Portfóliók

Mindenkinek a maga keresztje 1

 Egy kis faluban láttam meg a világot, szép nagycsaládban születtem. Igazából nem sok szép emlék van, ami bennem él.

Egy két halvány emlék, egy halvány mosoly, amit a keserves könnyek könnyedén elmosnak.
Egy óvodai szereplés, még ma is el tudom énekelni, az Én vagyok a  lencsi, című dalt.
A fehér kékpettyes ruhám alját morzsolva, izgulva a színpadra állva énekeltem.
Ugyanolyan pettyes masnival a hajamban. 

Lestem a tömegben az anyukámat, a testvéreimet, és a nagymamámat.

Halványan dereng valami a libákról, ahogy estefelé a nyakukat nyújtogató gúnárok sziszegve közeledtek felém, és rémülten hajtottam magam a hintában, hogy ne tudjanak megcsípni.

A nagymama meséjére, amint a fejem az ölébe hajtva simogatta a hajam, és mesélt nekem.

Szerettem ezeket az estéket.

Talán ennyi volt a gyermekkor összes szeretettet adó élménye számomra.

Még nem voltam hat éves, mikor apu csak annyit mondott:

-         Gyerekek megyünk Pestre!

Mama mosdatott, öltöztetett engem. Nem emlékszem mindenre csak arra, amikor egy idegen néni megfogta a kezem, és a többi testvéremmel együtt bekísért egy üres szobába, ahol csak egy ágy volt matrac nélkül.

Maradjatok itt mondta, és kiment.

Mikor kattant a zár az ajtóban, akkor eszméltünk fel, hogy minket bezártak a szobába!

Mind az öten kiabáltunk sírtunk, dörömböltünk az ajtón, hogy engedjenek ki. A kishúgom négy éves volt akkor, még ma is tisztán emlékszik erre a szőr nyű napra....

Apuért kiáltottunk, de senki sem válaszolt…..

Egyszer csak az ablak alatt hallottuk apu hangját…

Ma sem felejtem el… Ne sírjatok gyerekek, visszajövök értetek…

Az ablakon rács volt. Jó erős rács.

A rácson kinyúlva kapaszkodtunk sírva apu kezébe, de ő elment…
 Mi magunkra maradtunk.

Tomboltunk, vertük az ajtót, hiába….

Mikor a sírástól kimerülve elcsendesedtünk,  összeölelkezve kuporogtunk az üres ágyon.

Akkor nyílt az ajtó, és bejöttek értünk. Megfürdettek, és elválasztottak egymástól is.
Újabb kétségbeesett próbálkozás, ahogy egymásba kapaszkodva csíptünk rúgtunk karmoltunk, haraptunk, és üvöltöttünk egymásért.
Mindhiába.... Erősebbek voltak a felnőtt karok, mint mi.
Engem  egyszerűen felkapott valaki, és elcipelt.
Mikor megnyugodtam, kaptam enni is, de nem kellett.

Annyira emlékszem minden mozzanatra.

Nem értettem semmit, csak azt, hogy nincs anyu, nincs mama, és a testvéreim sem velem vannak.

Egyedül maradtam egy csomó idegen kisgyerekkel. Éjjel egy nagy teremben feküdtünk, egy kisbaba felsírt..

Odabújtam hozzá, magamhoz öleltem, halkan énekeltem neki, ringattam, és a kimerültségtől mindketten mély álomba sírtuk magunkat.

Folyt. köv.……

2009-06-18
––––––––––––––––––––––––––––––––-
Mindenkinek a maga keresztje 2
Új remény

Eseménytelen napok jöttek, néha messziről megpillanthattam a kisebbik bátyámat, de kerítés választott el minket.
Ott álltunk a kerítés két oldalán, és az ujjainkat átdugva kulcsoltuk össze a kezeinket.
Megbeszéltük mikor leszünk megint kint az udvaron, és mindig találkoztunk, ha kis időre is.
Akkor mindig picit megnyugodtam... - nem vagyok egyedül..

Egyszer csak jöttek, és megint szép ruhát kaptam, még elbúcsúzni sem volt időnk, máris egy buszban ültem, több gyermekkel együtt.
Megérkeztünk egy hatalmas nagy udvarra, és egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Nekem legalább is akkor annak tűnt.

Átöltöztettek megint, és az udvarra engedtek játszani, egy szép hatalmas fákkal teli kertbe. Először tétova lépéseket tettem, és nézelődtem.
Egyszer csak nagyot dobbant a szívem, mert a távolban megláttam valakit, aki nagyon hasonlított a nővéremre.

Elkezdtem rohanni felé, és kiabáltam, ahogy a torkomon kifért...
Mariiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Mari Marikaaaaaa!!!!!!

A hangomra felfigyelt, és elkezdett rohanni ő is felém...
Végül összeértünk, és könnyezve egymás nyakába borultunk.
Picit beszélgettünk, mi történt velünk.
Marika, de örülök neked, ugye nem mész el nem hagysz itt egyedül..
Hugi bízz bennem! Nem hagylak itt. Ne félj..

De megint csak jöttek a felnőttek, és Marikának menni kellett.
Nem engedtem el a kezét, mondtam én is megyek veled.

-Majd elduglak, és úgysem tudnak csinálni semmit, ha már megérkeztünk, és együtt maradunk.
-Gondoltuk mi, gyermeki ésszel.

Minden simán ment erősen dobogó szívvel léptem fel a buszra, mikor az egyik nevelő elkapta a karom.

-Ez a kislány ma érkezett! El ne vigyétek!

Hiába volt minden keserves sírás, kapaszkodás! Megint a felnőttek nyertek.

Annyira emlékszem akkor már ketten fogtak le engem is és a nővéremet is, aki hat évvel idősebb volt nálam.
A többire nem nagyon emlékszem, csak a busz hátuljára, ahogy a nővérem könnyes arcát láttam, és kiabálta;

-Visszajövök érted hugi! Ne sírj!

Persze hogy nem jött vissza, de sokáig vártam.
Aztán mindenbe beletörődve, lassan hozzászoktam a nevelőintézeti élethez.

folyt. köv.

2009-06-18

–––––––––––––––––––––––––––––

Mindenkinek a maga keresztje 3.

Teltek a percek, a napok, a hónapok, és az évek, eseménytelenül.

Legalább is nem volt semmi olyan megrázó élményem, mint az előző hónapokban, években....

