A totális tripper
- Számomra manapság semmi aktualitása, különben is csak beszédfoszlányok hallatán jut eszembe a történet, melyek a szomszédos boxból szüremlettek hol erősebben, hol suttogva. Félbe hagytam az ebédem, elment a kedvem tőle, már csak rájuk figyeltem, mert ketten kellett lenniök, mégha a férfi csak időnként dünnyögött is. Sírás, szipogás is volt és kérdés, sok sok kérdés, és majdnem mindig ugyanaz. Miértek tömkelege, hogy miért én...? Nekem miért kell odamennem, én már nem is vagyok jó neked? Szipogás, sírás újra, felálltam, vissza se néztem, vittem a tálcámat a maradékkal.
- Hazafelé jövet elgondolkodtam - miféle leküzdhetetlen kór ez? Miért nincs megoldása? Tudom, hogy van, és azt is tudom, hogy az isteni igazságszolgáltatás egy formája lehet a gyötrelmek sora. A fizikai és ami vele jár, amikor be kell vallani.
- Volt idő, amikor semmit sem tudtam róla, s Hornblóer' kapitányt hallgatva a szállításra várók zárkájában nem is nagyon értettem miről beszél. Jahh, tizötévesen... Elővettem most a sorozat az "Utazás hagymával, szalonnabőrrel" sorozat egy darabját, s idemásolom emlékeztetőül.
..."- Krausz hamar összebarátkozott vele, de kerülte a termetes kapitány erőtől duzzadó váratlan hátbavágásait, melyek a jól ismert "nem húz minket a sunyibunyevác a faszára" című remekléssel párosultak. A kadétok jókedve estefelé, vacsora után tetőzött. Nem mintha addig tűrtőztették volna magukat. Időnként rájuk jött, ujra felkapták, kiszinezték a témát, gúnyoltak, hecceltek, néhány ostoba fajankó örömére. A második előadómhoz, akit Schubertnek neveztem, hozzá jártak ők is, állitólag tőle hallottak mindenféle szórakoztató marhaságot....
- Nem értettem honnan láthattak, hiszen útközben soha senkivel nem találkoztam, s mint emlitettem nem volt egyikük sem a szembesitések részvevöje... Állitólag van a kisfogházban egy sarok zárka ahol kilátni a kulcslyukon...Hát onnan...Tudod az emeletem fönn a sarokban...
- Nem tudtam, pedig annyi mindent mefigyeltem, de erre nem emlékeztem. Napokig tartott ez az őrület. Krausz és a Kapitány kivételével már mindenki rajtam a kis seggfejen szórakozott, ők ketten csak mosolyogtak a két jóltáplált fickó meséin. Krausz szerint még álmukban sem jártak Munkács vagy Ungvár közelében a kihurcoltakkal, s néha már majdnem sírtam a megszégyenüléstől, mert tudtam, hogy a sok összehordott marhaság csak részben igaz, én egészen más vagyok, másképpen is érzek, és be is tudnám bizonyitani, csak beszélnem kéne róla, mert fegyverem is van jó helyen...Nem vagyok egy kis szarházi akin csak röhögni lehet, mert azt sem tudták kiverni belőlem...
- Őrült szerencsémre ott volt a kapitány - jelen volt - szótlanul, de jelen - csak rá kellett pillantanom, hogy erőt gyüjthessek és visszafogjam magam. Egyebet amúgy sem tehettem. A mosdó melletti padon ült - hátát a falnak vetve behúnyt szemmel halgatta az ugratásokat, s én egyre csalódottabban vettem tudomásul, hogy bár több hónapot is együtt töltöttünk odalenn, tudomást sem vesz méltatlan gyötrésemről. Mintha nem is érdekelné...Vagy mégis?
- Egy kritikus pillanatban - amikor már komolyan elhatároztam, hogy most már lesz ami lesz igenis visszavágok, s meg fognak lepődni egyesek, leginkább ezek a szemét tisztiiskolások, akiket Krausz konzekvensen kadét uraknak nevez, pedig meg sem érdemlik...- történt valami megmagyarázhatatlan. Az őrangyalom, aki mindez ideig Hornblóer Kapitány ölében szundikált felébrehetett.
- Én még saját, kikényszerített kifakadásom várható következményeit latolgattam, a sírás és eszelős dühkitörés határán imbolyogtam - nincs tovább - egyszerúen nem vagyok hajlandó tovább tűrni mindenféle gyanús alakok szemtelen gúnyolódását, és akkor hatalmas horkantásra lettem figyelmes a mosdó irányából.
