Portfóliók
Kapecz Zsuzsa írása
Kapecz Zsuzsa: Láng Olivér tündöklése és bukása (Rapai Ágnes: Mindenhol jó)
Élet és Irodalom, 2007. július 27.
Ötödik kötet. Folyamatosan írt netnaplók. Frissen elkészült honlap. Rapai Ágnes dolgos asszony, nem tétlenkedik.
Az ötödik kötet karcsú, csinos könyv, tenyérbe simuló. Már az egyszerű, mégis elegáns borítóra is jól esik ránézni. Egyaránt könnyen vihető zsebben, táskában, elfér az autó kesztyűtartójában, bármikor előhúzható, fellapozható, barátoknak bátran ajánlható. Az utóbbi tíz év verseit adja az olvasónak, és nem okoz csalódást.
Kezdjük a végével (hiszen sokan haladnak így, hátulról előre), és akkor rögtön Láng Olivér költeményeivel találkozunk. Azok, akik edzett Rapai-olvasók, aligha csodálkoznak, a többiek valószínűleg felteszik maguknak a kérdést: kicsoda ez a Láng? „ A könyvbe az 1996-ban Láng Olivér néven írt verseimet is beválogattam, de a fiúszerepet hamar meguntam, és visszatértem magamhoz” – írja Rapai a fülszövegben. Az egyik netnaplójában bővebben vall arról, miért érezte fontosnak, hogy egy férfi bőrébe bújjon, ha rövid időre is :”… népiesek és urbánusok rögtön közös nevezőre jutottak mindig nőügyben, évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk: megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk…próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel…jól kiélveztem…, amíg senki nem tudta, ki is lehet Láng Olivér…” Olivért a szerkesztők nem szerették, ízlését provinciálisnak tartották - , nem az irodalmi választásait, hanem a párválasztását . Valószínűleg ( ha türelmesebbek vele), boldogult volna, mint költő, de rögtön az elején elbukott előttük, mint férfi…
Elgondolkodtató, miért váltott ki Olivér ilyen heves bírálatot a pályatársakból. Talán Rapai meg is ijedt kissé a sokféleképpen markáns, de egyformán elutasító véleményektől, hiszen nagyon kevés időt szabott ki férfi alteregójának, Láng Olivér csak 1996 február közepétől március közepéig, tehát egyetlen hónapig működhetett. A pikantériára fogékony olvasó igencsak bánhatja ezt a rövidke jelenlétet, mert Láng Olivér versei groteszk tükörben mutatják a férfi-nő kapcsolatot, és roppant szórakoztatóak. A Jaj,Máriával! könnyedsége például Weöres Sándor Psyché-verseit idézi meg, a Mikor megszerettem éppen annyira mulatságos, mint a hozzáfűzött lábjegyzet, a Latinos epizód halandzsája nyelvi bravúr, a Jelek a vájtfülűeknek ad többletet, akik ismerik és kedvelik Hölderlint, a Se nagy láng, se kis láng antropomorf bojlerének és a hozzá hívott álomkóros gázszerelőnek kettőséből kiderül, hogy miért nem szabad hirtelen elzárni semmilyen csapot. A Szűk helyen a Láng Olivér-versek utolsója, s egyben a kötetet lezáró szonett. Tréfás hangütése ellenére véresen komoly helyszűkéről-életszűkéről mesél, eszünkbe juthat, Bereményivel szólva, az ötvenes évek szűk levegője, amiből még mindig itt rekedt némi áporodottság, és eszünkbe juthat Örkény ismert egypercese a lakáscsere, azaz a változtatási kísérlet lehetetlenségéről. Ez a vers finoman fanyar, és ettől hangsúlyos befejezés, a kötet címeként választott Mindenhol jó megkérdőjelezése. Rapai a szűk helyen való mozgás avatott feltérképezője, legyen szó egy íróasztal átpakolásáról, költözésekről, az értelmiségi létformáról a közép-európai térségben - , ezt a korábbi írásaiban, főként a Zadarnál a tenger letisztult verseiben már bizonyította.
