Portfóliók
Rámutat, így válaszol (Győrffy Ákos: Nem mozdul)
„(A)z emberi szemlélet kétségtelen korlátozott volta vajon elvezethet-e minket ahhoz a súlyos állításhoz is, amely szerint másik szempont is felvehető, nem csupán emberi – ha már az a helyzet, hogy táj nincs, ha már a dolog úgy áll, hogy azonban a mi számunkra, bármerre nézünk, romokban és épen: minden táj és táj és mindenütt, ha már ott tartunk, hogy az emberi szemlélet varázslatosan szűk terébe fogva egy gyötrelmes szellemi út alkalmi vége felé arra kell jussunk: e varázslatos szűkösségen kívül mi már tulajdonképpen semmi máshoz nem ragaszkodunk, semmi máshoz, semmi létezéshez, már a létezéshez se, csak az ígérethez, hogy egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és rombolásban valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik.”
E szavakkal és e kérdéssel indította el Krasznahorkai László egy kortárs galéria Táj nincs című tájelméleti előadássorozatát négy évvel ezelőtt. 2004-ben Győrffy Ákos nem szerepelt a felkért előadók között, a képzőművészet, a geográfia, a matematika, a fizika, a filozófia és a zene képviselői mellett nem ő képviselte a költészet eszközeit és nyelvét, csupán egy gondolatkísérlet erejéig vélhetjük úgy, hogy az akkor még épp hogy két kötetes költő (A Csóványos északi oldala, 2000; Akutagava noteszéből, 2004) akkor is ezt a kérdést feszegette volna, miként teszi ezt azóta is – pejoratív jelentésárnyalat nélkül: – szent Egy-ügyűséggel.
Győrffy Ákos 2007-ben megjelent Nem mozdul című kötetének szerkezetét, a „szövegváltozatokért lelkesedő”, tájékozott olvasó számára részben versválogatásként is forgatható kötet régi darabjainak elmozdulását korábbi kötet- és ciklusbeli helyüktől, illetve értelmezési mezejüktől egy éve Krupp József elemezte az ÉS hasábjain (A horhos alján, 2007. június 29. ), illetve Borsik Miklós a Puskin utcában (Holzfällen, 2007. 2-3. 113-118.) . E finom elmozdulásokra nem csupán azért nem térünk ki e helyt, mert javarészt a két elemzés észrevételeit ismételnénk, hanem azért sem, mert a Hafner Zoltán válogatta és szerkesztette „mesteri” kötetkompozíció körkörös-spirális szerkezetével azt sugallja, maga sem számít még efféle kitekintésre sem.
Egy más előjelű olvasatban az „együgyűen direkt és modoros” kötetszerkezet ismertetésének szánt több bekezdést K. Kabai Lóránt is, aki gyilkosan szellemes – Imitation of poetry – című kritikájában azt állította, „Győrffy Ákos harmadik verseskötetével sem mozdult el abból a nagyon kényelmes pozícióból, melyet a költészet utánzása jelent számára” – Győrffy címadásait kifigurázva, ám a lényegi kérdést (hogy tudniillik mi az, ami nem mozdul) figyelmen kívül hagyva.
Bár a kötet fülszövege készséges és igaz választ ad e kérdésre („a tekintet iránya ugyanaz”), Győrffy harmadik kötete több szempontból is a mozdulatlanság (a mozdulatlan elkötelezettség?) kötete. Nem tanulságok nélküli sorra venni, mennyi és miféle mozdulatlanság képezi tárgyát a valóban alapvetően rezdületlen tekintetnek és az általa rögzített látványnak.
