Portfóliók

I.

Gyászban állnak a falun végig,
Kötényeik keménnyé fagytak,
Süvít a szél, hozza a szörnyű
Véget a táncoló hóvihar,
S lám, tegnap óta a tűntek
Helyére hívta az újakat.
Ne szóljon most a lant.

Szemeikbe a könny, mint rideg
Megbékélés dermedt bele,
A rettegéstől hóvá duzzadt
Bennük örök vétkeik dere,
S állnak vékony ruháikban,
S merengnek az égre egyre.
Ne szóljon most a lant.

Vándor! Ne jöjj erre, utadat
Elzárja hátad mögött a hó!
Születő gyermek, ne nőj itt fel,
Átkozott minden életadó!
Ember, ki ezt olvasod, remegj:
Minden szavam ördögtől való.
Ne szóljon most a lant.

Hallod? Hallod-e e tompa zajt?
Patkók dobogása hallatszik,
Véres fogú pej telivérek,
Nyárfekete kancák százai
Dühtől habzó fehér szemükkel
Fújtatnak a faluházakig.
Ne szóljon most a lant.

Felágaskodnak a viharra,
Dobálják szilaj lábaikat,
Orrlyukaikon a tüzes köd
Csapkod a légbe, mint a szikra,
Óh, mik ezek a szörnyű lények,
Mi ez a sok véres paripa?
Ne szóljon most a lant.

Betörnek a sivár faluba,
Nyargalnak vadul tajtékozva,
Kopog jégtől égő patkójuk
A szélbe, akár a harsona,
Éhes, óh! mily éhes a pokol
Seregnyi kénköves lova!
Ne szóljon most a lant.

II.

A kies, havas utcán állnak,
Rájuk fütyül a megriadt szél,
Akár egy széjjeltaposott,
Saját súlyától hulló levél,
Úgy dől be a nyitott ajtón át
Mind a limbuszi*, aki már nem él.
Ne szóljon már a lant.

Hangja szakad a hófúvásnak,
Gyorsan elszalad –mit tett!
Felkapja csillogó lábát,
S kit a bűn a végbe intett,
Ám kik megmaradtak, tudják jól:
Az ördög csak éjjelre pihen.
Ne szóljon már a lant.

(*limbuszi~ elkárhozott)