Láng Olivértől elbúcsúzva, a kötet első, terjedelmesebb részében a költő elmúlt tíz évének összegzését kapjuk. Olyan érzésünk támad, hogy egyszerre vagyunk kukkolók és meghívott vendégek, Rapai nagyvonalúan megosztja velünk a legszemélyesebb hétköznapi gondjait, a rá jellemző kíméletlen, csípős humorral. Erőssége az élőbeszéd, de sohasem pongyola vagy közönséges módon, mindig a lírai formáknak alárendelten alkalmazza a ki- és beszólásokat. A közvetlenségnek köszönhetően ott vagyunk a költővel az emlékek helyszínein, váltakozik a tág és a szűk tér, de a nézőpont ugyanaz, Londonban, Velencében, Frankfurtban, Pécsett, a pesti belvárosban, a Lago Maggiore partján, Óbudán, Barcelonában, a Hold utcai piacon, Balatonszentgyörgyön. Úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol jó, de hirtelen az Önáltatás megkérdőjelezi a kiegyensúlyozottságot : „…a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben…A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek…Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre…De út közben sem jó…” Ugyanez az életérzés mutatkozik a Menni, menni cipőkhöz fűződő visszaemlékezéseiben, az Ajándék ünneprontó fanyarságában, a Térdeplőszéket kéne venni öniróniájában. Az ironikus hang alapeleme Rapai világának. Egyes méltatói szerint ez a világ asszonyi érzékenységből táplálkozik, és az amerikai lírikusok, főképpen Sylvia Plath képeit juttatják eszünkbe. Bevallom, nem nagyon értem a női szenzibilitás egybemosását Plath hűvös távolságtartásával. Nem véletlenül neveztem Rapait dolgos asszonynak, ez a jellemzés, szelíd gúnnyal, a Rapai-versekre olykor ráfogott feminin sajátosságokat óhajtaná fricskázni. Rapai ugyan folyamatosan használja a női lét szerepeit és kellékeit egy-egy élethelyzet bemutatására, de szigorú, pontos fogalmazása, képeinek szikársága megóvja a könnyű megoldásoktól. Verseiben gyakran felbukkannak a színek, érdekes módon, legtöbbször a sárga.” Vágyam az okker” , írja , holott úgy hírlik, egyébként utálja a sárga színt.Talán mégsem véletlen a sárga favorizálása, pszichológiai tesztek bizonyítják, hogy a sárga az elvágyódás színe. Megint csak visszaérkezünk a „mindenhol jó, de útközben sem jó” életérzéshez.
Ez a többszörösen megkérdőjelezett nőies-derűs környezet, ahol Rapai versről-versre körbevezet minket, érdekes módon, a kortárs képzőművészetből ismerős. A cseh-amerikai Barbara Benish rajzai, szobrai, Radák Eszter képei, de leginkább Drozdik Orsolya munkái mutatnak a kezdetben gyanútlan szemlélőnek olyan harmonikusnak álcázott élethelyzeteket, amikor bárhogy ügyeskedhetünk, sem közben, sem a végén nem lesz jó sehogy. Drozdik a legkülönbözőbb műfajokat vegyíti, köztük irodalmi szövegeket, és ugyanúgy kedveli a női szerepek bemutatását, vizsgálja a szerepvállalás lehetőségeit és határait, mint Rapai. Egyik fotósorozatában táncosnő bőrébe bújik, később megteremti Edit Simpsont, aki tudós-kutató státusz birtokosa, és a férfiaknak fenntartott közegben sikereket ér el. Drozdiknál is, Rapainál is, az úgynevezett női szemszög csupán cselfogás, egyfajta szellemi játék a szűkös tér és a szűkre szabott idő keretei között. Miként Drozdik porcelánfiguráinak biedermeier édessége egyszerre több párhuzamos értelmezést kínál, Rapai tűsarkú cipőinek, ruhadarabjainak, kis női holmijának mindig sokrétű mögöttes jelentése van. Nem véletlenül hasonlítom össze a munkásságukat, hiszen Drozdik sok verbális anyagot alkalmaz a tárgyegyütteseihez és az installációihoz, Rapai pedig gyakran verset „fest”, színek, formák tobzódásával. S mindketten mesterei az iróniának.
A Mostan csak talán az egyik legérdekesebb vers a kötetben. „Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. „(Rapai gyakran tekinti élőlénynek a bútorokat, a mindannyiunk által felhalmozott kacatokat -, nincs ebben semmi különös, minden szenzitív ember tudja, hogy a tárgyaknak is van lelke.) Megint csak az irónia … Az elidegenedett világban, a könyv, mint szerető, új távlatot nyithatna a párkapcsolatokban, és mindenki az ízlésének megfelelően választhatna társat. Ha innen nézzük, Rapai ötödik kötete bízvást beválna amorózóként, az érzelmesség, a távolságtartás és a fekete humor tökéletes arányérzékkel váltakozik a csaknem száz versben.