Nem vittek, haza, nem kaptam csomagot, sőt, levelet sem.....

Lassan elfelejtettem, ami előtte annyira fájt.

Mikor jó voltam, cukrot és kekszet kaptam jutalmul szombatonként, mikor rossz voltam, akkor hidegzuhanyt az arcomba, és az egész testemre.

Volt olyan nevelőnő, aki megtépte a hajam, és vonalzóval vert....

 Nem csak engem, mindenkit...

Panaszkodni?  Kinek? Némán tűrtem, amit az élet adott nekem.

Voltak azért szép pillanatok is az életemben...

Mikor bábszínházba vittek minket.

A bábu nekem beszélt....

Vagy amikor a cirkuszban voltunk, és akkor még nem tudtam, hogy az, amit látok televíziós közvetítés. :D

Megkérdeztem az operatőrt, hogy miért nem úgy nézi az előadást, ahogy mi, mert az sokkal szebb... mint színek nélkül a szürke dobozban.

Emlékszem egyszer elvittek valahova karácsonyozni. Egy hatalmas teremben voltunk, sok idegen emberrel, akik nem beszélték a nyelvünket. Egyszer csak elkapta a kezem egy ismeretlen férfi, cukrot adott, és egy fejhallgatót a fülemre. Akkor értettem, meg hogy az ő nyelvén mit is üzennek nekünk.

Az "árváknak"...................

Sok mindent nem értettem

Szép lassan kivívtam a csoportban magamnak a tiszteletet, és vezéregyéniséggé nőttem ki magam.

Sosem szerettem az igazságtalanságot, mindig védelmeztem a gyengébbeket.

Lehet ez a csillagok ajándéka volt nekem...

Irigykedtem azokra, akiket haza vittek hétvégenként, és azokra is, akik csomagot kaptak otthonról.

Emlékszem egy kislány nagyon szép hegyezőt kapott otthonról.

Annyira szép volt.

Mint egy üvegbúra terült rá a hegyezőre, halványzöld színben.

Hiába kértem, nem adta nekem.....

Elvettem tőle, kitörtem belőle a hegyező részét, és gyurmát gyömöszöltem bele.

Sok szép színes gyurmát.. Nagyon szép volt..

 A kislány hiába sírt, nem adtam neki vissza..

Mikor odáig jutott, hogy szólt a nevelőnek.. aki elvette tőlem, hiába mondtam, hogy a szüleim küldték külföldről..

Még ma is emlékszem, mikor lesújtó pillantásokkal végig mért, és gúnyosan azt mondta.

 - Neked?  Hisz téged soha sem látogatnak..

Nagyon elszégyelltem magam, mert igaza volt.

Engem sosem látogatott senki. Minden ünnepen ott voltam a többiekkel az intézetben, és mindig olyan ajándékokat kaptunk, ami hasznos ajándék volt.....

Ruha, cipő, sál, és ilyesmik.

Amit mindenki megkapott, azok is, akik nem voltak velünk.

Kelletlenül, de visszaadtam a szivárvány színeiben pompázó gyurmával telt ceruzahegyezőt.

Később viszont a kislánytól megkaptam... Mert védtem őt a többiektől...

Ez volt a hálája, hiszen mint hegyezőt, úgysem tudta már használni.

Folyt köv.

 2009-06-19

––––––––––––––––––––––––––––––––-

 

Mindenkinek a maga keresztje 4.

Az első nagy találkozás

Már harmadik éve voltam bent, és úgy tűnt, hogy senki sem érdeklődik a hogylétem felől.

Emlékszem, ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggeli ébresztő, torna, mosakodás, reggeli. Délelőtti tv nézés, játék, ebéd. Verőfényes nyári nap volt, az intézet hatalmas területen helyezkedett el.

Mint mindig, én akkor is bent maradtam. A nevelőnők ebéd után, körbesétáltak velünk, na persze a falakon belül.  Az egyik nevelőnő egyszer csak lemaradt, mert én persze sereghajtóként mindig hátul voltam, és odajött hozzám.

Megkérdezte. Mond csak nem ismerős neked az a néni, aki ott áll?

Elég messze is volt, de nem tűnt ismerősnek. Mondtam neki hogy

 "Nem ismerem".  Nézd meg jobban! Akárhogy néztem nem volt ismerős.

Ekkor mondta; - Na, szaladj, az anyukád az! Először hitetlenkedtem, hogy biztos? Elvégre csak meg kellett volna ismernem…

De nem ismertem meg úgy tűnik, hogy túl sok volt a három év nélküle. Mikor megerősített benne hogy mégis csak az anyukám, elkezdtem rohanni.

Mikor közelebb értem, anyu is észrevett, és ő is futni kezdett felém. A nyakába ugrottam, majd felborultunk, és úgy csimpaszkodtam rajta, majdnem megfojtottam a szorításommal, és a könnyeimmel.

Alig bírt magáról lefejteni. Akkor már ő is könnyezett. Simogatott, és csókolt.

Megkérdezte mihez lenne kedvem.

Édes istenkém! Mihez! Haza akarok menni! Nem lehet kislányom. Még nem!

Miért?! Nem akarok itt maradni! Menjünk sétálni. mondta. Most már sűrűbben foglak látni kislányom.

De most nem vihetlek még haza. A doktor bácsi még nem engedi. Viszont azt igen, hogy meglátogassalak, és amikor teljesen meggyógyultam, akkor hazajöhettek mind az öten. Mert neked vannak testvéreid is. Emlékszel?

Egyből felelevenedett, a régi, mélyre elásott fájdalmas nap, amikor intézetbe kerültünk.

Igen. Persze hogy emlékszem. Bár azt hiszem akkor nem tudtam az arcukat magam elé idézni.

Ki szeretnél most velem jönni a városba? –Hogyne szerettem volna!

Boldog voltam, ha nem is teljesen, mert volt anyukám, akinek megfoghattam a kezét, aki megsimogatott, és sétálni vitt. Bementünk, és kimenős ruhát kaptam, megfésülködtem, és alig vártam, hogy anyu kezét foghassam.

