Portfóliók

          - Fiatal ember volt, nem sokkal harminc felett és szőke. Egyébként mintha különböző vastagságú virslikből és kolbászokból lett volna gondosan összeválogatva. Meglehet azonban, hogy mindez csupán káprázat, mert rendszerint a késő délutáni órákban, többnyire vacsoraidő előtt volt kedve némi eligazitó megjelenéshez, s ekkorra már az amúgy is összefonnyadt gyomrok erős korgásban és morgásban voltak, mint reménytelenül hánykolódó hajótörötteké az egyre komorabbá váló horizonton.

            - E gondos válogatásnak csúcspontja pedig testének azon része volt, mely a nyakig gombolható zubbony legtetején, a kaucsuk nyakbetét legfelső fehér csíkjánál diadalmasan előbukkant. Nevezhetnénk akár buggyanásnak is a maga feszes, krinolinszerű formájával, mely rögvest megismétlődött kissé feljebb, s ez már maga a husos hadnagyi áll volt, és hogy a buggynások rendben folytatódjanak , két valódi virsli húzódott szélesen és szinesen, ezek voltak pedig a hadnagyi  ajakak, melyek a maguk változatos duzzanásaival oly megvető, s lekezelő tónusban képesek szólani politikai elitéltekhez, hogy az ember jobban teszi, ha talpig beleborzong.  

      - BÉÉ hadnagy húsos ajkairól megsemmisitő erővel szólt a dolgozó nép tömény megvetése, és minden gonosztett, amit a maga jámborságával és végtelen türelmével kénytelen volt ez a szegény dolgozó nép csendben elviselni… Meg a társadalom…Az is. Voltak ugyanis a dolgozó népnek meg a társadalomnak is szenvedései. Előfordult, hogy mindketten ugyanattól szenvedtek, és az volt az igazi szerencséjük, hogy azok a huligán elemek akik e szörnyű szenvedéseket okozták, most itt vannak gondos felügyelet alatt. A legjobb helyen vannak itt szépen összegyüjtve, és mostmár  fellélegezhet végre a dolgozó nép. És a társadalom is. Ez utóbbi mindig lemarad egy kicsit, csupán egy gondolatnyit és sohasem kerül a dolgozó nép elé. Szerintem a félannyit sem ér mint a dolgozó nép, de benne van minden brossurában, nem lehet kihagyni.

     - BÉÉ hadnagy sohasem álmodozott királyságok kimúlásáról, mint más – mint például EMM hadnagy – az ő szakterülete a dolgozó nép és a társadalom. Úgy beszél mind a kettőről mintha kedves, meghitt szomszédai lennének egy nyugalmas társasházban. Komoly megbízható szomszédok – együtt voltak most is a pártüdülőben. Nyaraltak.

     - És akkor jött ez a dolog tényleg, ez az izé…Pedig minden olyan jól indult. Utószezon, az igaz, napfényes, de már csípős okóber – kicsit hűvös ugyan, delegalább nincsen tömeg, mint azon a temetésen, a Rajk elvtársén, amikor A.A főminiszter elvtárs nyilvánosan és határozottan megigérte szegény Rajk elvtársnak, illetve…hát annak a maradványnak ami éppen a koporsóban volr, hogy ilyen szörnyűség többé nem fordulhat elő. Nem, nem és nem. Soha többé.

        - Nagy tömeg hallotta, hogy ez mostmár így lesz, mert a miniszter elvtárs megigérte Rajk elvtársnak, és azt is hozzátette, hogy erre garancia is van, mert a garancia maga a Párt. Erre volt aki megnyugodott, mások meg bámultak és mégjobban megijedtek, és arra gondoltak, hogy jobb ha nem is gondolnak semmire, legfeljebb olyasmire, hogy elzárták e otthon a gázcsapot – amúgy meg mindjárt beesteledik.

    - A tömeg azért nem jó, mert váratlan dolgokra képes és irányíthatatlan. A tömegből idelenn is éppen elege van a derék hadnagynak, csak a bágyadtan melengető októberi nap van kedvére, a séta a vízparton, ahol álmodozni lehet a dolgozó népről és a társadalomról. Az igazságos társadalomról  - ez csak természetes – amibe mi egyáltalán nem tartozunk bele, és nem is fogunk beletartozni soha a büdös életbe. A dolgozó népbe még amúgy se…Vagy mégis? Mit lehet tudni…? Ha valamely elvégzendő munka hasznot hoz és van akivel el lehet végeztetni, azért mégis meg kéne gondolni a dolgot.

