon,
mikor egy régi fénykép,
egy húszéves kórházi zárójelentés,
és a harmincadik születésnapom miatt
valahogy a régi önmagammal
kellett szembesülnöm már megint,
hogy milyen buta voltam, néha gonosz is,
és bár a helyzet nem túl sokat változott,
valami csoda folytán
mégis élek,
úgy, ahogy,
nem tudom,
büszkeségem, önérzetem alig van már,
mégis szeretek ezt-azt még,
mégsem vagyok boldogtalanabb,
igaz, talán sokkal boldogabb sem;
ebben az eszelős nosztalgiában
a régi önmagamat kezdtem el siratni,
mindegy is, melyiket,
mert persze több régi énem volt,
és mindegyiket elárultam,
és mindegyiket szembeköptem,
mert luxus, hogy megváltoztam,
mert mi lett belőlem,
ugyan mivé, hová lettem?
ezek jutottak eszembe ezen a szép napon.
szép nap pedig azért volt a mai,
mert ebben az eszelős nosztalgiában
mégiscsak ott voltam én,
felismerhetően,
régi önmagammal,
valaha volt énjeimmel,
és ez még mindig azt jelenti,
hogy valami csoda folytán
mégis élek,
úgy-ahogy,
bár harmincéves vagyok,
mégis csak egy senki,
réges rég hanyatlom és szegényedem,
butább vagyok, mint valaha,
és már csak nem is gyönyörű,
mindössze egy lehetetlen és kiállhatatlan alak,
neurotikus és alkoholista,
arrogáns és apatikus,
semmiben sem rutinos, önjelölt homálybogozó,
egy geci.
kedvetlenül belemerítettem arcom ebbe a talált fénybe,
melyben nem járhatok sem most, sem soha.
az első érzés a szánalom volt,
— mégiscsak szánalmas egy senki vagyok,
aki a saját semmiségével sem tud mit kezdeni —,
a második a kíváncsiság,
minek is élhettem volna a fénykorában,
a harmadik, hogy pusztuljon a férgese,
mert menthetetlen,
és minek mentsük, ami menthető,
de rögtön erre a negyedik,
hogy mentsük mégis.
hát itt állok
lehetőségeim gúnyos pompájában,
tudom, amit tudok;
nincsenek nagybetűs illúziók,
körkörösek a romok,
lehetetlen a megvilágosodás,
kétszer kettő néha öt
— és gúnyolódni tilos.