Féltem, hogy mikor kimegyek, már nem lesz ott. Annyira hihetetlennek tűnt. De ott várt rám, az előcsarnokban……

 Akkor kimentünk a városba. Sosem voltam még kint egyedül. Mindem ismeretlen volt, azt sem tudtam hol vagyok. Ma már tudom, hogy Újpesten voltam a Bányai Júlia leánynevelő intézetbe, és csak az alsó tagozatosok lehettek ott. Ezért kellett szétválasztani bennünket.

Érdekes, de nem emlékszem miről beszélgettünk, csak az anyut láttam, és habzsoltam a cukrászdában a krémest, meg a bambit.

Anyu megígérte, hogy igyekszik meggyógyulni, ha cserébe jól fogok tanulni, és nem lesz panasz rám.

Hogyne ígértem volna meg! Mindent megtettem volna, csak hogy haza vigyenek.  Ez még sokáig nem történt meg sajnos.

Borzasztó szomorú voltam, amikor visszavitt az intézetbe, de megígérte, hogy hamarosan megint eljön, és kimegyünk sétálni a városba.

Elengedtem a kezét, és könnyezve néztem utána, ahogy eltűnt az udvaron.

Nem volt kedvem semmihez, annak ellenére, hogy most már tudtam, nekem is van anyukám, csak beteg, és még nem mehetek haza.

Csak ha jó kislány leszek, persze azzal eddig sem volt baj, és jól tanulok.

Addig is négyes voltam, de elhatároztam, hogy sokkal jobb leszek, mint voltam.

Ezekkel a gondolatokkal, és a délután eseményeire gondolva merültem álomba.

Folyt. köv.

2009-06-21
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
 

Mindenkinek a maga keresztje 5

Eseménytelen nevelőintézeti évek, és a felcsillanó remény

Ettől a pillanattól kezdve, időnként hazavittek, anyu látogatott, volt, amikor csak a városba mentünk ki.

Mert nagyon haza akartam menni, ezért őrült iramban javult, az amúgy sem rossz tanulmányi átlagom, és a magaviseletem.

Nem érzékeltem az időt, milyen gyakran, voltam otthon.

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy minden alkalommal mikor visszakerültem, tetves voltam. Addig ismeretlen volt számomra az a megaláztatás, amit egy tetves gyereknek kellett elviselnie a nevelőktől, és a sorstársaitól.

Margit néni, egy jól megtermett goromba nevelőnő volt. Mindig rángatott, és goromba volt. Talán ő volt az egyetlen, aki hidegzuhannyal tartotta kordában a"rossz" gyerekeket. Pedig mai szemmel visszagondolva, teljesen banális dolgokból csinált nagy felhajtást. Pl. Nevetgélés, evés közbeni csacsogás, meg ilyenek. Nem szerettem. Mindig áporodott szaga volt, amit nehezen viseltem, mikor testközelbe került.

Ha valaki meg akart bántani rögtön tetvesnek hívott. Mikor a kimenőről visszajövő lányok haját sűrűfésűzték, mindig rettegtem, hogy megint az enyém lesz tetves. Megkönnyebbültem, mikor nem hullottak a madarak belőle. De legtöbbször igen….

Ennek ellenére, mindig vártam, hogy jöjjenek értem, és hazamehessek az akármilyen otthonomba. Egyszerre sosem voltunk otthon. Ilyenkor anyu mindig megkérdezte van e kedvenc ennivalóm, és mit szeretnék.

Persze mindig mondtam valamit. Jól érzetem magam, és nagyon sajnáltam, hogy nem maradhatok végleg otthon. Egy hosszabb nyári szünet alkalmával, mikor apu vitt vissza az intézetbe, a vonaton megkérdezte.

-         Mit szólnál hozzá, ha meglepnénk anyádat, és visszavinnélek? Szeretnél végleg itthon maradni?

Hogyne szerettem volna! A szívem majd ki ugrott a helyéről örömömben, de hinni nem nagyon hittem benne. Mivel, mint mindig, apu most sem volt józan. Nem volt teljesen részeg, de a járása bizonytalan volt.

Sosem felejtem el azt a napot. Most már mosolygok rajta, de akkor nem találtam viccesnek. Beérkeztünk az intézetbe, és el nem szakadtam a dülöngélő apámtól! Az istennek se engedtem el a kezét. Féltem, ha elengedem, megint elmegy, és ott maradok. Hiába mondták a nevelők, hogy nyugodjak, meg nem maradok ott, már senkiben sem bíztam.

 Császármorzsa, és sárgabaracklekvár volt vacsorára, citromos teával. Imádtam, de még ezért sem voltam hajlandó elengedni a részeg apám kezét, és büszkén mondtam a többieknek, hogy végleg visznek haza!

 Többé nem maradok velük. Magamban pedig imádkoztam, hogy mindez valóság legyen, és ne csak megcsillanó remény.

Ma már tudom, hogy ez nem megy egyik percről a másikra, és akkor már folyamatban volt a kérvényezés, hogy hazamehetünk.

Illetve már el is volt intézve, minden papír megvolt, csak pár napot még várni kellett volna a hivatalos eljárás szerint.

Végre megjelent az igazgatónő, és engedélyt adott a távozásra. Velem madarat lehetett volna fogatni olyan boldog voltam, de még mindig nem engedtem el az apámat, hiába invitáltak vacsorára, nem mentem…… Apu megígérte, hogy az intézeti ruhákat postán vissza fogja küldeni.

Hazafelé a vonaton, egész úton énekeltem, bújtam az apámhoz, szabadnak, és nagyon boldognak éreztem magam. Megbeszéltük, hogy csendben maradok, mikor megérkezünk, és egyszer csak előugrok a sötétből! Lesz nagy meglepetésJ ! Alig vártam!

Olyan csendben, ahogy csak bírtam, erősen dobogó szívvel léptem be apám háta mögött a konyhaajtón. Anyu hangját hallottam a szobából. Megjöttél? Apu takarásában mentem a sötét szobába, ahol anyu már a dunna alatt feküdt.

Igen… mondta ő.

És minden rendben volt?

Igen, de van egy meglepetésem.

 Anyu felült, és amikor apu a villanyt felkapcsolta, az ágyra ugrottam harsány csatakiáltással anyura! Mindketten nevettünk, csimpaszkodtam rajta, mint a gyümölcs a fán. Mikor kiörvendeztük magunkat, anyu csak annyit kérdezett. Egyáltalán visszavitted?

Akkor még nem tudtam mire gondol, és miért nem hisz az apunak, de töviről hegyire el kellett mesélni, hogyan történt a dolog.