     - A társadalom, mint köztudott egyáltalán nem kiváncsi ránk – azt mondja kiválóan megvan nélkülünk, bár felelősséget érez irányunkban, s éppen ezért gondoskodik is rólunk a maga módján. Magas falakkal, őrtornyokkal biztosítja napi nyugalmunkat, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy gondoskodó és önzetlen és a szájától vonja el a falatot. BÉÉ hadnagy szinteje látja, amint a Társadalom kezében a falattal elgondolkodik…Ehh, adok én ezeknek a dögöknek, pedig nem is érdemlik meg, de hát én ilyen vagyok…

     …/ Mán kíível vagy/Baghíra főtörzs ezenközben magasról tesz a gondoskodó és igazságos társadalomra, s komótosan rágcsál a kufsteini ajtók előtt. A megrakott kosár súlyos tartalmát nyögve fel – felrázza, mert inkább a nagyobb darabkákat gyüjti hatalmas mancsába, s midőn egyformára végzett minden szebb darabbal, csonkítva dobja vissza, hogy újakat keressen….Jó ez a fradikolbász, de kéne kis vereshagyma is mer’ úgy jobb is meg egészségesebb is, de a fogvatartottaknak az sajnos nem jár. Sajnos. Be kell érnie a kolbásszal, meg a nagyobb serclik farigcsálásával..

     - A súlyosan vasalt kufsteini ajtók megett mocorgás, néha káromkodó, akár méltatlankodásnak is felfogható érthetetlen dünnyögés, pedig vizet is kapnak meg egy kis kenyeret is minden nap – mit akarnak még. A ’sötétet’ erős lélekkel szótlan férfias belenyugvással illik elviselni. ..Igy szólóban kényszerzubbony nélkül meg pláne. Semmi az.

     - ….vacsora maj’ később – most el van foglalva, ne zavarják. Csupasz villanykörte lóg a mennyezetről, belebámul üres tekintettel – széles állkapcsa  kimérten dolgozik a csöndes magányban. Mozdulatai nyugodt magabiztosságról árulkodnak, a kolbászkarikák gyakorlottan, sietség nélkül tünnek el sorban…Csak az a vereshagyma, no igen. Az mégiscsak hiányzik az ellátmányból…A körte aprókat serceg – ki fog ez is égni, hogy a macska rúgja meg és itt az előtérben is sötét lesz mint odabenn a zárkákban. Ez is az ő gondja, töprengő arccal mustrája./

     - Az igaz, hogy mi is dolgozunk itten, mert vannak asztalosok, szabók meg cipészek, de ez egyáltalán nem számítható a dolgok rendes menetébe, mert azt a munkát mi nem a társadalomnak végezzük, hanem magunknak , illetve a minket örző szolgálatoknak, és a rendőrségnek, meg a katonaságnak. És még pénzt is kapunk érte, óránként ötven fillért….Nem elég?

     - Jó rendben van a fegyőrök többnyire csizmát hordanak, mert ez az előírás, és nem urizálnak pompás gojzervarrott cipőkben mint az urak. Ezek a szép cipők amúgy is exportra kerülnek éppen úgy mint a hálózsákok, mert az országban egyáltalán nincs szükség effejta luxuscikkekre.

    - Magyar ember nem alszik zsákban. A kutyaólak viszont igenis fontosak, mert a rendőrség, határőrség, és mindenféle egyéb őrök és őrségek kutyáinak muszáj lakniok valahol ezt is beláthatjuk. Sok van belőlük, őrökből meg kutyákból is és bármerre mászkál az ember mindeütt beléjük botolhat. Kell az a sok szabványos kutyaól, ez is nyilvánvaló, annál is inkább mert az említett ebek éppen úgy beletartoznak a…

     - Na itt van a gubanc kutyául elásva. Mi nem tartozunk sehova, ez rendben van – de hova tartoznak a kutyák? Erről mostanában alig hallani.

     - Ami pedig a dolgozó népet és a Társadalmat illeti, bizony - hadnagy úr tisztelettel – ha kihallgatásra jelentkeznék és el merném mondani, hogy blöfföl, és nem tatrtanék valamiféle tartósabb fenyitéstől, és volna értelme egyáltalán – szivesen elmesélném, hogy én valóban találkoztam nem is oly rég a dolgozó néppel és a társadalommal. Személyesen..Mégpedig kőbányán. A külső Kőbánya vasutállomáson tavaly decemberben, Mikulás napján – hajnaltájt.

     - Hideg volt, szakadt a hó, az előző éjszakát még a Fő utcán reszkettem végig egy fagyos magánzárkában üres sodronyon kuporogva. Amíg a rabszállítótól az állomásra értünk – jó messze áltunk meg az épülettől, valószinüleg konspirációs okokból – ingem pocsékká ázott a sűrü hóesésben. Szép nagy huzatos váróterem sarkába állítotttak kisérőim, s én éppen úgy reszkettem, mint a kékszájú gyerekek nyáron a Lukács uszodában a melegvizes zuhanyozó előtt.