- Hornblóer kapitány ébredt fel könnyű álmából, vagy csak félálmából, mert olyasmit hallott, mely a sárga csikóval kapcsolatos korábbi találkozására emlékeztette. Ideje közbelépni, és elzavarni a szörnyű jószágot, semmi keresnivalója itt, haragudott rá erősen mert duplájára emelkedett korábbi éveinek száma.
- A zengő horkantás megszakította a társalgás menetét, s a kapitány olyasmi hangot adott, mint akinek fűszálat dugnak az orrába. Két hatalmas tenyerét térdeire csapva felállt, hatalmas bőgés kiséretében nyújtózott egy ropogósat - na kérem kedves Uraim, akár vacsorázhatnánk is végre ugyebár - mondta, s hogy még jobban érezze magát, kedvenc nótáját is beledúdolta az általános megrőkönyödésbe....."nem húz minket a sunyibunyevác a faszára", satöbbi, satöbbi. Aztán mint aki csak most jött rá miféle jó társaságba is keverdett, döngő lépteivel megindult a sétára legalkalmasabb helyen, s ilyenkor úgy festett, mint valami elmélyülten töprengő professzor, aki két karját hátul összefonva legújabb felfedezésit kivánja előadni kiváncsi hallgatóságának.
- Kedves nótája elhangzása után ezúttal hasonlóan egyik kedvenc meséjébe kezdett ( én már ismertem ) erőteljes zengő hangon, mely történet, igazi katonatörténet, pont olyan mint a többi tízmillió, a lényeg, hogy ki mondja, s hogyan mondja. Egy dunántúli városkában valahol Somogyban, vagy Zalában játszódott, igazi vidéki városka cicomás, nagytükrös kávéházában, ahol is korábban a ferbli volt szokásban, de olykor máriást, is játszottak az urak. Leginkább azonban mint mindenütt a jobb helyeken ahol katonatisztek is megfordultak a tarokk járta. Mert ha nem tudnák, az az igazi.
- Volt a szivarfüsttől sárgára áporodott kongó nagyteremben egy aszaltszilva képű nagymellű fodros kaszirnő is, természetes tartozéka minden hasonló műintézetnek, de az urak, a tiszt urak még alig kártyázták bele magukat a zavaros lapjárással kezdődő hosszú éjszakába, így hát ügyet sem vetettek a kezeit várakozó tartásban tördelő epekedő asszonyságra. Mert valamiféle leányzónak már illendőség okán sem volt az illető hölgy nevezhető, aki várt és várt türelemmel, egyéb dolga alig is akadt, legfeljebb az üvegek számát kisérte figyelemmel, mert tudta, hogy eljön az idő, amikor azon üvegek és bokályok s ama spriccerhez használatos testesebb szódásüvegek sokasodása a környező asztalokon, meghozza számára a kedvező változást, valamikori híres szépségének újabbkori reinkarnációját s a tiszt urakban felbuzog a legendás harci kedv.
- Naszóval - a sok hülye részeges katonatiszt mennél többet nyakalt a helybéliek ócska vinkójából, ennek arányában voltak képesek egyre ellenállhatatlanabb szépségnek látni a fonnyadt kaszírnőt és hajnaltájt ez okból rendszerint hülyére kalapálták egymást.
- A Kapitány őszintén bevallotta, hogy fiatal tisztként természetesen ő is e nevezetes asztaltársasághoz tartozott, ő azonban szándékosan kevesebbet ivott, ettől függetlenül azonban hajnaltájt már ő is egyre vonzóbbnak, s egyre fiatalabbnak látta a pultja takarásában szenvelgő éltes kaszírnőt. Végül is az ő tiszte lett a végső megoldás, őt szerencséltette kegyeiben, s ő kisérhette gáláns szivélyességgel hölgyét egy röpke pásztorórára. Rövidesen azonban kimaradt az asztaltársaságból mert tejinyekciós kúrára kellett járnia valami hadikórházba, ami egyúttal rendkívüli kellemetlenségekkel is járt. Ekkor már erősen irigyelte a tapasztaltabb és rutinosabb tiszteket, akik hajnalonta csak a falat tapogatták hazafele menet, és olykor a nevüket sem tudták kimondani.
