Portfóliók

 2010. január 20-án az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya szimpóziumot rendezett az új Ulysses-fordítás tapasztalatairól, a kritikai fordítás kérdéseiről és lehetőségeiről. A kritikai fordítás igényét pedig - az Ulysses esetében - az hívta életre, hogy a mű korábbi 2+1 fordítója nem lépett fel a kritikai fordítást körülményeiket (és képességeiket) figyelembe véve elvárhatóan közelítő igénnyel sem. Az kezdettől egyértelmű volt Kappanyos András (és munkatársai) számára, aki ennek a grandiózus, immáron 7 éve tartó munkát végző team-nek, a Magyar James Joyce Műhelynek (MJJM) a vezetője, hogy az Ulysses olyan szöveg, amin ezt a hatalmas munkát egy ember nem tudja elvégezni, erre csak egy kompetenciáikat kreatívan összeadni képes tagok alkotta munkacsoport lehet képes. Az is nyilvánvaló, hogy ilyen fordítói kihívásnak magyar nyelven még senki nem ment elébe, Gula Marianna megfogalmazása szerint ez a 7 év munka maga is egy igazi Odüsszeia volt, folyamatos dacolás a sorjázó kudarcélményekkel, de az is elég meggyőző volt, amikor Kiss Gábor Zoltán (Az Ulysses-protokoll. A kritikai fordítás algoritmusa) perceken át sorolta, mi mindent használtak forrásként a munka során - sajnos olyan gyorsan végighadarta, hogy lejegyezni nem volt esélyem, bár hallva nekem már az is sok volt, hogy a korabeli Dublin tárgyainak rekonstrukciója, amit nehézségét illetően Kappanyos egyenesen ahhoz mért, amikor valaki a trójai háború hadifelszerelési tárgyaival kísérli meg tenni ugyanezt; Kappanyos említette azt is, hogy itt módszerteremtő munkásságról is szó van, amit ő szerényen csak a munka egy "mellékes hozadékának" nevezett, ám számomra mégis biztosnak tűnik, hogy később igen sokat hivatkozott fordulópont lesz ez nemcsak a szakmában, de még a (magyar) irodalomtörténetben is. Ilyenformán magát a szimpóziumot is, ahová a fordítók elhozták a ennek hét év munkának a gyümölcsét, kézbe vehető, lapozható és igen tetszetős formában, a maga szimbolikus valójában nem lehet másként, mint a magyar kultúra jelentős eseményeként aposztrofálni.
Irodalmi körökben egyébként máris úgy hírlik, hogy az Ulysses új fordítása elkészült. Nos, a helyzet valójában az, hogy ha az örökösök nem zárkóznának el mereven még az elől is, hogy egyáltalán reagáljanak a magyarországi megjelenéssel kapcsolatos megkeresésekre, talán a MJJM már gondolkodhatna a megjelenésben. Így viszont olyan döntés született, hogy érdemes(ebb) kivárni a 2012. jan. 1-ig hátralévő kevesebb mint 2 évet, amikor is letelik az a bizonyos 70 év, ameddig az örökösök rendelkezhetnek a Joyce-hagyaték fölött. Ennyi idejük van tehát a team tagjainak, hogy csiszolgassanak még a szövegen, amit, gondolom, sokan már most sokan szívesen olvasnának - bár aki nagyon akarja, az talán meg is teheti, hiszen 10 példányban kiadták azt, ahol a munka jelenleg tart, "kizárólag tudományos kutatás céljaira", méghozzá igen igényes, szép kivitelben: láthattuk, megfoghattuk.