      - Az átellenben lévő sarokban három „munkáskülsejű” férfi beszélgetett. Óvatos, bizalmatlan képpel tekingettek a mi sarkunk felé. Kisérőim – két tömött bunda, pisztollyal, géppisztollyal kellően felszerelve, hamar felfigyeltek a gyanús tekintgetőkre, óvatos mozdulatokkal „szerelvényt igazítottak” , s szorosan elém álltak minden váratlan eseményre felkészülve. Nem volt hiábavaló az óvatosság, mert az egyik férfi, idősebb, súlyosléptű, kimérten és határozottan a mi sarkunk felé indult.

      - Hajnali szél csapkodta játékosan a váróterem ajtaját, minden más, halk beszédfoszlány, csevegés elnémult, a szemek rámeredtek. Jött, csak jött felénk határozott kemény lépteivel, s most már tudom, amit akkor a kora reggeli órán didergő magányomban még nem tudhattam, hogy Ő volt az. A dolgozó nép maga amolyan szürkés kopott félabátban. Akik pedig a négy jól karbantartott lőfegyver biztonságában próbálták volna útját állni kissé megszeppenten - Ők ketten -  ők voltak ezúttal a Társadalom.

     - Egy aprócska vigyorgó görög, született antifasiszta Jávorbajusszal, és testesebb társa a morcos magyar. Ennek semmiféle bajusza nem volt, pedig szélesen ostoba zsíros képén talán enyhített volna valamit egy kicsinyke férfidísz. Útját próbálták állani a dolgozó népnek, szorosan összezártak, de az nem tágitott. Jött kemény lépteivel egyenesen felénk a mi jól védett sarkunk felé s ott  hirtelen megállt.

      -  ….hoztam egy pakli cigarettát a srácnak…átadhatom? A Társadalom mind a négy szemével a semmibe mereden  hallgatott. Elnéztek felette némán, szótlanul. A férefi várt egy kicsit, aztán határozott mozdulattal átnyúlt a vastag bundák felett, s mivel rajtam sem volt bilincs én is átnyúltam, elértem a paklit, de nem tudtam a kezem visszahúzni, mert a férfi a dobozhoz szorította az ujjaimat. Kicsit megszeppentem a mozdulattól, de még jobban a nagylelkűségtől, mert egy egész doboz cigaretta hatalmas kincs. Nem is tudtam megköszönni, csak bólintottam,s még reszketni is elfelejtettem. A tömött bundák moccanatlan álltak előttem…Semmi nem történt, fegyvereiket markolták, néztek a kijárat felé, ahol már jött is lámpájával a vasutas, hogy a vonatunk érkezik, elhagyhatjuk a menedéket.

      - Este hasonló közönnyel állt elém a magyar, immár a sátoraljaujhelyi főépület folyosóján – „ a cigarettákat…! – ennyit mondott, s elém ledndült a hatalmas tenyér…..úgyis elveszik”  tette még hozzá. Ekkor szólt hozzám másodszor a nap folyamán, a hangja határozott, felszólitó, nyilván hozzászokott a parancsolgatáshoz.

      - Hajnaltájt, odalenn a „szárazhugyozdában” hallottam először megszólalni, akkor is csak keveset mondott. Falnak dőlve próbálkoztam pótolni az elmaradt éjjeli alvást – a szűk helyen éppencsak elfér állva az ember, s mintha becsukódott volna a hugyozda nemlétező ajtaja, érzékeltem, hogy csökken a fény.

      - Ő állt széles derékkal alig fél méterre az orrom előtt. A hatalmas bundától még szélesebbnek tűnt – mellén keresztbe vetett géppisztolyt simogatott mosolyogva. Rábámultam, vártam, hogy megszólaljon, de ő elégedett mosollyan csak a vasat simítgatta. Szép darab volt, elismerem. Ívtáras. Nagyon irigyeltem a szomszédos fiukat akik ilyenekkel hasaltak november begyedikén a farakásokon, én meg csak azt a fránya mausert markolásztam - vártuk a „vörösingeseket”

     - Félmosoly, hangtalan simogatása a hideg vasnak, hajnali szuggesszió. Nyilván úgy vélte hatásos lehet ha hosszan ismerkedem a géppisztoly látványával, s ha már felfogtam a szerszám jelentőségét, csak akkor igazít egyenesbe – „..tudod mi van ha szökni próbálsz!”- vetette felém nyers magabiztossággal.