- E kis történeti bevezetés után következett a kapitány brilliáns előadása a totális tripperről, mely a magyar királyi honvédség berkeiben egyáltalán nem ismeretlen fogalom. Akár a szolgálati szabályzatban is meg lehetne említeni. Legalább azon leirásait és elhárításának követendő módozatait, melyet évszázadok során magyar huszárok gyakoroltak a világ minden tájékán, mert nagyon is tudták, hogy az ilyesféle megpróbáltatások lovasemberek esetében harci eseményeknél is kínosabbak, és irtózatos altesti gyötrelmekkel járnak.
- Előadásában arra is kitért, miszerint serdülő korúak esetében - ekkor röviden, jelentősen rámpillantott - csak bizonyos esetekben tűnik veszélyesnek a dolog, de jobb a mindenkori elővigyázatosság. A vége felé, még szükségesnek kivánta megemlíteni, hogy egyáltalán nem kedvelte soha a jótékony, kegyes lelkületű idős, és aggódó asszonyságokat, akik buzgó lelkülettel igyekeztek segíteni a bajba jutottakon.
- Ám hiába javasolták számára e tárgyban a tábori lelkészek gondos közreműködését, olyat a Kapitány, aki mégiscsak gyakorlatias elme is volt egyúttal, még sohasem hallott, hogy a tripper, e békeidőben különösen sok kellemetlenséget okozó valami, tábori lelkészekkel, vagy azok közreműködésével gyógyítható, de legalábbis megelőzhető lenne.
- Előadása vége felé észrevehetően felfigyelt a folyosó felől hallható sokat igérő kellemes zajokra, a nagy vasajtó becsapódására, a tele kondérok, s a hozzájuk csapódó merőkanalak izgató közelségére, lomha házimunkások csoszogó lépteire, s tenyerét összecsapva vidáman elkiáltotta magát....Megérkeztünk uraim...Elő a csajkákkal...! Tálalva van."
- Azok kedvéért kiknek újabban any key gombot biggysztenek a számítógépre, muszáj elárulnom, hogy a történet csupán látszólag szólt a totális tripperről. Hornblóer kapitány, lévén nagy stratéga, érezte és megelőzte a veszélyt. A statisztikát megnyitva és a keresőkifejezések fülre kattintva időnként elképesztő kérdésekre bukkanok. Ők is látogatók, szívesen fogadottak, csak tájékozatlanok kissé. Nekik szólt ez a kis üzenet, ezúttal a "sárga csikóról".
- Számomra manapság semmi aktualitása, különben is csak beszédfoszlányok hallatán jut eszembe a történet, melyek a szomszédos boxból szüremlettek hol erősebben, hol suttogva. Félbe hagytam az ebédem, elment a kedvem tőle, már csak rájuk figyeltem, mert ketten kellett lenniök, mégha a férfi csak időnként dünnyögött is. Sírás, szipogás is volt és kérdés, sok sok kérdés, és majdnem mindig ugyanaz. Miértek tömkelege, hogy miért én...? Nekem miért kell odamennem, én már nem is vagyok jó neked? Szipogás, sírás újra, felálltam, vissza se néztem, vittem a tálcámat a maradékkal.
- Hazafelé jövet elgondolkodtam - miféle leküzdhetetlen kór ez? Miért nincs megoldása? Tudom, hogy van, és azt is tudom, hogy az isteni igazságszolgáltatás egy formája lehet a gyötrelmek sora. A fizikai és ami vele jár, amikor be kell vallani.
- Volt idő, amikor semmit sem tudtam róla, s Hornblóer' kapitányt hallgatva a szállításra várók zárkájában nem is nagyon értettem miről beszél. Jahh, tizötévesen... Elővettem most a sorozat az "Utazás hagymával, szalonnabőrrel" sorozat egy darabját, s idemásolom emlékeztetőül.
..."- Krausz hamar összebarátkozott vele, de kerülte a termetes kapitány erőtől duzzadó váratlan hátbavágásait, melyek a jól ismert "nem húz minket a sunyibunyevác a faszára" című remekléssel párosultak. A kadétok jókedve estefelé, vacsora után tetőzött. Nem mintha addig tűrtőztették volna magukat. Időnként rájuk jött, ujra felkapták, kiszinezték a témát, gúnyoltak, hecceltek, néhány ostoba fajankó örömére. A második előadómhoz, akit Schubertnek neveztem, hozzá jártak ők is, állitólag tőle hallottak mindenféle szórakoztató marhaságot....