Így történt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, én voltam az első gyerek, aki hazakerült a nevelőotthonból a nagyon áhított családba.

Boldog voltam! Nagyon boldog!

Alig vártam, hogy a testvéreim is hazajöjjenek!

Most már nem sírok, inkább csak mosolygok, ha visszagondolok azokra a pillanatokra. Nagyon boldogan, és nem is tudom mikor aludtam el.

Akkor még nem tudtam, hogy ezek a könnyekkel teli évek voltak a leg nyugodtabb, és a leg kiegyensúlyozottabb gyermekéveim.

 Folyt köv.
200-06-22

–––––––––––––––––––––––––––––––––-


Mindenkinek a maga keresztje 6
/Első évek otthon/

Nagyon élveztem azt, hogy szabad vagyok, és nincsenek szabályok, nincs Margit néni, aki verekszik, és nincsenek hálótársak, közös zuhanyzások.
Addig játszottam ameddig jólesett, sokszor késő estig.
Ismerkedetem a számomra ismeretlen környezettel.

Egy hosszú parasztházban laktunk, mikor beléptünk a konyhába, kétfelé 1-1 szoba volt.
Az egyikbe a nagybátyám lakott a feleségével, a másik szobában mi aludtunk öten, az anyu, meg az apu.
Ez egy kis 4 x 4 es, alacsony földes szoba volt. Középen  szalmazsákos dupla ágy, amiben az anyuval aludtunk négyen lányok.
Az apu külön, a két bátyám együtt, a nagymama meg a konyhában aludt.

Ismerkedtem a szomszéd gyerekekkel, meg a faluval. Apró feladatokkal lettünk megbízva, amik később kötelezővé váltak.
Emlékeszem, nem értem fel az ágyat, mikor ágyaztam, de egyenletesnek, és simának kellett lennie.
Számomra ez nem volt elérhető, ezért a seprű nyelével egyengettem olyanra, amilyen.

Eleinte csak a fiúknak kellett vízért járni, később már nekünk, lányoknak is.
Sokszor volt, amikor nem volt mit enni, a testvéreim eljártak valahová, és mindig gyümölccsel tértek vissza. Ma már tudom, hogy akkor lopni mentek, hogy ne éhezzünk.

Apu napi rendszerességgel részegen jött haza, anyuval sokat veszekedtek, és volt, amikor anyut megverte. Ilyenkor mindig lapulunk és összekuporodva egymáshoz bújtunk.

A nagymamám simogatása, meséi, és a végtelen szeretete, amivel körül vett, némileg kárpótolt mindenért.
Nem igazán emlékszem arra, hogy anyu megölelt volna. A ritka alkalmak, voltak, mikor diafilmvetítés volt. Nagyon szerettem a sok szép képeket, és ahogy anyu olvasott.
Olyankor mindig besötétítettünk, és nagyon vártuk a filmeket.
Emlékszem a Hófehérkére, a Csipkerózsikára, a Csongor és Tünde c diafilmre, és még sok mesefilmre.
Nagyon sok diafilmünk volt. Anyu szinte sosem volt otthon, mindig dolgozott. Később már egyedül is vetíthettünk, a nagyobb testvérem kezelte a gépet.
Televíziónk nem volt. Néha a nagyobb testvéreim esténként eltűntek otthonról, akkor még én nem mehettem. Mindig engedélyt kellett kérniük, és bekéredzkedni valahová filmet nézni.

Volt, amikor nem engedték be őket, ilyenkor ahol leskelődni tudtak valahol az ablaknál, ott nézték a filmet. Ez csak akkor volt kellemetlen, mikor esett az eső.

Amikor elkezdődött az iskola, már nagyon vártam, és szerettem volna mihamarabb megismerni a leendő osztálytársaimat.
Hamar feltaláltam magam az osztályban. Lettek barátaim és mivel jó tanulónak számítottam, a tanárok is kedvesek voltak velem.
Hamar megtanultam sajnos hogy nem minden úgy működik, mint az intézetben.
Mindenkinek van egyforma ruhája, és mindenki egyforma tízórait, és reggelit kap.

Megismertem, milyen az, amikor lenézik az embert, mert sosincs pénze, megtapasztaltam milyen, amikor éhesen fekszem le, és sóvárogva nézni az osztálytársaimat, amikor elővették a szalámis zsemléjüket, és a mosolygós almát, vagy a nagy fürt szőlőt.
Nekem sosem volt szalámi a kenyeremen, a péksüteményt meg nem ismertem, mióta hazajöttem az intézetből. a kakaó, és a kávé, sőt a tej is csak ritkán került az asztalra. A vajat teljesen el is felejtettem.

Ebből adódóan, a rendes családban levő gyerekek hamar elhúzódtak tőlem. Előbb magamba fordultam, visszahúzódó, csendes lettem, később pedig elkezdtem verekedni.
Kiharcoltam magamnak itt is a tekintélyt, de nem  pozitív értelemben. Lettek új barátaim, de ők hasonló nyomorban éltek, mint mi, és nem a jó magaviseletükkel tűntek ki.
Viszont továbbra is védelmeztem a gyengébbeket, és nem bírtam továbbra sem a megkülönböztetést. Sokan féltek tőlem, és ezért keresték a barátságomat, viszont olyanok is voltak, akik azért, mert megvédtem őket  a többiektől.

Lassan kialakult a végleges baráti köröm. A tanárok nem változtak meg velem szemben, csak amikor néhány gyereket elvertem, akkor hívatták be anyut a suliba.

Ilyenkor anyu mindig azzal fenyegetődzött, hogy ha így folytatom, visszavisz az intézetbe.
Ezt nagyon nem akartam, és visszafogtam magam, de sokáig nem ment.

2009-06-25
folyt köv.
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

 

Mindenkinek a maga keresztje 7

Részeges apa

Nagyon nem szerettem volna visszakerülni az intézetbe, ezért, ha nehezemre is esett, mindig megembereltem magam, egy időre.

Emlékszem egy ilyen alkalommal pont nem vasaltam ki a ruhákat, és ezért volt a fenyítés.

Könnyező szemekkel vasaltam, és takarítottam. Anyu nagyon sokat dolgozott, és mindig csak akkor volt otthon, amikor már aludtunk, illetve, sokszor volt, amikor nem mertünk haza menni, és vártuk, hogy a 23 órás busszal hazatérjen a munkából.