Megfigyelhető, hogy sok esetben a leírt mozdulatlansághoz – ellentétként, közegként, háttérként – valamely víz látványa, képzete társul. A paradoxonjaival Pilinszkyt idéző Átkelés című versben szinte fohászként hangzik el a felütés: „A mozdulatlan hajtson ki bennem. / Árasszon el, mint a komp fülkéjét / a köd.” Az árasszon ige és az erősen nominális versben előforduló főnevek nagy része („átkelés”, „komp”, „uszadékfa”, „horgonylánc”, „hullámzás”, „ködlámpa”, „sirály”) természetesen és erőteljesen idéznek fel egy folyót. A Beckett Magyarországon című versben egy patak áll, „(v)agy inkább mintha alig észrevehető lassúsággal / visszafelé folyna.” Az Isola című versben a végtelen – vagy inkább csak nagy – tenger képe tárul a beszélő szeme elé. Egy móló kőfalán ül, sirályokat, teherhajókat figyel: „Lassan mintha mozdulnának, de nincs / mihez viszonyítani az elmozdulásukat.” A Capodiostria című versben a szemlélő a fövenyről a nyílt vízen vonuló vihart figyeli. „Egy / sirály hosszú percek óta mozdulatlanul ült a hullámtörő / gát korlátján.” Egy a viharban küszködő, folyton elcsúszó kislányon nem segít az anyja, és a jelenet szemtanúja sem: „Nem megyek én sem segíteni, képtelen / vagyok megmozdulni.” A Tarpataki kemping című versben „(e)gy nemlétező tenger sziklává dermedt / hullámai” alkotnak egy elliptikus metaforát. Ezekben a versekben a víz és a mozdulatlanság szemlélője is direktben jelenik meg, legalább egy egyes szám első személyű igével a szemlélő jelenléte is jelöltté, kimondottá válik. A Négy mondat a hegyről és a tóról című versben összemosódik a megfigyelő a megfigyelt tárggyal: „Nem lehet felbecsülni a távolságokat, / (…) nem érek oda és nem hagyom el, csak megyek / és figyelem, ahogy nem mozdulok el.”
A recenzió „szemlél”, „észlel”, „érzékel” szavai annak az igyekezetnek eredményeképpen váltogatják egymást, hogy a „néz” ige ismétlődése elkerülhető legyen. Holott a versek a vizuális érzékelésnek kizárólag e két fogalmát, a nézést és a látást ruházzák fel mitikus jelentőséggel. Szinte mítosztöredékek felvillanásairól beszélhetünk. A Mikor még című versben „történelem előtti”, archaikus idők emléke bukkan fel: „A férfiak áldozni mennek, (…) / Elnéznek a látóhatár széléig, bólintanak.” Az Isteni című vers inkább a magánmitológia része: egy gyerekkori emlék felidézése, találkozás egy zöld istennel, a tekintetek találkozása: „Akkor / nőtt ki bennem az erdő, a nézésétől / nőtt ki hirtelen, és attól a nézéstől lett / bennem a félelem is, a kőben és szívben / és felhőben egyként meglévő félelem”. A kollektív és a magánmitológia belsővé válása mondathatja másutt az állítmány nélküli belső parancsot: egy még élő, törött gerincű vadkacsa „tekintetéhez / mérni, az övéhez mindig / a látást.” (Az övéhez); vagy egyszerűen ezt: „A vadak látványa tart életben” (Akutagava noteszéből X.).
A képzelet és az emlékezet természeténél fogva a szubjektum olykor módosít a látottakon: „Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom, / hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek.” (Négy mondat a hegyről és a tóról); „Az a kép, / ami a patakról él bennem, a valóságban nem / létezik.” (A halstatti kultúra). Ám ez mintha inkább zavarná e versek beszélőjét. A Spirálban pedig egyenesen fertőző a tekintete („A tekintetemmel fertőzöm meg őket. / De még inkább a gondolatimmal.”), noha tetten érhető, hogy egy valóságon túli valóságot kutat maga is: „Jó lenne látni azt a helyet a vízen, ahol / nemrég az árnyékom volt.” „(…) azt szeretném csak, azt látni, / amit eltakarok magamból.” (Azt látni). A kötet egy az ürességben szétfoszló tekintet leírásával zárul – mégis a keresett hely („ahol a szigetek partjai kétoldalt nem / határolják a látványt”) és ily módon a keresett látvány megtalálása (igaz, feltételes módban: „ha találok ilyen helyet”) nem reménytelen ürességet sugallnak, amint ezt a „megnyugtat” ige és az „akadálytalanul” határozószó is megerősítik. (Bár nem mellékes, hogy a csupán monogrammal jelölt Marcus Aurelius-idézet, a kötet legutolsó szavai legalábbis elbizonytalanítják, ha nem érvénytelenítik a reményt.)