A négy fordító egy-egy előadásának Ritoók Zsigmond bevezetője és Szegedy-Maszák Mihály akadémikus előadása (A fordítás hûsége: kísértés vagy ábránd?) ágyazott meg olyan megállapításokkal úgymint az "Ulyssesről érvényes megállapításokat csak az tehet, aki évtizedek óta foglalkozik vele", "a fordítás hűsége értelmetlen irányelv", vagy hogy: az "Ulysses jól világítja meg irodalom és fordítás viszonyát", de először azzal az érzéssel, hogy nem fölöslegesen ültem be erre a szimpóziumra, Gula Marianna A rév és a vám. A fordítás során keletkező „hozzáadott érték” jelenségéről c. előadása ajándékozott meg. Ő a fentebb már idézett "Az U. fordítása maga is igazi Odüsszeia" mondatból kiindulva építette fel előadásának gondolati ívét. A fordítás ugyanis elkerülhetetlenül veszteségekkel jár, az eredetinek számos értéke hullik el a "nyelvközi szakadékban", de mi van, ha ezeket a veszteségeket megkíséreljük pótolni olyan plusz értékekkel, amit a fordítás nyelve felkínálni képes? Ha társszerzővé avatjuk a nyelvet, hogy a (jelen esetben) magyar olvasó minél gazdagabb élményben részesüljön? Az egész szimpózium számomra talán legizgalmasabb gondolatfelvetése volt ez. Hogy létezhetnek szöveghelyek, ahol a magyar nyelv gazdagságban akár túl is szárnyalhatja az angolt? Csak azt sajnáltam kicsit, hogy GM ezt mintha kizárólag az eredetiben nem létező intertextualitás(ok) megteremtésével, működésbe hozásával látná megvalósíthatónak: de talán csak az idő szűkössége miatt nem hozott másféle példát. Mindezt két példával szemléltette: az egyik szerint "Megtarthatja [...] - Épp el akartam dobni, nekem úgyse kell semmire" – mondja Bloom, és ezzel bújtatott tippet ad egy lóra, aminek a neve az új fordításban "Semmirekellő" (Throwaway). Ez se a Szentkuthy-Bartos, se a Gáspár Endre-féle fordításból nem derül ki, pedig dramaturgiailag elengedhetetlen lenne tudni, mitől vonódik kétségbe a többi szereplő szemében Bloom integritása, vagyis miért fogadják (pár száz oldallal odébb) akkora ellenszenvvel: hát mert rossz tippet adott! Míg a korábbi két fordításban: gyakorlatilag ok nélkül... (Számomra ez volt a szimpózium első igazi döbbenete, mert ez már aztán fordítási hiba a javából!). Ami pedig magyar nyelv által nyújtott plusz ebben az esetben, az az intertextus az Odüsszeia Devecseri-féle magyar fordításával: Polüphémosz mondja ui. hogy "az a semmirekellő Senkise vakított meg". Az eredeti ezen a helyen ilyet nem tartalmaz. Másik példája a "Butterly" intertextusaival és rezonanciáival és a mindenféle nyelvekből idézett (nem sikeres) fordítási kísérleteivel szintén legalább ilyen érdekes, de úgy gondolom, a fenti önmagában is elég meggyőző. Lényeg a lényeg: ha nem is minden epifánia ültethető át egy másik nyelvre, az sem szükségszerű, hogy a fordítás kevesebbet nyújtson, mint az eredeti.

Ezután ismét Ritoók Zsigmond szólt: a hallgatóság lehetőséget kapott kérdezni. A hallgatóság egyelőre nem élt a lehetőséggel, Szegedy-Maszák viszont feltett egy arra vonatkozó kérdést, hogy míg az angol nyelvben van lehetőség "menekülni", a magyarban nincs, amire Kappanyos András válaszolt, hogy igen, ha lenne valami "keletmagyar", vagyis hát van is, ott a csángó, az lehetne is alkalmas egy ilyen fordítói eljárásra, de szöveg „referenciális környezete ettől szennyeződne”, jobbnak látták tehát, ha inkább "koholnak", kitalálnak egy "menekülőmagyart" :):) amitől sok olvasó hiheti majd esetleg azt, hogy a "fordító nem tud magyarul", vagyis, nem teljesen problémátlan ez a megoldás sem.

Ezután ketten a hallgatóságból mégis kérdeznek: az egyik azt, hogyan jött létre a team, ekkor hangzik el az a bizonyos 7 év, a válaszoló hivatkozik valakinek egy 1997-es publikációjára (jaj, szánom-bánom, a pillanat hevében nem jegyeztem fel, mi volt az...), újra bírálásra kerülnek a korábbi változatok. Másik kérdező ezt a menekülés-témát feszegeti tovább, az idegenszerűség megtartása mellett érvel, és mondják neki, hogy ebben lényegében egyetértés van, tényleg csak az a nem mindegy, hogy hogyan tartjuk meg (ültetjük át) ezt az idegenszerűséget.