Élet és Irodalom, 2007. július 27.
Ötödik kötet. Folyamatosan írt netnaplók. Frissen elkészült honlap. Rapai Ágnes dolgos asszony, nem tétlenkedik.
Az ötödik kötet karcsú, csinos könyv, tenyérbe simuló. Már az egyszerű, mégis elegáns borítóra is jól esik ránézni. Egyaránt könnyen vihető zsebben, táskában, elfér az autó kesztyűtartójában, bármikor előhúzható, fellapozható, barátoknak bátran ajánlható. Az utóbbi tíz év verseit adja az olvasónak, és nem okoz csalódást.
Kezdjük a végével (hiszen sokan haladnak így, hátulról előre), és akkor rögtön Láng Olivér költeményeivel találkozunk. Azok, akik edzett Rapai-olvasók, aligha csodálkoznak, a többiek valószínűleg felteszik maguknak a kérdést: kicsoda ez a Láng? „ A könyvbe az 1996-ban Láng Olivér néven írt verseimet is beválogattam, de a fiúszerepet hamar meguntam, és visszatértem magamhoz” – írja Rapai a fülszövegben. Az egyik netnaplójában bővebben vall arról, miért érezte fontosnak, hogy egy férfi bőrébe bújjon, ha rövid időre is :”… népiesek és urbánusok rögtön közös nevezőre jutottak mindig nőügyben, évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk: megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk…próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel…jól kiélveztem…, amíg senki nem tudta, ki is lehet Láng Olivér…” Olivért a szerkesztők nem szerették, ízlését provinciálisnak tartották - , nem az irodalmi választásait, hanem a párválasztását . Valószínűleg ( ha türelmesebbek vele), boldogult volna, mint költő, de rögtön az elején elbukott előttük, mint férfi…
Elgondolkodtató, miért váltott ki Olivér ilyen heves bírálatot a pályatársakból. Talán Rapai meg is ijedt kissé a sokféleképpen markáns, de egyformán elutasító véleményektől, hiszen nagyon kevés időt szabott ki férfi alteregójának, Láng Olivér csak 1996 február közepétől március közepéig, tehát egyetlen hónapig működhetett. A pikantériára fogékony olvasó igencsak bánhatja ezt a rövidke jelenlétet, mert Láng Olivér versei groteszk tükörben mutatják a férfi-nő kapcsolatot, és roppant szórakoztatóak. A Jaj,Máriával! könnyedsége például Weöres Sándor Psyché-verseit idézi meg, a Mikor megszerettem éppen annyira mulatságos, mint a hozzáfűzött lábjegyzet, a Latinos epizód halandzsája nyelvi bravúr, a Jelek a vájtfülűeknek ad többletet, akik ismerik és kedvelik Hölderlint, a Se nagy láng, se kis láng antropomorf bojlerének és a hozzá hívott álomkóros gázszerelőnek kettőséből kiderül, hogy miért nem szabad hirtelen elzárni semmilyen csapot. A Szűk helyen a Láng Olivér-versek utolsója, s egyben a kötetet lezáró szonett. Tréfás hangütése ellenére véresen komoly helyszűkéről-életszűkéről mesél, eszünkbe juthat, Bereményivel szólva, az ötvenes évek szűk levegője, amiből még mindig itt rekedt némi áporodottság, és eszünkbe juthat Örkény ismert egypercese a lakáscsere, azaz a változtatási kísérlet lehetetlenségéről. Ez a vers finoman fanyar, és ettől hangsúlyos befejezés, a kötet címeként választott Mindenhol jó megkérdőjelezése. Rapai a szűk helyen való mozgás avatott feltérképezője, legyen szó egy íróasztal átpakolásáról, költözésekről, az értelmiségi létformáról a közép-európai térségben - , ezt a korábbi írásaiban, főként a Zadarnál a tenger letisztult verseiben már bizonyította.