- Nem értettem honnan láthattak, hiszen útközben soha senkivel nem találkoztam, s mint emlitettem nem volt egyikük sem a szembesitések részvevöje... Állitólag van a kisfogházban egy sarok zárka ahol kilátni a kulcslyukon...Hát onnan...Tudod az emeletem fönn a sarokban...
- Nem tudtam, pedig annyi mindent mefigyeltem, de erre nem emlékeztem. Napokig tartott ez az őrület - Krausz és a Kapitány kivételével már mindenki rajtam a kis seggfejen szórakozott, néha már majdnem sírtam a megszégyenüléstől, mert tudtam, hogy a sok összehordott marhaság csak részben igaz, én egészen más vagyok, másképpen is érzek, és be is tudnám bizonyitani, mert fegyverem is van jó helyen...
- Nem vagyok egy kis szarházi akin csak röhögni lehet, mert azt sem tudták kiverni belőlem...Őrült szerencsémre ott volt a kapitány - jelen volt szótlanul, de jelen - csak rá kellett pillantanom, hogy erőt gyüjthessek és visszafogjam magam. Egyebet amúgy sem tehettem. A mosdó melletti padon ült - hátát a falnak vetve behúnyt szemmel halgatta az ugratásokat, s én egyre csalódottabban vettem tudomásul, hogy bár több hónapot is együtt töltöttünk odalenn, tudomást sem vesz méltatlan gyötrésemről. Mintha nem is érdekelné...Vagy mégis?
- Egy kritikus pillanatban - amikor már komolyan elhatároztam, hogy most már lesz ami lesz igenis visszavágok, s meg fognak lepődni egyesek, leginkább ezek a szemét tisztiiskolások, akiket Krausz konzekvensen kadét uraknak nevez, pedig meg sem érdemlik...- történt valami megmagyarázhatatlan. Az őrangyalom, aki mindez ideig Hornblóer Kapitány ölében szundikált felébrehetett.
- Én még saját, kikényszerített kifakadásom várható következményeit latolgattam, a sírás és eszelős dühkitörés határán imbolyogtam - nincs tovább - egyszerúen nem vagyok hajlandó tovább tűrni mindenféle gyanús alakok szemtelen gúnyolódását, és akkor hatalmas horkantásra lettem figyelmes a mosdó irányából.
- Hornblóer kapitány ébredt fel könnyű álmából, vagy csak félálmából, mert olyasmit hallott, mely a sárga csikóval kapcsolatos korábbi találkozására emlékeztette. Ideje közbelépni, és elzavarni a szörnyű jószágot, semmi keresnivalója itt, haragudott rá erősen mert duplájára emelkedett korábbi éveinek száma.
- A zengő horkantás megszakította a társalgás menetét, s a kapitány olyasmi hangot adott, mint akinek fűszálat dugnak az orrába. Két hatalmas tenyerét térdeire csapva felállt, hatalmas bőgés kiséretében nyújtózott egy ropogósat - na kérem kedves Uraim, akár vacsorázhatnánk is végre ugyebár - mondta, s hogy még jobban érezze magát, kedvenc nótáját is beledúdolta az általános megrőkönyödésbe....."nem húz minket a sunyibunyevác a faszára", satöbbi, satöbbi. Aztán mint aki csak most jött rá miféle jó társaságba is keverdett, döngő lépteivel megindult a sétára legalkalmasabb helyen, s ilyenkor úgy festett, mint valami elmélyülten töprengő professzor, aki két karját hátul összefonva legújabb felfedezésit kivánja előadni kiváncsi hallgatóságának.
- Kedves nótája elhangzása után ezúttal hasonlóan egyik kedvenc meséjébe kezdett ( én már ismertem ) erőteljes zengő hangon, mely történet, igazi katonatörténet, pont olyan mint a többi tízmillió, a lényeg, hogy ki mondja, s hogyan mondja. Egy dunántúli városkában valahol Somogyban, vagy Zalában játszódott, igazi vidéki városka cicomás, nagytükrös kávéházában, ahol is korábban a ferbli volt szokásban, de olykor máriást, is játszottak az urak. Leginkább azonban mint mindenütt a jobb helyeken ahol katonatisztek is megfordultak a tarokk járta. Mert ha nem tudnák, az az igazi.