A völgy emlékei című vers egy régi fotó – tehát egy fényképen már rögzített látvány – leírása. A lencsevégre kapott pillanat a maga mozdulatlanságában is csupa aktivitás. A kép történése ugyan összefoglalható annyiban, hogy szedik a málnát, de családi anekdoták idéződnek fel a szemlélése közben, s bár a hetven évvel korábbi tájat az aktuálissal összevető lírai én nem tud mást, „csak mozdulatlanul nézni” a változást, a versben nem a kép és nem is a szemlélő dermedtsége dominál. A legfontosabb egy befejezetlen mozdulat felfedezése: a képen egy alaktalan árnyék elérni készül a málnát szedő három lányt. A vers sugallata szerint az árnyék maga az ördög, sőt az ördög maga az azóta már bekövetkezett változás („ő tette ihatatlanná a forrásokat”), az elmúlás.
Ezzel a néven nevezett rosszal a kötet egy fontos hol implicit, hol direkt állításához érkeztünk el: ahhoz, hogy a rossz jelenvaló. Változás és elmúlás, szerencsétlenség és bűn – és mindenekelőtt áldozatok – figyelmeztetik folyvást azt, akinek szeme van a látásra.
A hangulatában Kosztolányi Őszi reggelijét idéző Méz című versben nem a víz, hanem a méz az a sűrű de folyékony közeg, amelyben egy egyre lassuló majd „mozdulatlan bogár” látványa köti le annak figyelmét, aki a túli aranylást észleli. A mézbe fúló bogár képe nem hordozza magában azt az önmagán mindig túlmutató megrendülést, amelyet több még élő, de haláltusáját vívó állat látványának rögzítése jelent. Az övéhez című vers már felidézett törött gerincű vadkacsájának párja az Akutagava noteszéből ciklus VIII. bejegyzése: „A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel / tekergő sikló, ez a kép jelentette számára / az igazságot”. A Krasznahorkai Lászlónak ajánlott Ott lett vége című versben egy madár egy teherautó hűtőrácsának csapódik – a baleset több mint baleset: „Mert mindig így, gondolta, így lesz vége mindig / mindennek”. Ezek a képek metaforává válnak: a látás, az igazság, a vég metaforáivá lényegülnek át, keserves természetességgel.
A Hogyan című vers tördelésének, a beszélt nyelvet imitáló grammatikai hiányosságának következtében az olvasó képzeletében a gonosz először mint egy erdei lény jelenik meg (tán még a patás ábrázolás felidézése sem indokolatlan), s csak a harmadik sornál fog gyanút: tölgylevelek nem a gonosz, hanem egy áldozat húsába ragadtak, az áldozatot lógatták fel hátsó lábaira hurkolt zsineggel. Egy állat fej nélküli teste mozog, „leng a megnyúzott teste, pedig (…) nem mozdul a levegő”. „Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz” – indított a vers, „tudni nem, semmiképpen”. A mondat folytatásaként várt de nem hangzik el, mégis ott lüktet a lejegyzett jelekben, az egész versben: „megnyomorított, nyomorult erdő”, „félni kezdek”, „az út (…) járhatatlan”, „a kunyhó ajtajára fordított keresztet festettek”, „tompaság, kezdődő szürkület”. És a mozgás, a holttest lengése maga a lehetetlenség – csak rákérdezni lehet: hogyan…?
A kötetben az ördög, a gonosz többször néven neveztetik, és jelek sokasága utal a rossz jelenlétére. Például: „egy hang, / amit általában hajlamos vagyok az ördögnek tulajdonítani”; de kimondatlanul is jelen van mondjuk a Szótlanul néz című vers „féllábú, tolókocsis alkoholista szemei[ben] és szavai[ban]” is (ez esetben a rossz nem morális kategória). Sorolhatnánk további példákat, de mit sem érne, ha nem fedeznénk fel a beszélőnek azt a törekvését, hogy saját rémületét, iszonyatát legyőzve mégis Isten felé fordítsa tekintetét, mindezen – Simone Weillel szólva – „átlátszatlan akadályok” ellenére. „A rossz, amit bűn és szerencsétlenség formájában látunk mindenütt a világban, Istentől való távolságunk jele. Csakhogy ez a távolság szeretet, következésképpen szeretnünk kell. (…) Szeretni kell Istent a bekövetkező rosszon át pusztán azért, mert minden reális, ami történik, s minden realitás mögött Isten rejtezik. Egyes realitások többé-kevésbé áttetszőek, mások teljesen átlátszatlanok; de Isten áll kivétel nélkül mindegyik mögött. (…) Ezért kitartóan Isten felé kell fordítani tekintetünket anélkül, hogy valaha is mozdulnánk. Különben hogyan is ismerhetnénk a helyes irányt akkor, ha átlátszatlan akadály iktatódik a fény és miközénk? Teljesen mozdulatlannak kell lenni.” (S. W.: Rendszertelen elmélkedések az istenszeretetről)
Nem tévedett nagyot Takács Nóra, mikor az Akutagava noteszéről írt kritikájának címéül a Panteista óda címet adta , amennyiben megérezte a Győrffy-lírában Isten és a természet szoros kapcsolatát. E kapcsolat azonban mégsem fejezhető ki a panteizmus fogalmával, hiszen Győrffy költészetében Isten és a természet nem azonos. A Nem mozdul mint kötetegész sem tagadja a természet felett álló Isten létezését – sokkal inkább hiszi és keresi őt, vallva: „lehet egy látvány ima, (…) sőt lehet, hogy az az igazi ima”.