Szolláth Dávid előadása, a Leletmentés. Válogatott szentkuthyzmusok az Ulysses szövegében valóságos felüdülés volt. Szentkuthy kongenialis fordító, hangzott a bevezető szentencia. Sok javítandó hibája ellenére miért lehet mégis kiindulópont, vagyis a források egyike, kérdezi Szolláth. Már a 2. világháború előtt Babits és az általa nagyjából uralt irodalmi közvélemény is Szentkuthyt a "nemolvasom", "nemszeretem", "nemértem" Joyce-hoz hasonlította, ami nem segítette igazán Szentkuthy elismerését. Mindkét szerző enciklopédista: mellérendelések, spontán képzettársítások, témavariációk, stílusparódiák, prefexusok (más szövegek) egész mű koncepciójat érintő átvétele, a műveikben megjelenő "műveltségszerkezet" (Szolláth így mondta) tekintetében is rokonok, mindketten meghasonlott és szakadár katolikusok, de Szolláth szerint ez mind együtt sem magyarázza, miért épp Szentkuthy lenne a legalkalmasabb Joyce-fordítónak. A háború előtti szerzők többsége valami nagyszabású blöffnek tartotta az Ulyssest, a humorát sem értették. "Sajnos" Szentkuthy nemcsak értette, mondja Szolláth, hanem túl is akarta szárnyalni, az még rendben, hogy Gáspárt, nade magát Joyce-t is (!), és "gargantualizálja" az Ulyssest. Az új változatban nagyon kevés a megtartott Szentkuthy-mondat, még ha az MJJM az ő munkáját is vette kiindulópontnak.
Szolláth ezután csap bele igazán: olyan őszinte élvezettel tépi cafatokra Szentkuthyt, hogy a hallgatóság egészen felélénkül. A regény polifonikus finomszerkezetében végezte a lenagyobb pusztítást, mondja, attribútumok, állandó jelzők, jellegzetes beszédek, kedvenc dallamok: ezek segítenék a különböző rétegek, karakterek emlékezetben tartását, de SzM mindezt még a főbb szereplők esetében is szétbarmolja, új szereplőt is alkot: Turkneyt, a börtönőrt (turkney azt jelenti, hogy börtönőr). A magyar Ulyssesben mindenki Szentkuthyul beszél, senkinek nincs saját nyelvi regisztere, és SzM számolatlanul ontja a saját sziporkákat, Szolláth megkockáztatja még azt is, hogy az Ulyssest azért lehetett jó Szentkuthynak fordítani, mert mivel az arányokkal, mértékekkel, formákkal mindig is baja volt, az Ulysses-ben ezeket készen kapta, ezért ebben kiélhette magát.
Ezután megjelennek a kivetítőn a Szolláth által hozott fordítási variációk, ezek kapcsán is folytatja a vígkedvű élcelődést. Ahol Joyce jezsuitát mond, ott SzM egyből Loyola Ignáccal jön, sőt, keresztezi Loyolát a csokoládéval :))) (a "the jejune jesuit"-ból így lesz "loyoládé jezsuita"). Az "ancient greek" nála "görög ócskás" lesz, a "ponderous Saxon" (nehézfejű szász) pedig "Ponderosa Tudor Rózsa", a "woful lunatic" meg "lueszes lunatikus": rejtély, miért keverte ide az ismert nemibetegséget, hacsak a jóhangzásért nem :)
És végül egy példamondat, amit én se hagyhatok ki:
Joyce: "There was a priest down here two nights ago to do his bit of business with his coat buttoned up. You needn't try to hide, I says to him. I know you've a Roman collar."
Az új fordításban: "Két napja volt itt este egy pap kicsit incselkedni, de közben nyakig be volt gombolva a kabátja. Nem kell takargatni, mondom. Tudom én, hogy papi gallért visel."
És mindez Szentkuthynál: "Két napja volt itt egy pap kicsit incselkedni, és nem gombolta ki a reverendáját. Nem kell takargatni, mondom. Katolikus papnak mind megvan a bőrgallérja."
Tehát érti mindenki: nem mindegy, hogy a papi viseletet takargatjuk, vagy a papi viselettel takargatjuk a khm... bőrgallért. Ami megvan.