- Volt a szivarfüsttől sárgára áporodott kongó nagyteremben egy aszaltszilva képű nagymellű fodros kaszirnő is, természetes tartozéka minden hasonló műintézetnek, de az urak, a tiszt urak még alig kártyázták bele magukat a zavaros lapjárással kezdődő hosszú éjszakába, így hát ügyet sem vetettek a kezeit várakozó tartásban tördelő epekedő asszonyságra. Mert valamiféle leányzónak már illendőség okán sem volt az illető hölgy nevezhető, aki várt és várt türelemmel, egyéb dolga alig is akadt, legfeljebb az üvegek számát kisérte figyelemmel, mert tudta, hogy eljön az idő, amikor azon üvegek és bokályok s ama spriccerhez használatos testesebb szódásüvegek sokasodása a környező asztalokon, meghozza számára a kedvező változást, valamikori híres szépségének újabbkori reinkarnációját s a tiszt urakban felbuzog a legendás harci kedv.
- Naszóval - a sok hülye részeges katonatiszt mennél többet nyakalt a helybéliek ócska vinkójából, ennek arányában voltak képesek egyre ellenállhatatlanabb szépségnek látni a fonnyadt kaszírnőt és hajnaltájt ez okból rendszerint hülyére kalapálták egymást.
- A Kapitány őszintén bevallotta, hogy fiatal tisztként természetesen ő is e nevezetes asztaltársasághoz tartozott, ő azonban szándékosan kevesebbet ivott, ettől függetlenül azonban hajnaltájt már ő is egyre vonzóbbnak, s egyre fiatalabbnak látta a pultja takarásában szenvelgő éltes kaszírnőt. Végül is az ő tiszte lett a végső megoldás, őt szerencséltette kegyeiben, s ő kisérhette gáláns szivélyességgel hölgyét egy röpke pásztorórára. Rövidesen azonban kimaradt az asztaltársaságból mert tejinyekciós kúrára kellett járnia valami hadikórházba, ami egyúttal rendkívüli kellemetlenségekkel is járt. Ekkor már erősen irigyelte a tapasztaltabb és rutinosabb tiszteket, akik hajnalonta csak a falat tapogatták hazafele menet, és olykor a nevüket sem tudták kimondani.
- E kis történeti bevezetés után következett a kapitány brilliáns előadása a totális tripperről, mely a magyar királyi honvédség berkeiben egyáltalán nem ismeretlen fogalom. Akár a szolgálati szabályzatban is meg lehetne említeni. Legalább azon leirásait és elhárításának követendő módozatait, melyet évszázadok során magyar huszárok gyakoroltak a világ minden tájékán, mert nagyon is tudták, hogy az ilyesféle megpróbáltatások lovasemberek esetében harci eseményeknél is kínosabbak, és irtózatos altesti gyötrelmekkel járnak.
- Előadásában arra is kitért, miszerint serdülő korúak esetében - ekkor röviden, jelentősen rámpillantott - csak bizonyos esetekben tűnik veszélyesnek a dolog, de jobb a mindenkori elővigyázatosság. A vége felé, még szükségesnek kivánta megemlíteni, hogy egyáltalán nem kedvelte soha a jótékony, kegyes lelkületű idős, és aggódó asszonyságokat, akik buzgó lelkülettel igyekeztek segíteni a bajba jutottakon.
- Ám hiába javasolták számára e tárgyban a tábori lelkészek gondos közreműködését, olyat a Kapitány, aki mégiscsak gyakorlatias elme is volt egyúttal, még sohasem hallott, hogy a tripper, e békeidőben különösen sok kellemetlenséget okozó valami, tábori lelkészekkel, vagy azok közreműködésével gyógyítható, de legalábbis megelőzhető lenne.
- Előadása vége felé észrevehetően felfigyelt a folyosó felől hallható sokat igérő kellemes zajokra, a nagy vasajtó becsapódására, a tele kondérok, s a hozzájuk csapódó merőkanalak izgató közelségére, lomha házimunkások csoszogó lépteire, s tenyerét összecsapva vidáman elkiáltotta magát....Megérkeztünk uraim...Elő a csajkákkal...! Tálalva van."
- Azok kedvéért kiknek újabban any key gombot biggysztenek a számítógépre, muszáj elárulnom, hogy a történet csupán látszólag szólt a totális tripperről. Hornblóer kapitány, lévén nagy stratéga, érezte és megelőzte a veszélyt. A statisztikát megnyitva és a keresőkifejezések fülre kattintva időnként elképesztő kérdésekre bukkanok. Ők is látogatók, szívesen fogadottak, csak tájékozatlanok kissé. Nekik szólt ez a kis üzenet, ezúttal a "sárga csikóról".