A látvány legalább két felet feltételez: valamit, ami látványul szolgál és valakit, aki látványként érzékeli – látvánnyá fogalmazza – azt. Győrffynél e látvánnyá fogalmazás maga az Istennel való kontaktusteremtés, az ima. A versek helyzetleírása szerint ezek az imák szavak nélkül, pusztán a látás által fogalmazódnak meg – azonban a versek maguk természetesen szavakból állnak, ezáltal az olvasó számára is transzendens horizontot nyitnak meg. „(M)indegyik szó ima” – magyarázza a Teknős alakja volt című versben egy erdei ház fél szemére vak gondnoka – „csak valahogy / elsüllyedt, kirohadt belőlük az, amitől ima lehetne”. Az egyszerű ember bővebben kifejtett eszmefuttatása nyelvészetileg ugyan nem helytálló, de imateológiai szempontból vizsgálva észrevétele megdöbbentő hasonlóságot mutat Pilinszky Néhány szó a szavakról című jegyzetével és érvényes párbeszédbe léphetne bármely kortárs hermeneutikai okfejtéssel. Pilinszki írásának mind a hét bekezdése alkalmas volna arra, hogy citátumként szerepeljen e helyt. „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés. Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is, mint szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is »beszél«, csak meg kell hallanunk szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással.”
Győrfy Ákos tájaiban a „minden beszéd legmélyén lakó csend” jut szóhoz, „Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván”. A látvány: ima, a jelenlét: ima, így a versek egyfajta szakrális dialógus részei, ezáltal a költészet igéi fölfelé mozdulnak, transzponálódnak – az utolsóként idézett vers logikáját követve: éppen az kerül vissza a szavakba, ami mozgatta őket.
Az írás rövidített-szerkesztett változata megjelent a Literán: Rámutat, így válaszol
E szavakkal és e kérdéssel indította el Krasznahorkai László egy kortárs galéria Táj nincs című tájelméleti előadássorozatát négy évvel ezelőtt. 2004-ben Győrffy Ákos nem szerepelt a felkért előadók között, a képzőművészet, a geográfia, a matematika, a fizika, a filozófia és a zene képviselői mellett nem ő képviselte a költészet eszközeit és nyelvét, csupán egy gondolatkísérlet erejéig vélhetjük úgy, hogy az akkor még épp hogy két kötetes költő (A Csóványos északi oldala, 2000; Akutagava noteszéből, 2004) akkor is ezt a kérdést feszegette volna, miként teszi ezt azóta is – pejoratív jelentésárnyalat nélkül: – szent Egy-ügyűséggel.
Győrffy Ákos 2007-ben megjelent Nem mozdul című kötetének szerkezetét, a „szövegváltozatokért lelkesedő”, tájékozott olvasó számára részben versválogatásként is forgatható kötet régi darabjainak elmozdulását korábbi kötet- és ciklusbeli helyüktől, illetve értelmezési mezejüktől egy éve Krupp József elemezte az ÉS hasábjain (A horhos alján, 2007. június 29. ), illetve Borsik Miklós a Puskin utcában (Holzfällen, 2007. 2-3. 113-118.) . E finom elmozdulásokra nem csupán azért nem térünk ki e helyt, mert javarészt a két elemzés észrevételeit ismételnénk, hanem azért sem, mert a Hafner Zoltán válogatta és szerkesztette „mesteri” kötetkompozíció körkörös-spirális szerkezetével azt sugallja, maga sem számít még efféle kitekintésre sem.