 Ennek oka egyszerűen az volt, hogy az apám minden nap részeg volt, és akkor, ha otthon voltunk, mindig előbb énekelni kellett vele, később meg elvert minket. Édes istenkém! Mennyire utáltam!

(Részeg apa gyerekszemmel)

Sosem gondoltam, hogy valamikor erről írni fogok, csak Szheminél olvastam a részeg férjről, és megelevenedett bennem az apám rémes emléke.

Gyűlöltem!..

Ma sem tudok rá gondolni, csak keserűséggel, mert annyit ártott életében a gyermekeinek, hogy amikor meghalt, kevésnek találtam a 24 órán keresztül tartó szenvedést, amit magának köszönhetett.

De nem vágok a dolgok elébe.

Mindent eladott, csakhogy ihasson. A párnát is a fejünk alól. Nem véletlenül kerültünk akkoriban intézetbe.

Rendszeresen kellett lopni, menni vele.

Sosem bocsátom meg neki! Emlékszem arra a napra mikor leszállt a sötétség, és vele kellett menni, mert nem volt mit enni. Megkezdődött az oktatás.

Gyerekek, ha jön a csősz, a szélrózsa minden irányába fussatok, nehogy elkapja valamelyikőtöket is.

A Micsurinba mentünk. Akkor még nem volt megélhetési bűnözés.....

És mire is fel, hiszen csak elivott mindent. Élhettünk volna rendes családi életet is..

Neki csak az alkohol volt fontos, semmi más.

Bólogattunk szorgalmasan, hogy futunk, és minket bizony senki sem kap el.

Magamban pedig azt mondtam.

- Én bizony nem fogok futni, és csak szégyellje magát, és kapjon csak el!.

Még a nevem is megmondom, és azt is, hogy kényszerít a lopásra.

Ma már csak mosolygok, mert szerintem pontosan ismertek minket

Azt is tudták milyen az apám.

Elsősorban szerintem elvertek volna, és el is engedett volna a csősz.

Vagy amikor lucernát kellett lopni a nyulaknak, mert nekik sem volt ennivalójuk.

Vagy amikor esett, és fújt, papírt kellett árulnunk, házalni kellett..

Nem tudok rá szeretettel gondolni.

Egy alkalommal, szintén részegen jött haza, nem volt idő elillanni.

Sorba állított minket, és valamiért nagyon mérges volt, mert végigpofozott minket.

Én mindig a sor végére álltam, mert mire odaért a keze, addigra sokat vesztett a lendületből.

Így is volt csattanója.

Ez nem volt elég, akkor meg is akart gyilkolni minket.

Na de ezt már nem vártuk meg. Fellöktük, és mindenki amerre látott rohant.

Emlékeszem, én az ablakon ugrottam ki, a részeg apám, meg a késsel hadonászott.

Persze egyikünket sem érte el.

A kishúgommal a nagybátyámhoz szaladtunk, akkor már az udvarról nyílt a szobája. Egy nagy négyszögletes asztala volt, a dupla lapja alatt kuksoltunk, abrosszal letakarva.

Mikor az apám bezörgött, a nagybátyám elzavarta, de olyan erőszakos volt, hogy beengedte, nézzen körül, nem vagyunk ott.

Mi ott reszkettünk az asztal alatt, és szörnyen féltünk.

Apu annyira részeg volt, hogy az eszébe sem jutott, hogy oda is bekukkantson, hanem morogva kiment. Mi még sokáig nem mertünk előbújni.

Mikor hallottuk a hangját a konyhából, akkor merészkedtünk elő.

A családi fotót levette a falról, és a képnek magyarázott, és amikor felhevült, a késsel szétdarabolta a képet.

Nagyon féltem, és nagyon gyűlöltem!

Hányszor kívántam! Bár csak meghalna!

De az istenek vele voltak.

Amikor elütötte részegen a busz, megverte a sofőrt, és haza jött.

Másik alkalommal a gyönyörű szép kutyusunkat akarta agyon csapni, és előre bejelentette.  Fogtam Buksit, és elvittem sétálni. Egész éjjel csatangoltam vele. nem mertem hazavinni. /Már nem emlékszem, csak arra, hogy valakit megkapott, és ezért kellett volna meghalnia/.

De ezzel csak elódáztam a bekövetkezhetetlent, és még nekem is kijutott a verésből, hogy elmentem vele.

Még ma is a fülemben cseng szegény Buksi sírása, ahogy hogy a szeneslapáttal ez a részeg "dög" elvegye az életét.

/bocsi, de most megint nem tudok parancsolni az érzéseimnek/.

Mai ésszel visszagondolva, nem értem anyut miért nem vált el tőle. Én rég elváltam volna ennyi megaláztatás, és szenvedés után, amit okozott.

Másik alkalommal, szintén nem voltunk otthon, alig vártuk, hogy anyu haza jöjjön.

Szegény mama, semmit sem tudott tenni az apuval szemben. Nem tudott megvédeni. Egyedül anyu, mert vele szembe szállni.

Az utcában lakó barátnőm anyukája is délutános volt, én meg nála voltam, vártuk az időt, mikor jön anyu haza.

Mikor itt volt az idő, elindultunk a buszmegállóba. Már az ajtót zárta, mikor a holdfényben megjelent az apám imbolygó árnyéka.

A vér is megfagyott bennem, de akkor már nem volt visszaút.

 Csak reméltem, hogy annyira részeg. Hogy nem ismer fel.

Köszöntünk neki, hogy szép estét, és ő visszaköszönve tovább szédelgett hazafelé.

 Ha akkor hangjelzés kísérte volna a megkönnyebbülésemet, bizonyára visszafordul.

A saját apám nem ismerte fel, sem az alakom, sem a hangom. /szerencsére/.

Folyt köv.

2009-06-30
––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––


Mindenkinek  a maga keresztje 8

Apróbb örömök

Minden esetre azért, nem csak rossz dolgok történtek velem, bár azok hagytak mélyebb nyomot a lelkemben.
Anyu hangja igen kellemes volt, és nagyon szerettem, mikor nagy ritkán diafilmet vetített nekünk.
A nagymama simogatása, a  meséi, (most is könnyezek, és csak szeretettel tudok rá gondolni). Érzelmileg nagyon közel állt hozzám, és a mai napig is itt él bennem.