     - Az aprócska görög fesztelenül vigyorgott a háta megett. A vonatozásnak örült, meg a lehetőségnek, hogy felcsíphet valakit egy vidéki szállodában, akit elbűvölhet göndör fekete hajával, olajos bőrével, a kackiás Jávorbajusszal meg a snájdig egyenruhával. Ilyesmikről csacsogott útközben is, de a magyar ügyet sem vetett rá. Egész nap hallgatott és a második mondat csak este a főépület folyosóján jött elő belőle –„ a cigarettákat – úgyis elveszik”…

     - Akkorra már egy második dobozt is sikerült begyüjtenem, mert délután ujra találkoztam a dolgozó néppel. Micsoda szép nap volt, édes Istenem, ha mindezt elmondhatnám magának hadnagy úr! A dolgozó nép ezúttal nő volt. Szép volt és fiatal volt és a kopottas zöld kabátjában  is nagyon tetszett nekem. Az aprócska görög hatalmas szemei is nagyra tágultak, ezúttal azonban teljesen feleslegesen.

     - Hazafelé tartva a miskolci bíróságról szállt fel sokadmagával, népes családjával. Anyósa, kendős parasztasszony talpig feketében hangosan zokogott – a fiát siratta, akire halált kért az ügyész. Némi vita után mögöttünk helyezkedtek el, s nem sokkal ezután a zöldkabátos nő leszállt. Fiatal férfi, talán a testvére kisérte, néhány szót váltottak az ablakom alatt ácsorgó kalauzzal, aztán eltüntek az állomás épületében. Sóvárgó lélekkel néztem utána, sajnáltam hogy elment, valami nagyon összefacsarodott bennem.

     - Korábban a vagonba lépve a társaság eleje megtorpant, mert smasszerek közelségéből érkeztek, s most hazafelé hasonlókba botlottak egy ártatlannak tűnő vonaton. Az ember ritkán lelkesedik efféle találkozások alkalmával. Nagyon látszott a belépőkön, hogy semmi ilyesmire nem számítottak. A fiatal nő először meglepődött, aztán rám mosolygott, és határozottan a irányította mögénk a társaságot.

     - Hiányzott most a félénk mosolya – lehúnytam a szemem, rá gondolva aludni próbáltam, hallgattam a parasztasszony fel feltörő vinnyogó zokogását – a Társadalom négy csizmás lábát az én ülésemen nyugtatva hideg tekintettel mereven unatkozott.

     - Hirtelen ajtócsapódás, női cipők kopogása, és ott állt a csizmákon és lábakon túl Zöldkabát. „ Hoztam a fiunak egy doboz cigarettát”- ennyit mondott kissé lihegve. Nem kért nem esdekelt, kijelentette, hoigy hozott valamit amit át akar adni és kész. A csizmák nem mozdultak, fel se néztek, a görög vigyora is eltompult. A nő várt egy kicsit majd hirtelen lendülettel átívelt felettük, közelhajolt s felém nyujtotta a dobozt. A szeme könnyes volt, de mosolygott. És éppen úgy mint hajnaltájt az a férfi a huzatos csarnok sarkában Kőbánya-külsőn néhány pillanatra megfogta az ujjaim végét. Képtelen voltam megszólalni, csupán néhány pillanat volt az egész,  forróság öntött el, mely már szinte égetett a már meglévő lázzal együtt.

     - Két pakli cigaretta – te jó ég…de hiába álmodoztam pocsékká fagyva az idegen folyosón, mellbevágott a Társadalom megjelenése. Fegyvertelen volt és jóllakott. Ott állt nyitott zubbonyában, a szája körül zsírfolt, szesz gőze vette körül, rá akart gyujtani a lakoma után..

Reménykedtem, hogy a hosszú viharos úton szétáztak a dobozok, de tévedtem. Magamhoz szorítottam a törölköző batyut végig a hosszú út alatt, kicsit összegyűrődtek de semmi egyéb. Fásultan hagytam hogy kibontsa, hogy kivegye mind a kettőt, s hogy elvigye köszönés nélkül. A zöldkabátos fiatal nőre gondoltam, aki a halálos itéletre váró felesége lehetett, arra, amint leült a mögöttem lévő padra, s fejét hátrahajtva dúdolt valamit. Barnába hajló dús szőke haja volt, mely átlibbent súlyosan az alacsony fa támlán, beborította a tarkómat – csiklandozta a fülem. Éreztem az illatát. Szemben a társadalom hideg, vizslató tekintete… a vonat megindult…Így volt jó, így volt jó puha illatfelhőben elszenderedni.

- Szerencs tájékán ébredtem, a társaság már korábban leszállt valahol.