Láng Olivértől elbúcsúzva, a kötet első, terjedelmesebb részében a költő elmúlt tíz évének összegzését kapjuk. Olyan érzésünk támad, hogy egyszerre vagyunk kukkolók és meghívott vendégek, Rapai nagyvonalúan megosztja velünk a legszemélyesebb hétköznapi gondjait, a rá jellemző kíméletlen, csípős humorral. Erőssége az élőbeszéd, de sohasem pongyola vagy közönséges módon, mindig a lírai formáknak alárendelten alkalmazza a ki- és beszólásokat. A közvetlenségnek köszönhetően ott vagyunk a költővel az emlékek helyszínein, váltakozik a tág és a szűk tér, de a nézőpont ugyanaz, Londonban, Velencében, Frankfurtban, Pécsett, a pesti belvárosban, a Lago Maggiore partján, Óbudán, Barcelonában, a Hold utcai piacon, Balatonszentgyörgyön. Úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol jó, de hirtelen az Önáltatás megkérdőjelezi a kiegyensúlyozottságot : „…a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben…A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek…Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre…De út közben sem jó…” Ugyanez az életérzés mutatkozik a Menni, menni cipőkhöz fűződő visszaemlékezéseiben, az Ajándék ünneprontó fanyarságában, a Térdeplőszéket kéne venni öniróniájában. Az ironikus hang alapeleme Rapai világának. Egyes méltatói szerint ez a világ asszonyi érzékenységből táplálkozik, és az amerikai lírikusok, főképpen Sylvia Plath képeit juttatják eszünkbe. Bevallom, nem nagyon értem a női szenzibilitás egybemosását Plath hűvös távolságtartásával. Nem véletlenül neveztem Rapait dolgos asszonynak, ez a jellemzés, szelíd gúnnyal, a Rapai-versekre olykor ráfogott feminin sajátosságokat óhajtaná fricskázni. Rapai ugyan folyamatosan használja a női lét szerepeit és kellékeit egy-egy élethelyzet bemutatására, de szigorú, pontos fogalmazása, képeinek szikársága megóvja a könnyű megoldásoktól. Verseiben gyakran felbukkannak a színek, érdekes módon, legtöbbször a sárga.” Vágyam az okker” , írja , holott úgy hírlik, egyébként utálja a sárga színt.Talán mégsem véletlen a sárga favorizálása, pszichológiai tesztek bizonyítják, hogy a sárga az elvágyódás színe. Megint csak visszaérkezünk a „mindenhol jó, de útközben sem jó” életérzéshez.
Ez a többszörösen megkérdőjelezett nőies-derűs környezet, ahol Rapai versről-versre körbevezet minket, érdekes módon, a kortárs képzőművészetből ismerős. A cseh-amerikai Barbara Benish rajzai, szobrai, Radák Eszter képei, de leginkább Drozdik Orsolya munkái mutatnak a kezdetben gyanútlan szemlélőnek olyan harmonikusnak álcázott élethelyzeteket, amikor bárhogy ügyeskedhetünk, sem közben, sem a végén nem lesz jó sehogy. Drozdik a legkülönbözőbb műfajokat vegyíti, köztük irodalmi szövegeket, és ugyanúgy kedveli a női szerepek bemutatását, vizsgálja a szerepvállalás lehetőségeit és határait, mint Rapai. Egyik fotósorozatában táncosnő bőrébe bújik, később megteremti Edit Simpsont, aki tudós-kutató státusz birtokosa, és a férfiaknak fenntartott közegben sikereket ér el. Drozdiknál is, Rapainál is, az úgynevezett női szemszög csupán cselfogás, egyfajta szellemi játék a szűkös tér és a szűkre szabott idő keretei között. Miként Drozdik porcelánfiguráinak biedermeier édessége egyszerre több párhuzamos értelmezést kínál, Rapai tűsarkú cipőinek, ruhadarabjainak, kis női holmijának mindig sokrétű mögöttes jelentése van. Nem véletlenül hasonlítom össze a munkásságukat, hiszen Drozdik sok verbális anyagot alkalmaz a tárgyegyütteseihez és az installációihoz, Rapai pedig gyakran verset „fest”, színek, formák tobzódásával. S mindketten mesterei az iróniának.
A Mostan csak talán az egyik legérdekesebb vers a kötetben. „Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. „(Rapai gyakran tekinti élőlénynek a bútorokat, a mindannyiunk által felhalmozott kacatokat -, nincs ebben semmi különös, minden szenzitív ember tudja, hogy a tárgyaknak is van lelke.) Megint csak az irónia … Az elidegenedett világban, a könyv, mint szerető, új távlatot nyithatna a párkapcsolatokban, és mindenki az ízlésének megfelelően választhatna társat. Ha innen nézzük, Rapai ötödik kötete bízvást beválna amorózóként, az érzelmesség, a távolságtartás és a fekete humor tökéletes arányérzékkel váltakozik a csaknem száz versben.