Nagyon jó tornász voltam, és versenyekre is mentem, de csak olyan versenyekre, ami nem került pénzbe, mert arra nem jutott. Sajnos elvesztem a sport számára, mert nem volt, aki finanszírozta volna költségeket.

Osztály bulikra sosem mentem, mert szégyelltem, hogy nincs szép ruhám, mint a többieknek. Nyaralni akkor voltam utoljára, mikor az intézetben voltam, csereüdültetésen.
Emlékszem, mikor még mind az öten iskolába jártunk, mennyire irigykedtem az osztálytársamra, mikor tejbegríz volt a vacsora náluk, kakaóval meghintve.
Nálunk zsíros kenyér volt, és vizes cukros kenyér, vagy még az sem.
Nagyon szeretem viszont az üres kenyeret nyáron,és amikor a műút mellett érett a szeder, mindig ott csüngtem az ágon, és ettem az ízletes nagy hamvas szedret, meg a kenyeret.

Valamikor 13 éves koromban először dolgozni is mentem nyáron a Micsurinba, epret szedtem. Azóta sem ettem annyi epret..

De szerettem a zsíros kenyeret  papsajttal, meg az édeskés pampuskát (akácvirág). Mikor érett a barack, mindig kiálltunk a kocsiút szélére esténként kéregetni  a  határból  lovas kocsival hazafelé tartó termelőktől barackot.
Volt, aki dobált nekünk, volt, aki nem. Mi meg boldogan szedegettük a finom barackot az út porából.
Idővel nekünk is lett saját televíziónk. Emlékszem mikor meghozták, olyan büszke voltam, hogy nekünk is lesz, és nagyon vártam, hogy megérkezzen.
 A  bekötőúthoz mentem, nehogy eltévedjenek.
El is tévedtek volna, mert volt a faluban még egy N.F. És tőlünk nem is olyan messze lakott. Majdnem odairányították a falubeliek, mert ők rendes életet éltek, volt pénzük, és rendőr volt a férj. Még szerencse hogy ott voltam.
Még most is cseng a fülemben az egyik utcabeli férfi hangja.

" Nem hiszem, hogy a tiétek, nektek erre nem telik! Apád mindent eliszik."

Hiába mondtam, hogy mégis csak a miénk, nem hittek, de a rendőrtől vissza kellett fordulni.
Nagy volt a boldogság! Nem kellett senkinek sem könyörögni, hogy engedjen be filmet nézni. Volt saját televíziónk!
Mikor a testvéreim elkezdtek dolgozni, jobb lett az anyagi helyzetünk. Volt malacunk is, csirkék, és nyuszik. Apám továbbra is ivott, és sokat voltunk éjjel utcán, rokonoknál.

Még egy pár szót az egyházról szeretnék említeni.
A nagymamám, és az anyukám is nagyon vallásosak voltak, persze mi is jártunk rendszeresen templomba, hittanra. Mikor a nagymama beleesett a spanyol influenzába, és az egész család is.
Egyedül csak én voltam talpon, és gondoztam a családot, irányítással, úgy ahogy ment. A nagymama annyira beteg volt, hogy megkért, hívjak hozzá papot, mert fel akarja venni az utolsó kenetet.
Ma már csak mosolygok, mert szerencsére még sokáig az én édes mamám maradt. Akkor viszont nagyon féltem, hogy meghal.
Elmentem a tiszteletes úrhoz, aki jött, és meggyóntatta a mamát, közben én borogattam a családot, meg adtam mindenkinek, amit kért, és hát mindenki feküdt, lázasak voltak köhögtek, prüszköltek.
A tiszteletes nem szólt, tette a dolgát, és távozott.
A következő héten megjelent egy hatalmas kosárral, ami tele volt mindenféle élelemmel.
Szalámi, kolbász, hús, zsír cukor, tea citrom, meg tartós cikkek.
Akkor már lábadoztak a testvéreim is, meg a mama is, de még nyomták az ágyat. Nem is tudom leírni mit éreztem akkor. Később tudtuk meg, hogy a vasárnapi misén megkérte a hitközösséget, hogy van a faluban egy nagyon szegény család, ahol mindenki beteg, és adakozzanak. Egész meghatódtam, és ezek után, még nagyobb lelkesedéssel mentem vasárnaponként a templomba. Szinte áhítattal ittam a tiszeteletes minden szavát, annyira hálás voltam azért, amit  a családért tett.
 /Egyébként soha senki nem segített minket anyagilag/.

 folyt. köv.

2009-07-4

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––-

Mindenkinek a maga keresztje 9

Részeg apa gyermekszemmel

Mint a cím is utal rá, megpróbálom röviden leírni általánosságban, hogy milyen érzések kavarogtak bennem.
Egyszer már versben is kiírtam magamból, amit érezek.

