Portfóliók

 Olvasd és kommenteld a blogregényt:

carmesina.blog.hu

PORTUGÁL SZERETŐK
- Lányregény? Regény egy lányról

Van nekem egy regényem. Illetve még csak majdnem. Már majdnem. Hátha lesz. Útjára bocsátom darabonként, közszemlére teszem. Nem tagadom: női regény. Ehhez tartsátok magatokat. Lehet fumigálni emiatt, lehet skatulyázni, pöttyöskönyvezni, vérfeministázni, lenézni, és lehet szeretni is. Majd elfoglalja a saját terét.

Bevezető a Portugál szeretőkhöz

Van nekem egy regényem.
Másfél éve kezdtem írni, és egészen egy évvel ezelőttig úgy ment, mint a karikacsapás, nem volt ritka, hogy napi nyolc órában dolgoztam rajta. Majdnem 400 A4-es oldal terjedelmű most, de hónapok óta képtelen vagyok folytatni.

Semmi nem segít, elakadtam, és ez nagyon bosszant.
Egy barátom szerint a nagy regényötletekről nem szabad beszélni senkinek, mert nem lesz belőlük semmi. Lehet, hogy a regényötlet vagy a múzsa megharagszik az indiszkrécióért, és elröppen az író fejéből?
Én azonban ilyen lepcses szájú vagyok, és beszéltem is róla többeknek, sőt, néhány ember már olvasta is (egy a most létező teljes anyaghoz is hozzájutott). Megjelent belőle egy fejezet. Nem árulom el, hol, majd úgyis rájönnek azok, akiket érdekel.
Nem mondhatom el senkinek? Tegyünk egy próbát az ellenkezőjével! Hátha a szülőcsatornában megakadt újszülött-jelölt eldönti, hogy merre előre, ha rájön, hogy visszafelé márpedig nem lehet menni. Muszáj lesz napvilágra vergődnie, és ha ehhez az olvasók oxitocin-infúziója kell, ám legyen.
Az ötlet a következő:
Blogot indítok, melynek tartalma maga a regény lesz. Kis egységenként teszem fel, nem szabok sem mennyiségi egységet, sem időhatárt magamnak. Ahogy tetszik, ahogy kedvem tartja. Az olvasók noszogatása esetleg hatással lehet rám. Ha látom, hogy van, akit érdekel a folytatás, és ennek érdekében rugdosni is hajlandó, akkor ezt oxitocin-löketként fogom értékelni ... (Bár a természetes szülés híve vagyok, de erről majd máskor.)
Néhány mondat a játékszabályokról:
A szerző én vagyok, és erről a címről nem is szeretnék lemondani. De! Bárki beleszólhat az alkotásomba. A már feltett szövegek nem tekintendők véglegesnek, lehet, hogy úgy döntök, a kritikák, javaslatok hatására átírok, húzok, hozzáteszek vagy egyszerűen változtatok. Lehet, hogy ezt sehol nem is jelzem külön. Lehet szidni a szerzőt, és a szereplőket is. Ha valaki már érzett arra indíttatást, hogy jól elagyabugyáljon egy szereplőt, mert olyan hülyén viselkedik, akkor most itt az alkalom, hogy kiélje magát, persze virtualice ... Garantálom, hogy bőven lesznek hülyén viselkedő szereplők, ahogy ez egy fordulatos regényhez illik. De az is valószínű, hogy nem fognak okosabban viselkedni attól, hogy egy olvasó idegesíti magát miattuk. Különben is, mi érdekes lenne egy okosan viselkedő főszereplőben, példának okáért?
A regény még nincs befejezve, mint említettem. Nem döntöttem el, mi legyen a vége, erre igenis közvetlen hatással lehet a hozzászóló olvasó: segítsen nekem megtalálni a befejezést. Bár már az is felmerült bennem, hogy egy torzóban maradt regény sem rossz megoldás, fordítottam ilyet, nem azért befejezetlen, mert időközben meghalt a szerzője, hanem, mert nem lehet befejezni ... Mert egyetlen történetnek sincs vége soha, még akkor sem, ha kitesszük a pontot.
Vagy, mert a történetek körkörösek, végtelenségig folytathatók ...
De induljunk ki abból, hogy ennek a regénynek lesz befejezése! Reménykedjünk benne.
Ami a módszert illeti, hasonló akcióról, hogy egy regényt közvetlenül a webre tegyen fel valaki, írása közben, olvastam már, Viktor Pelevin nevéhez fűződik. Ő öntörvényűen megteremtette a saját olvasótáborát. Nem titkolt céljaim között van persze ez is: megtalálni azt a közönséget, amely „vevő” az én szellemi termékemre. Lehet, hogy egyszer majd anyagi (monetáris) értelemben is (szeretek eufemizmusokkal élni, vagyis idegen kifejezéseket és körmönfont fogalmazást használni, ehhez szokjon hozzá, aki ezt a blogot olvassa), de egyelőre inkább az anyagtalan, virtuális része érdekel.
Már említett barátom azt javasolta, hogy papír alapú irodalmi folyóiratoknak küldjek el egy-egy fejezetet. Ahogy szokás. Így a szerkesztők tudatába lassan beszüremkedik, hogy ez a regény létező valami, és így esetleg majd egyszer elfogadja egy kiadó közlésre. Persze ehhez be kéne fejezni.
A válaszom: egyrészt, nem szerkesztőknek írom, amit írok. Nem annak a pártucat magasirodalom-szakértő értelmiséginek akarok tetszeni, aki kies hazánkban megszabja, hogy mi tekintendő irodalomnak, és mi nem. Ez a regény nem kívánja megújítani a regény műfaját. Vagy mégis? Nem tudom, majd útközben kiderül. Mindenesetre nem úgynevezett értelmiségi agyalgás, hanem (állítólag) olvasmányos és nagyjából kronológikusan előre haladó történet, mindentudó elbeszélővel (ami posztmodernék szemében mélyen megvetendő valami) ... De viszem a balhét, lehet, hogy az elbeszélőről kiderül, hogy nem is mindentudó.
Van neki célközönsége is, hogy ronda marketinges módon fogalmazzak, az pedig szerintem első körben az értelmiségi női olvasó ... Egyébként, ha jól tudom, ez a legtöbbet olvasó réteg ... Regények tekintetében mindenképp. A férfiak nagy része huszonöt felett sosem olvas regényt, az, aki olvas, ír is ... (és ez veszélyes). De ne legyek szexista vagy feminista (egy kicsit feminista vagyok, remélem, nem baj, de ha baj, az se nagyon izgat, lehet velem vitatkozni erről is): a célközönség mindenki, aki szeret olvasni és élvezi a sztorizást. Nem fárad bele érzelmek végtelen elemzésébe, mitöbb, aha-effektusokat észlel magán! Ha lehet, ezekről beszámolót is küld a szerzőnek, aki fürdik a dicsőségben ...
Látják, hogy mennyire lepcses szájú (és billentyűzetű) vagyok? Ezt a bevezetőt se bírom befejezni. Lehet, hogy a regényírásba is belejövök ismét.
A végcél pedig, kedveseim, hogy eljussunk a Csendes-óceánhoz és véget érjenek a csaták ... (Na, aki tudja, honnan az idézet, az még eséllyel indul, hogy megértse ezt a regényt.) De mindenki más is, persze.

Carmesina