Egy más előjelű olvasatban az „együgyűen direkt és modoros” kötetszerkezet ismertetésének szánt több bekezdést K. Kabai Lóránt is, aki gyilkosan szellemes – Imitation of poetry – című kritikájában azt állította, „Győrffy Ákos harmadik verseskötetével sem mozdult el abból a nagyon kényelmes pozícióból, melyet a költészet utánzása jelent számára” – Győrffy címadásait kifigurázva, ám a lényegi kérdést (hogy tudniillik mi az, ami nem mozdul) figyelmen kívül hagyva.
Bár a kötet fülszövege készséges és igaz választ ad e kérdésre („a tekintet iránya ugyanaz”), Győrffy harmadik kötete több szempontból is a mozdulatlanság (a mozdulatlan elkötelezettség?) kötete. Nem tanulságok nélküli sorra venni, mennyi és miféle mozdulatlanság képezi tárgyát a valóban alapvetően rezdületlen tekintetnek és az általa rögzített látványnak.
Megfigyelhető, hogy sok esetben a leírt mozdulatlansághoz – ellentétként, közegként, háttérként – valamely víz látványa, képzete társul. A paradoxonjaival Pilinszkyt idéző Átkelés című versben szinte fohászként hangzik el a felütés: „A mozdulatlan hajtson ki bennem. / Árasszon el, mint a komp fülkéjét / a köd.” Az árasszon ige és az erősen nominális versben előforduló főnevek nagy része („átkelés”, „komp”, „uszadékfa”, „horgonylánc”, „hullámzás”, „ködlámpa”, „sirály”) természetesen és erőteljesen idéznek fel egy folyót. A Beckett Magyarországon című versben egy patak áll, „(v)agy inkább mintha alig észrevehető lassúsággal / visszafelé folyna.” Az Isola című versben a végtelen – vagy inkább csak nagy – tenger képe tárul a beszélő szeme elé. Egy móló kőfalán ül, sirályokat, teherhajókat figyel: „Lassan mintha mozdulnának, de nincs / mihez viszonyítani az elmozdulásukat.” A Capodiostria című versben a szemlélő a fövenyről a nyílt vízen vonuló vihart figyeli. „Egy / sirály hosszú percek óta mozdulatlanul ült a hullámtörő / gát korlátján.” Egy a viharban küszködő, folyton elcsúszó kislányon nem segít az anyja, és a jelenet szemtanúja sem: „Nem megyek én sem segíteni, képtelen / vagyok megmozdulni.” A Tarpataki kemping című versben „(e)gy nemlétező tenger sziklává dermedt / hullámai” alkotnak egy elliptikus metaforát. Ezekben a versekben a víz és a mozdulatlanság szemlélője is direktben jelenik meg, legalább egy egyes szám első személyű igével a szemlélő jelenléte is jelöltté, kimondottá válik. A Négy mondat a hegyről és a tóról című versben összemosódik a megfigyelő a megfigyelt tárggyal: „Nem lehet felbecsülni a távolságokat, / (…) nem érek oda és nem hagyom el, csak megyek / és figyelem, ahogy nem mozdulok el.”
A recenzió „szemlél”, „észlel”, „érzékel” szavai annak az igyekezetnek eredményeképpen váltogatják egymást, hogy a „néz” ige ismétlődése elkerülhető legyen. Holott a versek a vizuális érzékelésnek kizárólag e két fogalmát, a nézést és a látást ruházzák fel mitikus jelentőséggel. Szinte mítosztöredékek felvillanásairól beszélhetünk. A Mikor még című versben „történelem előtti”, archaikus idők emléke bukkan fel: „A férfiak áldozni mennek, (…) / Elnéznek a látóhatár széléig, bólintanak.” Az Isteni című vers inkább a magánmitológia része: egy gyerekkori emlék felidézése, találkozás egy zöld istennel, a tekintetek találkozása: „Akkor / nőtt ki bennem az erdő, a nézésétől / nőtt ki hirtelen, és attól a nézéstől lett / bennem a félelem is, a kőben és szívben / és felhőben egyként meglévő félelem”. A kollektív és a magánmitológia belsővé válása mondathatja másutt az állítmány nélküli belső parancsot: egy még élő, törött gerincű vadkacsa „tekintetéhez / mérni, az övéhez mindig / a látást.” (Az övéhez); vagy egyszerűen ezt: „A vadak látványa tart életben” (Akutagava noteszéből X.).