Nos, mikor intézetben voltam, mindig a család után sóvárogtam, arra, hogy élhessem boldogan a gyermeki éveimet.
Akkor még nem tudtam, hogy számomra a biztonságot, és a rendszerességet, a nevelőotthon nyújtotta.
Apu iszákossága, megmérgezte az életünket. Majdnem minden nap részeg volt, és valami miatt mindig a gyerekek kapták a pofonokat. Miért?
Ez jó kérdés. Ezt sosem kérdeztem meg tőle. Eleinte birka módjára tűrtük a veréseket. Igyekeztünk mindent megtenni, hogy ne legyen miért megverni bennünket. Volt, amikor sikerült, de legtöbbször nem. Most nem szeretném újra részletezni miket is csinált velünk, és miért is utáltam annyira.
Tíz évesen kerültem haza az intézetből, és 16 éves lettem volna májusban, mikor meghalt.
Számomra ez az öt és fél év volt maga a pokol. Benne volt minden. A megaláztatás, és a fájdalom, ami mélyen bennem él. Hányszor gondoltam rá, hogy ha nagy leszek, olyan messzire megyek, hogy soha meg ne találjon, és ha öreg korára segítségre szorul, tőlem biztosan nem fog kapni! Átlépek rajta, és ez a legkevesebb, amit megtehetek. Ha még élne, biztosan másképp alakult volna az életem is.
Tüskés akácfa bottal véresre vert, olyannyira, hogy tornaórán nem mertem levetkőzni.
Ahogy teltek az évek, és a bátyáim egyre erősebbek lettek, ritkultak a verések. Na, nem azért mert már nem volt szándékában, hanem azért, mert a bátyám lenyomta az 50 kg-os részeg apámat az ágyba, és nem engedte felkelni, amíg meg nem ígérte, hogy nem verekszik.
Mikor elengedte, és újra támadott, Feri rögtön a priccsre nyomta, és mellé ült.
Ennek köszönhetően, csak akkor verekedett, mikor se az anyu, se a bátyám nem volt otthon. Persze mindig részegen tette ezt.
Egy alkalommal sikerült úgy rám vernie, hogy folyt a vér a lábamból.
Üvöltve elmenekültem, és ordítottam, hogy megyek a rendőrségre.
Akkor már nem nagyon toleráltam a sok verést. Nagyon gyors voltam, és amikor a rendőrségre értem, csak rám nézett az ügyeletes tiszt, és falpattant a motorjára,és száguldott hozzánk. A nővérem azt mondta kb. 10 perccel, és a rendőr ott volt. 3km-re volt a rendőrség tőlünk. Na, ezek után, már az is szerepelt többek között a verekedések alkalmával, hogy keserű kenyeret adok a szájába, és persze a megfelelő pofonok kísérték a szavakat.
Egy alaklommal, mikor anyut akarta megverni, hárman voltunk otthon. Nem emlékszem a vita tárgyára, csak arra, hogy anyunak nekiment és pofozta.
Itt elszakadt a cérna, és vége volt a tűrésnek.
Mind a hárman nekiestünk, ott ütöttük vertük, ahol csak értük. Azt hiszem én orrba rúgtam. A végén anyu mentette ki a kezeink közül.

Elképezhetitek, mekkora gyűlölet kell ahhoz, hogy a gyerek kezet emeljen az apjára.
Nem vagyok büszke rá, de úgy érzem, nincs miért szégyenkeznem miatta. Még egyszer meg akarta verni az anyut, mikor láttuk, hogy mit akar tenni, mint a testőrök felugrottunk, és körbevettük.
Akkor csak jeleztük, hogy ha megemeli a kezét, akkor kijár neki a verés.
Megemelte a kezét, dühösen végig nézett rajtunk, és legyintve kiment a szobából.
Innen kezdve soha többé nem bántotta az anyámat, és minket sem.
Megígértem neki hogy elvittem a rendőrökkel, ha nem fér a bőrébe.

Voltak mókás jelenetek is. Akkor nem,de most jókat mosolygok rajta.
A kisebbik bátyám nem volt olyan kondiban, mint a nagyobbik, ő a fürgeségével nyert.
Apu akkor is verekedni akart, Pistihez vágta a tányért, Pityu kirohant az udvarra.
Apu utána, Pityu meg vissza a nyári konyhába. Pityu belülről húzta a kilincset, apu kívülről.
Apu:
-Mit csinálsz kisfiam?
Pityu:
- Fogom a kilincset.
Apu:
-Engedd el!
Pityu:
- Eszembe sincs!
Apu:
- Miért?
Pityu:
- Mert meg akar verni!
Apu:
- Nem bántalak!
Pityu:
Nem hiszek magának!
Közben veszettül rángatták mindketten az ajtót. Ez eltartott egy darabig. Már félő volt, hogy szét fog esni, ezért a bátyám gondolt egyet, elengedte a kilincset, és az apám hanyatt esett. Mire feltápászkodott, addigra a kerítésen kívül voltunk mindketten. Tudtuk, hogy annyira részeg, hogy nem tud biciklire ülni, futásban meg iskola elsők voltunk mindketten.

Mikor elvégeztem az általános iskolát, én is dolgozni mentem. Persze minden forintot haza kellett adnom, mert még a kishúgom tanult. Szinte sosem voltam otthon. Emlékszem mikor egyszer vakbéllel bent kellett maradnom, a részeg apám éjjel jött oda, és látni akart, hogy ott vagyok - e. Nagyon szégyelltem magam helyette is. Megérdeklődtem, ha dolgozom, és van hol laknom, akkor elköltözhetek e 16 évesen otthonról anélkül, hogy visszavitethetne. Azt mondták, hogy igen..
Szép lassan kezdtem a ruháimat "bent felejteni" a kórházban, és vártam nagyon, hogy betöltsem a 16.-ik évemet.
Ekkor váratlan esemény történt,ami megváltoztatta az elhatározásomat.
1970 - ben, a szilveszteri buli után, nem akaródzott haza menni, és a nővérem kért engedélyt hogy maradhassak.
/legalább is nekem azt mondta, hogy az engedély megadva/.
Szívesen maradtam nála, legalább nyugtom volt.
Persze dolgozni jártam, csak nem haza, hanem Marikához mentem.
1971. január 5.-én, anyukám megjelent a kórházban ahol dolgoztam.
Apu kabátja volt a karján, és feketében volt. Első gondolatom az volt;
-Te úr isten! Meghalt a mama!!! - kérdeztem.
Láttam anyu könnyes tekintetét, de ő csak annyit kérdezett.
- Miért nem jössz haza kislányom, már egy hete?
- Mari beszélt apuval, és elkért erre a hétre!
- Kivel beszélt Mari?!
- Hát apuval!
- Mikor?
- Másodikán.
- Apád akkor már rég halott volt!!!!!
Hirtelen akkora boldogság, és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, majdnem felnevettem.
De ugyanakkor az anyám fájdalmas zokogása rázta meg a lelkem, és hangosan egymásra borulva sírtunk. A betegek, meg az orvosok összeszaladtak, hogy mi történt.
Messziről hallottam a kolléganőm válaszolt a főnővérnek, hogy meghalt az apám.
Mikor az első megrázkódtatástól észhez tértem, már kezdtem megnyugodni.
Anyuval hazamentünk, persze szabadságot kaptam.
Az egész család otthon volt, és érezhető volt a megkönnyebbülés, a felszabadultság, ami eluralkodott rajtunk.
Anyu meg is jegyezte.
- Úgy viselkedtek, mintha örülnétek, hogy nincs apátok!
Igaza volt, tényleg örültünk. Azt hiszem ő volt az egyetlen, aki belül is siratta.
Hogy miért, az számomra ma is rejtély.
Kérdeztük, hogy történt mindez.
Ahogy szokott!
Inni akart még, de nem volt pénz italra, és mint oly sokszor, most is öngyilkossággal fenyegetődzött. Bele ivott a nagyon fel higított háztartási sósavba. 24 órát szenvedett, de nem tudtak segíteni rajta,
Ma sem tudok neki megbocsátani.
Lehet nem szép tőlem, de örültem, hogy nincs, és nem fenyeget többé. Viszont a lelkiismeretem rendesen visszatért hozzám, mert álmomban is üldözött. Nem szólt hozzám, csak nézett rám, és mindenhová követett. Rémálmaim voltak, hogy nem is halt meg, és haza tért, és minden kezdődött előröl.

folyt. köv.

