Portfóliók

a várakozás az, ami megöl.

a kattogó másodpercek, amik percekké válnak amik órákká gyűlnek, és minden tikk-takk közelebb visz a kenyértöréshez, közelebb a ponthoz, amikor már nem rázza az idegeket a bizonytalanság, közelebb a ponthoz, ahol már nem kell lehetőségeken rágódni, amikor az a sok-sok valószínűségi hullám összeomlik, lezáráshoz, megoldáshoz vezetve.

a megoldásokat szeretem, még ha oly rosszak is néha, de a várakozás az, ami megöl.

az észérvek semmit nem érnek, ez itt az érzelmek porondja, ahol érzed, amint a hideg homok a lábadhoz simul, ezt már nem tudod ésszel megoldani, mert akkor nem ember lennél, és ebben a hosszú, véres harcban, amit egyesek életnek hívnak, az egyik legfontosabb sarokpont az, hogy ember maradjál, érzelmekkel, mert a szenvedés még mindig jobb, mint az alternatíva. de ó, uram, még hány szívnek kell megtörnie?

és a várakozás az, ami megöl.

egy pontból, legyen A, egy másik pontba jutni, legyen mondjuk B, túljutni a napokon, és másnap a világot majdnem ugyanolyannak találni, talán ez ad nekem erőt és biztonságérzetet; de még akkor is, ha tudod, hogy ez a mostani állapot, mint sokszor ezelőtt, fájó végkifejletébe rohan, hogy aztán szűkölve a nemfeledés félhomályába kússzon, ez sem segít, ha már eldöntötted, hogy márpedig a jelenbe kapaszkodsz; mert minden szómágián és gyönyörű kis szörnyű titkokon túl, amik túljuttatnak egy-egy nehéz napon, a jelen az, mégis a jelen az, ami igazi, amit megragadhatsz. nincs más, és minden változás, mint ahogy azt megmondták már rég, fájdalomban születik, és igen, teremtőm, ez a fájdalom, ezt érzem, ez nagyon is valóságos. sosem a jövő öl meg, hanem a most. és mindig csak várni, a jelen pokoltornácán, ez öl meg, ez az, ami lassan porrá őrli az elmém, várni a telefonra, várni egy emailre, várni bármi jeladásra, amitől a rossz-most a biztos-mosttá, a felszabadulás-mosttá válna.

de nem, a telefon némán fekszik, az inbox ugyanaz, mint egy perccel ezelőtt.

várni. nincs ebben semmi új; mintha csak egy évet vagy egy évtizedet süllyednék vissza, egy korba, ahol minden annyira egyszerűbb volt, annyira érthetőbb, de tudod mit, az érzés ugyanaz, mint akkor. azt hihetné az ember, hogy egy évtizednyi élet legalább ennyire felkészíthetne, hogy legalább letaglózott nyugodtsággal viseld el az ilyen helyzeteket. de nem. soha. a fájdalom, a gyomorgörcs, mind ugyanaz. várni egy igenre, várni egy nemre, várni egy elbocsátó intelemre, sosem más ez. sosem más, ha az érzelmek porondján játszol, a hideg homokban, a vérben, igen, vérben; alvadt, kiszáradt vér a homokon, a homok körül, elárasztva érzékeidet, letompítva idegeidet, míg nem marad más belőled, mint egy reszkető, összeaszott lélekhulla.

és mi változik? mi enyhül? mi fáj? és mit veszthetsz? mit vesztek? reménykedhetek egy életben, ami legalább az ilyen pillanatoktól jobbára mentes, de persze ez nem egészséges, sokféleképp lehetnél az, de ez nem, ez beteg, ez őrület-beteg, ez fehér-lepedők-nővérhívók-szikék-beteg, és percről percre erősebb, nem hagyja abba, a fájdalom motorját egyre magasabb fordulatszámon pörgetve, és te, istenem, akiben már nem hiszek, miért nem szabadítasz meg ettől?

tikk-takk. ha a digitális óráknak lenne hangja, már kényszerzubbonyban lennék. de nem. csak tranzisztorok, élettelen szilikonhegyek ezek, felvágják apró szeletekre az időmet, várni, várni, és nem lesz ez jobb.

és mindig mindig a várakozás az, ami megöl. meg ezek az érzések. de mit is érdekel? van választásom?

annyi időn belül, mint amennyi, mondjuk, egy idejekorán megszüntetett sorozat maratoni végignézéséhez kéne, vége lesz ennek, bárhogyan is. így... várok. mert így döntöttem, ha egyáltalán dönthetek még valamiben.

de azért a várakozás... az az, ami megöl.