Utoljára maradt a team vezetője, Kappanyos András Joyce mint klasszikus auktor és mint magyar invenció c. előadása, és ezzel újra némileg komolyabb lett a hangvétel, de nem kevésbé élvezetes. Roncsolt állapotú szövegváltozatok, így aposztrofálta a Gáspár és a Szentkuthy-Bartos féle fordításokat. A referenciális hűség és a struktúra helyreállításán túl mélyebb és finomabb rétegeket érint ez az új munka. Az Ulysses a nemzetközi irodalmi modernség egyik kulcsfontosságú műve: ezt a komplex kulturális objektumot kell a magyarba átemelni úgy, ahogy az ott eddig nem volt. Ami átemelhetetlen: hogy ez egy ír könyv, számolatlanul tele szóalakokkal, amiknek az ír nyelvben más a jelentése (de csak filológiai értelemben ír, hermeneutikailag nem: az ír kulturális folyamnak nem része. Miután megírta, Joyce többet nem tette a lábát ír földre, és az Ulysses külön Írországban máig (!!!) nem jelent meg)
Kappanyos 3 esetet sorol fel, ahol a fordítónak alkalma nyílik a veszteséglista tételszámát csökkenteni, bár ez a három felsorolt eset, szerintem, nem annyira Ulysses-specifikus, ezekkel a problémákkal bármikor bármilyen fordító találkozhat:
1. Elliptikus megnyilatkozások fordítása. 2. Lapszusok 3. Asszociációlánc fordítása. Az ezután elmondottak már tekinthetők zárszónak: az igazi virtuozitás Kappanyos szerint abban van, ha mindezen erőfeszítések észrevétlenek maradnak. A csapat büszkén venné tudomásul, ha módszereiket, amiket megteremtettek, mások is átvennék, de ők a munkájuk fő hozadékának azt tekintik, ami az eredeti cél is volt: az Ulysses hazatalálása a magyar befogadói közegbe.

Ezután lehetett újra kérdezni, és a kérdezőket a jelek szerint ez a menekülés-téma izgatta a legjobban, ezúttal leszögeződött, hogy magyarul olyan kocsmai beszélgetést megalkotni, ami pusztán a nyelv erejével Dublinba röpít: lehetetlen. Érzékeltetni, hogy ez itt egy sztenderdtől eltérő nyelvváltozat: ennyit lehet tenni, ez az, ami lehetséges.

Zsótér Sándor rendkívül élvezetesen, szórakoztatóan adott elő az új fordításból két rövid részletet. A legfelszabadultabban maguk a saját munkájuk gyümölcsét végre megérdemelten élvező fordítók kacagtak, érdekes :) Az egyik részlet a mű első néhány oldala, Kappanyos András nagy derültséget kiváltó, szellemes megjegyzése szerint azért, mert "a legtöbben csak eddig jutottak el a könyvben". Ilyet mondani nem ér! Én se olvastam végig az Ulyssest: elkezdtem, és meg kell hogy mondjam, én rendkívülien élveztem a Szentkuthy-féle fordítást, csak pechemre épp a könyv kellős közepén akadt a kezembe egy cikk (vagy jegyzet), aminek hatására menten felfüggesztettem az olvasást, és azt mondtam: na majd inkább az új fordítást. Ha lesz. Mert azt akkor még nem tudhattam, hogy a munka már gőzerővel folyik! Ez a cikk az Irodalom Visszavág 25-26. (2005/tél) számában jelent meg, Ortutay Péter: Fordítói megoldások az Ulyssesben. (A cikk némileg bővített változatban itt is olvasható: http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/NV08-12-ok.pdf) Ez a Próteusz fejezet öt oldalán saját maga által elvégzett egybevetésről és az így leleplezett 12 fordítói hibáról számol be, megemlítve, hogy ezek csak találomra kiragadott példák, ilyeneket tömegével lehet találni a szövegben bárhol, de mindezt kb. úgy, mintha ez igazából neki jutott volna eszébe, csak úgy, mindentől függetlenül. A cikket azzal zárja, hogy már Babits is (a 30-as években) csak egy munkaközösség által tartotta elvégezhetőnek ezt a "rendkívül nehéz és kényes munkát", és ebben csatlakozik hozzá, de arról nem ad hírt, vagy nincs is tudomása, hogy ezt a munkát már javában végzik! Hát én nagyon örülök, hogy kiderült, hogy de bizony hogy!, és annak is, hogy ezen a szimpóziumon ott lehettem, írhattam róla, és most már azért sem, továbbra sem fejezem be a Szentkuthy-változat olvasását, mit nekem már az a 2 év (se), én kivárom -
És hadd gratuláljak. De őszintén.