Folyt köv.

2009-07-07
–––––––––––––––––––––––––––

 Mindenkinek a maga keresztje 10

Szabadon lélegezni

Ezzel a tragikus eseménnyel, nagyjából le is zárult, a gyermekkor rémes korszaka.
 Éltük tovább a békés család életet, rettegés nélkül. A szomszédok elkezdtek hozzánk barátságosabbak, lenni, és időnként már a velem egykorú Kati is játszhatott velem. Sokat csatangoltunk együtt.
Akkor már dolgoztam, és továbbra sem szerettem otthon lenni. Mindig igyekeztem különböző programokkal eltölteni a szabadidőt, és szinte már csak aludni jártam, haza, vagy még azt sem. Mivel már majdnem mindenki dolgozott, ruhára is telt, bár azt mindig kaptunk az ismerősöktől, később a munkatársaimtól.
Két évet dolgoztam iskola után, közben elkezdtem tanulni az angolt. Mikor betöltöttem a 16.-életévemet, jeleztem anyunak, hogy most már szeretnék tovább tanulni. Már nem volt, aki eligya a pénzt, több maradt. Gondoltam, csak nem fog hiányozni, amit én kerestem eddig.
Hát anyu nem épp kitörő örömmel vette az ötletemet. Azt mondta, ha a nagyobbik bátyám aláír egy papírt, hogy nem nősül, meg amíg tanulok, akkor nincs akadálya.
Emlékszem mennyre vártam, hogy Feri haza érjen a munkából, és megbeszéljük. Nem volt semmi gond, csak nem éretette, minek kell  a papír, hiszen  megígérte.
Jelentkeztem a Könyves Kálmán krt-i Csecsemőgondozó, és Gyermekápolónő képzőbe.  Ellőtte egy héttel szabadságot vettem ki, és őrült iramban kezdtem feleleveníteni a biológiai tudásomat. Egyébként a kedvenc tantárgyam volt mindig, tehát nem esett nehezemre. Mikor elérkezett a felvételi vizsga, nagyon izgultam, hogy fog sikerülni, hiszen két évet kihagytam. Minden simán ment, fel is vettek. Borzasztóan boldog voltam, a többi osztálytársammal együtt.
Mikor hazafelé mentem, elhatároztam, megtréfálom anyut, és megpróbálam nagyon szomorú arcot vágni, mikor beléptem a lakásba.
Anyu egyből mondta ugye nem sikerült. Ingattam a fejem, hogy nem, de már nem bírtam ki nevetés nélkül. Bemutatkoztam anyukám itt van a leendő ápolónő lánya, és a nyakába ugrottam boldogan.
Anyu velem együtt örült. Hát nem ment minden simán, mert megint ketten tanultunk, és a tankönyvek drágák voltak.
Nagyon nehéznek tűnt a tananyag, de azt mondtam, csak akkor hagyom abba, ha annyira hülye vagyok, hogy mindig megbuktatnak. Nagyon sok lány otthagyta a sulit. Ők feladták.
Én úgy éreztem, hogy már nem csak magam miatt, hanem a bátyám miatt is el kell végeznem.  A kieső iskolatársaimtól fél áron megvettük a tankönyveket, és bele vetettem magam a tanulásba. Eleinte döcögött, később már nem volt gond. Mivel a szociális körülményeim nagyon rosszak voltak, és szorgalmasan tanultam, ezért emelt ösztöndíjat kaptam, és kedvezményes étkezést. Mikor osztály bulik voltak, már én sem maradtam ki. Egy ilyen bulin ismertem meg a későbbi férjemet, de ez egy másik történet.

Vége 

 2009-07-08
-----------------------------------------------------
Kiragadott részletek

Szívesen  pihennék 1-2 hetet, csendes  magányban.  gyönyörködve a természet szépségében. De csak 1-2 hétre. Utána vágynék a nyüzsgő  rohanó  világba, ahol az emberek elrohannak egymás mellett. Bár  itt ebben  a nyüzsgő  világban is jól érzem magam, mégis  vágyom sokszor ki a természetbe. Leülni a Margitszigeten egy padra, nézni  a Duna vizén elhaladó kajakozókat, ahogy a kishajó elhalad, és hullámokat  gerjeszt, miközben a partra érve   hangosan csobbanó tajtékos habbá  válnak. mossák a Duna-parton levő kavicsokat,  fényesre csiszolják az idő  folyamán. Ábrándozni, és  felpillantani az öreg fák lombjai közt  megcsillanó huncut napfényre,  nézni ahogy  a pillangó száll  egyik virágról  a  másikra. Döngicsélő méhecskék szorgos  gyűjtögetését.Figyelni a hangya küzdését amint birkózik egy  falevéllel, hogy  levágja, és a hátára véve cipelje  a bolyba. El tudok  időzni órákig  és ilyenkor megnyugszom , kitisztul a fejem , csendesedik a lelkem  vihara, Felidéződnek bennem a gyermekkor  ritka boldog pillanatai. Ami a többi  eseményeket illeti, hát én nem voltam olyan szerencsés, bár szép helyre születtem, de akkoriban  nem értékeltem  a természet minden csodáját. Érden születtem egy csendes kis falucskában, kér  domb között a völgyben, amit akkoriban nem nagyon értékeltem, a szűkebb  rossz körülmények hatása miatt. Talán sokat jelent, hogy óvodás koromban  elvittek minket intézetbe, és hat évig a nagyváros nyüzsgő forgatagától ugyan távol, de mégis egy nyüzsgő kaptárban éltem. Lassan elfelejtettem a falusi élet bájait, és mindent, ami röpke öt évem alatt körül vett. hirtelen belecsöppentem egy édesanya nélküli kolóniába, ahol kemény szabályok, és  farkastörvények uralkodtak.

2012-10-11
-------------------------------------------------