A képzelet és az emlékezet természeténél fogva a szubjektum olykor módosít a látottakon: „Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom, / hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek.” (Négy mondat a hegyről és a tóról); „Az a kép, / ami a patakról él bennem, a valóságban nem / létezik.” (A halstatti kultúra). Ám ez mintha inkább zavarná e versek beszélőjét. A Spirálban pedig egyenesen fertőző a tekintete („A tekintetemmel fertőzöm meg őket. / De még inkább a gondolatimmal.”), noha tetten érhető, hogy egy valóságon túli valóságot kutat maga is: „Jó lenne látni azt a helyet a vízen, ahol / nemrég az árnyékom volt.” „(…) azt szeretném csak, azt látni, / amit eltakarok magamból.” (Azt látni). A kötet egy az ürességben szétfoszló tekintet leírásával zárul – mégis a keresett hely („ahol a szigetek partjai kétoldalt nem / határolják a látványt”) és ily módon a keresett látvány megtalálása (igaz, feltételes módban: „ha találok ilyen helyet”) nem reménytelen ürességet sugallnak, amint ezt a „megnyugtat” ige és az „akadálytalanul” határozószó is megerősítik. (Bár nem mellékes, hogy a csupán monogrammal jelölt Marcus Aurelius-idézet, a kötet legutolsó szavai legalábbis elbizonytalanítják, ha nem érvénytelenítik a reményt.)
A völgy emlékei című vers egy régi fotó – tehát egy fényképen már rögzített látvány – leírása. A lencsevégre kapott pillanat a maga mozdulatlanságában is csupa aktivitás. A kép történése ugyan összefoglalható annyiban, hogy szedik a málnát, de családi anekdoták idéződnek fel a szemlélése közben, s bár a hetven évvel korábbi tájat az aktuálissal összevető lírai én nem tud mást, „csak mozdulatlanul nézni” a változást, a versben nem a kép és nem is a szemlélő dermedtsége dominál. A legfontosabb egy befejezetlen mozdulat felfedezése: a képen egy alaktalan árnyék elérni készül a málnát szedő három lányt. A vers sugallata szerint az árnyék maga az ördög, sőt az ördög maga az azóta már bekövetkezett változás („ő tette ihatatlanná a forrásokat”), az elmúlás.
Ezzel a néven nevezett rosszal a kötet egy fontos hol implicit, hol direkt állításához érkeztünk el: ahhoz, hogy a rossz jelenvaló. Változás és elmúlás, szerencsétlenség és bűn – és mindenekelőtt áldozatok – figyelmeztetik folyvást azt, akinek szeme van a látásra.
A hangulatában Kosztolányi Őszi reggelijét idéző Méz című versben nem a víz, hanem a méz az a sűrű de folyékony közeg, amelyben egy egyre lassuló majd „mozdulatlan bogár” látványa köti le annak figyelmét, aki a túli aranylást észleli. A mézbe fúló bogár képe nem hordozza magában azt az önmagán mindig túlmutató megrendülést, amelyet több még élő, de haláltusáját vívó állat látványának rögzítése jelent. Az övéhez című vers már felidézett törött gerincű vadkacsájának párja az Akutagava noteszéből ciklus VIII. bejegyzése: „A főút záróvonalán szétzúzott gerinccel / tekergő sikló, ez a kép jelentette számára / az igazságot”. A Krasznahorkai Lászlónak ajánlott Ott lett vége című versben egy madár egy teherautó hűtőrácsának csapódik – a baleset több mint baleset: „Mert mindig így, gondolta, így lesz vége mindig / mindennek”. Ezek a képek metaforává válnak: a látás, az igazság, a vég metaforáivá lényegülnek át, keserves természetességgel.
A Hogyan című vers tördelésének, a beszélt nyelvet imitáló grammatikai hiányosságának következtében az olvasó képzeletében a gonosz először mint egy erdei lény jelenik meg (tán még a patás ábrázolás felidézése sem indokolatlan), s csak a harmadik sornál fog gyanút: tölgylevelek nem a gonosz, hanem egy áldozat húsába ragadtak, az áldozatot lógatták fel hátsó lábaira hurkolt zsineggel. Egy állat fej nélküli teste mozog, „leng a megnyúzott teste, pedig (…) nem mozdul a levegő”. „Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz” – indított a vers, „tudni nem, semmiképpen”. A mondat folytatásaként várt de nem hangzik el, mégis ott lüktet a lejegyzett jelekben, az egész versben: „megnyomorított, nyomorult erdő”, „félni kezdek”, „az út (…) járhatatlan”, „a kunyhó ajtajára fordított keresztet festettek”, „tompaság, kezdődő szürkület”. És a mozgás, a holttest lengése maga a lehetetlenség – csak rákérdezni lehet: hogyan…?
A kötetben az ördög, a gonosz többször néven neveztetik, és jelek sokasága utal a rossz jelenlétére. Például: „egy hang, / amit általában hajlamos vagyok az ördögnek tulajdonítani”; de kimondatlanul is jelen van mondjuk a Szótlanul néz című vers „féllábú, tolókocsis alkoholista szemei[ben] és szavai[ban]” is (ez esetben a rossz nem morális kategória). Sorolhatnánk további példákat, de mit sem érne, ha nem fedeznénk fel a beszélőnek azt a törekvését, hogy saját rémületét, iszonyatát legyőzve mégis Isten felé fordítsa tekintetét, mindezen – Simone Weillel szólva – „átlátszatlan akadályok” ellenére. „A rossz, amit bűn és szerencsétlenség formájában látunk mindenütt a világban, Istentől való távolságunk jele. Csakhogy ez a távolság szeretet, következésképpen szeretnünk kell. (…) Szeretni kell Istent a bekövetkező rosszon át pusztán azért, mert minden reális, ami történik, s minden realitás mögött Isten rejtezik. Egyes realitások többé-kevésbé áttetszőek, mások teljesen átlátszatlanok; de Isten áll kivétel nélkül mindegyik mögött. (…) Ezért kitartóan Isten felé kell fordítani tekintetünket anélkül, hogy valaha is mozdulnánk. Különben hogyan is ismerhetnénk a helyes irányt akkor, ha átlátszatlan akadály iktatódik a fény és miközénk? Teljesen mozdulatlannak kell lenni.” (S. W.: Rendszertelen elmélkedések az istenszeretetről)
Nem tévedett nagyot Takács Nóra, mikor az Akutagava noteszéről írt kritikájának címéül a Panteista óda címet adta , amennyiben megérezte a Győrffy-lírában Isten és a természet szoros kapcsolatát. E kapcsolat azonban mégsem fejezhető ki a panteizmus fogalmával, hiszen Győrffy költészetében Isten és a természet nem azonos. A Nem mozdul mint kötetegész sem tagadja a természet felett álló Isten létezését – sokkal inkább hiszi és keresi őt, vallva: „lehet egy látvány ima, (…) sőt lehet, hogy az az igazi ima”.
A látvány legalább két felet feltételez: valamit, ami látványul szolgál és valakit, aki látványként érzékeli – látvánnyá fogalmazza – azt. Győrffynél e látvánnyá fogalmazás maga az Istennel való kontaktusteremtés, az ima. A versek helyzetleírása szerint ezek az imák szavak nélkül, pusztán a látás által fogalmazódnak meg – azonban a versek maguk természetesen szavakból állnak, ezáltal az olvasó számára is transzendens horizontot nyitnak meg. „(M)indegyik szó ima” – magyarázza a Teknős alakja volt című versben egy erdei ház fél szemére vak gondnoka – „csak valahogy / elsüllyedt, kirohadt belőlük az, amitől ima lehetne”. Az egyszerű ember bővebben kifejtett eszmefuttatása nyelvészetileg ugyan nem helytálló, de imateológiai szempontból vizsgálva észrevétele megdöbbentő hasonlóságot mutat Pilinszky Néhány szó a szavakról című jegyzetével és érvényes párbeszédbe léphetne bármely kortárs hermeneutikai okfejtéssel. Pilinszki írásának mind a hét bekezdése alkalmas volna arra, hogy citátumként szerepeljen e helyt. „A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés. Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is, mint szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is »beszél«, csak meg kell hallanunk szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással.”
Győrfy Ákos tájaiban a „minden beszéd legmélyén lakó csend” jut szóhoz, „Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván”. A látvány: ima, a jelenlét: ima, így a versek egyfajta szakrális dialógus részei, ezáltal a költészet igéi fölfelé mozdulnak, transzponálódnak – az utolsóként idézett vers logikáját követve: éppen az kerül vissza a szavakba, ami mozgatta őket.
Az írás rövidített-szerkesztett változata megjelent a Literán: Rámutat, így válaszol
